Kiváló eredménnyel vizsgázott a Newcastle egyetem Nyelvtudományi és Szociológiai fakultásán, ahol az oroszra szakosodott. 1957/58-ban a szuezi brit hadseregben a titkosszolgálatnál ügyködött. Hamar rájött, hogy a hazai híreket lehozó újságok szinte aranyat érnek a katonák szá-mára. Amikor Kairóban rábukkant egy hírlapárusra, aki frissnek mond-ható, két nappal korábbi lapokat árult – noha a katonák számára tilos volt engedély nélkül Kairóba menni –, Jeffrey hetente megtette az utat oda-vissza egy teherkocsival. Összegyûjtötte az újságokat, majd példányon-ként két dollárért eladta a katonáknak. Egyszer elkapták, ám amikor be-vallotta, hogy heti 8000 dollárt keresett az üzleten, felettese nem meg-büntette, hanem betársult mellé. Jeffrey részben az így keresett pénzbôl hozta létre a newcastle-i egyetemen a Downbeat jazz klubot, ahol össze-találkozott az Alan Price Combóval (dobos Johnn Steel) – eleinte ôk voltak a házigazdák –, és ugyanitt hallotta Eric Burdont az Animalsszel. A ta-pasztaltak hatására vitte el a zenekart a liverpooli Cavern klubba. Követ-kezô lépésben a nem sokkal késôbb rejtélyes módon leégett Marimba ká-vézót nyitotta meg, és a biztosító által fizetett összeget kiegészítve a ko-rábbi afrikai üzlet hozadékával eleinte csak lizingelte, majd meg is vette a Club A Go Go-t. Az Animals mellett itt léptette fel a Rolling Stonest és Long John Baldryt. A kéthelyiséges klub nagyszerû pénzmosoda lett,
Electric Ladyland
volt ott rulett, étterem, egyszerre két zenekar is játszott. Jeffrey meglehe-tôsen fukar ember hírében állott, amire John Steel így emlékszik: „Min-dig nehezen kaptuk meg a pénzt, kilincselni kellett érte.”
Ezzel együtt elsô ízben ô íratott cikket róluk a Melody Makerben Ray Coleman újságíróval. Különféle ügyletei révén már akkor sem volt szegény, mielôtt az Animalst felvállalta volna, ám vagyona a késôbbi-ek folyamán csak nôtt. Amikor látta Graham Bond lelkesedését és O’Rahillyt a közönség soraiban, 24 órán belül szerzôdtette a zenekart és társult a Londont jobban ismerô írrel, aki több klubot is mûködtetett a Sohóban. Barátjával, Georgio Gomelskyvel is összehozta, akivel Jef-frey alkut kötött. Ennek értelmében 1963 karácsonyának hetében a Yardbirds játszott a Downbeat és a Club A Go Go nevû helyeken, az Animals viszont Londonban lépett fel.
A külsô látszat ellenére, mármint hogy az Animals szekere végre beindulhatott, John Steele-hez hasonlóan Chas Chandler sem látta rózsaszínben azokat a napokat. „A kezdeti si-kereket O’Rahillynek köszönhettük, ô vitt Lon-donba. Mike Jeffrey személyében a nagy sem-mit kaptuk, egy tolvajt, egy kétkulacsos, hazug gazembert.”Kemény szavak, de ismerve a ze-nekar pénzügyeit, minden bizonnyal igazak.
És elérkezett az idô, amikor a befutás küszöbén álló együttesre má-sok tették rá a kezüket. A brit zenekarokat a hamburgi Star Clubba köz-vetítô Henry Henroyd ügynök londoni barátja és támogatója, Don Arden kedvében járva tett említést az Animalsrôl. Jó helyen kopogta-tott. Amint a fiúk Newcastle-bôl Londonba érkeztek, Arden azonnal rá-csapott Jeffreyre, üzletet kötöttek és együttes erôvel kigolyózták O’Rahillyt. Az ír akkoriban túlságosan elfoglalt volt, hogy az erôsza-kos üzlettársakkal megküzdjön az általa felfedezett zenekarért, ráadá-sul akkoriban dolgozott az elsô kalózrádió, a Radio Caroline létrehozá-sával. Nem így akarta, de mivel az adó beindítását szárazföldön nem engedélyezték a hatóságok, a hivatalos és keményen cenzúrázott adók ellensúlyozására a brit felségvizeken kívül esô tengerszakaszokon cir-káló hajón hozta létre ’intézményét’. Az olyan dalok, mint Wilson Picket In The Midnight Hour, Percy Sledge When a Man Loves a Woman, a Pink Floyd Arnold Laynecímû számai neki köszönhették a befutásukat. Mielôtt az Animals szerzôdött volna Ardennel, O’Rahilly
John Steel
jelezte nekik, hogy nagy dobásra készül, és ha nem szegôdnek Arden uszályába, olyan hírverést csap nekik, amilyet még a világ nem látott.
