Az időrendben első francia fordítás szerzőjéről, az Anthitus la faure vagy favre nevű káplánról Michel Bideaux gyűjtötte össze a legfontosabb életrajzi adato-kat.39 A különböző egyházi méltóságokat viselő férfiú 1506-ban már nem volt az élők sorában,40 s személyét a bourgounge-i késő középkori kultúra egyik utolsó képviselőjének tartják. Irodalmi alkotásai közül az eurialus és Lucretia francia átdolgozása lehetett az első 1490 körül, amelyet az 1500-as évek elején néhány további verses munka követett.
Szintén Bideaux volt az, aki Anthitusnak a latinhoz képest jelentős változtatá-sait, illetve tévedéseit felsorolta: például valamilyen okból Anthitusnál eurialus csak harminc, nem harminckét éves; az ájult asszonyt eurialus nem rózsavízzel, hanem ecettel élesztgeti, illetve a férfi frank nemzetisége Piccolomini minden pontosítása ellenére Anthitus számára nem német, hanem francia lesz „ung mig-non de france”.41 A fordítás Anthitus állítása szerint női közönségnek készült, hiszen elsősorban a hölgyeknek volt szüksége anyanyelvű változatokra ahhoz, hogy a latin nyelvű „magas” irodalom gyümölcseit élvezhessék. A francia for-dítás vegyesen verses és próza formáját pedig az ún. grande rhétorique poétikai iskola ízlése határozta meg, amelyhez Anthitus is tartozott.
Nem lévén a régi francia irodalom szakértője, a fordítás részletesebb elem-zésétől eltekintek, s kiindulópontul Bideaux fentebb idézett tanulmányát ajánlom, az alábbiakban pedig bemutatom azokat a szöveghelyeket, amelyek Anthitus fordításában latin forrására utalnak.
A versben és prózában vegyesen megszólaló szövegben valójában ke-vés olyan olvasatot tudunk felmutatni, amelyek forrását illetően nyomra vezethetnek; s ezeket is csak az 1490 körüli évekig készült ősnyomtatvá-nyok és kéziratok szövegeiben kereshetjük. A legbővebb szövegcsoportra, amelybe Anthitus forrása tartozik, egy, a Cii íven olvasható mondata mutat rá: et quasi de telle contenance estoit Lucresse quant elle veoit Eurial, si que entre autrefoys....42 ez a sor abban a részben található, amikor a narrátor eurialusnak a kürt szavára felágaskodó lovához hasonlítja a szerelemtől felajzott Lucretiát. Pontosabban, a variánsok egy részében eurialus hason-latos a saját lovához, más részében, mint Anthitus forrásában is, az asszony olyan, mint a pajkos ló:
39 Bideaux, „L’Historia de duobus...”, 176‒179.
40 Uo., 178, 13. j.
41 Uo., 180.
42 Szebb betűtípusa és ezért könnyebb olvashatósága miatt az 1537-es, Chantilly-ben lévő példányból idézem Anthitust.
Párizsi kiadások és francia fordítások
Similis illi fiebat eurialo viso Lucretia mss P1, fiC, Bp1, Mg, Mm, RCo, RCa, CV3, tr1, Pz. H 151, H 154, H 156, H 157, H 158, H 160, H 239
Similis illi fiebat Lucretia eurialo viso ms N. H 225
Similis illi fiebat eurialus viso Lucretia mss Ma, Bp2 [euriolus], CV1, CV4.
H 213, H 217, C 64, C 65, C 69, C 71, R 3, R 4, RSuppl1, BMC IV 44
A fenti három latin variáns közül az első és a második között csak szórendbe-li eltérés tapasztalható, míg a harmadik grammatikailag nem teljesen helyes, de mégiscsak azt állítja, hogy Lucretia lett olyan, mint a ló, mikor meglátta eurialust; így mindhárom variáns szóba jöhet.
