Csaknem két esztendô telt el Monterey békés hippi rendezvénye óta, amikor a Cream, a Family és a Traffic romjaiból életre kelt a Blind Faith, sokak szerint az elsô szupercsapat. Mint annyi minden, ez sem teljesen fedi a valóságot, hiszen Jimmy Page és Jeff Beck egyidejû mû-ködése a Yardbirds együttesben, vagy annak folytatása, a Page alapítot-ta Led Zeppelin – benne John Paul Jonessal, minden idôk egyik legke-resettebb stúdiózenészével, közismert hangszerelôvel – szintén pályáz-hatott volna erre a rangos címre. Eric Clapton, Ginger Baker, Steve Winwood és Rick Grech a londoni Hyde Parkot tartotta megfelelô hely-színnek június 7-én, hogy bemutassa tudását a nagyérdemûnek. Ingye-nes koncertet szerveztek és hirdettek, ahol 150 000 békés zenebarátot köszönthettek az ilyenkor szokásos drogáradat közepette.
Ha ez nekik bejött, miért ne sikerülne nekem is? – gondolhatta Mick Jagger, aki becsvágyó természete következtében mindig mindenkinél nagyobbat akart lépni. El is határozta, hogy követi a híres elôdöket és július 5-én ugyanott ô is potya bulival igyekezett meglepni a Stones ra-jongóit. Itt azonban közbelép a Mi lett volna, ha …?költôi kérdés. Va-lóban nem tudjuk, milyen hangulatban léptek volna színpadra, ha júli-us 2-án hajnali 2 órakor a stúdióban aLet It Bleedalbum keverési mun-kálataival foglalatoskodó Mick, Keith és Charlie nem kap telefonhí-vást. Meghalt Brian Jones – hangzott a vonal másik végérôl. Mindenki elképedt, ám Jagger rövid gondolkodás után visszafordult a keverôpult-hoz. Érzelmileg túlfûtöttebb ember talán magába roskadt volna, tôle azonban távol állt az ilyesfajta gyarlóság, kizárólag üzleti szempontból mérlegelte a szükséges lépéseket, hiszen másnap jelent meg a Honky Tonk Womanés a You Can’t Always Get What You Wantkislemez, ame-lyet az említett Let It Bleedalbumnak kellett követnie. Az addig befek-tetett pénzt és energiát nem hagyhatta veszni, még az elhunyt Brian Jo-nes kedvéért sem.
És felvirradt július 5-e. 250 000 ember hallgatta a Third Ear, a King Crimson, a Screw, a Family és Alexis Korner új zenekarának – New Church and the Battered Ornaments – játékát. A rendfenntartással a Hell’s Angels motorosait bízták meg, ám az igazat megvallva, tök fe-leslegesen, mert egész idô alatt semmi dolguk nem akadt. Mindenki nyugodtan várta a Rollingot, emlékezett az elhunyt Brian Jonesra és szívta a marihuánás cigijét. Jagger, a költô Shelley Adonaiscímû
versé-bôl olvasott fel egy részletet, majd az elôkészített dobozokból 250 000 fehér pillangót engedtek szabadon.
Alighanem részletkérdés, számított-e a jelenlévôknek, hogy a zene-kar élete legrosszabb koncertjét adta. Jaggert, mint láttuk, nem hatotta meg különösebben Jones halála, Mick Taylor teljesen új ember volt, nem ismerte az elhunyt zenészt, míg a többieket keményen megviselte a Rollingból egy hónapja kirúgott egykori zenekaralapító tragédiája.
Ebbôl az elegybôl nem készülhetett ízletes sütemény. Ami viszont a bé-kés körülményeket illeti, a tapasztaltak lapján Mick agyában elindult a vezérhangya.
Valahol, valamikor, még nagyobb tömeg elôtt meg kéne ismételni az ingyenes koncertet.
Woodstock Music & Art Fair 1969. augusztus 15–17.
