Peter Green 11 esztendôsen vette kezébe a gitárt, hivatalos leckét lényegé-ben nem vett senkitôl. 15 éves volt, amikor abbahagyta iskoláit és mészá-rostanoncnak állt egy üzletbe. Az egyik elsô zenekar, amelyben megfor-dult, a Tridents nevet viselte, ahol a sors játéka folytán egy másik jelentôs gitáros, Jeff Beck is pengetett egy ideig. Amikor 1965 júliusában Eric Clapton megvált John Mayall Bluesbreakers zenekarától, azzal hihetetlen lehetôséget adott Peter kezébe, aki nem is tudván, hogy ki hirdeti az állást, gyanútlanul felhívta Mayallt az állás ügyében. Bár játéka azonnal megtet-szett a blues mesternek, Clapton egy héttel késôbb visszatért és egyelôre kútba esett a biztató jövô. Amikor egy év múlva Eric végképp búcsút mon-dott fônökének, hogy az alakuló Cream tagja legyen, Mayall azonnal Greenért üzent. Csakhogy a gitárost nehéz választás elé állította, mivel a másik, szinte egyidejû ajánlat Eric Burdontôl érkezett, aki New Animals nevû zenekarával éppen egy kecsegtetô amerikai körútnak nézett elébe.
Hôsünk a Bluesbreakerst választotta, mire meg is kapta annak Beanocímû albumát, hogy tanulja be róla elôdje szólóit. Nem tellett bele sok idô és fô-nöke észrevette, hogy egészen más zenei világot képvisel, mint Clapton nevû elôdje, ezért saját ujjgyakorlatokra ösztökélte. A jövô már ekkor elô-revetítette árnyékát, mivel, ha rövid idôre is, John McVie és Mick Fleet-wood Green mellé került csapattársnak. 1966 szeptemberében a Looking Back/So Many Roadskislemezzel sor került az elsô stúdiómunkára is, amit rövidesen követett az A Hard Roadalbum és azon Peter elsô szerzeménye, a The Same Way. A történet csupán egy esztendeig tartott, mert a gitáros egyre kevésbé rokonszenvezett fônöke bluestól a jazz felé oldalozó lépése-ivel és 1967 júniusában elôször trióként megalakította a Fleetwood Mac nevû csoportot. Peter Green, Mick Fleetwood és Bob Brunning
basszusgi-táros 1967. augusztus 13-án mutatkozott be a hetedik Windsor National Jazz, Pop, Ballads and Blues Festival-on (jóval késôbb ebbôl fejlôdött ki a Reading Festival). Napjaink másfél millió wattot igénylô szabadtéri feszti-váljaival ellentétben itt még csak 1000 watt állt a fellépôk rendelkezésére.
Valamivel késôbb bevette a slide gitáros Jeremy Spencert is, méghozzá ér-dekbôl. A szerencsétlen flótás eleinte nem is sejtette, hogy csupán töltelék-nek kell, aki a koncertek elején hangulatkeltésként játszik három-négy szá-mot, majd lemegy a színpadról és csak a buli végén jöhet vissza. A Melody Maker 1967. szeptember 9-i száma már azt tudatta, hogy John McVie vál-totta fel Brunningot a basszusgitáros poszton. Az 1968. február 28-án meg-jelent Peter Green’s Fleetwood Mac albumból napi 1000 darabot adtak el, ennek következtében 15 hónapig a lista elsô 10 helyezettje kö-zött maradt. Befutottak – a blueskedvelôk körében. A popvilágot azonban az Albatross hódította meg, jóllehet Peter Green egy korábbi dalt, Santo and Johnny sikerét, a Sleepwalkot utánozta le. A listák csúcsához vezetô út azonban göröngyösnek bizonyult, ugyanis a brit Top Of The Pops szer-kesztôi nem láttak benne lehetôséget és nem akarták bemutatni. Az egyik héten azonban úgy alakult, hogy néhány másodperc üresen maradt az adás-ban, így oda nyomták be az Albatross-t. Másnap már 60 000 példányra ér-kezett megrendelés. Ettôl
kezdve 1000 fontot is kapott a zenekar egy-egy fellépésért, ami akkoriban igen jelentôs pénznek számított. (Napja-inkban ez kb. 10 000 fontot ér.) A történet számtalan tag-csere után a mai napig nem ért véget, 1998-ban Music Awards díjjal is kitüntették a társaságot.
