Tervezett résztvevôk:
Earth, Wind& Fire, Rare Earth, Eagles, Black Oak Arkansas, Seals and Croft, Black Sabbath, Emerson, Lake & Palmer, Deep Purple.
Óriási, legalább kétszázezres tömeg várta a fent nevezett híressége-ket. A Purple 75 000 dollárt kapott volna, ami duplája volt a zenekar amerikai fellépései díjazásának, ehhez jött még a belépôkbôl szárma-zó jutalék, ami 10 dolláros elôvétel és 15 dolláros helyszíni fizetés es-tén 200 000 emberrel számolva nem akármi. A társulatnak 19.30-kor kellett volna fellépnie, ám amint megérkeztek, szervezô azonnali, 18.30-as kezdésre szólította fel ôket. Márpedig az idôpont megválasz-tása nem holmi gyerekes akadékoskodást tükrözött, hanem valós megfontolást, hiszen a késô délutáni bágyadt napfényben még nem érvényesültek volna a mûsorhoz összeállított fények. A szervezô be-ment Ritchie Blackmore öltözôjébe és fenyegetôzni kezdett, hogy harmincig számol és ha nem állnak színpadra, törlik ôket a mûsorból.
A gitáros egy ideig nyugodtan hangolt, majd kidobta az okoskodó alakot, aki ezután Jon Lorddal próbálkozott. Sikerrel. Az orgonistá-nak közvetítôként sikerült jobb belátásra bírnia Ritchie-t – aki akkor és ott azonnal ki akart válni a zenekarból –, hogy térjen észre. Ebbôl azonban nem sok köszönet származott, mert a koncerten gitárjával összetörte az egyik tv-kamerát, az általa megkövetelt látványhoz használt robbantások pedig majdnem felgyújtották a színpadot. A tö-meg önkívületbe esett a látványtól – ez látható a zenekar California Jam címû video- és DVD-felvételein –, viszont a pusztítás után az Emerson, Lake & Palmer hármas már nem léphetett fel. Egy nagysze-rû rendezvény a szervezô kicsinyessége miatt, ha nem is tragédiába, de botrányba fulladt.
Donington 1980
Ebben az évben történt, hogy a Saxon nevû elôcsa-pattal az oldalán a pályája csúcsán lévô Rainbow be-fejezte turnéját. A szerve-zô, a koncertkirály Harvey Goldsmith munkatárs, Paul Loasby, megtáltosodva ed-digi sikereitôl egy saját szervezésû szabadtéri fesz-tivál gondolatát forgatta fe-jében. Olyan területet akart felhajtani, amely jól megközelíthetô és minden jelentôsebb szállítóesz-közt fogadni tud. A doningtoni motorverseny pályája mellett döntött.
A tárgyalásokba bevonta Maurice Jonest, aki társszervezôként szállt be a buliba, és amint a terület tulajdonosai szabad utat engedtek, há-rom hónap múlva megnyitotta kapuit az elsô és legtörténelmibb brit fesztivál, The Monsters of Rock. Elsô alkalommal a csúcsot a Rain-bow jelentette, mögötte az alábbi sorrendiség alakult ki: Judas Priest, Scorpions, Saxon, April Wine, Riot és a Touch együttes. Akárcsak an-nak idején Woodstockban, egy héttel a rendezvény elôtt hatalmas esô-zés változtatta sártengerré a területet. A szervezôk rendesen pánikba estek, ám teljesen fölöslegesen izgatták magukat, mert a fesztivál ide-jére kisütött a nap és egész Anglia területérôl özönleni kezdtek a né-pek Doningtonba.
Roskilde
Még egy embert is érhet baj, hát még ott, ahol több tízezren szoron-ganak. A kérdés csak az, hogy szükségszerûen be kell-e következni a tragédiának, vagy megfelelô elôrelátással, odafigyeléssel mindenki épp bôrrel távozhat? 2000 júliusában a dániai Roskilde rockfesztivál után nyolc fiatalt már hiába vártak haza szerettei, barátai. Az amerikai Pearl Jam együttes fellépése közben a színpad felé nyomuló tömeg taposta ôket halálra.
Thunder
Itt jegyezzük meg, hogy ezt a vonulási ôrületet bármi kiválthatja.
Amikor a 70-es évek elején egy németországi szabadtéri bulin bedög-lött a rangos Jeff Beck–Tim Bogert–Carmine Appice trió berendezése, a feldühödött közönség megrohamozta és szétzúzta az egész színpadot.
Mit értek el vele? Mi hasznuk volt belôle? Ezt a társaságot már nem ér-dekelte, hogy ilyen ’baleset’ bárhol és bármikor megtörténhet, gondol-kodás nélkül, azonnal elégtételt vett és ôrjöngô pusztításba kezdett.
A bosszú tárgya ezúttal szerencsére nem Isten teremtménye volt.
