A Red Hot Chilli Peppers énekesének apja drogkereskedô volt, aki fiá-val együtt adta át magát a narkotikumok élvezetének.
Beatles
Tagjait Bob Dylan kínálta meg elôször marihuánás cigarettával, még-pedig 1964. augusztus 28-án New Yorkban. Brian Epstein ekkor még megdöbbenve utasította vissza, mondván, hogy sohasem éltek a
szer-rel, ám ekkor a gitáros-énekesen volt a csodál-kozás sora és rákérdezett. Ugyan mondja már meg, mi a fenét jelent az I Want To Hold Your Hand egyik sorában az „I get high (A csúcson vagyok)” kitétel? A választ Lennon adta meg, amelynek tömör lényege, hogy Dylan elhallotta a szöveget, hiszen az így hangzik: ” I can’t hide (nem tudom elrejteni)”. Persze csak az elsô lé-pést nehéz megtenni, és a kísértésnek folyama-tosan kitett Beatles muzsikusai egy idô után már nem kérették magukat, ha a narkotikumokról esett szó. Állandó bejárásuk volt – akárcsak dr. Thimoty Learynek – az arisz-tokrata Tara Browne fenséges lakosztályába, aki egyébként a Guinness birodalom fônökének (Earl of Iveagh) unokatestvére volt. Már réges rég múlt idôt kell használnunk, és nemcsak azért, mert ezek az esemé-nyek majd négy évtizeddel ezelôtt játszódtak, hanem mert az otthoná-ban mindig kábítószerek tömkelegét tároló Tara 1965-ben belôtt álla-potban tilos jelzésnél vezette át autóját egy útkeresztezôdésen. Karam-bolozott és belehalt. Az efajta balesetek azóta rendszeressé váltak, mégis évtizedekig kellett várni, hogy ezekben az esetekben ne csak az alkoholszondát fújassák meg a vétkesekkel, hanem vizsgálják a szerve-zetben lévô narkotikumszintet is. Amikor néhány esztendôvel ezelôtt elsô ízben vetôdött fel ennek lehetôsége, a liberális sajtó bohócot akart csinálni az imigyen eljáró hatóságból. Aztán bekövetkezett Császár Elôd emberéletet is követelô balesete és ettôl kezdve már nem lehetett szônyeg alá söpörni ezeket az ügyeket. Hogy egy ilyen személyre, aki agyilag kibukva, mások testi épségét veszélyeztetve furikázott az ut-cán, érdemes-e egyáltalán idôt fecsérelni, az ésszerû válasz az lenne, hogy nem. Ennyivel azonban nem térhetünk napirendre a dolgok fölött.
Epstein sem volt jobb a Deákné vásznánál, még akkor is, ha iménti megrökönyödésével tisztában vagyunk. Az 1966. július 3-i, manilai Beatles-koncert után a repülôgépen magát mindenféle tablettával telje-sen kiütô menedzser hisztérikus jelenetet rendezett. Többek között ez volt az a pillanat, amelynek láttán a zenészek világosan értésére adták, hogy ebbôl elegük van, többé nem kívánnak élôben színpadra állni. Is-merve kábítószerekkel telített mindennapjaikat, talán nem lett volna jogalapjuk Brian szemére vetni viselkedését, de legalább ôk maguk tar-tózkodtak az ilyetén megnyilvánulásoktól. Lennonnak például az utolsó
Bob Dylan
koncertjük után elválaszthatatlan társa lett a marihuánás cigi, de Paullal ellentétben nem vetette meg az LSD-t sem, saját bevallása szerint leg-alább ezer ’utazást’ tett. Amikor mindezeket még alkohollal is leöblí-tette, nem csoda, hogy szinte önkívületi állapotba került.
