Hogy ennek a ’mûfajnak’ miért kell(ett) az erôszakot felvállalni, arra a mai napig nem adott senki feleletet. Ehelyett magától értetôdônek tart-va a kegyetlen megnyilvánulásokat, a kritikusok ódákat zengve és sze-met hunyva mennek el egy-egy tébolyult zenekar ökörségei mellett. De vajon szükségszerû-e, hogy a fiatalokat mûvérben úszó zenészek, erô-szakosságot hirdetô szövegek, brutális képsorokat mutató klipek árasz-szák el? Lehet-e ezek nélkül is kifejezni a világban egyre inkább elural-kodó dühöngést és bolondériát? Az biztos, hogy a rockban, mint csepp-ben a tenger, tükrözôdik a hétköznapok ôrülete, pedig eredetileg nem errôl szólt a történet.
A zene ôsidôktôl fogva több üzenetet hordoz. Elsôként az öröm, a vi-gasság, a mulatság üzenetét, amely egy gyôzelmes hadjáratot, egy gyermek születését, uralkodók beiktatását, házasságkötést, a bô termést vagy egyszerûen a hétköznapok szürkeségétôl ideig-óráig történô, gondtalan kikapcsolódást jelezte. A munkadal a robot egyhangúságát volt hivatott feloldani. A természeti népek varázslói az egyhangú ritmu-sok – olykor-olykor egyszerû hangszerekkel kiegészített – hatására ré-vületbe esvén mondták el jóslataikat, de még a csaták elôtti harci tán-cokat és ritmusokat is ide sorolhatjuk. Egy típust azonban nem találunk az üzenetek között: az esztelen, öncélú durvaságot.
Az opera kialakulásával a kerettörténetek már magukba foglalták a hétköznapok tragédiáit – a Parasztbecsület egymással versengô ifjai Turiddut, míg Rigoletto tévedésbôl saját leányát szúrja le, a Pillangó-kisasszonyöngyilkos lesz –, ezzel együtt sem jelenítette meg követen-dô példaként az erôszakot.
A rock mint a társadalom fennálló rendje ellen lázadó mûfaj sajnos megtette. Hogy melyik volt az a pillanat, amikor a show látványos ele-meként elôször vette kezdetét a pusztítás, pontosan meg nem állapítha-tó, hiszen annak idején nem kevesen Elvis Presley, a Beatles, a Rolling
– mai szemmel nézve – ártatlan ugrálását is károsnak tartották. Aztán történt valami, és ez már nem szemlélet kérdése, hanem a rideg való-ság. Antonioni Nagyítás (Blow Up– 1966) címû filmjében a Yardbirds együttes gitárosa, Jeff Beck ripityára zúzta hangszerét az erôsítôk re-csegése miatti dühében. Ha nem filmrôl, tehát beállításról lett volna szó, talán még el is képzelhetô egy ilyen – bár felesleges – indulati ki-törés. Egy évvel késôbb a montereyi popfesztiválon hasonlóképpen szó nem volt indulatokról, a mutatvány meghatározó jeleneteként a koncer-tek végjátékában úgy Jimi Hendrix, mint a Who együttes összetörte a berendezést, elôbbi még értékes hangszerét is felgyújtotta. És ettôl kezdve nem volt megállás.
Ugyanezt az ôrületet folytatta Ritchie Blackmore (Deep Purple), aki már minden egyes fellépésén felaprított egy hathúrost, 1974-ben pedig az Ontario Speedway Fesztiválon (California Jam) kétszázezer ember jelenlétében a színpadra állított tv kamerát is megrongálta. A tébolyult látványosság tekintetében a klasszikus zenén nevelkedett, kiváló orgo-nista, Keith Emerson sem maradt el mögötte, aki koncertjein méretes va-dászkéseket döfött Hammond
orgonája billentyûi közé. Alice Cooper már okosabban 'erô-szakoskodott'. Welcome To My Nightmare (Isten hozott a rém-álmomban) címû alakításának riasztó jeleneteit – nôi bábuk meggyalázása, széttépése, rug-dalása, egy gyermek kivágása az anyabábu testébôl – csupán
egyfajta 'rémlátomásként' tûntette fel. A jelképek megértéséhez még éretlen ifjak a látottakat persze hôsük élethû, ’jó dili’ megnyilvánulása-ként fogták fel.
