Megértés és jelentéskeresés tolmácsolás közben

Azt feltételezhetjük, hogy a forrásnyelvi üzenet célnyelven való kifejezése érde-kében a tolmácsoknak először meg kell érteniük a tolmácsolandó beszéd jelentését, beleértve azt is, amit a beszéd láthatatlan jelentésének neveztünk. Továbbá azért is érdemes figyelmet fordítani a tolmácsolás során végbemenő megértési folyamatra, mert ahogy azt Bajo és munkatársai állítják, a tolmácsolás során a tolmács az erőfeszítés vagy a kognitív erőforrások legalább 80%-át fordítja beszédhallgatásra és megértésre, és mindössze 20% jut a beszédprodukcióra (Bajo et al. 2000).

A jelentésalapú tolmácsolás magában foglalja a mélyszerkezet, nem csak az input felszíni szerkezetének megértését. Ezt az elvet a párizsi iskola is magáénak vallotta, és megalkotta a théorie du sens elméletét (Seleskovitch és Lederer 1984, Lederer 2003). Eszerint a fordítás és tolmácsolás lehetetlen anélkül, hogy az előadó

üzenetének teljes jelentését megértenénk. Az értelmezési modell (interpretative model) szerint a fordítás és a tolmácsolás

az azonos jelentések egyik nyelvről a másik nyelvre történő, ekvivalens formájú átviteléből áll. Ezen elmélet szerint a fordítók és tolmácsok kiszűrik a beszéd vagy a szöveg jelentését (deverbalizációs szakasz), aztán a jelentést úgy kezelik, mintha az az általuk alkotott, szándékolt jelentés lenne, amelyet újraformálnak egy új, más nyelvű diskurzusban (kifejezési szakasz) (Lederer 2003: 229).

Lederer (1994, 2003) szerint a kompetens [szinkron és konszekutív] tolmácsok képesek a beszéd teljes értelmét megragadni és átadni. Azt is állítja, hogy munka közben a tolmácsoknak a jelentés összes árnyalatát és a beszéd valamennyi érzelmi dimenzióját meg kell ragadniuk (Lederer 2003: 11).

Az értelmezési modell egyik alapelve, hogy a tolmácsok a deverbalizáción keresztül jutnak el a beszéd jelentéséhez, azaz megérkeznek a mentális reprezentá-cióhoz. Lederer (2003) szerint a deverbalizáció

egy mindenki számára ismert kognitív folyamat. Amint az érzéki adatok eltűn-nek, olyan tudásdarabokká válnak, amelyeket megfosztanak konkrét alakjuktól.

A kognitív memória a tudás egy darabjának megszerzéséből áll: amint megjegyez-zük, eltűnik. Nem szabad azonban ezt összekeverni a számítógépekkel, amelyek-ben minden tudás szükségszerűen formalizált, sem pedig a verbális memóriával, amely lehetővé teszi egy vers vagy egy dal gépies megtanulását (Lederer 2003: 13).

Lederer úgy definiálja a  jelentést, mint a  „deverbalizáció eredményét, amely a nyelvtudás és a kognitív input egyesülésével jön létre. Ez az elme tudatos állapota, amely egyszerre kognitív és érzelmi” (Lederer 2003: 228).

Darò nézete megcáfolja az értelmezési modell képviselőinek állítását és szak-mai szerénységre szólít fel:

a hipotézis, miszerint a szinkrontolmács gyakran nem érti meg az üzenet igazi tartalmát, azonban sikerül az input „felszíni szerkezetét” lefordítania, sokkal valószerűbb. Valójában a tolmács nem ismerheti a beszélő megnyilatkozásainak összes lehetséges burkolt célzását, mivel ritkán szakértője az adott témának. […]

A neurolingvisztikai adatok alátámasztják ezt a hipotézist, amely szerint lehet-séges jó szinkrontolmácsolást végezni anélkül, hogy értenénk a beszéd tartalmát (Darò 1994: 265–266).

Dancette is azon a véleményen van, hogy a részleges megértés nem jelent akadályt a fordítás során és azt állítja, hogy „a sikeres fordítás bizonyos mértékben megvaló-sítható fogalmi konstrukció nélkül, amely korlátozott megértéssel jár”. Ennél még tovább megy és azt állítja, hogy „a fogalmi konstrukció mint kognitív folyamat nem garantálja a sikeres fordítást, főként azért, mert a fordító téves, bár koherens fogalmi kapcsolatokat hozhat létre” (Dancette 1994: 113).