Sokan állítják, hogy a Sgt. Pepper-album több dala kábítószerek ha-tása alatt készült, maga George Martin is úgy nyilatkozott, hogy ajzó-szerek nélkül egészen más lemez született volna. Ez biztosan így is van, csak azt nem tudjuk, hogy jobb, vagy rosszabb lett volna. Arra ugyanis nincs példa, hogy valaki belôtt állapotban valami elképesztô csodát alkotott, ellenkezôjére annál inkább (lásd Aerosmith). 1967-re már mind a négy gombafejû keményen füstölt, sôt a legszerényebbnek tartott Harrison is kipróbálta az LSD-t. Paul McCartney elsôsorban ko-kainban utazott a lemez készítése alatt, az A Day In The Life címû da-lának egyik sorával –„He blew his mind out in a car”– meg is emlé-kezett elhunyt Tara nevû barátjáról. A Queen magazinnak nyilatkozta, hogy az LSD-t is kipróbálta, ami „…It opened my eyes. It made me a better, more honest, more tolerant member of the society. (Felnyitotta a szememet, jobbá, ôszintébbé és társadalom elnézôbb tagjává tett.)” De ugyan kivel szemben lett megértôbb a rangos muzsikus? És kell-e a megértéshez kábítószer? Tiszta elmével alighanem könnyebb gondol-kodni, igaz, akkor talán Tara Browne nem került volna bele a Beatles életmûvébe. Paul másutt még tovább is ment az indoklással, mondván, hogy a szerektôl megnyugodott, megtalálta önmagát, ki tudott szállni önmagából. A kérdés megintcsak az, hogy mi végre kellett ez az értel-metlen mûvelet. Az amerikai Beat Generation tagjai, élükön Gins-berggel hangoztatták állandóan az önmegvalósítás és saját énjük kere-sésének igényét. Szeretném én látni azt az asztalost, üvegest, maróst, aki naponta ezeket a tulajdonságokat keresi önmagában, holott minden munkadarab, minden szakmunkás által végzett tevékenység ugyancsak alkotás. Ezek az emberek mégsem lôtték be magukat, hogy el tudják végezni a rájuk bízott feladataikat. A BBC is ekképp gondolkodhatott, amikor a Sgt. Pepper több dalát is összefüggésbe hozta a narkotiku-mokkal és lejátszásukat betiltotta. Az A Day in the Life-ról már szól-tunk, de itt van még a Lucy in the Sky with Diamonds, amelyben a cen-zorok az LSD éltetését vélték felfedezni. Valljuk be, fölöslegesen.
Csakhogy a zenekar az önbevallás módszerével, szinte dicsekedve új-ságolta szenvedélyét a tömegtájékoztatásban, így az önmaguk által el-vetett nehéz kô röppályája immáron kiszámíthatatlanná vált. De még
ennyivel sem elégedtek meg. Mint fentebb említettük, ugyanezen év-ben Paul nevét adta a The Timesban megjelent és a marihuána büntet-len használatáért síkra szálló kiáltványhoz, ami ugyan lehetett jó pont a hippi közösségek szemében, de ugyanakkor fricskát adott az értelem-nek. Paul a sajátját sem találta, mert amikor 1970. május 11-én kilépett a Beatlesbôl, élete teljes zûrzavarrá lett, heroint szippantott, bezárkó-zott skóciai birtokára. A világ egyik leggazdagabb és legsikeresebb ze-nésze darabokra esett. Noha egy idô után újra rátalált önmagára és si-kert sikerre halmozott, szinte szándékosan hívta ki maga ellen a sorsot.
1972-ben feleségét, Lindát, Denny Seiwellt, a Wings együttes gitárosát és ôt magát Svédországban csípték meg marihuána tartása miatt, farm-ján pedig egész kis ültetvényre bukkantak a hatóságok. 1975-ben Los Angelesben egy útellenôrzés során a rendôrök, 1980-ban pedig a toki-ói repülôtér vámosai találtak Paul bôröndjében nem is igen rejtve tárolt 219 gramm marihuánát. Bilincsbe verve vezették el, tíz nap fogvatartás után kitoloncolták az országból. Az eset nem ártott hírnevének. 1978-ban vele ellentétben Lennon rájött a valóságra. „Magamat és korosztá-lyomat a drogkárosítottak közé sorolom, bár önkárosítás lenne a talá-lóbb kifejezés.” – nyilatkozta. Ekkor már megszületett Sean Taro Ono Lennon nevû fia, és attól kezdve haláláig családjának élt.