ezt a tizenöt kéziratot és tizennyolc nyomtatványt összefogó csoportot könnyedén csökkenthetjük a magyar lovag névváltozatával. Anthitus mun-kájának kiadásaiban a férfi neve következetesen a -rus szótag helyett -urs szótaggal szerepel ugyan, Pacours formában, és ilyen névalak nem fordul elő a fenti szövegváltozatok egyikében sem, viszont egyértelműen kizárja közü-lük azt a két kéziratot (mss Mm és Bp2), valamint a számos nyomtatványt, amelyek az Opera omnia‒szövegcsoportra jellemző Baccarus olvasatot tartal-mazzák. A fennmaradó szövegváltozatok a következők: mss P1, fiC, Bp1, Mg, RCo, RCa, CV3, tr1, Pz, N, Ma, CV1, CV4. H 225, H 213, H 217, C 64, C 65, C 69, C 71, R 3, R 4, RSuppl1, BMC IV 44.
Néhány további szövegváltozat kizárható a Lucretia által felidézett, a sze-relmesüktől elhagyott híres nők példái segítségével, amelyek az ún. Prose Epylogale részben fordulnak elő a C íven, ahol Anthitus Piccolomini szövegét követi ugyan, de szabadon kommentálja az eseményeket hölgy olvasói számá-ra: Pareillement Ariadne et Medee les quelles selon les aulcunes hystoires estoyent de mayson royale.43 ebben a mondatban a Thészeusztól elhagyott Ariadné neve a döntő, akinek a neve helyett több fenti szövegváltozatban is Diana neve ol-vasható ezen a helyen, s ezért négy kiadás és egy kézirat (ms Pz) törölhető Anthitus forrásai közül, a fennmaradó szövegváltozatok pedig a következők:
mss P1, fiC, Bp1, Mg, RCo, RCa, CV3, tr1, N, Ma, CV1, CV4. H 225, C 64, C 65, R 3, R 4, RSuppl1, BMC IV 44.
Végezetül egyetlen további nyomtatvány, az RSuppl1 zárható ki a fenti cso-portból abból az okból, hogy az nem a domus‒csoport tagja. Anthitus szövegé-ben Sosias, a szolga, akárcsak a magyar fordításban, és az alábbi francia for-dítások közül is jó néhányban, amiatt aggódik a nyomtatvány eiiii ívén, hogy úrnője mellett a ház, a nemzetség is rossz hírbe keveredik: madame se perdra et sera la maison infame.44 Összességében tehát még mindig jelentős számú
vá-43 „Hasonlóképpen Ariadné és Médea, akik egyes források szerint királyi házból származtak.”
44 „asszonyom elvész és a ház megszégyenül.”
5. fejezet
lasztási lehetőségünk maradt, jóllehet a tizenkettő fennmaradt kézirat közül ma egyiket sem franciaország területén őrzik, hanem (Lyontól földrajzilag távolodva számba véve őket) Madridban, Münchenben, Nápolyban, Rómában, illetve a Vatikánban, firenzében, triesztben, Prágában és Budapesten találha-tók, így ezek kevésbé esélyesek arra, hogy valaha Anthitus kezei között jártak volna: mss P1, fiC, Bp1, Mg, RCo, RCa, CV3, tr1, N, Ma, CV1, CV4. A szóba jöhető nyomtatványok pedig látványosan mindannyian a római nyomdászat termékei, ami talán nem is csoda, hiszen a fordító egyházi személy volt, s be-szerezhetett könyveket itáliai kapcsolatain keresztül:45 H 225, C 64, C 65, R 3, R 4, BMC IV 44.