Sajnos sokkal kevésbé humánus jelentekrôl is be kell számolnunk. A tinédzser bálvány David Cassidy egyik 1974-es koncertjén összetaposták egymást a színpad felé nyomuló – szó szerint – gyerekek, áldozatuk egy 14 esztendôs kisleány lett. A rajongók vágya, hogy a bálvány közelébe jussanak, persze nem újdonság, hiszen a rock-erekhez képest szûzies Bill Haley miatt már az 1957-es európai turnéján szétverték a koncertter-meket, az események azonban fôleg a 70-es évek végén vettek drámai fordulatot. A látványipar
tel-jesen elfajult. A Black Sabbath és a Blue Öyster Cult közös koncertjén rockerek szakították át a drótkerítést súlyos sérüléseket okozva, Cin-cinnati városában pedig 1979-ben, a Who együttes fellépése elôtt tör-tént hasonló rombolás. Amikor a pénztár elôtt várakozó tömeg meghal-lotta a zenekar hangpróbáját, óriási erôvel benyomta a stadion elôcsar-nokának üvegajtajait, és tizenegy személyt halálra gázolt. A történtek egyenes következményei a számozatlan helyjegyek rendszerének, amely azoknak biztosít jobb helyeket, akik a több tízezer ember közül erôteljesebben törnek maguknak utat a színpad felé. Ugyancsak meg-gondolatlan lépés volt a szervezôk részérôl 1999-ben az Iron Maiden koncertet – ha szükségbôl is – a Petôfi Csarnokból az E-Klubba vinni, mert csak a Gondviselésnek köszönhetô, hogy ebben a dugig telt 'gôz-katlanban' nem történt ájulás, rosszullét, katasztrófa. Jól emlékszünk még az Egy nehéz nap éjszakája címû film jeleneteire, amelyekben a Beatles hatására önkívületbe esett, nézôtéren ülô kislányok egymás nyakába borulva zokogtak. Ekkor még csak barátnôjük vállán sírták el bánatukat, hogy kedvenceik nem ôket választották társnak, az utcán azonban egészen más állapotok uralkodtak. A hírességekre várakozó tömeg már nem kímélt sem embert, sem rendôrt, – Petôfit idézve –
David Cassidy
„…zúgva, bôgve törte át..” – na nem a gátat – a kordont, taposott el mindent és mindenkit, aki és ami az útjába került.
És divatba jött egy rendkívül értelmetlen, ugyanakkor életveszélyes gyakorlat is. Ki tudja miért, de egyes hátrább álló, néhány fôs csopor-tok pusztán szórakozásból elkezdték ide-oda nyomni a körülöttük álló-kat. Mivel az egymáshoz szorult testeknek ilyenkor nincs mozgástere, egy lépést sem képesek tenni a nyomás elhárítása érdekében, tehetet-lenségüknél fogva ôk is átadják a nyomást az elôttük állóknak, akik úgy 10-15 méterrel odébb már iszonyú erôvel lódítják meg a népet. Ennek a mozgásnak már senki nem tud ellenállni, ha valaki véletlenül elesik és a lábak alá kerül, annak vége.
A 80-as években újabb hóbort ütötte fel a fejét, a stage diving.
Találó magyar kifejezés nem szü-letett rá – talán színpadi fejest le-hetne mondani –, a koncertjárók így is tudják, hogy mit jelent. Ez pedig nem más, mint amikor a koncert közben színpadra felka-paszkodók a közönség fejére ve-tik magukat, nem törôdve azzal, hogy kit rúgnak meg, kinek törheve-tik ki a nyakát, üthetik ki a szemét. Ha az ugrálóknak szerencséje van, nem esnek a lábak alá, hanem a védekezésül felnyúló karok visszatolják ôket a színpadra, ahonnan megismételhetik a látványosságot. A kérdés csak az, hogy a máskor oly szigorú tekintetû biztonsági emberek és per-sze maga a zenekar miért nem avatkozik közbe és veszi elejét a lehet-séges sérüléseknek? A suttyósodás talán legdurvább fokmérôje még-sem ez, hanem a különbözô tárgyak színpadra feldobálása, pontosab-ban, az elôadó megcélzása. Ennek súlyos sérültjei is akadtak a zenészek között, így Tony Iommi, a Black Sabbath gitárosa, Meat Loaf, a nehéz-súlyú énekes, és Lemmy, a Motörhead basszusgitáros vezetôje, Sebas-tian Bach, a Skid Row egykori énekese, hogy csak néhányat említsünk.
Vajon miért megy koncertre az, akinek egyetlen célja, hogy harcképte-lenné tegye az elôadót, hiszen a buli lefújása miatt a dobálódzó is károsul.
