jelen fejezet a Historia de duobus amantibus legkorábbi nemzeti nyelvű fordítását, Niklas von Wyle német nyelvű munkáját tárgyalja, valamint egy ismeretlen dán fordító és egy Krzysztof Golian néven ismert lengyel kisnemes műveit, amelyek a Wyle által használt latin forráshoz hasonló szövegre mennek vissza. Itt kell megjegyeznünk, hogy a lengyel szakirodalom egészen Pietro Marchesani alap-vető jelentőségű tanulmányáig1 azt feltételezte, hogy a lengyel fordítás Wyle német nyelvű szövegén alapult. Marchesani azonban sikerrel bizonyította, hogy Krzysztof Golian bizonyosan valamely latin forrásból dolgozott, de a forrás pontos meghatározására sem ő, sem a lengyel fordításról később értekező Piotr Salwa, illetve Simone Di francesco nem tett kísérletet.2 Az én kutatásaim nem-csak megerősítették Marchesani feltételezését, de a lengyel fordítás forrásául szolgáló szövegváltozatok körét is leszűkítették. Ahogy az alábbiakban bemuta-tom, a Golian-féle fordítás a Wyle és a Dán Névtelen munkájával egy fejezetben kell, hogy helyet kapjon, mivel mindhárom fordítás hasonló, egymással rokon-ságban álló latin eredetire támaszkodik: az ún. Baccarus‒szövegcsoport egy‒egy tagjából készülhetett. A német és a dán szövegek jellemzése után különállóan foglalkozom Krzysztof Golian munkájával.
1 Pietro Marchesani, „Polski przekład »Historiae de duobus amantibus« eneasza Sylwiusza Piccolominiego a pojęcie miłości w Polsce doby renesansu”, in Studia porównawcze o literaturze staropolskiej, redakt. teresa Michałowska i jan Ślaski (Wrocław: Ossolineum, 1980), 111–
133, de főként 115–126.
2 Piotr Salwa, „Ancora sulla prima versione polacca della Historia de duobus amantibus”, in Pio II umanista europeo. Atti del XVII. Convegno Internazionale (Chianciano-Pienza 18–21 luglio 2005), a cura di Luisa Secchi tarugi, Quaderni della Rassegna 49 (firenze: franco Cesati editore, 2007), 487–497. Simone di francesco, „La riscrittura polacca della Historia de duobus amantibus”, in Pio II umanista europeo. Atti del XVII. Convegno Internazionale (Chianciano-Pienza 18–21 luglio 2005), a cura di Luisa Secchi tarugi, Quaderni della Rassegna 49 (firenze:
franco Cesati editore, 2007), 499–513.
2. fejezet
Az ismeretlen dán szerző Euriolus og Lucretia című művét először körülbelül 1571-ben nyomtatták ki, de csak 1594-es rostocki, és 1668-as kiadásából maradt fenn példány. Utóbbi kettő kompilációjából készült el a mű egyetlen modern kiadása facsimile formában, amely 1923-ban látott napvilágot.3 A fordításból viszonylag kevés, s elsősorban mitológiai vonat-kozású sor marad ki a latin szöveghez képest, de ezek eltörlésére utalnak is a kiadásban etc. jelöléssel. Az egyik ilyen esettel a szerelmesek utolsó éj-szakáján találkozunk, amikor a fordító Lucretia testének részletezésénél jó néhány mondatot kihagy, csak az etc. rövidítéssel jelezve például a „papille premende/prenitide” rész törlését is.4