Amikor annak idején Wood-stock város vezetôsége nem engedélyezte felségterületén a háromnapos rendezvényt, a 49 éves Max Yusgur tehenész az onnan kb. 80 kilométerre fek-vô Bethel községben 50 000 dollárért biztosította a szerve-zôk számára 243 hektáros le-gelôjét. Amerikában – talán a honvágy miatt is – nagy divat a telepesek körében az óhazá/
k/ról elnevezni az új lakhelyet.
Az eredeti Bethel a bibliai idôkben az Efraim és Benja-min zsidó törzsek közigazgatá-si határán fekvô falu volt Jú-deában, ami persze az amerikai helyszín kiválasztása szem-pontjából akár véletlen egybe-esés is lehetett.
A rendezvény üzleti vállalkozásnak indult, szó nem volt békérôl, sze-relemrôl, virágokról. Joel Rosenman és John Roberts már 1967-ben hir-detést tett közzé, amelyben saját tôkéjükhöz vártak üzleti javaslatot, és ezt két év múlva a Capitol lemezcég két alkalmazottja, Michael Lang és Artie Kornfeld meg is tette. Ajánlatuk egy Woodstockban építendô hangstúdióra szólt, ennek beharangozása végett kellett világraszóló bu-lit csapni. A dolog azonban túl jól sikerült, és mivel nem több százezer érdeklôdôvel számoltak, a kommunális szolgáltatások közel sem felel-tek meg az igényeknek. Utólag nehéz megmondani, hogy a tömeget csu-pán a fennen hangoztatott együttlét, vagy a fellépô hírességek sokasága vonzotta, a zûrzavaros állapotokat semmi esetre sem feledtethette az utólag kialakított legenda. A rendezvény augusztus 17-én este 23 órakor záródott volna a helikopterrel érkezô Jimi Hendrix fellépésével, ám a vi-haros idôjárás miatt erre nem került sor, és a gitáros végül kocsival vá-gott neki az útnak zenekarával az ôrült forgalomban. Három órát késtek, ám menedzsere, Michael Jeffrey és a szervezôk megállapodtak, hogy in-kább megvárják a hajnalt és a híresség akkor lép színpadra. Ennek az lett a következménye, hogy egy kis kunyhószerûségben fagyoskodva töltöt-te az éjszakát. Szokatlanul idegesnek tûnt, úgy éreztöltöt-te, hogy új kísérô ze-nekara, a Gypsys Suns and Rainbows, még nem teljesen érett össze a meglehetôsen laza próbák során. A kelô nap elsô sugarai már rájuk kö-szöntöttek, amikor a három napja tartó ôrülettôl kimerült közönség, nem tudván, hogy lesz még elôadás, elindult hazafelé. Akik látták is közülük Jimi váratlan felbukkanását 6 óra tájban, megelégedtek egy odavetett pillantással és továbbvánszorogtak. Hendrix az érdektelenség ellenére 140 perces mûsort adott, amelynek egy része igazolta aggodalmait, az összepróbáltság hiánya szemmel láthatóan kiütközött. A mintegy harmincezresre tehetô tömeg közömbössége a zenészre is átragadt, hangmérnöke, Kramer szerint ez volt a vég kezdete. Jól sejtette, pár nap-pal késôbb, szeptember 9-én Hendrix minden további tervezett fellépé-sét lemondta, a Gypsys Suns and Rainbows megszûnt létezni. És ho-gyan jött ki a buliból Lang és Kornfeld? Nos, a napijegy 7 dollárba ke-rült, és félmillió emberrel számolva ez bizony tisztességes summa lett volna. Csakhogy nem sokkal a nyitást követôen a kidöntött drótkeríté-sen betódulóktól már nem lehetett belépôt kérni, így aztán a szervezôk keményen ráfizettek. Igaz, csak átmenetileg, mert késôbb a több mint száz kilométer/!/ hosszúságú dokumentumfilmbôl készült kiadványok után fél év alatt ötmillió dollárt kaszálhattak.