Mindezen torzulások áradatszerûen jelentek meg a 70-es évek köze-pén beindult punk mozgalomban. A Clash együttes nagyüzemszerûen folytatta a gitárzúzást, és nem volt rangja annak a bulinak, amelynél közönség és zenekar ne akaszkodott volna össze egymással. A Strang-lers (Fojtogatók) együttes basszusgitárosa, Jean Jacques Barnell, törté-netesen fekete öves karatésként folyamatosan színpadra szólította a ve-rekedni vágyókat. Az már csak az enyhébb – inkább csak kísérô – jele-netek közé tartozott, hogy a zenészek és a hallgatóság keményen
köp-Alice Cooper
ködte egymást. A koncertek közben magát pengével össze-vissza vagdosó Sid Vicious – Sex Pistols – is bôven talált követôket el-mebeteg alakításához. Napjainkban Marilyn Manson teszi ugyanezt.
A 80-as évek elején némi szunnyadás után ismét felélénkült heavy metal más esz-közökhöz folyamodott saját maga népszerû-sítése érdekében. A mûfaj elôadói még jó-formán hangszert sem vettek a kezükbe, mi-elôtt egy butikban be nem szerezték a szük-séges kellékeket, szegecselt bôrcuccokat, töltényhevedereket, korbácsokat. Ez utóbbi jeles használója a Judas Priest akkori énekese, Rob Halford. Színpadi mûveletének csúcspontja volt, amikor egyfajta XX. századi gladiátornak öltözve böhöm nagy Harley Davidsonnal hajtott a színpadra, majd annak bôgetésével inge-relte közönségét. A szavakban hangoztatott keménység és erôszak ak-kor öltött fizikális formát, amiak-kor méretes bôrak-korbácsával verte agyba-fôbe a jobb sorsra érdemes szerkezetet. Ezek az
erôsza-kos jelenetek és szövegek ismét csak ott tévesztettek célt, hogy a pubertás korú rajongók nem egy színpa-di elôadásnak, hanem az élet szerves részének te-kintették és tekintik ma is az erôszakot. A wes-ternhôsöket külsôleg utánzó Lemmy (Motör-head) alig látszik ki a töltényhevederek közül, pedig ô még istenes a metálosok egyre elbo-rultabb megnyilvánulásai mellett. Egy birkó-zó azzal sbirkó-zórakoztatta közönségét, hogy tv-készülékeket vert szét saját fején, ám az egyik végül rondán megsebezte a homlokán. Ennek a minden emberi formájából kivetkôzött idomtalan pankrátornak vajon mi köze van a zenéhez?
Mindenki a világ eldurvulására hivatkozva próbálja indokolni, hogy maga is beállt az erôszak látványát sulykolók táborába. Érveik között elsô helyen szere-pel, hogy jelképeik, eszköztáruk eltörpül a tömegtájé-koztatásban látott mindennapos erôszakhoz képest és különben is igény van az ilyenfajta látványosságra.
Sid Vicious
Néhány dolgot azonban elfelejtenek. Például azt, hogy ebben az esetben semmivel sem különbek azoknál, akiket bírálnak és egyébként is, aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Velük ellentétben több világ-híresség anélkül örvendett határtalan népszerûségnek, hogy egyetlen, mégoly piciny durvaságot felmutatott volna. A Blackmore nélküli Deep Purple, a Uriah Heep, Gary Moore, a Fleetwood Mac együttes vajon mi-ért maradhatott évtizedekig a csúcson pusztán zenei alakításával? És hol lesz rövid idô múlva a színpadon pisztollyal hadonászó, mocskos szájú, amerikai rap csillag, Eminem, vagy Marilyn Manson? És ha már a rap-nél tartunk, enrap-nél az amerikai alapú mûfajnál
ká-rosabb és erôszakra buzdítóbb aligha létezett a zene történetében. Az arcukat csuklya mögé rej-tô, folyamatosan baseballütôvel hadonászó, fe-nyegetôzô feketék – és komolytalan fehér hason-másaik – már puszta látványukkal a bandahábo-rúk megtestesítôi.