A kiadás előszavának egyik jegyzetében a szövegkiadó, Richard jacob Paulli megemlítette, hogy a dán szövegben a férfi neve következetesen euriolus alakban szerepel, amely megegyezik Niklas von Wyle német fordításának névalakjával.5 Paulli további szövegszerű érveket nem hozott fel a két fordítás esetleges rokonságára, valószínűleg tudottnak vette, hogy a dán nyelvterület-re nyelvterület-rendszerint német közvetítéssel jutottak el a humanista irodalom elbeszé-lései. Így történt ez a francesco Petrarca által latinra átültetett Griselda törté-nettel is, amelyet Heinrich Steinhöwel fordított le németre Disz ist ain epistel Francisci Petrarchae, von grosser stätikeit einer frowen Grisel gehaissen címmel, s jelentetett meg először Augsburgban 1471-ben. A szöveget 1600-ig legalább húsz alkalommal adták ki, többször alnémet nyelven is. A szakirodalom szerint egy 1502-es alnémet nyelvű Griselda szolgált a dán népkönyv (folkebog) alap-jául, amelynek 1528-ból datálható első megjelenése.6 Az újabb dán irodalom-történet a nemzetközi prózairodalom egy dánra fordított darabjaként tárgyalja az Euriolus og Lucretia című népkönyvet, a Boccaccio Griselda, Ghismonda és Giletta di Narbona történeteit feldolgozó fordítások mellett.7 forráskérdések-ről ez az irodalomtörténet csak a Griselda esetében nyilatkozik, lényegében az imént idézett adatokat tárja az olvasó elé. A két szerelmes történetének dán verziójáról pedig csupán azt állítja, hogy Piccolomini latin szövegén alapult, de nem kutatja a pontos szövegváltozatot, amelyet az ismeretlen dán fordító használhatott. Legújabban folklorisztikai szempontból vizsgálta a történetet Anna Katharina Richter,8 aki megismételte a dán fordítás keletkezéséről eddig
3 Richard jacob Paulli, Danske Folkebøger fra det 16. og 17. Århundrede, 9 (København: Gyl-dendal, 1923).
4 Uo. 139.
5 Uo. LII, j. 2. Érdekes módon következetesen ez a ms Bp2 névalakja is: euriolus. ennek oka talán az lehet, hogy a kéziratot német nyelvterületen, Bázelben másolta egy Urbanus Ha-ber ling de Veringen nevű egyetemi hallgató. Lásd a kódex leírását az Appendixben.
6 Hubert Seelow, „Griselda in Iceland”, in Griselda: La Circolazione Dei Temi e Degli Intrecci Narrativi, Il Caso Griselda, a cura di Raffaele Morabito (L'Aquila: japadre, 1988), 75–85, kü-lönösen 76–77.
7 P. Brask, Dansk litteraturhistorie, vol. 2. 1480–1620 (Copenhagen: Gyldendal, 1984), 280–282.
8 Anna Katharina Richter, Transmissionsgeschichten. Untersuchungen zur dänischen und schwe
-Niklas von Wyle és kiadása
ismert adatokat, de a forráskérdéssel ő sem foglalkozott. jómagam nem lévén a dán irodalomtörténet szakértője, csak benyomásaimat oszthatom meg az olva-sóval: a kissé szemérmes fordító és az alaposabb mitológiai jártasságot igénylő részek kihagyása, valamint az alapvetően a női közönségre számító anyanyel-vű fordítás miatt feltételezem, hogy a dán fordítás a műveltebb hölgyek figyel-mét célozta meg, akik a korban természetesen latinul nem, legfeljebb dánul tanulhattak meg írni és olvasni.9
Vizsgálataim korábbi szakaszában10 magam is hajlottam rá, hogy a német→dán→izlandi/svéd kulturális terjedés (cultural transmission) törvénysze-rűségnek engedve az ismeretlen dán fordító munkáját Wyle német fordításából eredeztessem (ez egyébként olyan eset lenne, amelyre tudomásom szerint nincs példa a Historia de duobus amantibus korai európai elterjedése során: eddig min-den népnyelvű változat bizonyíthatóan egy jobb-rosszabb latin forrásra ment vissza), ám most mégis arra szeretnék textuális érveket hozni, hogy a dán fordí-tás is latin szöveg alapján készült.