J
Jiim mii H Heen nddrriix x
Teljesen önállóan tanult meg zenélni, a kottaolvasásig sosem jutott el.
Története cáfolja mindazok állítását, akik kizárólag zenei elôtanul-mányokban jártas egyénekben látnak kiváló muzsikusokat. Itt igazoló-dik be az örök igazság, hogy a tehetség adott, utólagos képzéssel csak
McVie Buckingham Christine Stevie Mick
csiszolni lehet rajt’. Hendrix legelsô ajándéklemezén Muddy Waters gi-tározott, akinek hangja, megszólalása kitörölhetetlenül ott maradt emlékezetében. Maga is gyakorolni kezdett, a középiskolában már a Rocking Kings nevû zenekarba is bekerült. 17 évesen elkapták egy lo-pott autóval és ügyvédje tanácsára – mondván, hogy akkor elengedik a büntetését – jelentkezett a hadseregbe. Mindenesetre sajátos eljárás, hi-szen egy büntetendô cselekedet következményei alól ad felmentést csu-pán azzal a feltétellel, ha a tettes felhúzza magára az angyalbôrt. Ezt akár beszervezésnek, erôsebben fogalmazva egyfajta zsarolásnak is ne-vezhetjük.
Hendrixet a sors itt hozta össze egy Billy Cox nevû sapeccal, akivel örök barátságot kötött. Találkozásuk meghatározó jelentôségû volt, hi-szen évekkel késôbb vele szervezte meg a Band of Gypsys nevû ’ala-kulatát’. Jimi katonáskodása nem sokáig tartott, a 26. ejtôernyôs ugrá-sánál – állítólag – bokáját törte és leszerelték.
Ettôl kezdve a zenének szentelte életét. New Yorkban megnyert egy tehetségkutató versenyt, amiért 25 dollárt vághatott zsebre jutalmul.
Ezzel a címmel persze nem jutott volna messzire, a szerencse egy Fayne Pridgeon névre hallgató és a harlemi zenei életben jártas hölgy képében köszöntött rá. Ettôl kezdve minden megváltozott körülötte, aki ugyanis nevezett nôszeméllyel karöltve járt, az elôtt még a zárt ajtók is megnyíltak. Jimire is kezdett odafigyelni a zenei világ. Fayne segítsé-gével bejutott a híresebb zenészek öltözôjébe és innentôl fogva kézrôl kézre adták, amikor pedig az Isley Brothers nevû együttes történetesen ugyanabban a városban bukkant fel, ahol hôsünk is tartózkodott, és gi-tárost keresett, Jimit ajánlották figyelmükbe. Ez ugyan csupán az elsô lépés volt, ám az elsôt követte a második,
majd a harmadik és ami a lényeg, ezeket a jelképes ’lépéseket’ úgy hívták, hogy B. B.
King, Jackie Wilson, Sam Cooke. A gitáros-nak még az is a kezére játszott, amikor lekés-te a turnébuszt, és kenyéradói nélküle foly-tatták útjukat. Céltalan kószálása közben ek-kor futott össze Little Richarddal. Hat hóna-pig maradt az énekessel, majd Ike & Tina Turner társulatával is adott néhány koncer-tet, a tartósabb munkaviszonyt azonban
Cur-tis Knight & the Squires jelentette. CurCur-tis a Little Richard
gitáros halála után fennen hirdette, hogy milyen ôrületes mértékben se-gítette annak fejlôdését, elôbbre jutását, ám a valóságban csupán saját hasznot akart húzni híressé lett egykori zenésztársból. Tény, hogy egy kiadó Curtis zenekarával kötötte azt a lemezszerzôdést 1966. március 15-én, amelynek értelmében Jimi több felvételt is készíthetett, köztük a How Would You Feel?, Welcome Home, Gotta Have a New Dress, Hor-net’s Nest, I’m a Fool for You Baby címûeket. Lényeges szempont, hogy a szerzôdés csupán társszerzôként említi, ennek pedig a késôbbi-ekben még sorsdöntô szerepe lesz.
