Bartha Júlia
turkológus, etnográfus. Szolnoki Damjanich János Múzeum
Mezőtúrnak, ennek a kedves kis alföldi városnak történelme során igazi vonzerejét a pünkösd utáni (május-júniusi) úrnapi és a Szent Máté napi (szeptember 21.) országos vásárai, sokadalmai adták. Ezek a vásárok már a 15. században nagy jelentőségűek voltak, főleg 100-200 kilométeres körzetből keresték fel a várost, s ezzel Mezőtúr a Közép-Tisza vidék legjelentősebb vásárhelyének számított. A kereskedelem és az ugyancsak korán meghonosodó gazdag ipar, amely már a 15. században 16 iparágban a lakosság 20 %-át érintette igen erős fundamentumot jelentett a mezőváros későbbi életében is. Mindehhez jött még az, hogy a túri iskolarendszer és az ezt működtető református egyház a várossal egyetemben kiemelkedett a többi alföldi mezőváros közül, kisugárzása, hatása a Nagykunság műveltségére rendkívül nagy volt.
Mezőtúr társadalmi helyzetét meghatározza az a közeg, amelyben történelme formálódott. Jász-Nagykun-Szolnok megye kulturális képét nem az etnikai megosztás (jászok, kunok, alföldi magyarok, palócok leszármazottjai) határozza meg, hanem a történetileg kialakult társadalmi viszonyok, az egykori Hármas Kerület (Jászság és Nagykunság) privilegizál helyzete, lakosságának szabadabb, a nemesekéhez hasonló jogállása, a mezővárosok, köztük Mezőtúr privilégizált területeinek lakosaihoz hasonló jogai. Elmondhatjuk, hogy ennek a vidéknek a szabadparaszti népe korán megindulhatott a polgárosodás útján, kultúráját parasztpolgári állapottal lehet jellemezni. Ez az alföldi paraszti lét más, mint az ország peremvidékén élő jobbágyság.
A különbséget a társadalom tagoltságában, nyitottságában és a kultúrához való közelítésben láthatjuk. Mindennapi életében a régi és az új dolgok, kulturális javak szerves egységgé forrnak.
A város az Alföld egyik legnagyobb fazekas központja volt és az ma is. A mezőtúri fazekasság felfedezését Györffy István néprajztudósnak köszönhetjük, aki a 20.
század elején a nagykunsági és mezőtúri gyűjtőútjain figyelt fel rá. Története igen régre nyúlik vissza, a régészeti leletek között az elpusztult Túrtőn nemcsak mázas és mázatlan cseréptöredékeket találtak, hanem kerek égetőkemence nyomát is. Egy 1518-as összeírás „cserepesmestereket” említ, 1737-ben pedig a város 19 iparosa közül négy fazekast találunk. A túri fazekasok igen korán céhekbe tömörültek, amelynek 1783-tól írásos nyoma van. Történetük egyik fényes pontja az, hogy 1813-ból Czéh Forma Társaságok jegyzőkönyvével találkozhatunk, s iparuk fejlettségét mutatja, hogy 1817-ben 88 fazekas anyagi hozzájárulásával 1047 forintért újították meg a kiváltságlevelüket. Mezőtúr a fazekassága tehát a 19. század második felétől kezdett erősödni, ami egyfelől az általános paraszt-polgári lét megerősödésével, a gazdasági fellendüléssel, másfelől a népművészet divatba jöttével magyarázható. Az
alföldi fazekas központok között a mezőtúri igen jelentősnek számított, s mondhatni napjainkig az maradt. A ma dolgozó fazekasok felmenői között nem egynek már a 19.
században „rúgták a korongot”... Bár a mesterek között a származást mindig számon tartották, azt sohasem helyezték a mesterségbeli tudás elé: túri fazekassá az válhatott, aki ismerte a szakma minden fogását. A város történelme, kézműves ipara szinte adja a helyi büszkeség, a fazekasság bemutatására alkalmas közgyűjtemény alapításának lehetőségét. Ennek ellenére ez még jó ideig váratott magára.
