1965-ben a Rolling menedzsere, Andrew Loog Oldham reá bízta a pénzügyeket, mivel korábban Bobby Darin és Connie Francis anyagi viszonyait tette rendbe lemezki-adóik nem kis sajnálatára és kárára.
A döntés azért született, mert az óriási sikerek és teltházas koncertek, a hihetetlen mértékû lemezeladás ellenére a Stones zenészeinek évekig súlyos anyagi gondjai voltak, a New York-i zsidó származású könyvelô viszont megígérte, hogy milliomost csinál belôlük. Már a Beatlest is megpróbál-ta Epstein kezébôl kivenni 1964-ben, de minthogy ez a hadi-terve nem sikerült, a Dave Clark Five, a Herman’s Hermits, az Animals együtteseket és Donovant vette pártfogásba. A folyamatosan kábítószer hatása alatt lévô, bódult Oldham nem vette észre, hogy Klein szép finoman megkezdte kitúrását, a zenészek közül is egyedül Bill Wyman hangoztatta fenntartásait az amerikaival szemben. A szerepcserére végül 1967 szeptemberében, a Their Satanic Majesties Requestalbum ké-szítése közben került sor. Klein segítsége eleinte minden téren jól jött, Jag-ger még a Brian Jonestól való megválásnál is ôt vette igénybe, a folyama-tosan börtönbüntetéssel a feje fölött élô Jonessal ugyanis nem lehetett hosz-szabb körutakat tervezni. (Jagger és Richards lányos zavarában mintha el-felejtette volna saját hasonló bírósági ügyleteit.) A haditerv szerint elsô lé-pésben arra kérték volna a gitárost hogy a Stones amerikai turnéjának
zök-kenômentes lebonyolítása érdekében csak átmenetileg álljon félre. Ahogy mondani szokták, evés közben jön meg az étvágy, és inkább azt a változa-tot boncolgatták, mely szerint azt kérik tôle, hogy végképp váljon meg tô-lük, ezért cserébe továbbra is kapja az addig érvényben volt szerzôi díja-kat, valamint élete végéig évi 100 000 fontot. Miután Klein és Jagger imi-gyen meghányta-vetette a forgatókönyvet, Mick, Keith és Charlie vállaira hárult a felmondás közlésének kellemetlen feladata. Ekkora már utódját is kiválasztották a húszesztendôs Mick Taylor személyében, akit 1969. júni-us 1-jén avatott be a Rolling a Honky Tonk Womanfelvételénél.
A bili akkor borult ki Klein ügyleteirôl, amikor Brian végkielégítése cél-jából Jagger utánanézett a pénzügyeknek. Amióta – két évvel azelôtt – a pénz-ügyér átvette a csapatot, Jagger szerint legalább 7 millió fontot kerestek, en-nek ellenére továbbra is megmaradtak korábban tapasztalt anyagi gondjaik.
Szerzôdésük 1970. július 31-i lejárta elôtt Jagger utasította ügyvéd-jüket, hogy 29 millió dollárra perelje Kleint, aki – mint kiderült – úgy verte át ôket, ahogy csak tudta. Lényegében erre a kufárra dolgoztak, ráadásul a Stones 1970 elôtt felvett dalainak joga még vagy húsz évig az ô fennhatósága alá tartozott. Ezek után két választásuk maradt, Klein 17 millió dolláros tartozásának per útján történô behajtása, illetve a pe-ren kívüli megállapodás.
Rupert Loewenstein ekkor veszteségeik csökkentése érdekében két-millió dollár értékû, peren kívül egyezséget ajánlott Jagger figyelmébe, amelynek fele a Jagger–Richards szerzôpáros, másik fele a Taylor, Charlie, Bill hármas bankszámláját gazdagítaná. 1972. május 9-én meg is született az egyezség.