egy másik szöveghely is segíthet abban, hogy Anthitus forrásának kérdésé-ben még tisztábban lássunk. Szerte európában nagyon sok fordításban játszik szerepet eurialus három barátjának neve. ezúttal csak a legelső barát, Nisus neve van segítségünkre, az a puszta tény, hogy ő legalább szerepel Anthitus szövegében; ez a francia fordító ugyanis csak két barátról tud, és a második-nak is az eredeti latintól jócskán eltérő Theseus nevet adja a nyomtatvány fiiii ívjelzésű oldalán: deux de ses compaignons: ausquelz fort se confioit dont lung auoit nom Nysus et laultre auoit nom Theseus.46 Nisus szerepeltetése miatt ezen a helyen (jóllehet ő már korábban is előfordul Piccolomini szövegében, hiszen ő talál rá a kocsma falán függő budira, ahonnan eurialus beszélget-ni tud Lucretiával) kizárhatók Anthitus forrásai közül azok a latin variánsok, amelyekből egy valamikori n-u-v minuscula betűcsere, illetve félreolvasás (nisus→uisus→uisum→visum) miatt Nisus neve eltűnt:
visum Achatem Palmierumque mss Ma, CV4. C 64, C 65, R 3, R 4, BMC IV 44 visum achatem pliniumque ms CV1
visum achatem palinurumque ms CV3
Ha feltételezzük, hogy Nisus neve ezen a helyen is szerepelt Anthitus forrásá-ban, és nem csak annak korábbi előfordulása miatt tudta a francia fordító az eurialust segítő barát nevét, akkor a következő variánsok maradnak lehetséges forrásaként:
Nisum Achatem Polinurumque mss fiC, tr1 Nisum, Achatem, Palinurumque ms P1
45 A Kristeller‒katalógus leírása szerint a BNf NOUV. ACQ. LAt. 315 kódexét, amelynek ff.
61‒97v oldalain olvasható a Historia, olasz kéz írta. talán az olasz másoló kifejezetten itáliai szövegváltozatot is jelent? Autopszia nélkül ezt nem tudhatjuk. Kristeller, Iter Italicum..., III, 278.
46 „kettőt társai közül: akikkel véletlenül összetalálkozott, az egyiket Nysusnak hívták, a másikat Theseusnak hívták.”
Párizsi kiadások és francia fordítások
Nisum Achatem Palimirumque Bp1 Nisum achatem pollimirumque ms RCo Nisum Achatem polmierumque ms RCa Nisum achte palum utromque ms Mg Nisum Acatem Polimniumque[?] ms N Nisum, Achatem Polimiumque H 225
Véleményem szerint Achates és Polinurus nevét Anthitus női közönségére gon-dolva tüntethette el, hiszen ezek szokatlanok, és jóval alaposabb műveltséget igényelnek, mint Theseus történetének ismerete, akit elhagyott szerelmesével, Ariadnéval együtt már korábban is említett a szöveg.
Más fordítások kapcsán is szó esett már Kandaulész királyról és országáról, s ez a szöveghely az alább tárgyalandó francia fordításokban is fontos szerepet fog játszani. Mint tudjuk, a latin szöveghagyományban mind Lűdia királyának, mind országának a neve számos furcsa változatban olvasható. Anthitus fordí-tásában azok a szövegváltozatok jutnak szerephez, amelyekben az ország neve Libia alakra egyszerűsödött az f5 oldalon: car iamais Hester femme de Assuere roy de Libie ne fust si belle ne si blanche que ceste cy.47 A fenti kéziratok közül öt, valamint az egyetlen bennmaradt kiadás ennek a kritériumnak is megfelel:
Candualis regis Libie ms N. H 225 Candale Regis libie mss fiC, RCo, RCa Candele Regis libie ms tr1
Anthitus a mélyebb antik történeti tudást igénylő király nevét eltörli, és a Libia országnevet használva asszociációs alapként, a historiográfiából ismert epizó-dot lecseréli egy bibliai történetre: az ószövetségi eszter és Ahasvérus király esetét emeli be. A bibliai történet szerint a Perzsa Birodalom fennhatósága, és a többek által I. Xerxész (i. e. 485‒465) perzsa uralkodóval azonosított Ahasvérus uralma alatt élő zsidó esztert szépsége miatt választják ki a közé a száz lány közé, akiket egy év alatt felkészítenek Ahasvérus leendő felesége tisztének be-töltésére, és akik közül az uralkodó végül esztert választja. A nagy hatalmú tisztviselő, Hámon, megharagszik Márdokeusra, aki nem volt hajlandó térdre borulni előtte, s ezért rávette az uralkodót, hogy rendelje el egy meghatározott napra az összes zsidó meggyilkolását a birodalomban. Sem Hámon, sem a ki-rály nem tudta azonban, hogy Márdokeus eszter nagybátyja, az asszony pedig maga is zsidó volt. eszter királyné halált megvető bátorsággal, engedély nélkül megjelent ura előtt, és felfedve származását, meggyőzte Ahasvérust, hogy a zsidók a kitűzött napon (mivel egy már meghozott királyi rendeletet
megmásí-47 „mivel Ahasvérus, Libia királyának felesége, eszter sem volt olyan szép és olyan üde mint ez a nő.”