Eközben saját csapatát is összeállította, a Jimmy James & the Blue Fames muzsikusai között megfordult Randy California (késôbb a Spi-rit együttesbe került) és Jeff Baxter, aki a ’70-es években a Doobie Brotherst erôsítette. Velük jutott el a New York-i Cafe Wha? klubba mégpedig egy újabb hölgy, Linda Keith segítségével.
Amikor az Animals együttes basszusgitárosa, Raymond ’Chas’
Chandler meghallgatta játékát, azonnal elhatározta, hogy Londonba vi-szi, csakhogy már az indulásnál gondot okozott valami. Az útlevélhez csatolt kérelemre a hivatal azt válaszolta, James Marshall Hendrix ne-vû ember márpedig nem létezik. Nem kevés izgalom után végül fény derült a rejtélyre. Végre sikerült megtalálni azt az okmányt, amelyet a nyilvántartásban szereplô John Allen Hendrix névre állítottak ki, és ez-zel a félreértés tisztázódott. De csak New Yorkban, ahonnan 1966.
szeptember 24-én indult Angliába, mert ott meg a Bevándorlási Hiva-tallal gyûlt meg a baja. Ugyanis nem akarták megadni számára a beuta-zási engedélyt mondván, hogy a magával hozott egyetlen szatyor tar-talma nem biztosítja számára a megélhetést. Ez igaz is volt, csakhogy Chandler ellátta volna a legszükségesebbekkel. Erôszakos gyôzködése végül kicsikart egy hét napra szóló, ám munkavállalásra nem jogosító tartózkodási engedélyt. A szerencse megint a kezükre játszott, mert Chandler összefutott Eric Claptonnal és Jack Bruce-al, akik felajánlot-ták, hogy az újonnan alakult Cream egyik klub buliján Hendrix ven-dégként beszálljon. (Erre 1966. október 1-jén került sor.) A hatás lenyû-gözônek bizonyult, ezek után már csak az maradt hátra, hogy zenekart kerítsenek mögéje. Chandler történetesen Eric Burdon éppen alakuló-félben lévô New Animals zenekarához is segített tagokat toborozni, amikor a Melody Maker hirdetésére a 20 esztendôs ritmusgitáros, No-el Redding is jNo-elentkezett. Valamikor már örömzenélt egy klubban az odatévedt Eric Burdonnel, aki talán nem is egészen megfontoltan azt az
ígéretet tette, hogy majdan számít rá. Az ígéret persze pusztán udvarias formaság maradt, és mivel a hívás csak nem akart megérkezni, Redding maga kopogtatott Chandler ajtaján. Ott azt a választ kapta, hogy az ál-lást ugyan az elôzô nap Vic Briggs már betöltötte, viszont egy másik alakuló társasághoz basszusgitárost keresnek. Noha Noel addig életé-ben nem vette kezébe a négyhúrost, lekísérték a klubba, ahol Jimi ze-nélgetett egy orgonistával és egy dobossal. Noel basszusgitárosként be-szállt a buliba és annyira eltalálta Hendrix ízlését, hogy azon nyomban szerzôdtették. Másnap elôször Aynsley Dunbar ült a dobokhoz, majd valamivel késôbb Mitch Mitchell. Mivel az ítészek nem tudtak dönteni közöttük, egy pénzérme feldobása után Mitch lett a kiválasztott. Mind-össze ennyin múlott Aynsley további sorsa.
Az újonnan alakult csapatnak tíz nap múlva már Johnny Hallyday elôtt kellett játszania Párizsban, igaz, nem szakadtak bele a munkába, mert csupán négy szám bemutatására kaptak lehetôséget. Ezek: Land of 1000 Dances, Everyone Needs Someone to Love, Midnight Hour, Respect. Már csak a névválasztás maradt hátra, ebben is Chandler sie-tett segítségükre és kanyarintotta a gitáros neve mögé az Experience ki-egészítést. Miután visszatértek Franciaországból, 1966. október 23-án befejezték a De Lane Lea stúdióban a Hey Joe-t, amelyhez vokált a Breakaways énekelt. És ha Redding korábban sosem volt basszusgitá-ros, Jimi ugyanúgy nem volt énekes, életében elôször a Hey Joe stúdiófel-vételénél próbálhatta ki hangszálait.