A kiebrudalt Klein azonban nem esett kétségbe, ráadásul John Lennon is jelezte, hogy pénzügyei intézését erre a személyre bízza. Kedvezôtlen tapasztalatai birtokában Jagger figyelmeztette a Beatles tagjait, hogy ne essenek az ô hibájukba, Lennon, majd George és Ringo azonban hajt-hatatlan maradt. Így történhetett, hogy a Beatlesbôl kivált McCartney érdekeit Lee Eastman, míg a többiekét Allen Klein képviselte. Szóbe-széd járta, hogy a zsidó ügyvéd és a szintén zsidó pénzember egymást lezsidózó*, heves vitát folytatott ügyfelei érdekében. A zenekar örök-ségérôl szóló tárgyalás éjszakáján állítólag a három tag McCartney la-kásának az ablakát téglával bedobta. Noha a többség ekkor még úgy érezhette, hogy nyeregben van, 1973-ban rá kellett jönnie Klein simli-jére és pert akasztott a nyakába, de végül csak 5 millió dollár árán tu-dott megszabadulni a rafinált könyvelôtôl.
Andrew Loog Oldham
Egy amerikai légierônél szolgáló tiszt törvénytelen fia, akinek gépét a háborúban lelôtték. Soha nem ta-nulta, hogyan kell egy csapatot menedzselni, miköz-ben Brian Epsteinnek dolgozott a Beatles háza táján, ragadt rá a ’szakma’ méghozzá úgy, hogy a Rollingot már ô hozta össze a Decca céggel, miután 1963. áp-rilis 28-án játszani látta ôket. Popdalokat akart velük íratni, mert gyûlölte a rhythm and blues és a rockze-nét. A sors fintoraként ugyanaz a személy döntött sorsukról, aki a Beatlest elutasította és mivel nem akart újabb bakot lôni, inkább szerzôdtette ôket.
Olyannyira nem tetszett neki Jagger hangja, hogy ki-zárólag nélküle akarta felvállalni a Stonest – egyébként ezt Brian Jones helyeselte is –, Oldham viszont hallani sem akart errôl az ajánlatról.
Miután sikeresen megszabadult Gomelskytôl, elsô intézkedésével Ian Stewartot tétette lapátra nem megfelelô külseje miatt. A zongorista tel-jesen maga alatt volt, hogy a zenekar egyetlen tagja
sem állt ki mellette. Andrew megtiltotta továbbá, hogy barátnôikrôl, gyerekeikrôl a nyilvánosság elôtt beszél-jenek, Bill életkorából pedig 5 évet ’ellopott’, lényegé-ben szándékosan olyanná alakította ôket, akiket min-den szülô utál. Ô helyeztette el az egyik újságban a botrányos címet: „Engedné nôvérét egy Rolling Stone-nal járni?” (Itt jegyezzük meg, hogy akár Jimi Hen-drixet is hatáskörébe vonhatta volna, hiszen az általa alapított Immediate Recordstól remélte Linda Keith
1966 nyarán, hogy itt jelenhetne meg a gitáros elsô lemeze. Oldham azonban nem vette észre a Jimiben rejlô páratlan tehetséget.)
1967 nyarára vagyona és erôtartaléka java részét drogokra költötte, klinikai búskomorság állapotába került, amit sokkolással igyekeztek gyógyítani és mivel a Stones zavaros pénzügyi hátterét nem tudta rend-be tenni, ezúttal tôle vettek búcsút. Richards szerint fejérend-be szállt a di-csôség, az amerikai Phil Spector angol változatának képzelte magát, holott a gitáros szerint tök süket volt, a zenéhez nem értett, de azért pro-ducerként ráírták a nevét a lemezborítókra. Kapcsolatuk az évek során annyira elmérgesedett, hogy amikor a zenekart 1989-ben a Rock ’n’
Ian Stewart
Roll Hall Of Fame hírességei közé szavazták, az ünnepségen Jagger még a nevét sem említette meg, de ott még nem tartunk.
Amikor megváltak tôle, akkor vette észre, hogy mintegy 750 000 font értékû jogdíj (napjainkban kb. tízszeresét éri) nem olyan számlá-kon szerepel, amelyeken lennie kellene. Oldham és Jagger ugyanis azt feltételezte, hogy a pénz a Stones brit fennhatóságú holding compa-nyjánál (Nanker Phelge Music) van letétben, ezzel szemben a Nanker Phelge USA-nál kellett volna keresniük. Márpedig ez elég nagy gondot okozott, hiszen ez a cég Klein markában volt. Oldham perelte Kleint és végül csak 1 millió dollárért lépett le a színrôl. Napjainkban három év-tizedes krónikus narkomániával a háta mögött a kolumbiai fôvárosban, Bogotában él.