Dr. Gombás István
Mezőtúr, Dózsa György Gépészeti Szakközépiskola
Ma, amikor a kórházak a betegellátás csúcsintézményeit képviselik, kevesen gondolják, hogy ezek az egészségügyi létesítmények hosszú időn át a szegény betegek ellátását szolgálták, sőt e célból alakultak.
A 18. században az ipari forradalom hatására kialakuló gyáripar következményeként a munkát keresők tömegesen özönlöttek a városokba. Nőtt a városok zsúfoltsága, ami kedvezett a fertőző betegségek terjedésének. Egyre gyakoribbá váltak a járványok, amelyek megfékezése komoly gondot okozott az egészségügynek. A városok tehetősebb polgárai otthon gyógyíttatták magukat. Mindez a szegények számára szűkös otthonuk és anyagi helyzetük miatt lehetetlen és elérhetetlen volt. A meglevő kórházak a betegek megnövekedett tömegét képtelenek voltak befogadni; szükségessé vált újabb kórházak építése.
Angliában, ahol az ipari forradalom leginkább éreztette társadalmi hatását, 1736-1799-ig 37 új kórház épült. (1). Jelentősen nőtt a kórházak száma a kontinensen is;
főleg Franciaországban, Németországban és Ausztriában. Az utóbbiban 1784-ben épült a bécsi 2000 ágyas óriáskórház, az Allgemeine Krankenhaus („Általános Kórház”, közkórház), amelynek szülészeti osztályán dolgozott Semmelweiss is; hangsúlyozták, hogy itt egy ágyon egy beteget ápolnak, szemben a párizsiak ágyankénti 3-4 betegével.
(2). Mindez jól, érzékeltette a kórházak betegeinek szociális hovatartozását is.
Az okok Magyarországon is hasonlóak voltak a nyugat-európaihoz, de jelentős eltérést is mutattak. Hazánkban a nagyipar fejlődése a 19. század második felében ugyan jelentős volt, de korántsem olyan mértékű, mint az iparilag fejlett Nyugaton.
Itt a gyáripar csupán a fővárosra és néhány vidéki városra korlátozódott. Ebből következően munkaerő szükségletüket részben a helyben lakó nincstelenekből, részben a szűkebb környezetükből biztosították. Tágabb környezetükben az egész országra kiterjedően migráció nem alakult ki. A vidéki kisvárosok szegényeinek egészségügyi gondjait helyben kellett megoldani.
A vidéki szegények száma az 1848-as polgári forradalom után, a jobbágyság megszűnésével ugrásszerűen nőtt és az alföldi mezővárosokban jelentős tömeget képviselt.
Szolnok megyében a 19. század végén két közkórház épült. Az első 1883-ban Jászberényben 56 ággyal, ahol a betegeket egy orvos és két ápolónő látta el. (3). A szolnoki közkórházat, amely egyben megyei kórház is volt, 1896-ban szervezték, kezdetben 100 ággyal, amit később 125-re bővítettek. Figyelemre méltó a megyei kórházba felvett betegek szociális összetétele; miszerint „legtöbb napszámos, iparos, cseléd, munkás, gazdálkodó, hivatalnok” (4). A tehetősebbek a különszobai ellátást sem szívesen vették igénybe, inkább saját otthonukban gyógyíttatták magukat.
Mezőtúron 1847-ben, a forradalom küszöbén, a mezőgazdaságból élőknek már 68%- át a föld nélkül maradt nincstelen zsellérek adták, akik korábban, ha szerényen is, a közös földek használatából éltek. (5). A jobbágyság eltörlésével a közös földe-ket felosztották, így a korábbi zsellérek jelentős része nincstelen agrárproletárrá vált.