A német, a dán és a lengyel fordítás egy közös latin szövegcsoport különböző tagjaira megy tehát vissza: azoknak a kéziratoknak és kiadásoknak valamelyi-kére, amelyeket a Lucretia szerelmére hiába vágyakozó magyar lovag névalakja alapján én saját sztemmámon Baccarus‒csoportnak neveztem el. A csoportba két kézirat, mss Bp2, Mm11 és tizenegy kiadás tartozik: H 151, H 154, H 156, H 157, H 158, H 160, H 239, Lyon 1505, Lyon 1518, Bázel 1551, Bázel 1571.
A három szóban forgó fordítás latin forrásai kapcsán a következő alapállí-tásokat tehetjük.
A német fordítás szerzője, Niklas von Wyle két, lényegében hasonló, de egy-mással nem teljesen azonos latin szöveget használt, amikor először 1462-ben lefordította Piccolomini Historia de duobus amantibusát, majd 1478-ban a sze-relmi történetet mint két egymással összefüggő levelet (Piccolomini
Schlick-dischen Erzählprosa in der frühen Neuzeit (tübingen und Basel: A. francke Verlag, 2009), 147–
9 A 16. századi dán születésű szerzők nyelvválasztásairól (dán, latin, német) az egyes műfa-182.
joknak és megcélzott társadalmi csoportoknak megfelelően, illetve a hazai vagy külföldi közönségnek szánt művek tekintetében Minna Skafte jensen egy tanulmányát ajánlom:
Minna Skafte jensen, „The Language of eternity. The Role of Latin in Sixteenth-Century Danish Culture”, in Friendship and Poetry. Studies in Danish Neo-Latin Literature, eds.
Marianne Pade, Karen Skovgaard-Petersen and Peter zeeberg (Museum tusculanum Press, University of Copenhagen, 2004), 93–124, főként 108–110.
10 Máté Ágnes, „»Mostan kiváltképpen két ifjú szerelmesnek szerencséjét éneklem«: Beveze-tés az eurialus és Lucretia latin filológiájába” (Szeged: kézirat, 2010).
11 A kézirat mindössze hét kb. in quarto méretű lapján szerepel sűrű írással a Historia de duobus amantibus erősen megkurtított szövege. A másoló/összeíró kihagy egy sor monoló-got és narrátori elmélkedést, eléggé elszíntelenítve a történetet. Amennyire meg lehet ál-lapítani egy ennyire hiányos szövegből, a beírója talán egy a Baccarus‒csoporthoz tartozó nyomtatványból dolgozott.
2. fejezet
nek, Piccolomini Mariano Sozzininak és folytatólagosan a szerelmi történet)12 beillesztette az általa szerkesztett Epistolae familiares című levélgyűjtemény kö-tetébe (Reutlingen, Mi chael Greyff, 1478).13 ennek következtében a Wyle német fordítását modern bilingvis kiadásban közzé tevő eric john Morrall14 csupán kompromisszumos megoldással élhetett. Morrall csak egy megközelítő latin változatot, a H 160 kiadás szövegét adhatta meg, mint a Wyle forrásával virtuá-lisan egyenértékű latin szöveget, de jegyzeteiben ő maga is felhívta a figyelmet azokra a részekre, amelyek a valós és a virtuális forrás szövegében különbséget mutathattak, s amelyek révén a német fordítás és a mellé állított latin forrás között a modern kiadásban eltérések olvashatók. egy példa: Similis illi fiebat Eurialo viso Lucrecia áll a H 160 kiadásban mint virtuális forrásban, de a H 215 jelű korai kiadás ugyanezen a helyen Eurialus visa Lucresia[!] alakot hoz, amely valószínűleg Wyle forrásában is állt, hiszen az ő német fordítása szerint egyértelműen eurialus az, aki a pajkos lóhoz hasonlóvá válik az asszony láttán:
disem pferd Euriolus sich geylecht so oft er Lucreciam sechen ward.15
Az a latin változat tehát, amely valójában Wyle előtt állhatott 1462-ben, csak Morrall főszövegében és lábjegyzeteiben együttesen, virtuálisan létezik, de a maga teljességében nem olvasható összefüggő szövegként, mert azt egy mára elveszett kéziratos forrás tartalmazhatta.