Nem is ô akart a mikrofon mögé állni, csakhogy a másik két muzsikus még gyengébb képességgel rendelkezett.
Chas javaslatára még aznap éjszaka megírta a kislemez B. oldalára szánt elsô, önálló Experience dalt is, a Stone Free-t. (A Billy Robert szerezte Hey Joe-t Tim Rose feldolgozásában is-merte és játszotta Jimi.)
Ahogyan Hendrix nem járt zeneiskolába, Redding nem tanult basz-szusgitározni, ugyanúgy Mitch is magától sajátította el a dobolás forté-lyait. Erre a szempontra azért érdemes odafigyelni. Eleinte az erôsítô-készítô, késôbb híressé lett Jim Marshall egyik boltjában (Marshall’s Music Shop) dolgozott eladóként, ezt követte Screaming Lord Sutch
kísérô csapata, majd Johnny Kidd and the Pirates, végül egy olyan tár-sulat, amelyben Marshall fia szaxofonozott. A nagy váltást Georgie Fame and the Blue Flames jelentette 1965-ben, ám ez a korszak 1966 októ-berében, a zenekar feloszlásával véget ért. A sors kegyelmébôl Mitch másnap kapta Chandler hívását.
A Jimi Hendix Experience összeállt, koncertezni kezdett. Ezek a fel-lépések persze össze nem vethetôk napjaink másfél-két órás színpadi mutatványával, jó ha negyven percig tartottak. Elônyük, hogy a zené-szek nem szakadtak meg a munkától, hátrányuk, hogy ezen rövid idô alatt kellett csúcsra járatni magukat, nem volt idô hosszadalmas ’elôjá-tékra’. Ehhez a rádió- és tévémûsorokból ismert – sláger – dalokra volt szükség, amelyek hallatán a közönség azonnal beindulhatott.
Egy délutáni koncert – akkoriban még ilyen is volt – elôtti, öltözôs han-golás és Hendrix bemelegítô ujjgyakorlata közben ütötte meg Chandler fülét néhány hang, amire gitáros oda sem figyelt. Chas erôsködni kez-dett, hogy felfedezettje fejezze csak be, amit elkezdett. 1966 karácsony másnapján így született meg a Purple Haze. Azóta sokan sokféleképp magyarázták a ’Bíborköd’ mögöttes tartalmát. Ki a Purple Heart nevû amphetamin tablettára, ki LSD-re gyanakodott, megint mások azt állí-tották, hogy Jimi belôtt állapotban tapasztalt élményét zenésítette meg.
Úgy tûnik, hogy ezen vélekedések alaposan túllôttek a célon és a gitá-ros minden cselekedete mögött a drogos indíttatást keresték, ahogyan a Beatles esetében a Lucy in the Sky with Diamonds(LSD) címében is.
Egy másik tör-ténet a Fire kelet-kezésének hátte-rét világítja meg.
1966. december 31-én Folkstone-ban játszottak. A fagyos téli estén Noel mamája hív-ta ôket, hogy jöj-jenek be hozzá melegedni a kon-cert után. Ha igaz a szóbeszéd, Jimi ekkor mondta ki a
Hendrix Cat Stevens John Walker
leendô szám refrénjének híressé lett szavait: „Let me stand next to your fire” (Hadd álljak a tüzed mellé).
Az igazi siker és vele a biztos megélhetést nyújtó anyagi támasz per-sze még váratott magára. Erre mi sem jellemzôbb, mint életkörülmé-nyeik. Közös lakásban élte mindennapjait Chandler és Hendrix, aho-gyan egy másikban Noel és Gerry Stickells, az autószerelôbôl lett tur-né menedzser. Utóbbiaknak még meleg víz sem jutott, és mindössze az ágyaik közé kihúzott függöny jelentette magánterületük határát.
A könnyûzene egyik korabeli bevett módszere volt, az úgynevezett sztárcsomag. Ez abból állt, hogy több, mûfajilag egymástól teljesen idegen hírességet egy mûsorban összefogva koncertkörútra vittek. Így történhetett, hogy 1967 tavaszán beindult Engelbert Humperdinck, Cat Stevens, Walker Brothers és a Jimi Hendrix Experience körútja, amely-nek során esténként minden résztvevô két, egyenként 35 perces koncer-tet adott. Ha a történekoncer-tet magyar viszonyokra alkalmazzuk, akkor kép-zeljünk el egy mûsort, amelyben Balázs Pali, a Crsytal, és a Pokolgép, vagy az Ómen lép egymás után színpadra. Gondolhatjuk, hogy az elô-adók, mennyire szerethették egymást. John Walker abba is bele-szólt, hogy fellépés elôtt Jimi és társai mit csinálhattak az öltözôben, még azt sem engedte nekik, hogy rendesen behangoljanak.
