Alulról felfelé és felülről lefelé irányuló feldolgozás

Az információfeldolgozásnak két általános módja van: a felülről lefelé (top-down) és az alulról felfelé (bottom-up) feldolgozás. Az alulról felfelé feldolgozás az ingerből eredő információáramlásra, az inger által vezetett idegi aktivitásra és annak esetleges azonosítására vonatkozik. Adatvezérelt információfeldolgozás-nak is nevezik, mivel azokra a folyamatokra vonatkozik, amelyek során az inger ma ga (az adat) vezet az érzékelhető dologhoz (Riegler és Robinson-Riegler 2004).

Ami a nyelv feldolgozásának és megértésének folyamatát illeti, a nyelvi informá-ciót lépések sorozatán (a reprezentáció fokozatai) viszi keresztül és minden lépésben változtat rajta. Például a hallgatás esetében a hallgatónak az akusztikus jellemzőket fonémákká, a fonémákat szótagokká, a szótagokat szavakká, a szavakat szintaktikai lánccá, azokat pedig kijelentő (absztrakt) jelentéssé kell alakítaniuk (Field 2003).

A hallgatás során tehát a nagyobb egységeket kisebbekből állítjuk össze.

A felülről lefelé feldolgozás azokra a folyamatokra vonatkozik, amelyek során előzetes tudásunkra támaszkodunk, hogy meghatározzuk, mit látunk vagy hallunk, [valamint] az észlelés fogalmának alkalmazására vonatkozik (Robinson-Riegler és Robinson-Riegler 2004). Mivel a felülről lefelé feldolgozás külső információkból ered, fogalomvezérelt folyamatnak is nevezik. A hallgatás példájánál maradva, a hallgató átválthat a felülről lefelé feldolgozásra, ha az akusztikus jelet valami zavarja, vagy elveszik, és a hiányát úgy kell pótolnia, hogy erősebben támaszkodik a kontextusra.

1.3. Jelentés

A jelentést különböző szinteken vizsgálhatjuk: a szavak, a kifejezések, a monda-tok vagy a diskurzus szintjén. A jelentéssel foglalkozó nyelvészeti tudományág a szemantika. A nyelvészeti szemantika a szavak hagyományos jelentésére helyezi

a hangsúlyt, és nem vizsgálja a szavak vagy mondatok stilisztikai vagy asszociatív jelentését. E megközelítés szerint a nyelvi jelentés a szavak jelentésének eredménye.

Azonban más módon is tanulmányozható a nyelv és a jelentés, mégpedig a beszélő szándékának figyelembevételével. A pragmatika a „szándékolt jelenté-sek” és „láthatatlan jelentéjelenté-sek” tudománya, amely feltételezéseken és elvárásokon alapul. A pragmatika a nyelvhasználat módját tanulmányozza. Ahogy Yule meg-állapítja, „a feltételezések és elvárások vizsgálata mélyebb betekintést nyújt abba, hogyan kommunikálhatunk többet annál, mint amit valójában kimondunk” (Yule 1997: 127). Ez a megközelítés a nyelvi és fizikai kontextusra és az előfeltételezésre helyezi a hangsúlyt, valamint arra, hogy amit a beszélő állít, igaz-e, vagy ismert-e a hallgató számára.

A nyelvhasználók ösztönösen törekednek arra, hogy megfejtsék a másik nyelv-használók által átadni szándékozott üzenet jelentését. Más szóval „igyekszünk ésszerűen értelmezni” azt, amit olvasunk vagy hallunk. A diskurzuselemzésben

a legfontosabb vizsgált tényezők az értelmezési (és az értelmezhetőségi) folyamat és ennek megvalósítása […]. Ahhoz, hogy értelmezhessünk egy üzenetet, vagy hogy saját üzenetünket értelmezhetővé tegyük, természetesen támaszkodunk arra, amit a nyelvi formáról és rendszerről tudunk. Nyelvhasználóként azonban ennél többet tudunk (Yule 1997: 140).

