Mick Jagger elhatározta, hogy a Rolling Stones 18 várost érintô ameri-kai zenés körútját egy ingyenes koncerttel fejeli meg. Minthogy San Francisco Haight Ashbury kerületében indult útjára a flower power mozgalom, ezért a közelben lévô Elysian Golden Gate parkba tervezte a rendezvényt. A város illetékes hivatala (Parks Department) azonban a korábbi parkkoncertek mérhetetlen drogozása miatt nem engedélyez-te a helyszínt. Jagger ekkor az egyórányi autóútra, északra lévô, 1000 hektáros Sears Point versenypályát szemelte ki. Már felállították a szín-padot, a keverôtornyokat, amikor a terület tulajdonosa nagy hirtelen 125 000 dollár készpénzt követelt cserébe. A helyzetet meg kellett men-teni, hiszen a Let It Bleed-album ezen a napon jelent meg, a beha-rangozott ingyenes koncert várhatóan hatalmas nézôseregletét mint vá-sárlóerôt nem lehetett veszni hagyni. Szerencsére Dick Carter, a 80 hektáros, Livernmore városhoz tartozó Altamont Raceway tulajdonosa végül ingyen rendelkezésükre bocsátotta a területet, amelynek szerény szépséghibája, hogy csupán egyetlen mocskos úton lehetett megközelí-teni. Talán az sem számított a legkedvezôbb elôjelnek, hogy éppen ezen a településen mûködött a Lawrence nevû, nukleáris fegyverek la-boratóriuma. Az eseményt az is beárnyékolta, hogy 5 hónappal koráb-ban Charles Manson és drogtól megôrült csapata fekete mágiás rítusok között legyilkolta a várandós Sharon Tate színésznôt. Jagger szerette volna, ha az eseményrôl olyan filmet mutathat be, amely még a készü-lô woodstockit is felülmúlja, ezért a rádióállomások jó ekészü-lôre a The Greatest Free Concert in Rock And Roll History címmel hirdették az eseményt. Meg is lett az eredménye. Dél körül már mintegy 350 000 ember gyülekezett, drogkereskedôk árasztották el a területet. Ekkora tömeg nagyságával még annyira sem állt arányban a higiéniás
szolgál-tatás, mint Woodstock mezején, alig tucatnyi hordozható WC-t állítot-tak fel. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a ’szükségük’ miatt a toi-toi bó-dék elôtt órákig várakozók közül többen elvesztették türelmüket, vere-kedések törtek ki. Ettôl persze nem lett több illemhely, így aztán a több-ség ott könnyített magán, ahol éppen tudott. Az elsô áldozatra sem kel-lett sokáig várni. Már a délelôtt folyamán egy jól beszívott 17 éves srác fejest ugrott a beton viaduktról az alatta lévô kikövezett vízmederbe.
Segélykiáltásával senki nem törôdött, víz sodorta tetemét mérföldekkel távolabb találták meg. A tragédiát némiképp ellensúlyozta a helyszínen megszületett elsô gyermek. Ekkora tömeg felügyeletére – még ha min-den a legnagyobb rendben megy is – szakavatott gárda szükséges. En-nek ellenére, a Grateful Dead javaslatára Jagger a Hell’s Angelst bíz-ta meg a rendfennbíz-tartással. Döntését a Hyde Parkban szerzett júliusi kedvezô tapasztalataira alapozta, de óriásit tévedett. A Pokol Agyalai Amerikában otthon voltak, a szabadban lévô területen kiélhették magu-kat, nem úgy mint a London belvárosában elterülô Hyde Parkban.
Chris Hillman, a fesztiválon fellépett Flying Burrito Brothers tagja (ex Byrds) nem értette egyet alkalmazásukkal. „Nem tudom, mibôl gondol-ta a Dead, hogy a Pokol Angyalai olyan csodálatosak. Azt mondták Jaggernek és Richardsnak, hogy az Angyalok igen érdekes alakok, hogy a társadalom számkivetettjei, de nagyszerûek, az ellenkultúra ré-szei. Márpedig ez így nem igaz, mert sub-humán beállítottságúak.”