Humperdinck kevésbé volt gizda, sôt némi külön fizetség fejében ép-pen Noel Redding basszusozott neki a kíváncsi szemektôl rejtett zene-kari árokban. Hogy Noel mit érzett az andalító Release Me és a Last Waltz közben és mit aPurple Haze, meg aHey Joe izgalmas elôadása alatt, azt tôle kellett volna megkérdezni. Természetes, hogy a közönség nem egyforma lelkesedéssel fogadta a mûfajilag egymástól fényévekre lévô elôadók mûsorát, ami pedig a közönség fogalmát illeti, semmi-képp nem érthetünk alatta felnôtteket, hiszen Mitchell szerint az átlag-életkor 13 év lehetett. Közel járhat az igazsághoz, hiszen az A Hard Day’s Night filmben jól látható, hogy zsenge tizenévesek tépik a haju-kat a Beatles hallatán. A beat újszerûségénél fogva a hozzá kapcsolódó ifjak zenéje volt, akiknek nem lehetett idejük együtt öregedni kedven-ceikkel. Senki nem gondolta, hogy eljön majd a nap, amikor 2003-ban egy Rolling koncertet közösen látogatnak tinik és a nyugdíjasok.
De vissza 1967-hez. A brit körútnál nagyságrendekkel rosszabb hely-zetbe már csak Amerikában került Hendrix és két társa, amikor néhány alkalommal Michael Jeffrey szervezésében a Monkees együttessel lép-tek fel. Csoda, hogy a koncerlép-tekre szüleikkel érkezô nyolcesztendôs (!)
csemetéket nem érde-kelte az Experience?
Már elsô számaik köz-ben Monkees! Mon-kees! kiáltásokkal kö-vetelték kedvenceik színre lépését.
Hendrix mûsorának egyik, ám ritka látvá-nyossága volt, amikor Keith Altham könnyû-zenei újságíró javasla-tára a Fire elôadása közben felgyújtotta
gi-tárját. Az elsô ’bemutatóra’ oly titokban készült, hogy még társai sem sejtették, mit forgat a fejében. Erre a mutatványra Jimi hamar ráunt és egyik legfôbb gondja éppen abból adódott, hogy sokkal inkább zenéjé-vel szerette volna megfogni közönségét, nem pedig az ilyen mesterkélt fogásokkal. Ezzel együtt a vandalizmusnak ezt a formáját még Mon-tereyben is kénytelen volt bevetni, hogy felülmúlja a Who együttes ha-sonlóan értelmetlen színpadi pusztítását. És itt álljunk meg egy pilla-natra! A zenész zenélni akar, ám egy látványban gondolkodó kívülálló ráveszi, hogy a töréssel-zúzással vonja magára a figyelmet. Keith Altham vajon végiggondolta a következményeket? Hogy az igen fiatal korú közönség követni fogja bálványa színpadi ôrületét a polgári élet-ben is? Aligha, ha pedig mégis, akkor a következmények nem érdekel-ték, amelyekre egy másik fejezetben részletesen kitérünk.
1968 elejére Jimi teljesen beleunt, nyugodtan mondhatjuk belefásult az elvárásokba. Ennek követeztében már jóformán alig tartottak próbá-kat, a mûsort nem elôre állították össze, hanem a fellépések helyszínen rögtönözték. „I don’t want to be a clown anymore, I don’t want to be a rock ’n’ roll star.’ (Nem akarok többé bohóc lenni. Nem akarok többé rock ’n’ roll csillag lenni.”) – jelentette ki megkeseredetten.
Egyre szívesebben hallgatta – volna – a klasszikusokat, fôleg Bach, Beethoven, Handel mûveit, ezekre azonban nem sok ideje maradt. Mind-össze egyetlen alkalommal került eme mûfaj közelébe, mégpedig 1968. no-vember 18-án, amikor Ron Delsner meghívta egy Leonard Bernsteinnel tartandó, hálaadó koncertre a New York-i Filharmónikusok épületében.