Akkor még nem árulta el, hogy a Radio Caroline lesz a ’nagy dobás’.
Figyelmeztetô szavai falra hányt borsóként hullottak le az azonnali le-hetôségektôl megrészegült, az üzleti és kereskedelmi életben teljesen járatlan fiatalokról. John Steel: „1964 elején adott koncertünk után Arden hivatott bennünket. A gyors beszédû londoni zsidó elmondta, hogy hírességet csinál belôlünk és ennek elsô bizonyítékaként megígér-te, hogy a Britanniában elsô ízben turnézó Chuck Berry és Carl Perkins elôtt játszhatunk. Egyetlen feltételt szabott, hogy egy Mickie Most nevû producerrel készítsük soron következô felvételeinket.”
Így is lett, márpedig Newcastle csóró ifjainak nem kellett annál na-gyobb dicsôség, mint hogy példaképeikkel egy színpadon állhassanak.
Nem tudhatták, hogy a háttérben hogyan nyúlják le ôket a dörzsölt me-nedzserek, producerek. Mivel nem saját számokat írtak, hanem feldol-gozásokat készítettek, Angliában 2%, külföldön 1% jogdíjat kapott le-mezenként az öt zenész. Ezekbôl a bevételekbôl 2-2% erejéig Jeffrey és Mickie is részesült. A rendkívüli aránytalanság szemléltetésére áll-jon itt egy másik adat, mely szerint velük ellentétben a Wings 21%-ra tehette rá a kezét.
1964-ben a The House of the Rising Sun sikere nyomán többen vér-szemet kaptak, hogy kihasítsanak maguknak valamit az egyre ízlete-sebb kalácsból. Harvey Lewis és Leslie Elliott azzal állt elô, hogy cé-gük, a Warrior Records 10 000 fonttal támogatta az Animalst, ráadásul a zenekarnak 1965 júniusáig tartó szerzôdése volt velük. Be is perelték Mickiet és Jeffreyt. Nem akármilyen tétrôl volt szó, hiszen Mickie csak ennek a kislemeznek az eladásából vagy 30 000 fontot remélt (2003-ban ez az összeg tízszeresét érné). Valamiféle írás elô is került, ám kel-lô bizonyítékok hiányában mégis ejtették a két arc követelését.
Miközben látjuk, hogy felsô szinten nem kis összegekrôl ment a jogi huzavona, addig 1966 nyarán a szinte csak kulinak tekintett Animals-tagság még mindig csupán heti 200 font gázsit kapott. Minthogy Jeff-rey ígéreteivel már tele volt a padlás, Burdon elhatározta, hogy kiszáll a buliból. 1971-re az énekes legszerényebb számításai szerint addigi pályafutása során mintegy 6 millió dollárral csapták be. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy az Animals zenés körútjai ráfizetésesek voltak. Jef-frey azonban ügyes üzleti húzásokkal bújt ki az adózás alól, off shore cégeket, kitalált befektetéseket, és valós majorcai night klubokat hozott
létre, a Jimi Hendrix korai lemezeinek kiadásával foglalkozó Yameta cé-get is ô találta ki. Az persze legkevésbé sem érdekelte, hogy ’védence-inek’ lemezsikereik ellenére felkopott az álla.
Burdon elkeseredése a késôbbi években csak fokozódott két, a New Animals után – saját bevallása szerint is – zsidó származású menedzse-re, az ún. Gold Dust Twins (Aranypor Ikrek), azaz Steve Gold és Jerry Goldstein – utóbbi a producere lett – sem tudott számára megnyugtató életkörülményeket teremteni. A War együttesbôl kiszállt Burdon és Jer-ry Goldstein utolsó próbálkozásként közös filmgyártó céget (Far Out Productions) alapított.
De maradjunk még az 1966-os évnél, amikor az Animals klasszikus felállása megszûnt. Jeffrey megkörnyékezte Chandlert, hogy bármihez kezd, csak szóljon és ô segítôtársa lesz mindenben. Ígértét nem sikerült beváltania, mert elsô kísérlete – Hendrix Hey Joe címû felvételével a Decca cég ajtaján kopogtatott – megbukott. Szerencsétlenségére ugyan-azzal a Dick Row nevû döntnökkel kellett alkudoznia, aki évekkel koráb-ban már a Beatlest is elpuskázta. A született balfácán ezúttal Jeffreynek mutatott ajtót.