A banda tagjai már megérkezésükkor kapatosak voltak, és úgy csi-náltak helyet maguknak a színpad elôtt összegyûltek között, hogy egy-szerûen belehajtottak a tömegbe. Aki még ekkor sem állt félre, azt bi-liárddákóval ütlegelték. Bill Graham, a Fillmore koncerttermek tulaj-donosa figyelmezette Jaggert, hogy rossz elôérzete van, az énekes azonban hajthatatlan maradt, igaz, ekkor már aligha változtathatott volna álláspontján. Amikor Carlos Santana elkezdte mûsorát, az ilyen-kor szokásos módon, a tömeg elôretódult, hogy minél közelebb kerül-jön a színpadhoz. Csakhogy ott már minden talpalatnyi helyet elfog-laltak a Hell’s Angels drogtól és italtól tébolyult marconái, akik válo-gatás nélkül csépelni kezdték a nyomakodókat. Normális biztonsági ember ilyenkor kiemeli azokat, akik már nem bírják a mögöttük lévôk nyomását és a színpad mögötti elsôsegélysátorba viszi. Ilyen emberi magatartást ettôl a bandától elvárni értelmetlen lett volna. Amikor Marty Balin, a Jefferson Airplane énekese leugrott a színpadról, hogy megvédjen egy már véresre vert fekete srácot, ôt is leütötték egy
dá-kóval. Elájult. Paul Kantner gitáros ek-kor leállította a ze-nét és magyarázatot kért, ám az egyik szakállas ’angyal’
beleordított a mik-rofonba, hogy ô is kaphat egyet, ha nem fogja be a po-fáját. Grace Slick énekesnô közbelépése szerencsére elejét vette a szóváltást követô, le-hetséges durvaságnak. A látottakon teljesen megrendült és színpadra lépô Crosby, Stills, Nash and Young négyes lerövidítve mûsorát, mindössze fél óra után pánikszerûen elhagyta a terepet. Ezt követôen kilencven perc ôrjítô várakozás következett. Aki már volt koncerten ekkora tömegben, az jól tudja, hogy ilyenkor még a legbéketûrôbb lényben is elszabadul az erôszakosság. A semmittevés, a tehetetlenség, a tájékoztatás teljes hiánya, hogy mikor, mi fog történni, a vágy az imádott híresség megpillantására, már addig is sok tragédiát okozott.
Unalomûzésként elkezdôdik a lökdösôdés, amelynek következtében a tömeg tehetetlenségénél fogva a távolabb állókat már olyan erôvel ta-szítja meg, hogy tésztaként kenôdnek fel arra, ami/aki elôttük áll. Aki ilyenkor elesik, halál fia. A Rolling végre kegyeskedett elôkászálódni és felhangzott a Jumpin’ Jack Flashjól ismert akkordmenete. Egy srác azonnal meg is próbált felkapaszkodni hozzájuk, ám egy pillanat alatt szétrúgták a száját. A zenekar le is állt döbbenetében, ám a következô pillanatban már egy hölgyet vertek agyba-fôbe, mire Jagger megje-gyezte, hogy talán mégsem kellene hat Angyalnak egyetlen nôre ron-tania. Ez a beszólás már csak annyit ért, mint halottnak a csók, egyér-telmû volt, hogy az énekes kezébôl kicsúszott az irányítás. Az esemé-nyek felgyorsultak. Mick egyszerre csak azt vette észre, hogy egy fe-kete srác pisztolyt emel rá, csak éppen nem tudhatta az elôzményeket, ami a következôképp játszódott le. Az egyik Angelnek nem tetszett, hogy a fekete fiú jó megjelenésû szôke barátnôjével figyelte a koncer-tet, ezért verekedést akart kierôszakolni azzal, hogy húzgálni kezdte a leányzó haját. Elérte célját. A srác szóvá tette a macerát, ám a balhét keresô ’angyal’ azonnal nekiesett, kergetni kezdte. Az védekezésül
elô-Jefferson Airplane