Még egy jelenség mellett nem mehetünk el szó nélkül. A szinte le-fordíthatatlan pogo tánc (?) lényegében ôrült ugrálást jelent, és amely-nek résztvevôi a legkevésbé sincseamely-nek tekintettel a mellettük állókra, úgy lökik fel ôket, hogy csak úgy nyekken. Mit is mondtunk a
mon-tereyi fesztiválról? A nézôk a zenéért jöttek, kedvenceiket akarták lát-ni, hallani. Az a fizetô, aki viszont stage divinggel tölti az idejét, már saját magát mutogatja, számára tök mindegy, hogy ki játszik a színpa-don, ahogyan a pogotáncos sem a zenére figyel, igaz, nem is tudna.
A világ rossz irányba menetel. Roskilde tragédiája kapcsán ezúttal kizárólag a pop/rock felségterületén tallóztunk, de nyugodtan vehettük volna a futballmeccsek ôrületét is górcsô alá. Tömegek mindig lesznek, hiszen karizmatikus egyéniségeket, páratlan tehetségeket sokan akar-nak élôben hallani és ebben nincs is semmi rossz. A gond akkor kezdô-dik, ha az egybegyûltek egyes tagjai kimondottan a balhé, az ôrület kedvéért keverednek a békés szándékúakkal és fittyet hánynak a legele-mibb viselkedési szabályokra is. A felsorolt példák legyenek intô jelei annak, hogy mit ne tegyünk. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor ép-ségben hazatérve örömteli koncertekrôl, futballmérkôzésekrôl, rendez-vényekrôl számolhatunk be minket aggódva váró szeretteinknek.
Knebworth
A Zeppelin 1977. augusztus 4-én adta ezen az irdatlan mezôn nagy visszatérô fellépését, amelyhez Peter Grant óriási technikai felszerelést követelt meg. Ez 100 000 wattos hang- és 600 000 wattos fényrendszert jelentett. A fesztiválon 210 000 nézô elôtt adott koncert legjobb részle-teit – késôbb olyan világhírességek, mint a Deep Purple, Pink Floyd és mások is készítettek itt élô lemezeket – 2003-ban DVD-n is megjelen-tették. A létszámot Grant úgy ellenôrizte, hogy helikopterrôl fényké-pezte a tömeget és elküldte a NASA-nak elemzés céljából. Bizonyos félreértések miatt volt erre szükség, ugyanis a Területi Tanács 100 000 fôre adott engedélyt, mire a szervezô, Freddie Bannister 93 000 fizetôt jelentett be. Ennek hallatán viszont Grant vélte úgy, hogy becsapták, ezért az egy héttel késôbb adott újabb koncert jegyeit és a bevételt már saját embereivel ellenôriztette.
1985. június 22-én az eredeti felállásban újjáalakult Deep Purple tar-totta bemutatkozó koncertjét brit felségterületen. Merész húzás volt, hi-szen a szakma árgus szemekkel figyelte, hogy mit tudnak felmutatni 12 évi ’különélés’ után. Az indulás nem volt túl bíztató, mert olyan felhô-szakadást élt meg a terület, amelyre évek óta nem volt példa. És ezek-nek az ôrületes, több százezer érdeklôdôt vonzó rendezvényekezek-nek a
rákfenéje pontosan az idôjárás. Az sem jó, ha a napmelegtôl tikkad a nép, ám zuhogó esôben majdhogynem élvezhetetlen az elôadás. Ez tör-tént Woodstockban, és ismétlôdött meg Knebworth mezején, amit el is neveztek Mudworth-nek (mud=sár). Ritchie Blackmore aligha rockerhez, ám annál inkább az alkalomhoz illô gumicsizmában lépett színpadra, Jon Lord Hammondját mûanyag lepedô borította.
Noha még a legközelebbi lakott helytôl is jókora távolság választotta el a területet, a megengedett hanghatár átlépése miatt 1000 fontra büntették a szervezôket. És ez a másik érzékeny pontja a sza-badtéri fesztiváloknak. Ahhoz, hogy a színpadtól több száz méterre áll-dogálók is megfelelô minôségben hallják, hogy mi történik elôttük a messze távolban, ahhoz olyan hangerô kell, amely nem áll meg a kerí-tésnél és azokhoz is elhatol, akiknek nem ez jelenti a szórakozást. Az ilyen messze állók valójában nem is részesei a koncerteknek, hiszen a fellépôket csak kivetítôkön láthatják, holott azért jönnek, hogy minél közelebb legyenek kedvenceikhez. Dagonyáznak a sárban, áznak, fáz-nak, az illemhelyek kérdése sem megoldott, és még egy pillantást sem vethetnek az elôadókra. Ahogyan sok zenekar megfogalmazta, elvész a zenész és közönsége közötti bensôséges kapcsolat varázsa, ami csak a klubokban, esetleg a koncerttermekben teremthetô meg. Mégis fellép-nek, mert szervezôik, kiadóik a bevételek és az ismertség fokozása ér-dekében erre kényszerítik ôket.