Halottak is akadtak, néhányan megszülettek, a szabadság nagyságát a kábítószerekkel mérték, Jerry Garcia, a Grateful Dead gitárosa is büszkén mutatta marihuánás cigarettáját a felvevôgépnek. De nézzük, kik tették emlékezetessé a rendezvényt az elôre kinyomtatott plakátok szerint. Mivel Krisztus koporsóját sem ôrizték ingyen, gázsit is osztot-tak, ez persze üzleti tikot képezett. Néhányuk azonban nem tett lakatot a szájárat és imitt-amott kiszivárogtatta az amerikai dollárban jegyzett összegeket.
1
1996699.. aauugguusszzttuuss 1155.. aauugguusszzttuuss 1166..
Joan Baez 10 000 Canned Heat 6500
Arlo Guthrie 5000 Creedence Clearwater R. 10 000
Tim Hardin ? Grateful Dead 2500
Richie Havens 6000 Keef Hartley ?
Incredible String Band ? Janis Joplin 7500
Ravi Shankar 4500 Jefferson Airplane 7500
Sly and the Fanily Stone 7000 Mountain ?
Bert Sommer ? Quill 375
Sweetwater ? Santana ?
The Who 6250
aauugguusszzttuuss 1177..
The Band 7500
Jeff Beck Group
-Blood Sweat and Tears 15 000
Joe Cocker 1375
Crosby, Stills and Nash 5000
Jimi Hendrix 18 000
Iron Butterfly ?
Ten Years After 3250
Johnny Winter 3750
Az igazsághoz tartozik, hogy a megjelent plakáthoz képest feltûnt a Paul Butterfield Blues Band, Country Joe & The Fish (2500 dollár), Melanie, John Sebastian, a Sha Na Na, a Jeff Beck Group viszont a tervezett fellépés idejére szétesett, amit a gitáros névadó mind a mai
napig nem tud megbocsátani. Meggyôzôdése, hogy a két kiváló stúdiólemezt maga mögött tudó társulat óriási lehetôséget szalasztott el, és ebben teljesen iga-za volt. Terry Ellis, a Jethro Tull menedzsere is meg-próbálta rábeszélni fiait a részvételre, ám Ian Ander-son hajthatatlan maradt. Az énekes utólag is bölcs döntésnek tartja kimaradásukat, mert érzése szerint még érniük kellett, különben úgy jártak volna, mint a Ten Years After, amelytôl ezek után mindig és min-denütt ugyanazt a koncertet várták.
Woodstock története természetesen nem zárult le 1969. augusztus 17-én, képzelt szellemiségét idôrôl idôre megpróbálják üzletileg is fel-éleszteni. Elôször a 25 éves évforduló megünneplésére tett 1994-es Woodstock Revival kísérlet a támogató Pepsi cég magamutogatásában merült ki, és lett önmaga paródiája. A mintegy 350 000 ezres közönség-bôl, a régi jól bevált kerítésdöntés után úgy 150 000-en lógtak be in-gyen. A lejmos módszer most is érvényesült. A szervezés összeomlott, a biztonsági emberek többsége az áldatlan állapotok miatt egyszerûen angolosan távozott, helyettük a hivatásos rendôrség igyekezett úrrá len-ni a káoszon. A rendezvény 35 millió dollárba került, a belépôket 135 dollárért mérték, ketten meghaltak, 800 ember pedig kórházba került, úgy 5000 résztvevôt az elsôsegélysátrakban kezeltek.
Sajnos a következô próbálkozás sem sikerült fényesen, és a harminc-éves jubileum – úgy tûnik – végérvényesen pontot tett a klasszikus rock-történelem címû fejezet végére. Már ami a többnapos rendezvényeket illeti. Tömegeket vonzó, zenés összejövetelek persze ezután is lesznek, talán még nagyobb szabásúak, mint eddig, csak éppen a cél változott alapjaiban.