Két fontos megállapítást kell itt tennünk. Először, a „théorie du sens” inkább jelentésalapú, mint formaalapú tolmácsolás a konszekutív tolmácsolásra is vonat-kozik (és írásbeli fordításra is). Másodszor, ezeket a látszólag ellentétes nézeteket összhangba lehet hozni. Kétségtelen, hogy a tolmácsokat, mint reflektív szakembe-reket annak az elvnek kell vezetnie, miszerint a lehető legnagyobb mértékben meg kell érteniük a beszéd jelentését. Ehhez szükséges a tolmács intenzív tartalmi felkészülése, amely azonban csak ritkán elég alapos a felkészüléshez szükséges segédanyag vagy az idő hiánya miatt.

Ám az is igaz, hogy lehetetlen teljes mértékben megérteni minden beszéd lénye-gét, amelyet egy tolmácsnak szakmai karrierje alatt tolmácsolnia kell. Ez részben annak tudható be, hogy maga a jelentés többrétegű: Larson (1998) a jelentésalapú fordításról írt könyvében megemlíti a konnotatív, az érzelmi, az átvitt értelmű, az implicit, a rendszerezett, az elsődleges, a referenciális, a másodlagos, a helyzeti és a szimbolikus jelentést.

Továbbá, néha az első legyőzendő akadály a nyelvi forma, illetve az üzenet akusz-tikus formája. A tolmácsoknak nagyon magas nyelvi készséggel kell rendelkezniük, amely gyakran igaz is rájuk. Azonban teljesítményük függ a beszélőtől is, mivel a beszélő nyelvi megnyilatkozása a tolmácsok tevékenységének alapanyaga. Azonban a beszélők gyakran nem ismerik tökéletesen azt a nyelvet, amelyet egy-egy konferen-cia során használnak. A tolmácsolási piacon elterjedt nemzetközi angol miatt ez egyre inkább jellemző (lásd Horváth 2003). A másik probléma pedig a tartalom, hiszen a tolmácsok nagyon ritkán szakértők abban a témában, amelyben dolgozniuk kell.

Annak érdekében, hogy összehangoljuk a két fent bemutatott nézetet, talán még valószerűbb azt állítani, hogy a tolmácsok valóban képesek jó minőségű tol mácsolást produkálni egy olyan beszédből, amelynek tartalmát nem teljes mér tékben értik.

Ugyanakkor erősen kétlem, hogy ez lehetséges, ha a tolmácsok egy általán nem értik a beszéd tartalmát. Legalább a jelentés egy részét meg kell érte niük ahhoz, hogy képesek legyenek megoldást találni a beszéd fennmaradó részére. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a végső cél az lenne, hogy ne értsék meg a beszéd jelentését.

Isham egy érdekes empirikus kutatást vezetett, amely egyszerre keresett bizo-nyítékot a deverbalizáció mellett és ellen az alapján, hogyan emlékeznek a tolmácsok

a mondatformára a szinkrontolmácsolás után. Kutatása a formaalapú kontra jelen-tésalapú tolmácsolásra összpontosított és figyelembe vette a használt nyelvpár hatását is. Arra a következtetésre jutott, hogy a deverbalizációra úgy kellene tekintenünk, mint a tolmácsolás egyik lehetséges, nem pedig kötelező szakaszára, legalább is az angol-francia nyelvpár esetében. Azonban azt is megjegyzi, hogy

a forrásnyelv szigorúan szóról szóra történő transzkódolása nem lehetséges a bár-mely két nyelv között fellelhető nyelvtani különbségek miatt [...]. Ebből az következik, hogy mivel a nyelvpárok közötti nyelvtani különbség egyre nagyobb, a formaalapú megközelítés egyre kevésbé bizonyul jó választásnak. Ha ez az állítás igaz, akkor azt feltételezhetjük, hogy az angol-mandarin kínai nyelvpárral dolgozó tolmácsoknak például nincs választási lehetőségük: a jelentésalapú stratégiát használják, így bizo-nyítékot nyújtanak a deverbalizáció alkalmazására (Isham 1994: 208).

Bajo és munkatársai szintén tanulmányozták a szinkrontolmácsolásban során végbemenő megértési folyamatokat. Véleményem szerint kutatási eredményeik megfelelőbb választ adnak a tolmácsok megértési képességeinek sajátosságaira.

Bajo és munkatársai hangsúlyozzák a gyakorlat és a tapasztalat szerepét:

a gyakorlat és a tapasztalat fejlesztik a megértésben részt vevő kognitív kész-ségeket. Így a tolmácsok gyors és pontos olvasási képességekkel rendelkeznek, gyorsabb hozzáférést mutatnak a lexikai és szemiotikai információhoz, nagyobb munkamemória-kapacitásuk van és azt hatékonyabban használják, így egy szólista megértésének és memorizálásának képességét nem gyengíti a fonológiai komponens törlése (Bajo et al. 2000: 140).

A tolmácsolás közbeni munkamemóriáról a későbbiekben szólunk. Most nézzük meg, milyen ismeretekkel rendelkeznek a tolmácsok.