5. fejezet
tani nem lehetett) fegyvert foghassanak az ellenük támadókra, s így elpusztít-hatták ellenségeiket.
Libia országa pedig valóban a Perzsa Birodalomhoz tartozott, II. Kambüszész (i. e. 529‒522) hajtotta uralma alá, kb. negyven évvel I. Xerxész/Ahasvérus ural-kodásának kezdete előtt. A Libia földrajzi név és eszter közismert szépsége adhatták tehát az alapot Anthitusnak ennek a közönsége számára világosabb utalásnak a bevezetésére fordításába.
Meggyőződésem, hogy amíg a fenti kéziratokon kívül, amelyek ma nagyon távol vannak franciaországtól, s nem valószínű, hogy valaha jártak volna ott, a kutatás nem talál filológiailag Anthitus forrásával jobban megegyezőt, ad-dig inkább nyomtatványt kell Anthitus forrásaként feltételeznünk. A kutatás jelen szakaszában pedig ez a nyomtatvány a H 225 római kiadással látszik meg-egyezni. további szöveghelyek tehát nem mutathatók ki a fordítás szövegéből, amelyek a fenti szóba jöhető források körét szűkíthetnék, viszont érdemes fel-hívni a figyelmet Anthitus két további saját változtatására.
talán egyházi kötődése, talán megcélzott hölgyközönsége miatt Anthitus kihagyja a szerelmesek levelezéséből azt a részt, amikor Lucretia évődésére, amely szerint eurialus nem juthat be hozzá, ha fecskévé nem változik, a férfi azzal az elmés és erotikus replikával áll elő, hogy ő bizony inkább bolhává szeretne változni. Anthitus fordításában a fecske (arondelle) még feltűnik a D8 íven, de a bolha már hiányzik: se par art ne te transmouyes en arondelle.48 Mint korábban említettem, ez a nagyon is sikamlós utalás a fordítók többségének nem sértette az érzékenységét, de Anthitusnak talán kicsit sok volt az erotikus humorból.
Végül ismét csak az egyszerűsítés igénye vezethette Anthitust, amikor Menelaosz sienai tisztségviselő kollégájának, Bertusnak a nevét (akit egyéb-ként olasz történészek valós személlyel is azonosítani tudtak az 1430-as évek Sienájából)49 a római történelem több szereplőjének ismertebb nevére, Brutusra változtatta. A rómaiak leghíresebb Brutusa valószínűleg julius Caesar fogadott fia, aki az örökös diktátor ellen elkövetett merényletben is részt vett március idusán i. e. 44-ben, s akiből olyan szállóige lett, amelyet ma is használnak a latin oktatásban a vocativus, vagyis a megszólító eset tanítására: „et tu, mi fili, Brute? te is, fiam, Brutus?” egy másik Brutus pedig az erőszakot szen-vedett római Lucretia (akiről, mint emlékszünk, a mi sienai Lucretiánk nevét veszi) megbosszulói közé tartozik: Lucretia rokona, tarquinius Brutus áll an-nak a felkelésnek az élére, amely megdönti az utolsó római király, tarquinius Superbus uralmát, s ezzel kezdetét veszi Rómában a köztársaság kora.
Mint az a Bibiliográfiai áttekintés című alfejezetben fentebb elhangzott, a leg-alább hat korai francia Historia‒fordítás közül Anthitus la favre első
átdolgo-48 „hacsak varázslat révén nem változnál fecskévé.”
49 frugoni, „enea Silvio Piccolomini...”