Hazánkban, de vidékünkön, az alföldi mezővárosokban a polgárosodás és a közgyűjtemények alapításának gondolata egybeforrott, s magába foglalta az egyre izmosodó polgárságnak azt az igényét, hogy részint pártolja a kultúrát, egy fajta korábban nem létező értéket teremtsen, másrészt a letűnt korszak szép tárgyait, mintegy mementóként megőrizze. Ehhez társult még az ezredéves kiállítás előkészülete, mely minden jelentősebb települést érintett.
Az alföldi városokban a 19. század végén és a 20. század elején a helyi értelmiség fogalmazta meg a közgyűjtemény létrehozásának igényét, és a megalapító is helybéli, vagy elszármazott volt, aki tenni akart a szűkebb pátriájának felemelkedéséért.
Megyénkben Jászberény dicsekedhet a legrégebbi múzeummal, követi Tiszafüred és Karcag. A megyeszékhely, Szolnok múzeuma viszonylag kései, de még így is jóval megelőzi a mezőtúrit, ami idén 32 éves.
A mezőtúri múzeum alapításának gondolata régóta vajúdott. Móricz Zsigmond már 1927-ben szorgalmazta a közgyűjtemény létrehozását, amikor Badár Balázs fazekasmesternél látta a kallódó fazekas-történeti emlékeket. Több alkalommal járt Móricz Badárnál, látogatásáról a Céhláda című riportjában számolt be. A sok szép kerámia láttán javaslatot tett a közgyűjtemény alapítására, a fazekas emlékek összegyűjtésére. A nagy múltú fazekas-hagyományokat ápoló város azonban csak a 20.
század utolsó harmadában, 1983-ban nyitotta meg a múzeumát. Igaz, akkor nagy ívű gondolatot valósított meg: létrehozta a Kárpát-medence egyetlen fazekas múzeumát.
A tárgyak gyűjtése a 20.század derekán kezdődött. Apróbb, nagyobb gyűjtések után 1962-ben a helyi Művelődési Ház támogatásával Kozák Lajos órásmester az egykori túri diák megszervezte a Múzeumbarátok Egyesületét, melynek tagjai jelentős dokumentációs adattárat és tárgyi gyűjteményt hoztak létre. Az általuk összegyűjtött anyagból a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársai Pócs Éva és Csalog Zsolt kiállítást rendeztek a Művelődési Ház udvarán lévő parasztház két helyiségében. Az egyesület megszűnése után a Néprajzi Múzeum munkatársa, kerámiagyűjteményének legkiválóbb szakértője, Kresz Mária és a helyiek közül Vargha Lajos, Molnár Sándorné és Füstös Jenő gondoskodott arról, hogy ne menjen feledésbe a mezőtúri múzeumügy.
A város központjában lévő zsinagóga 1967-ben került a város tulajdonába. A felújított épületben 1974-ben nyílt meg benne az első kiállítás, ami a város 600 éves évfordulója tiszteletére készült. A nagy múltú város történetét és népéletét mutatta be szolnoki muzeológusok rendezésében. Az ekkor még kiállítóhelyként működő intézmény a helyi Művelődési Házhoz tartozott, Vargha Lajos gimnáziumi tanár gondozta. A következő években a kiállítóhely bővült a zsinagóga melletti iskolával és itt nyílhatott meg 1979-ben először, majd a múzeummá válás évében, 1983-ban a mezőtúri fazekasság történetét bemutató kiállítás. Ezzel beteljesedett az az álom, amit
a mezőtúri értelmiségiek szűk köre dédelgetett. Létrejött a Kárpát-medence máig egyetlen fazekas múzeuma, melynek törzsanyagát a mezőtúri fazekas hagyományok emlékei alkotják, gyűjtőköre Mezőtúr fazekas emlékei és helytörténete. A gyűjtemény és vele a kiállítóterek az 1970-es években bővültek, Füstös Jenő közbenjárásával a város megvásárolta Badár Erzsébettől, a népművészet mesterétől a régi Badár-házat és a Badár-gyűjtemény legszebb darabjait, melyeket méltó módon, immár az 1988-ban megnyílt Badár-házban mutatták be.