Daltrey
A Who együttes Jimivel
Entwistle Townshend
A meghívás óriási jelentôségû, mert elsô alkalommal léphetett volna fel rockzenekar a rangos épületben. Mivel Redding nem vállalta a közösködést, csak Mitch Mitchell egészítette ki a New York Brass Quintet felál-lását.
A fásultságot saját csapatok létrehozásával igyekeztek leküzdeni.
Mitchell a Mind Octopus, Redding a Fat Mattress vezetôjeként, míg Hendrix kettejükkel az Experience név alatt lépett volna fel ugyanazon koncerten. Jobban utána gondolva rá kellett jönniük, hogy a két elôzene-kart aligha tudott volna türelmesen kivárni az Experience-re áhítozó és jegyet váltó közönség. Maradt tehát a Fat Mattress, mint a fellépések egyedüli elôfutára. A vég kezdetét jelezte, amikor 1969 januárjában a BBC élô Lulu Show-jában Hendrix egyszerûen abbahagyta saját sikerét, a Hey Joe-t, és a rendezôk hajtépése mellett belekezdett a Cream féle Sunshine Of Your Love riffjébe. Az ilyen rögtönzött változtatás a
’minden mindegy’ hozzáállás megnyilvánulása lehetett, hiszen a mûso-rokból való örökös kizárás lehetôségét hordozta magában.
Hol jó, hol csapnivalóan rossz koncertek követték egymást. A kiszámít-hatatlanság egyik legjellemzôbb példája a Steve Gold és Jerry Goldstein által lefilmezett 1969. február 18-i, nagyszerû fellépésük a Royal Albert Hallban, ahol elôzô nap kritikán aluli mûsorral keserítették a jegyvásárló-kat. Az egészben az a szomorú, hogy mindezért Chandler – elvesztve va-lóságérzetét – csupán Jimi két társát tette felelôssé, mondván, hogy ked-vetlenül, élettelenül játszottak. Ez annyiban felelt meg a valóságnak, hogy a trió tagjai már szemmel láthatóan nem érdekelték egymást, júniusra pe-dig bebizonyosodott, hogy halódik az Experience. Redding helyére Billy Cox került, ám Hendrix nem túlzottan vette teljes emberszámba egykori katonatársát, mert csak állandó gázsival szerzôdtette, a jogdíjból kizárta.
Lényegében session-zenészként fogadta a Band of Gypsys nevû, alkalmi társulatába. Másként aligha nevezhetô ez a csapat, hiszen szilveszteri/új-évi koncertjeik után csupán egyetlen balul sikerült koncertet adtak.
A megdöbbentô eseményre 1970. január 28-án került sor a Madison Square Gardenben, ahol Jimi mindössze néhány szám után egyszerûen le-vonult a színpadról. Ekkor már egy szinte big band jellegû felállásban gondolkozott, amit össze is állított a woodstocki fesztivál idejére. Az
alul-Fat Mattress
Redding
próbált, balvégzetû fellépést olyannyira nem érezte magáénak, hogy még Larry Lee nevû segédgitárosának is megengedte, hogy két saját számát el-játssza. Ezt a nagyvonalú kegyet Noel Reddinggel sohasem gyakorolta, pedig a basszusgitáros nem kis mértékben járult hozzá az Experience éve-kig tartó sikereihez. Rövidesen újabb, váratlan
csapás is érte. A Wight szigeti fesztivál után Cox-ra már nem tudott számítani, annak para-noiás viselkedése, állandó rettegése, halálfélel-me következtében új ember után kellett nézni.
Ekkor került szóba Rich Grech (ex Blind Faith) beállítása, de az ô bemutatkozására már nem kerülhetett sor. Hendrixet 1970. október 1-jén temették, a gyászmise után Redding, Mitchell, Buddy Miles, Johnny Winter és mások adtak tiszteletére emlékkoncertet. A fél fülére csak-nem teljesen süket zenész fehér Stratocaster gi-tárja, amellyel Woodstockban is játszott, a Sotheby’s londoni árverésén 198 000 fontért cserélt gazdát.