Megélhetésüket a mezőgazdaság nyújtotta bérmunkából vagy a vasútépítkezéseken és a folyószabályozásoknál, kubikus munkából igyekeztek biztosítani. Mivel a sze-génységből való kitörési lehetőségük minimális volt, így a város szegényeinek száma az évek múlásával inkább nőtt, mint fogyott. E társadalmi rétegnek elszomorító la-kásviszonyairól olvashatunk dr. Tóth Ignác, városunk tisztiorvosának a helyi lapban megjelent írásában; ennek egészségügyi következményei rendkívül nehéz feladat elé állították Mezőtúr város egészségügyért munkálkodó orvosait. (6)
Közkórház építésének gondolatát először dr. Bordács István, Mezőtúr tisztiorvo-sa 1914-ben vetette fel. Miszerint: „Évek óta érezzük szükségét a közkórháznak is, amelynek kérdése még eldöntetlenül áll. Nem szükséges azt bővebben fejtegetni sem, hogy milyen üdvös és milyen fontos egy jól elszerelt és jól berendezett közkórház egy város közegészségügyében. Városunknak körülbelül 26 ezer lakosa van s kórháza egy-általán nincsen. Ez oly nagy hiba, melyen okvetlenül segíteni kell még áldozatok árán is, még pedig mielőbb. Megfelelő kórházat kell építeni Mezőtúrnak, mert így bizony a lakosságnak legnagyobb része olyan helyzetben van, amely helyzet sokszor nehéz, sőt akárhányszor legyőzhetetlen akadályt gördít a betegek sikeres gyógykezelése elé. Leg-több családnak csak egy szobából álló lakása van, s abban az egy szobában nemcsak laknak, hanem igen gyakran főznek, mosnak, sőt akárhánysor még az aprójószágot is benntartják. Hogy az ilyen lakásban aztán, ahol semmi nyugalom nincs s ahol a levegő legrosszabb, legegészségtelenebb, mily nehéz a gyógyulás és gyógyítás, azt mindenki beláthatja. Ezzel szemben a modernül berendezett kórházban a szegény beteg vilá-gos, jól szellőzött egészséges levegőjű terembe kerül, ahol elég kényelmes és rugalmas elhelyezésben részesül, gondoskodnak megfelelő élelmezéséről, ápolásáról és gyógy-kezeléséről. Ahol ilyen modern kórház van, ott nem is találkozunk a kórháztól való iszonyodással, ott csakhamar megbarátkoznak a kórházzal, mert tapasztalják, hogy az ilyen kórházakban sok esetben gyógyulást lehet elérni akkor is, amikor odahaza, a beteg lakásán más semmit sem lehetett volna tenni és át kellett volna adni a beteget tehetetlenül a sorsának. Különösen nagy eredményeket lehet elérni a kórházakban sebészeti téren, úgy, hogy sebészeti műtétek miatt a kórházakat nemcsak a szegény betegek, hanem, amint gyakran látni, a vagyonosabbak, sőt akárhányszor a főrangúak is felkeresik. S midőn a modernül berendezett, semmi kifogás alá nem eső kórházak áldásdús eredményeit tapasztaljuk, legszentebb emberbaráti kötelességét teljesíti min-denki, aki a jövőbeli mezőtúri közkórház létesítését bármiként is elősegíti.”(6)
Kórház hiányában a legfőbb gondot az okozta, hogy a város orvosai a fertőző beteg-ségeknél gyakran tehetetlenek voltak a gyógyításban, mivel a beteget nem tudták hová kiemelni szerencsétlen környezetéből, így az tovább fertőzte a család többi tagját is.