Mivel 1962 tavaszán törvény született arról, hogy a „politikai és gazdasági megfontolások” alapján a vidéki múzeumokat a 19 megyei tanács hatáskörébe kell vonni, gazdaságilag és szakmailag integrált hálózatként létrejöttek a megyei múzeumi szervezetek, később igazgatóságok. Mindezek célja az volt, hogy a vidéki kulturális, tudományos és művészeti élet megerősödjön, a tudományos kutatói bázisukra és gyűjteményeikre támaszkodva a „tömegek művelődésében” jelentős szerepet vállaljanak. Természetes volt tehát, hogy a mezőtúr Fazekas Múzeum születésénél is a szolnoki muzeológusok, élükön Szabó László néprajzkutatóval, bábáskodjanak és a Szolnok megyei múzeumi szervezethez kerüljön a múzeum. Sorsa ezzel jó időre megpecsételődött.
A megyei szervezethez kerülő Túri Fazekas Múzeum első vezetője Nagy Molnár Miklós volt, akinek kutatási területe a fazekasság. Mintegy tíz éven át vezette a múzeumot, majd átkerült Karcagra, a Györffy István Nagykun Múzeum élére.
Követte őt Mezőtúron Tolnay Gábor történész, aki számos kötet megjelentetésével tudományos műhelyt teremtett a város kulturális életében. Nyugdíjba vonulása után fiatal munkatársa Pusztai Zsolt vette át az intézmény irányítását, aki néprajzosként tovább viszi elődje tudományos munkáját ugyanakkor a múzeum közművelődési élete, időszaki kiállításai és rendezvényei különleges színfoltot jelentenek a város kulturális palettáján.
Kezdetben a gyűjtemény alapját a mezőtúri korsósok és a Badár család kerámiái alkották, azonban az általános gyűjtőkört kiszélesítették egyéb néprajzi tárgyakra is, így kerülhetett be 1982-ben Szőllősi Antal mezőtúri kovácsmester hagyatéka, majd 1983-ban Ónodi Erzsébet helyi fényképész műtermének több ezer üvegnegatívja.
Különleges módon bővült a múzeum tárgyi gyűjteménye 2000-ben, amikor is a város elszármazottja, a szenvedélyes kerámiagyűjtő, Kun Zsigmond hagyatéka meglehetősen kalandos úton haza került. A gyűjtemény létrejötte is különös: 1976-ban a Néprajzi Múzeum1976-ban Rejtett kincsek címmel nyílt kiállítás Kun Zsigmond gyűjteményének legjelentősebb darabjaiból. Ortutay Gyula néprajzkutató szakmai támogatásával ekkor kezdett állandó kiállítási lehetőséget keresni a Kun házaspár. A III. kerületi Tanáccsal kötött szerződés alapján az Óbuda Fő terén álló, 13. századi műemlék épületben nyert elhelyezést az akkor 687 darabból álló népművészeti gyűjtemény, amely 1976-78 között a Kun házaspár otthonául is szolgált. Egészségi állapotuk romlása idővel nem tette lehetővé, hogy ők fogadják a látogatókat, de további adományaikkal hozzájárultak a gyűjtemény folyamatos fejlődéséhez. 1996-tól a III.
kerületi Helytörténeti Gyűjtemény levált a művelődési házról, és önálló intézményként Óbudai Múzeum és Fíliája Kun Zsigmond Lakásmúzeum Népművészeti Gyűjtemény néven kapott új működési engedélyt a Művelődési Minisztériumtól. Kun Zsigmond
2000. január 2-án bekövetkezett halálakor közel 1100 műtárgyból állt gyűjteménye.
Több épület felújítást, átrendezést ért meg a kiállítás Óbudán. 2010 júliusában Kun Zsigmond hagyatéka szülővárosába, Mezőtúrra költözött. Jelenleg a Túri Fazekas Múzeumban tekinthető meg a gyűjtemény.
A múzeum gyűjteménye új építésű irodaházzal és raktárral valamint kiállító termekkel új helyre, méltó körülmények közé kerül 2005-ben, amikor áttelepült a Bolváry-kúriába. Az L alakú, tornácos épület szép belső udvart fog közre, amely a fazekassággal kapcsolatos szabadtéri rendezvényeknek is helyet tud adni. A múzeumi gyűjtemény már több, mint 5000 tárgyat számlál. Állandó kiállítása a fazekasság helyi történetét mutatja be a régészeti korok kerámiáitól kezdve a 21. század alkotóinak legszebb munkáikig, úgy, hogy a mesterség minden fontos fázisa megjelenik a tárlókban, a dokumentumokban és a kiállítóteremben pergő filmen.