Úgy tûnik, a rock elfajzása szándékos üzlet (és)politika része, amibôl a nagyközönség sem-mit sem akar/tud észrevenni. Csak azt látja, hogy példaképei mit tesznek, mit mondanak és fôleg hogyan cselekszenek. És persze követi
példájukat. A Budai Liberális Klub Alapítvány 2002. május 27-i össze-jövetelén Tamás Pál szociológus balliberális rockegyüttesek hadba ál-lításával kívánt gátat vetni a magyar ifjúság örvendetesen egészséges irányba fordulásának. A hogyanra a fentiekben láttunk néhány példát.
A magyar könnyûzene ugyanis csaknem teljes egészében balliberális irányítás alatt áll – a sorból kilógók megélhetési, fellépési lehetôségei igen korlátozottak –, hangadóik a világhálós portálokon fasisztázzák az egészséges szemléletû ítészeket is.
Mit is mondtunk a bevezetôben a zene szerepérôl, üzenetérôl? Fel-üdülést, kikapcsolódást, komolyabb mû esetében elmélyülést és ha egyetlen esély adódik rá, szellemi-lelki felemelkedést vált ki a hallgató-ból. Úgy tûnik, hogy ez a szemlélet lassan a múlté lesz és át kell adnia helyét annak az ôrületnek, amely az élet más területein is egyre nagyobb tért hódít. Kinek jó ez, miért kellett a pop/rock mûfajnak letérnie arról az ösvényrôl, amelyre annak idején oly sokan léptek és amely számta-lan kiváló zenemûvet adott a világnak? Miért lehetett kritikátszámta-lanul, kor-határ nélküli közönség elé színpadra engedni az amerikai W.A.S.P.
Eminem
együttest, amelynek énekes vezetôje, Blackie Lawless rendszeresen mû-vért csorgatott egy koponyából magára? Miért lehetett a show része a szintén amerikai Kiss együttes egyik fô látványossága, amikor a magyar származású, ám már Izraelben született Gene Simmons (eredeti nevén Kiss Jenô) szájából szintén mûvér ömlött a mellkasára? Csakis azért, mert a tömegtájékoztatás által már elôre megfelelôen megdolgozott fia-talságban kialakították az igényt az ilyen elborult látványra. Ezt igazol-ja az Erfurtban lezajlott vérfürdô, amelynek során egy kicsapott diák a Matrix filmben látott öltözékben lôtte halomra volt tanárait.
Hogy ezek után még mi várható? Nehéz megjósolni, de túl sok jóra aligha lehet számítani. Az elmúlt években ezerszámra alakultak a ré-misztôen kifestett death-metal csapatok, amelyek kizárólag az erôszak-kal foglalkoznak. Ennek a mûveletnek már végképp semmi köze a klasszikus értelemben vett rock vonalhoz, nincs tartalom, csak a puszta – szélsôséges – látvány maradt a 'szórakoztatás' eszköze.
Mozaik
Asia
Nyugodtan lehet botránynak tekinteni a jobb napokat látott együttes két tagjának – Geoff Downes és John Payne – elhatározását, hogy 3000 dol-lárért házhoz mennek és akusztikus koncerttel szórakoztatják a vendége-ket. A jelenet semmiben nem különbözik a hasonló partikhoz megrendelt és házhoz jövô – esetleg dobozból elôlépô – vetkôzô táncosnôkétôl.