húzta pisztolyát, ám sosem tudjuk meg, hogy el is sütötte-e volna, ha marad rá ideje. Azonnal hátba szúrták, és hiába menekült, addig ül-dözték és szurkálták, amíg összeesett. Ezután egy szeméttartót vágtak a fejéhez, majd ütni-verni kezdték, végül egyikük arcba rúgta, és két percig állt a fején, halántékán ekkor már kilátszott az agyveleje. A szemtanúk hiába ordítottak a Rollingnak, hogy álljon le, az ôrületes zajban azok nem hallottak semmit és Jagger csak akkor kiáltott dokto-rért, amikor az élettelen testet a fejek fölé nyúló karok feladták a szín-padra. Próbálta lenyugtatni a Hell’s Angels tagjait, Richards is mon-dott valami hasonlót, ám egyikük odarohant, elkapta elôle a mikrofont és belebôgte, hogy ne ugasson. Keith rémülten elhallgatott. És ezzel nem volt vége a brutalitásnak, mert egy újabb színpadra mászó nôt rúg-tak arcba. A zenekar, ha kisebb szünetekkel is, de tovább játszott, be-fejezte mûsorát mielôtt az utolsó túlzsúfolt helikopterrel elrepült San Franciscóba. Éjfél után egy gépkocsi még átgázolt egy máglya körül táborozó csoporton, ketten azonnal szörnyethaltak, ketten súlyosan megsérültek. A fesztivál mérlege: négy halott, sok súlyos sebesült, mintegy kétezer drogtúladagolt. Bill Graham nem véletlenül hibáztat-ta Jaggert az egész tragédiáért. Mert ez az volt a javából. A Mayles testvérek Gimme Sheltercímû filmjének nyers változata már elkészült, amikor a Hell’s Angels vezetôje nyilatkozatot adott: „Ez a Mick Jag-ger mindent a Hell’s Angels nyakába varrt, palira vett bennünket. Mi szívtuk a legnagyobbat az egész világon ennek az idiótának köszönhe-tôen. Azt mondták, hogy ha a színpad szélén ülök és senkit nem enge-dek fel, akkor a buli végéig ingyen ihatok.”
Jagger csak rázta a fejét a nyilatkozat hallatán, hiszen ô nyilván nem erre a brutalitásra szerzôdtette ôket. Pedig még Jerry Garcia, a Grateful Dead vezetôje is az énekesre kente a szart, mert hogy a Sympathy For The Devil címû számukkal szabadították el az indulatokat. „Ilyesmit nem tehetsz büntetlenül, mert valahol visszaüt rád.” – játszotta az ártat-lant az a Garcia, akinek minden lépése kábítószerben mérhetô. Gitáro-suk, Bob Weir is csak 2002 júliusában adta meg magát a sajtónak és is-merte el, hogy óriási hibát követtek el. Nem mindenki akarta a Hell’s Angels szerzôdtetését – hangoztatta –, de a Grateful Dead néhány tag-ja ragaszkodott a jelenlétükhöz.
A koncertrôl készült film további egy évig nem jelenhetett meg, amíg az ’angyal’ Alan Passaro tárgyalását le nem zárták Meredtih Hunter meggyilkolása ügyében. Nem tagadhatott, hiszen a filmen rajta
volt mindaz, amit tett. Csakhogy több azonosítatlan Angels is szurkált, öklözött, védôjük pedig nem látta bizonyítva, hogy Hunter önvédelem-bôl rántott fegyvert. Ennek következtében az esküdtszék Passaro fel-mentését javasolta. Szép volt fiúk! – mondanánk Magyarországon. A kamera nyilvánossága elôtt agyonvernek valakit és senkit nem ítélnek el, ám az Amerikában történtekkel kézenfekvô hazai párhuzam is von-ható. A Fradi üdvöskéjét, Simon Tibort a nyílt utcán szintén kamerák elôtt verték, rúgták agyon, mégis már két éve tart a huzavona, hogy ki a hunyó a brutális kivégzésben. Az eddig gyanúsított négy büdös bun-kó meg éli világát, az egyetlen elôzetesben lévô társuk ráadásul vigyo-rogva, jó kedélyûen szólalt meg a Kék fény nyilvánossága elôtt 2003 májusában. Enynyit az igazságszolgáltatásról. Visszatérve Altamontra, úgy a terület tulajdonosa, mint Hunter családja beperelte a Rollingot.
Jogosan, hiszen az egyiknek jóhiszemûsége következtében a jó hírne-vét tette tönkre a botrány, a másik pedig a Jagger által felbérelt banda miatt veszítette el fiatal gyermekét. Altamont egyértelmûen a végét je-lentette a love and peace korszaknak. Ettôl kezdve szinte alig akadt rockfesztivál, ahol be nem döntötték volna a kerítést, félre nem söpör-ték a jegyszedôkapukat, hülyére nem versöpör-ték egymást a jelenlévôk, ha-lálba nem drogozta magát valaki (Altamontban mintegy 850 személy betegedett meg rossz minôségû szerektôl). Minden összezavarodott:
egy jónak induló eszme darabjaira hullott.