Chandlernek nagyobb szerencséje volt, mert egyenesen a Track Re-cords irodája felé vette útját és ott Kit Lamberttel kötött szerzôdést. (Ez az ember a Who együttest vette oltalmába.) Ezzel azonban nem volt vé-ge a történetnek, mert a lemezt végül a Polydor cég adta ki. El tudom képzelni, hogy a tisztelt olvasónak már kacsáznak a szemei a rengeteg csûrcsavaron, de pontosan az ilyen, a zenészek számára átláthatatlan és sok esetben érdektelennek tûnô szerzôdésrészlettel lehetett kijátszani ezeket a ’kétkezi munkásokat’. Nem véletlenül híresült el a mondás, hogy aki zenélni akar, legelôször egy jó ügyvédet szerezzen. Ez persze semmi biztosítékot nem jelentett, hiszen számtalan esetben éppen saját ügyvédeik csapták be jámbor megbízóikat.
Jeffrey egyébként 40%-os jutalékért dolgozott Hendrixnek, a késôb-biek folyamán ebbôl nagylelkûen 20%-ot átengedett a gitáros mene-dzserének, Chandlernek. A történethez tartozik még, hogy Mitch Mitchell és Noel Redding nem szerzôdtetett, hanem csupán alkalmilag fizetett muzsikusként tette a dolgát az Experience együttesben. Ez pe-dig úgy festett, hogy Hendrix 50, ôk 25-25%-os arányban részesültek a koncertbevételekbôl. A zenekar felett egyébként egészen 1967 márciu-sáig Damoklész kardjaként függött az adósság réme, és csak a Warner Brosszal kötött szerzôdés hozott némi fellélegzést. Az elôlegként
ka-pott 40 000 dollárból mindössze 8000 jutott Hendrix számlájára, a töb-bit Jeffrey és Chandler korábbi befektetéseik fedezésére fordította.
Jeffery ekkor új ügyvédet fogadott, a rock ’n’ roll világát jól ismerô Stevens H. Weiss személyében, aki a Steingarten, Wedeen & Weiss szó-rakoztatóipari ügynökség tagja volt Howard Krantz ügyvéddel egyetem-ben. Ez idô tájt tartozott megbízóik közé Jeff Beck, a Young Rascals együttes – menedzserük Sid Bernstein –, Peter Grant, és a Management Three, ez utóbbi Jerry Weintraub produkciós társasága volt.
Szükség is volt jogászra, mert mint 1967 májusában kiderült, a PPX Industries kiadó már kötött egy 1965 októberérôl 1968 októberéig tartó szerzôdést Jimivel, és a cég elnöke, Edward Chalpin követelte is jussát az akkorra befutott híresség bevételeibôl. Lett is ebbôl haddelhadd, hát még amikor az 1968. január 10-re tervezett, Bold As Lovealbum beha-rangozott megjelenését megelôzôen, decemberben a Capitol cég kiadta a Get That Feeling: Curtis Knight Sings, Jimi Hendrix Playscímû hang-lemezt. Egyértelmû volt, hogy a gitároshoz egyáltalán nem méltó, az említett idôpontra már szinte fércmûnek számító, kezdetleges hang-anyagot azért dobták piacra, hogy megtévesztve a rajongókat, besöpör-jék a várva várt új lemezre áhítozók fontjait, dollárjait. Ez a lépés leg-alább olyan alattomos volt, mint amikor a Black Sabbath új énekesével, Ronnie James Dioval készített, 1980 áprilisában megjelent, Heaven And Hell-album sikerétôl megrészegült korábbi menedzser júliusban egy 1972-ben, még Ozzy Osbourne-nal rögzített koncertlemezt (Live At Last)eresztett útjára. A zenekar tombolt a dühtôl, legszívesebben misz-likre aprította volna korábbi ügyeik intézôjét.
A kis kitérô után nézzük, hogyan alakultak az események Jimi háza táján. Elliot Hoffman, a PPX Industries jogásza képviselte pert a Jef-frey alapította Yameta ellenében. (A ravasz üzletember ezt a bahamai bejegyzésû céget adócsökkentés céljából hozta létre még az Animals idején, az együttes jogi ügyeinek intézését pedig a brit ügyvédre, John Hillman-ra bízta. Késôbb Hendrixet is bevonta kettejük ügyletébe és lemezfelvételi, menedzselési, továbbá kiadói szerzôdést kötött vele, amiért Hillman 10%-ot kapott. A Yameta amerikai képviselôje Leon Dicker ügyvéd volt, akinek olyannyira megtetszett Chandler pártfo-goltja, hogy anyagilag is segítette annak indulását.)