A love and peace szemlélet újabb feltámasz-tása 1999. július 23–25-re esett. Rome városka – ismét egy véletlen(?) történelmihelyszín-egy-beesés – elhagyott légi bázisán egykoron 405 nukleáris robbanófejet, késôbb veszélyes hulla-dékot tároltak. Itt aztán lehetett volna a békéért danolni. Mégsem ez történt. Sôt, talán a zene ér-dekelte legkevésbé a jelenlévô 200 000 fiatalt.
Szinte túlharsogta a zenét a hímnemûek kórusa, amely folyamatosan mellmutogatásra biztatta a
Melanie
lányokat, akik ugyancsak tömegesen hallgattak a szépszóra. Nem min-denki volt ilyen udvarias, még a szabadelvû Rolling Stone magazin tu-dósítói is megdöbbentek a látottakon. 50-60 fôs bandák fogtak körbe fi-atalkorúakat, félmeztelen fotózás eltûrésére kényszerítve ôket, miköz-ben nyalták, falták a ciciket, turkáltak a bugyikban. Két hölgy, bámész-kodók gyûrûjében a Monica Lewinsky-mûveletet gyakorolta férfipart-nerével, a 'testmûvészet' (= body art) sátorban széttárt lábú asszonyság várta a tv-stábot, hogy filmre vegye, majd reményei szerint adásba te-gye, amint csiklójába fûzet karikát (= piercing), megint mások csupán szál cigiért cserébe fotóztatták meztelenségüket, a népszerû testfestés során leggyakrabban a Rolling Stones-féle nyelvjelképet rajzolták elég egyértelmû céllal a hölgyek köldökétôl lefelé. Csúcsra járatták a nyílt színi szexuális szabadosságot, amit a párok a mosdókból kifolyó szeny-nyes lé miatt mocsárrá változott terepen ûztek. Megismétlôdött a berli-ni disco love parade, mutatván, hogy össze kerül, ami össze tartozik, azaz vajmi kevés különbség tapasztalható a rock és az egyéb mûfajok megjelenítési szokásai között.
Ezek után aligha meglepô, hogy a Red Hot Chili Peppers basszusgitá-rosa, ki ha én nem alapon, anyaszült meztelenségét mindössze hangszeré-vel takarta el. Ez már a vég, ami józan ésszel felfoghatatlan. Még a természe-ti népek is ilyen-olyan háncsruhával rejtik el legbecsesebb testrészüket és csak annak mutatják meg, aki érzelmi-leg érzelmi-legközelebb áll hozzájuk. A há-romnapos értelmetlen összejövetel a RHCP elôadása – Jimi Hendrix szerze-ménye, a Fire – közben megkezdett gyújtogatás tette fel a koronát, és nem csoda, hogy a hátrahagyott pusztítás és szeméthalmok láttán Rome vá-rosatyái nem kérnek a 2004-re tervezett következô felvonásból.
A beszámoló elején szeretetet, zenét emlegettünk, harminc évvel ez-elôtt Woodstockban lépett az ismeretlenség homályából a világhírnév küszöbére Joe Cocker, Carlos Santana pedig már úgy jött le a világot jelentô deszkákról, hogy azon nyomban kezébe nyomták elsô lemez-szerzôdését. Most senki nem tûnt fel zeneileg, a marihuánás cigit
vi-Red Hot Chili Peppers
szont felváltotta a súlyosabb narkotikumok széles választéka, a szerel-met a szinte nyílt pornográfia, a szeretetet a brutalitás, a fosztogatás. Ha eddig pislákolt is az emberben némi halvány remény az egykori vágy-álom – mert csupán az volt – feltámasztására, ez a júliusi botrányáradat végleg tovaûzte az álmot. Yusgur tehenész még szerencsésnek mond-hatja magát, hogy nem látta ezt a gyalázatot. 1973. február 9-én örökre lehunyta szemeit.