Ez a tudás szövegre vonatkozó szabályokat tartalmaz, például azt, hogy „a szövegnek rendelkeznie kell bizonyos szerkezettel, amelyet nem ugyanazon tényezőktől függ, mint egy mondat szerkezete”. A kohézió például, amely a szöveg összetartó ereje, az egyike azoknak az eszközöknek, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy értel-mezzük a szöveget. A kohéziós linkek (kötőszavak, igeidők, lexikai és grammatikai kapcsolatok) vizsgálata a szöveg szerkezetét érintő fontos információkkal szolgál számunkra. Ezek különösen fontosak lehetnek a szöveg tartalmával kapcsolatos vélemény kialakításakor, és akár különböző értelmezésekhez is vezethetnek. Egy másik tényező a koherencia, amelyről Yule azt állítja, hogy fogalma nem a nyelvben, hanem az emberekben létezik. Ugyanis az emberek azok, akik „értelmet adnak”

annak, amit olvasnak vagy hallanak. Olyan értelmezést szeretnének létrehozni, amely összhangban van a világról alkotott tapasztalataikkal (Yule 1997).

Amikor egy nyelvhasználó szöveget olvas vagy beszédet hallgat, a legtöbb eset-ben ki kell töltenie bizonyos hiányosságokat, és létre kell hoznia azokat a jelentéssel rendelkező kapcsolatokat, amelyeket szavakkal vagy mondatokkal nem fejeztek ki.

Mindez egyértelmű a rosszul strukturált vagy esetlenül előadott szövegek esetében.

Egyszersmind úgy tűnik, hogy ezt a technikát alkalmazzuk minden olyan esetben, amikor egy szöveg jelentését próbáljuk megtalálni. Sőt mi több, amennyiben a szö-veg információtartalma hiányos, az olvasók vagy a hallgatók a saját ismeretükkel egészítik ki azt egy értelmes reprezentáció létrehozásának érdekében.

1.3.1. Jelentésreprezentációk

A következőkben azokat a kognitív folyamatokat vesszük górcső alá, amelyek a jelentés létrehozását, azaz a megértést segítik. Ennek egyik fontos alapelve az új információ integrációja, amely szoros összefüggésben áll a jelentésreprezentáció-val. Ahogy Field megállapítja, egy szöveg értelmezésébe fektetett erőfeszítés nagy részére azért van szüksé, mert a bejövő információt a már létező reprezentációba kell integrálni. A jelentés reprezentációi tehát ideiglenesek, és mihelyt új informá-ció érkezik, felülvizsgálatra kerülnek. Ezenkívül az olyan mondatok, mint például

„Crusoe látott egy lábnyomot” feldolgozása három szinten zajlik:

– felszíni szerkezet: a mondat megfogalmazása – propozíció: a mondat szó szerinti jelentése és – a mentális modell.

Ez a mentális modell olyan reprezentáció, amely a háttértudásból hozzáadott információt foglal magában, és következtetéseket is tartalmaz. A „Crusoe” szó így

„névasszociációkat ébreszt bennünk (Robinson…), és a „lábnyom” szó

összekapcsolódik háttértudásunkkal. A lábnyom általában valami puha: homok?

hó? Arra következtetünk, hogy emberé, habár a szöveg nem mondja ki (az em -bereknek van lábuk; az állatoknak inkább mancsuk, karmuk vagy patájuk van).

Az egy határozatlan névelő használata azt sugallja, hogy a lábnyom valami új.

Crusoe azelőtt sosem látott ilyet (Field 2003: 83).

A mentális modellek központi elemei a kognitív pszichológusok tudásról és viselke-désről alkotott nézetének. Ez a  megközelítés szöges ellentétben áll a  korábbi né zetekkel (Skinner 1957), miszerint a viselkedés az ingerekre adott válasz ered-ménye. A kognitív pszichológusok a mentális reprezentációt, vagyis a tárolt tudás rep rezentációját helyezik a középpontba, amelyet csak akkor használunk, amikor szükségünk van rá.

Mindez egy másik érdekes, a jelentést és a megértést érintő téma felé vezet minket, ami nem más, mint a jelentés alapú tudásreprezentáció. Anderson szerint kísérletek bizonyítják, hogy emlékezetünk nem a szóbeli kommunikáció során kimondott szavakat őrzi meg, hanem a kommunikáció jelentését. Továbbá azt is,

hogy a memória nem a képek vizuális részleteit őrzi meg, hanem sokkal inkább a képek jelentésének interpretációját. Ami az eseményeket illeti, a kezdeti emlék egy eseményről verbális és vizuális részleteket is tartalmaz. Az ezekhez kapcsolódó információ azonban általában gyorsan elfelejtődik, az ingertől számított egy per-cen belül, és csak az esemény jelentésének emléke marad meg. Mindez azt jelenti, hogy a jelentés emléke hosszabb ideig él, mint a fizikai részleteké (Anderson 1985).