A közkórház hiányát leszámítva, Mezőtúr egészségügyi ellátása nemcsak megyei, hanem országos szintű összehasonlításban is jónak volt mondható. A városban ekkor már 9 orvos és 21 bába dolgozott és négy gyógyszertár működött. (7)
Az 1914. július 28- án kitört első világháború következtében a közkórházból egy-előre szükség szülte katonakórház lett; amit részben az Úri Kaszinóban, részben a Re-formátus Gimnázium tornaterében (majd rajztermében is) helyeztek el. A férőhelyek száma általában száz körül mozgott. (8)
A helyi Vöröskereszt Egylet dr. Bordács István városi tisztiorvos vezetésével már 1914. október 15-én négyhetes önkéntes ápolónői tanfolyamot szervezett. A tanfo-lyamon a város hölgyei közül 70-en vettek részt, akik a tanfolyam végén sikeresen vizsgáztak. (9)
A kórház felszerelését közadakozásból biztosították. A gyógyítást és ápolást az or-vosok és ápolónők ellenszolgáltatás nélkül végezték. A kórházban nemcsak ápoltak, hanem a szükséges műtéteket is elvégezték, és gondoskodtak a sebesültek utókezelé-séről is.
A katonakórház, jellegéből adódóan, önzetlen és áldásos munkáját a háború végé-vel befejezte. Ugyanakkor bizonyságot tett arról, hogy Mezőtúr városa jól szervezett egészségügyi rendszerrel és képzett egészségügyi személyzettel rendelkezik. Megvan a képessége egy közkórház megszervezésére is, megfelelő anyagiak birtokában. Ezt már nem lehetett hazafias lelkesedésből felépíteni és fenntartani. Mezőtúrnak a háborúból adódóan nemcsak anyagi áldozatai voltak (román megszállás, békekölcsön, beszolgál-tatást stb.), de több mint ezerfős halottja is. A trianoni békediktátum következményei pedig nemcsak az országot, hanem annak közösségét is súlyosan érintették. A város vezetése továbbra sem mondott le arról, hogy Mezőtúrnak közkórháza legyen. Az egészségügy fejlesztésére ezután is nagy gondot fordított.
Az 1920-as és 30-as évek két legjelentősebb egészségügyi intézménye, az 1926-ban létesített Horváth-féle magánszanatórium és az 1936-ban meg nyitott Stefánia Szülő-otthon volt.
Az elsőt városunk szülötte, dr. Horváth Ferenc szülész-nőgyógyász nyitotta meg magánszanatóriumként. Lényegében szülészeti és nőgyógyászati jellegű magánkór-ház volt, fizető betegek számára, ami 5 kórteremmel, 2 műtővel, 154 kórmagánkór-házi ággyal és egy fertőtlenítővel volt ellátva. A megnyitás alkalmából „Szülőotthon Mezőtúron”
címmel terjedelmes cikk jelent meg a helyi lapban; méltatva az intézmény jelentősé-gét, ami sokban elősegítette a város egészségügyének fejlődését. (10)
Dr. Horváth Ferenc 1930-ban bekövetkezett tragikus halála (vérmérgezés) után, az akkor már ott dolgozó, szintén szülész-nőgyógyász dr. Thőresz Ede (aki 1931-ben megnősült) feleségének szülei, dr. Horváth Ferenc özvegyétől a szanatóriumot 1921-ben megvásárolták, amit lányuk hozományként vitt a házasságba. (11) Ettől kezdve Thőresz dr., mint tulajdonos vezette a szanatóriumot, két konziliárus kollégájával, dr.
Jelinek Károly sebésszel és dr. Takács László belgyógyásszal. (12) (A háború után mindhárman együtt bábáskodtak a közkórház megszervezésében.)
A másik áldásos egészségügyi létesítmény a Stefánia Egyesület által szervezett és fenntartott Mezőtúri Stefánia Szülőotthon volt, ami a „Dobogó” vendéglő egy részé-nek e célra átalakított helyiségeiben nyílt meg 1936-ban, 20 férőhellyel – ággyal. Az intézmény céljának megfelelő szolgáltatását bárki igénybe vehette, de elsősorban az arra rászoruló szegénybetegek, szülőnők számára létesült.
A szülőotthon a város egyik fontos (talán a legfontosabb) egészségügyi intézménye volt, a Zöldkereszttel együtt; mivel e két intézmény a gyermekhalandóság visszaszorí-tásában a legfontosabb szerepet játszotta.