Párizsi kiadások és francia fordítások
zása került legtöbbször újra nyomtatásba franciaországban a 15‒16. század fo-lyamán. Meghaladottnak tekinthető tehát Michel Bideaux azon feltételezése,50 amely szerint Anthitusnak a grande rhétorique jegyében fogant fordítása stílu-sában hamar divatjamúlttá lett, s ezért kopott volna ki a köztudatból. Éppen a legalább hat francia fordítás okán, amely a kortárs európában a legtöbb, ugyan-azon a nyelvterületen készült Historia‒fordítást jelenti, Bideaux-nak azt az állí-tását is cáfolnunk kell, miszerint kiábrándító lenne Piccolomini e munkájának jelenléte a 16. századi franciaországban.51 Bideaux véleményével ellentétesen52 értelmezném azt a tényt is, hogy „eurial et la belle Lucresse” figurája 1538-ban Hélisenne de Crenne Angoysses douloureuses qui procedent d’amour című mun-kájában Heléna, Médea és Iaszón, illetve Lancelot és Ginevra, valamint trisz-tán és Izolda alakjai között, mint a szerelem áldozatai és szomorú példái között jelenik meg.53 Bideaux szerint ez a régi hősökkel együvé csoportosítás azt mu-tatja, milyen idejétmúltnak, elavultnak tűnhetett Hélisenne számára már 1538-ban eurialus és Lucretia története; véleményem szerint azon1538-ban ez is éppen azt példázza, milyen mélyen rögzült ekkorra már a francia köztudatban a sienai szerelmesek neve és jelentősége, vagyis az adatból történetük széles körű isme-retére következtethetünk. Ne feledjük, hogy 1538-ra már több mint egy évtized eltelt juan Luis Vives De institutione femine christiane (1523) című nőnevelési útmutatója óta, amely „hivatalosan” is a kárhoztatandó olvasmányok („fertő-ző könyvek”) közé sorolta eurialus és Lucretia történetét, egy kalap alá véve azt számos egyéb, népnyelvű (trisztán, Celestina) és latin (Poggio Bracciolini Facetie című műve, vagy a latinból más nemzeti nyelvekre fordított Decameron‒
történetek) munkával, tanúskodva a sienai szerelmi história általános ismert-ségéről.54 Ugyanezt a véleményt ismétli, szintén Boccaccio és Poggio Bracciolini műveit, valamint Lancelot és trisztán történeteit kárhoztatólag említve egy 1526-ból származó levél, amelyet jean Chapelain, a francia király orvosa írt
50 Bideaux, „L’Historia de duobus...”, 187.
51 Uo., 187.
52 Uo., 188.
53 Paul Demats, Les Angoysses douloureuses qui procedent d’amour (1538) (Paris: Belle-Lettres, 1968).
54 „tum et de pestiferis libris cuiusmodi sunt in Hispania Amadisus, Splandianus, florisandus, tirantus, tristanus, quarum ineptiarum nullus est finis. Quotidie proderunt novae:
Celestina lena, nequitiarum parens [...] Sunt in vernaculas linguas transfusi ex Latino quidam, velut infacetissime facetiae Pogii, euryalus et Lucretia, centum fabule Boccacii.
‒ They should also concern themselves with pernicious books like those popular in Spain:
Amadís, esplandián, florisando, tirant, tristan, whose absurdities are infinite, and new examples appear every day: Celestina, the brothel-keeper, begetter of wickedness [...] There are some translated from Latin into the vernacular languages, like Poggio’s unfacetious Facetiae, Euryalus and Lucretia, the Decameron of Boccaccio.” juan Luis Vives, De institutione feminae christiane, Liber primus, eds. Charles fantazzi and Charles Matheeussen, transl.
Charles fantazzi (Leiden‒New York‒Köln: Brill, 1996), 45‒47.
5. fejezet
Cornelius Agrippának.55 A Historia de duobus amantibust elítélő korai munkák sorát II. Pius saját epistola retractatoriájától az Index Librorum Prohibitoriumig bezárólag érdemes lenne egyszer külön tanulmányban is vizsgálni, hiszen a róla szóló negatív híradás ugyanúgy hozzátartozik egy mű utóéletéhez, mint a fennmaradt példányai vagy fordításai.