Hangképzés és légzés

A hangképzés és a légzési folyamatok leírása feltétlen szükséges ahhoz, hogy jobban megértsük a beszédviselkedést. A hangképzés igencsak összetett folyamat er 1984, Gósy 1990, Puppel 1992, Roach 2001). A beszéd közben használt összes hangot a tüdőből kiáramló levegő segítségével képezzük, amely ezután a légcsövön

(trachea) keresztül folytatja útját. A légcső a tüdőhöz kapcsolódik, a mellkastól a nyakon keresztül egészen a gégéig tart. Itt kezdődik a vokális traktus. A levegő keresztüláramlik a vokális traktuson, és az ajkakon keresztül hagyja el az emberi testet (lásd 3. ábra).

Az emberi beszéd és a légzés egymáshoz hasonló tevékenységek. Hogy Roach szavait idézzem, a beszédet

„módosított légzésként” is jellemezhetjük: a beszédfolyamat az esetek túlnyomó többségében azzal kezdődik, hogy a beszélő mellkasában tárolt levegő a tüdőből kiáramlik, s a torkon és a szájon keresztül távozik a szabadba [...]. Ezt a tevékenysé-get ’kilégzésnek’ nevezzük, amennyiben a légáramlat útját semmi nem állja, illetve

’sóhajnak’, ha mindezt olyan erősen csináljuk, hogy az hangot ad (Roach 2001: 11).

Beszéd esetén azonban a hangképzés érdekében beleavatkozunk a levegő áram-lásába. Field szerint a „[b]eszédet a vokalizáció jelenlétével is jellemezhetnénk [...]. Két döntő tényező határozza meg, hogy a nyelvhasználó tud-e beszédszerű hangokat képezni:

a) Az  általunk használt hangképző szervek alakja, mérete és helyzete.

A beszédhez a nyelv, a fogak, a lágy szájpad, az állkapocs és az orrüreg bonyolult együttműködése szükséges, továbbá az, hogy képesek legyünk megfeszíteni hangszálainkat, amikor csak szeretnénk.

b) Képesnek kell lennünk párhuzamosan lélegezni és hangokat kiejteni. Az em -ber sokkal nagyobb mértékben tudja irányítani a légzését, mint a leg több állat faj. Ennek köszönhetően képesek vagyunk levegőt juttatni tü dőnk ből a hangképző szerveinkig anélkül, hogy megzavarnánk a kilégzési folyama-tot (Field 2003: 6).

A rendes (fiziológiai) légzés és a beszéd közben történő légzés közti különbségek szemléltetésekor feltétlen megjegyzendő, hogy a

halk légzés (amikor nem beszélünk) olyan ritmikus tevékenység, amelynek során egy percen belül körülbelül tizenötször lélegezzük be és ki a levegőt. A légzés ezen típusánál a légzési ciklus belégzési és kilégzési fázisainak időtartama nagy-jából megegyezik. Azonban a beszédhez csak a kilégzési fázist vesszük igénybe.

A mellkas térfogata rendes légzés esetén belégzéskor és kilégzéskor ugyanakkora, azonban beszéd közben ez az összhang egyértelműen eltűnik. [...] Tehát a beszéd felülírja a légzés folyamatát” (Puppel 1992: 9).

Összehasonlításképp Gósy szerint normális légzéskor körülbelül 500 cm³ levegő cserélődik ki a tüdőnkben. Mellkasi légzés esetén ez 1500 cm³, míg hasi légzés esetén eléri a 2000–2500 cm³-t is. A nők többsége beszéd közben mellkasi légzést, míg a fér-fiak túlnyomó része hasi légzést végez. A két légzés közti leglényegesebb különbség annak tudható be, hogy az első esetén a levegő a mellkasban tárolódik, míg hasi légzéskor a rekeszizmok működtetésének köszönhetően több levegőt hasz nálhatunk a hangképzéshez. A megfelelő mennyiségű levegő gondoskodik a biztos hangkép-zésről, továbbá azt is lehetővé teszi, hogy a beszélő saját akarata szerint artikuláljon beszéd közben. Ezenfelül csökkenti a szorongást, s ezzel segít a stresszkezelésben.

Beszéd közben ajánlott az orron, vagy az orron és a szájon keresztül lélegezni.

Gyakran találkozhatunk olyan előadókkal, akik beszédük kezdetekor alig kap-nak levegőt és nehezen lélegeznek. Ennek sok esetben az az oka, hogy a beszélők az idegesség és az elégtelen stresszkezelés miatt rengeteg levegőt lélegeznek be, s ez megakadályozza őket a beszéd elkezdésében. Ennek következtében a levegő nagy részét már a beszéd kezdete előtt kifújják. A fentiek miatt beszéd előtt ajánlatos kisebb levegőt venni, s pár mondat után kialakítani a megfelelő méretű légoszlopot.

3. ábra: A légzőrendszer és a vokális traktus (Roach 2001: 12 alapján)

A helyes légoszlop a beszéd fenntartásában is fontos szerepet játszik. Az önmegfigye-lés segít annak felmérésben, hogy mennyi levegőre van szükségünk beszéd közben.

Megtudhatjuk, hogy mennyi ideig tudunk beszélni egy bizonyos mennyiségű belélegzett levegővel, mikor kell növelnünk a légoszlop áramlásán, illetve azt, hogy mikor kell légoszlopot létrehoznunk. A légoszlop növeléséhez kiegészítő levegőre van szükség, tehát kis mennyiségű levegő belégzésére (Gósy 1990: 17−19).

Cooper a felső mellkasi légzéssel szemben a hasi légzés mellett teszi le a voksát, s azt állítja, hogy a hasi támogatásnak

köszönhetően megfelelően tudjuk szabályozni a levegő-felhasználást. Ennél a lég-zéstípusnál a toroktáji izmok helyett a hasizmokat feszítjük meg, mely utóbbiakat anélkül feszíthetjük és gyakorolhatunk rájuk nyomást, hogy beleavatkoznánk a vokalizáció folyamatába. A helyes légzéssegítés erőfeszítés vagy túlerőltetés nélkül szabályozza a levegőmennyiséget (Cooper 1984: 46).

Cooper (1984) és Gósy (1990) is foglalkozik a megfelelő légzési technikákkal, ame-lyeket különösen fontosnak ítélnek, mivel ezek az érthető és tiszta beszéd alapjai.

A szerzők kiemelik, hogy a helyes légzést nagyon könnyű elsajátítani, s néhány

4. ábra: A maszk

alapvető légzési gyakorlatról is szót ejtenek. Ezeket a  hangképzési és légzési gyakorlatokat hatékonyan felhasználhatjuk akkor is, ha szeretnénk megismerni hangunk, és így megfelelő hangtudatosságra szert tenni. Ezek segítségével jobban irányíthatjuk a hangunk sebességét, a hangszínt, hangunk élénkségét és annak közvetítését, tehát jobb hangminőséget érhetünk el. A hangképzési folyamatok átható ismerete végső soron pedig segít a stresszkezelés fejlesztésében.

Cooper szerint a  jól hallható, megfelelően közvetített, egészséges hangot a maszknál képezzük. Meghatározása alapján a maszk az arc azon része, amely az orrnyerget és az orr ajkakhoz közeli, oldalsó részeit foglalja magába. Ez a terület azért kapta a maszk elnevezést, mert az ókori Görögországban a női és férfi szerepekben egyaránt feltűnő színészek egy olyan maszkon keresztül beszéltek, ami arcuknak pont ezen részét takarta el és felerősítette hangjukat (Cooper 1984: 15).