Az ismeretlen dán fordító olyan latin forrásszöveget használt, amely szá-mos ponton közös hibákat hordozott Wyle forrásával, viszont nem volt azonos vele. feltételezésem szerint Wyle virtuális forrása és a dán forrása közös ősre mentek vissza. A dán fordító által az 1560-as évek végén, 1570-es évek elején használt latin szöveg több ponton feltűnően jobb a német fordítás kb. száz évvel korábbi forrásánál, miközben osztozik vele egy-két, a latin szöveghagyomány szempontjából durva hibának számító, a non-sense kategóriájába eső szöveghe-lyen is.16 Úgy vélem, a dán fordítás egy kéziratos latin Historia változat alapján készülhetett, amelyet esetleg egy jobb nyomtatott (?) forrás alapján több helyen kijavítottak. A dán fordításnak mindenben megfelelő (természetesen a
fordító-12 http://daten.digitale-sammlungen.de/~db/0004/bsb00043817/images/index.html?id=0004381 7&groesser=&fip=ewqxseayayztseneayawewqxsewq&no=65&seite=233
13 A Wyle által használt első latin kéziratos verzióból talán kötéstábla lett a Greyff nyomdá-ban, esetleg más kreatív módon hasznosították a papírt.
14 Piccolomini and von Wyle, The Tale of Two Lovers…, 51. „The choice of a base Latin text to print with Niklas’ German must lie between g and S, both being close to the manuscript used by Niklas as the source of his translation. My choice is for g, despite its having been occasionally contaminated with another Latin text, on the grounds that Niklas, as edi-tor of this volume of Aeneas Silvius’ letters must have had Michael Greyff’s principal base manuscript in his hand before giving it to the printer. That base manuscript, despite occasional variants, was very close to the one that Niklas used for his original translation in 1462. S has some small omissions and variations where g is correct; it is also written in a hand which is often difficult to decipher and heavily abbreviated.”
15 Lásd uo. 90–91., főként Morrall 49. jegyzetét. Latin 91, 12 sor.
16 Lásd például alább a Pialudum alakot.
Niklas von Wyle és kiadása
nak, illetve a nyomdásznak tulajdonítható szándékos kihagyások kivételével, amelyeket rendesen etc. jelöléssel tüntetnek fel a régi dán nyomtatványban, s amelyek nem a latin forrásból, hanem szerzői, kiadói intencióból eredeztethe-tő hiányok a nemzeti nyelvű szövegben) latin kéziratra mindenesetre ez idáig nem bukkantam, de a fejezetben ki fogok rá térni, hogy szerintem mely krité-riumoknak kellene, hogy ez a szövegváltozat megfeleljen.17
A Krzysztof Golian néven ismert lengyel fordító a Baccarus‒szövegcsoport egy később keletkezett tagját vette alapul a saját fordításához, nyomtatványból készült, és biztosan nem annak a négy latin Historia kéziratnak valamelyikéből, amelyek a mai Lengyelország területén találhatóak. e fordításnak tehát csupán annyi köze van Wyle német változatához, hogy annak forrásával rokon latin szövegre alapozódik.
A következőkben együttesen fogom tárgyalni a forrásaik rokonsága miatt szorosabban összetartozó német és dán fordításokat, a főszövegben egymás mel-lé helyezve a latin forrás(ok) és e két nemzeti nyelvű fordítás megfelelő sorait.
Azokon a szöveghelyeken, ahol a lengyel fordítás feltételezett forrása sem mutat eltérést az előbbi két verzió forrásától, a lengyel szöveget a lábjegyzetbe helyezem le, magyarázattal/fordítással ellátva.
először azokat a filológiailag releváns helyeket tekintem át, amelyek esetében nincs, illetve nem volt lényeges eltérés a német és a dán fordítások forrásai között, s amelyek megmutatják, hogy a két forrás a Baccarus‒szövegcsoportba sorolható, s ez a csoport miben tér el lényegesen a szöveghagyomány egyéb alcsoportjaitól.