Hendrix érdekeit Henry Steingarten védte (a gitáros torontói repté-ren történt lebukása után is ôt értesítették ), akinek fô érvelése arra irá-nyult, hogy miféle szerzôdés az, amely az 1965-ben történt
stúdiómun-káért mindösszesen csupán 35 dollárt fizetett. A PPX Industries végül nem járt rosszul, mert az érvek és ellenérvek ütközetét követôen külön-féle pénzekhez és jutalékokhoz jutott.
Alig záródott le a per, Steve Weiss és Henry Steingarten új szerzô-dést kötött a Jimi Hendrix, Mitch Mitchell és Noel Redding hármassal, akik kiszálltak a Yameta kötöttségébôl és megalakították az Are You Experienced? Ltd-t, Jeffrey pedig elérte, hogy a Warner Bros megvásá-rolja tôle a Yameta és Hendrix között korábban kötött menedzsmenti szerzôdését 250 000 dollárért. Abby és Aaron Schroeder ugyanakkor a Bella Godiva kiadót alapította meg, hogy függetlenítse magát a Yame-tától. Ezek már olyan csavaros rafinériák, hogy az ember józan ésszel alig képes követni.
Ettôl kezdve a koncertek bevételének 90%-a (ebbôl költségekre 5%) Hendrix, 10% pedig Tom Hulett szervezô cégének (Concert West) ju-tott. Eközben Jeffrey újabb huncutságon törte a fejét, régi álmát akarta megvalósítani, egy night clubot. Ez a vágya teljesült is 1968 decembe-rében, amikor Howard Krantz ügyvéd megkapta üzleti barátjától, Steve Friedmantól a club haszonbérletét, a Steingarten Wedeen&Weiss mun-katársa, Henry Karlow pedig összeállította azt a részvénytársaságot, amelyben Hendrix és Jefferey 50-50%-ban volt jelen. Chandler kezdet-tôl fogva ellenezte a clubot, mert azon a környéken, pontosabban a 8th utcában nem csípték a négereket, ráadásul négy hasonló arculatú olasz klub is mûködött az utcában.
És most ugorjunk elôre két évet Jimi halálához. Jeffrey ekkor Spa-nyolországban lazított és hiába hagytak neki üzenetet, csak egy hét múlva jelentkezett és tett úgy, mintha nem is tudott volna a gitáros ha-láláról, pedig addigra a tömegtájékoztatás már a világ eldugottabb zu-gába is eljuttatta a tragikus hírt. Jeffreynek bizonyára megvolt a nyo-mós indoka, hogy ennyi ideig hallgatott.
Henry Steingarten ügyvéd készített leltárt Jimi egyedüli örökösnek számító édesapjának 500 000 dollárra becsült örökségérôl. A jelentôs összeg bizony alaposan megcsappant, mire az öreg kezébe került, alig 21000 dollár készpénz ütötte a markát, a címére postázott gitártokok és hangszerek egy része is eltûnt. A végletekig csalódott Al Hendrix vé-gül Leo Brantont kérte fel, hogy tisztázza fia üzleti ügyeit. (Ô képvisel-te a Magyarországon is jól ismert Angela Davist, járt utána Nat King Cole vagyonának.) Elsô lépésként Ken Haygood és Ed Howard ügyvé-deket kereste fel, akikkel hírei szerint Jimi 1970 augusztusában
találko-zott és vitás kérdéseikben nem tudott dûlôre jutni. Ez volt az az idô-pont, amikorra Hendrix már mintegy fél millió dollárt fektetett az Elec-tric Lady stúdiók építésébe, Jeffrey viszont fele összegért, úgy 240 000 dollár készpénzért kivásárolta. Kár volt annyira harácsolnia, mert a sír-ba nem vihette magával, amikor 1973. március 5-én az Iberian Aiways DC-9-es Mallorca felé tartó gépe összeütközött egy Spandex Corona-dóval. Az okok között a pilóta tévedése és a francia légiirányítók sztrájkja miatt besegítô katonai irányítás hiányossága szerepelt. A sors fintora, hogy a menedzser világ életében rettegett a repüléstôl és lezu-hanástól, már éppen azon volt, hogy egy kastélyt vesz magának Spa-nyolországban és csak onnan irányítja üzleteit. Barátnôje, Melissa a hírre teljesen összeroppant, Indiába távozott és többé nem hallatott ma-gáról. Jeffrey, akinek halála után ügyeit egyedül Leon Branton vitte to-vább, Allen Klein és Albert Grossman (többek között Bob Dylan és a Big Brother and the Holding Company menedzsere) hírnevére és elis-mertségére vágyott. Eredményei alapján kétségkívül kiérdemelte volna ezt a rangot, hiszen a rocktörténelem egyik legfényesebb, ha nem is legtisztességesebb pályáját futotta be.