Az utolsó békeévvel, 1938-cal lényegében ismét lezárult egy korszak, amelyben a város egészségügyéért munkálkodó orvosainak, ha nem is sikerült – pénzügyi ne-hézségek miatt – Mezőtúron körkórházat létesíteni, de az egészségügy magas szintre fejlesztésével megteremtették annak feltételét.
Néhány adat Mezőtúr város egészségügyi helyzetéről az 1928-as évéről, dr. Ábra-hám János városi tisztiorvos jelentéséből.
Személyi ellátottság:
18 orvos, ebből 8 szakorvos, 14 bába, 3 stefániani védőnő, 2 menhelyi segédsze-mély, 1 egészségügyi segédszesegédsze-mély, 1 irodavezető, 1 fertőtlenítő
Egészségügyi intézmények:
Országos Stefánia Szövetség Mezőtúri Fiókja és Szülőotthona, Tüdőbeteg - gondozó Intézet, Városi Járványkórház, Dr. Thőresz Ede magánszanatóriuma. (Volt Horváth-féle szanatórium),
Városi Szegényház – Kórház (70 ápolttal). (13)
Szükségkórház
A front átvonulása után, 1944. őszén, város egészségügyileg is igen nehéz helyzet-be került. Az egészségügynek mind a személyi, mind az intézményi feltételei máról holnapra összeomlottak. A visszavonuló német és magyar alakulatokkal eltávoztak a városból az orvosok, sőt az ápolónők többsége is.
Nem volt jobb a helyzet Szolnok megyében sem. „Az egész megye területén alig volt néhány orvos, néhány gyógyszertár üzemben. Az egészségvédelmi intézmények és kórházak alig vagy egyáltalán nem működtek. Épületük, helyiségük, felszerelésük elpusztult vagy Nyugatra hurcolták. (14).
Az orosz csapatok által megszállt területeknek kezdetben még központi irányító szerve sem volt, hiszen az Ideiglenes Kormány csak december végén alakult meg. Eb-ben a helyzetEb-ben nagy felelősség és feladat hárult a gyorsan kialakuló helyi szervek-re. Mezőtúron súlyosbította a helyzetet, hogy október végén egy német ellentámadás során a város három napra hadszíntérré vált. A súlyos utcai harcok nyomán további károsodás érte az egészségügyi létesítményeket és sok volt a polgári sebesült is. A nehéz helyzetben a város vezetősége szükségkórház és szülőotthon felállítása mellett
döntött. Bodorik Józsefné, négy önkéntes ápolónő és egy védőnő (Tóth Eszter) bevo-násával egy hét alatt megszervezték a két intézményt.
Helyéül dr. Lápossy Kálmán elhagyott lakását (Szabadság tér 19.) választották. A lakosság adakozásából a szükséges felszerelést sikerült előteremteni. A kórház első orvosa dr. Folkman János, volt munkaszolgálatos orvos lett. A szülésznői teendőket a 70 éves „Karsai néni” látta el. (15.) A járóbetegek számára dr. Lapis Júlia orvosnő tartott rendelést a Fischer dr. elhagyott házában. (Rákóczi út 7.) A kórháznak három osztálya (szülészet, belgyógyászat, sebészet) és ugyanannyi kórterme volt. A műtőnek berendezett szobán kívül a kiszolgáló rész egy fürdőszobából és egy konyhából állt.
Mindezt egy későbbi tisztiorvosi beszámoló így összegzi:
„A szükségkórházat Mezőtúron a kényszerítő szükségszerűség hozta létre. Kevés volt az orvos, nem lehetett a betegeket elszállítani, lehetőség szerint itt kellett megol-dani a problémákat. Dr. Folkmann vezette a szükségkórházat kezdetben …” (16). Ké-sőbb a szovjet kórház a Horváth-féle szanatóriumot (ahol korábban berendezkedett) kiürítette. Ide költözött át a sebészet dr. Folkmann vezetésével és négy ápolónővel. A Lápossy házban maradt szülészet és belgyógyászat a közben városunkba érkezett dr.
Földessy János orvos irányításával folytatta munkáját, dr. Lapis Júliától a betegrende-lést is átvette, amely most már a kórház mellett működött.
A korabeli állapotokra legyen szabad idézni Tóth Eszter védőnő visszaemlékezé-seiből: „Egy este Borsi néni szülésznő behozott egy szülő nőt, akinek szűk medencéje és harántfekvése volt…..dr.Földessy szerint daraboló-műtétre volt szükség, hogy az anya életét meg lehessen menteni, de ilyet még gyakorló orvos korában látott a kli-nikán. Műszer is kevés volt, sterilizálónk sem volt, csak ajándék lavór, aminek az alja bádoggal volt megjavítva. Ebben főztük ki a műszereket és petróleumlámpa mellett a vizsgáló asztalon fogott az orvos a műtéthez, minden érzéstelenítés nélkül…. két órahosszáig tartott a műtét… az anya életét megmentettük …”
A kórház élelmezését közadakozásból látták el. A gyógyszerellátás is nagy gondot jelentett. Az ideiglenes gyógyszertárat Láng Aladár vezetésével, a Fischer dr. elhagyott házában (Rákóczi út 7.) helyezték el. Gyógyszert a szétrombolt és kifosztott gyógy-szertárakból szedték össze, sokszor azok környékén szétszórt gyógyszerek begyűjté-sével.
Budapest ostroma után, 1945. tavaszán, fokozatosan konszolidálódott a helyzet.
Az egészségügyi ellátás is lényegesen javult. A megyei tiszti főorvos 1945. végén, már némi megelégedéssel állapította meg, hogy a „falvak lakosságának orvosi ellátása csaknem teljesen megfelelőnek mondható” (17).
Probléma azért még akadt bőven, de mind a megye, mind Mezőtúr, egészség-ügyi ellátás területén átvészelte a legnehezebb időszakot. A Szükségkórház vezetését 1945. júniusában dr. Jelinek Károly vette át,, a szülőotthonét pedig dr. Thőresz Ede.
A szükségkórház és a szülőotthon közös gazdasági vezetéssel, a „Dobos” (Stefánia) épületében kapott helyet. Ez időszak eredményeit a városi tisztiorvos az alábbiakban összegezte: „Példátlan nehézségek után sikerült az intézményt fenntartani úgy, hogy a szükségkórház…. a város és környéke áldásos intézménye lett.” (17)
„Az 1944. csonka és 1945. évben 1214 beteget, 8732 ápolási nappal gyógykezel-ték. A betegek között helybeliek, hadifogságból visszatértek és az orosz hadsereg tagjai
is nagy számban szerepeltek. Ez évben 314 műtétet és 258 szülést vezettek le. 1946.
évben a betegek között 400 volt a szegényjogos és 404 fizető, ill. valamely biztosító intézet tagja. A kórházi személyzet elismerésre méltó munkát végzett”. (18)
Az egyszerű tények mögött azonban továbbra is súlyos nehézségek húzódtak meg;
a kórházi személyzet munkájának a rövid kis elismerése pedig kitartó, áldozatos mun-kát takart. A ma szinte hihetetlennek tűnő problémák, akkor nagyon is valós tények voltak. A Mezőtúri Néplap még 1947-ben is elszomorító képet rajzol a szükségkórház helyzetéről. „Jelenleg (írja a lap) 50 ágy van az intézetben, 15 pedig a kórház kezelésé-ben levő járványkórházban van. Van még a kórháznak vagy 40 ágya, de ezeket szalma-zsákok hiánya miatt nem tudják beállítani, pedig beteg volna rá bőven…
Alig egy éve még a kerítést tüzelték el a műtőben, hogy az operációkon meleg legyen a szoba, és a műtőruhákat ócska dunyhahuzatokból maga az ápolószemélyzet állította össze…” (19).