A tolmács szerepe a kommunikáció folyamatában

Munkájuk során a tolmácsok olyan emberek közötti kommunikációt segítik, akik nem beszélnek közös nyelvet, és eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek. A tolmá-csok a tolmácsolt kommunikációs helyzetben közvetítő szerepet játszanak. Vagyis nem ők az üzenet szerzői; feladatuk abban áll, hogy azt eljuttassák az adótól a vevőig.

Nem ők az üzenet eredeti adói, sem a végső vevői: a csatorna szerepét töltik be. Mivel azonban az eredeti adó és a végső vevő(k) között állnak, be kell fogadniuk az üzenetet az adótól, fel kell fogniuk, meg kell érteniük, dekódolniuk majd kódolniuk kell azt, végül pedig el kell küldeniük a vevőnek. Azaz nem tekinthetők láthatatlannak (lásd Wadensjö 1992), hiszen személyiségükkel jelen vannak a kommunikációs helyzetben.

Láthatjuk tehát, hogy különleges helyet foglalnak el a kommunikációs folyamatban, és ezt érdemes közelebbről is megvizsgálni.

Közvetítőként a tolmácsok sem a kétszereplős, sem a csoportos kommuniká-ció során nem játszanak vezető szerepet. Nem ők irányítják a beszélgetést, habár előfordulhat, hogy a résztvevők kikérik a véleményüket egy, a megbeszélés vagy konferencia során felmerülő kérdéssel kapcsolatban. Bizonyos helyzetekben a tolmácsok reagálhatnak az ilyen felhívásokra, azonban nem szabad elfelejteniük, hogy nem részei a döntéshozatali folyamatnak, hiszen nincs meg hozzá a kellő szaktudásuk és felhatalmazásuk sem. Nekik ugyanis a szakszerű tolmácsolás és kommunikáció a szakterületük, nem pedig a kommunikációs esemény témája.

Ez néha nem is olyan nyilvánvaló, mivel a beszédidő tekintetében legtöbbször a tolmácsok uralják a kommunikációs helyzetet: azaz ők beszélnek a legtöbbet.

Ráadásul egy megbeszélés során sok figyelmet kapnak – sőt, megeshet, hogy őket hallgatják a legtöbbet. Különösen igaz ez az olyan tolmácsolt kommunikációra, amikor fizikailag középen állnak vagy ülnek a felszólaló(k) mellett. Észben kell azonban tartaniuk, hogy a feladatuk az üzenet lehetőleg minél gördülékenyebb közvetítése: vagyis az, hogy jelentősebb torzítás nélkül adják tovább a beszélő mondandóját, és ezzel segítsék a kommunikációt. Ilyen helyzetekben nincs irá-nyító szerepük.

A tolmácsok munkáját az ügyvédekéhez vagy orvosokéhoz hasonlíthatjuk, minthogy egy alapvető és sürgető probléma megoldásában, a kommunikációs nehézségek kiküszöbölésében segítik ügyfelüket. A tolmács és az ügyfél viszonya

kölcsönös bizalomra és tiszteletre épül. Kapcsolatukat a diszkréció, a titoktartás és a kiszámíthatóság jellemzi. A tolmács határozott fellépésével biztonságérzetet nyújt az ügyfélnek. E „szabály” alól azonban lehetnek kivételek. Amint azt Valero-Garcés a közösségi tolmácsolás terén végzett empirikus kutatása kapcsán

megjegyzi:

[e]gyes hivatalos intézmények és nem kormányzati szervezetek, valamint a tár-sadalmi problémákkal és a migrációval foglalkozó szervezetek nagyobb mozgás-teret biztosítanak a tolmácsnak, és elvárják tőle, hogy küszöbölje ki a kulturális különbségeket, szolgáljon magyarázatokkal a kommunikáció során és lásson el egyéb olyan feladatokat is (űrlapok kitöltése, tájékoztatásnyújtás, segítség a tele-fonálásban, az ügyfél elkísérése a hivatalokba), amelyek segítik a feleket egymás megértésében. [...] A nyelvi közvetítő szerepében fellépő fordító vagy tolmács ezeket a feladatokat is magára vállalja, és ezáltal sokkal inkább előtérbe kerül a kommunikáció során (Valero-Garcés 2007: 100).

A tolmács szerepével kapcsolatban meg kell még említenünk a láthatóságot/látha-tatlanságot. Seleskovitch és Lederer (2002) úgy vélte, hogy a tolmácsok első számú feladata az üzenet értelmének hű visszaadása – ám ezt a nézetet azóta többen kétségbe vonták. Diriker (2004) szerint például a tolmácsolás beágyazódik a kom-munikációs szituációba és egy bizonyos társadalmi–kulturális helyzetbe. A kutató azt is kiemeli, hogy a „hivatásos személyiségről” folytatott viták nem foglalkoznak azzal, hogy a tolmácsok aktív szereplőként formálják a tolmácsolt kommunikációt.

Megítélése szerint

a tolmácsolt üzenet nem „az eredeti beszélő szándékolt jelentésének” reproduk-ciója, hanem „a szinkrontolmács által értelmezett jelentésé”, amelyet befolyásol a forrásszöveg, a tolmács szubjektív ítélete, valamint számos társadalmi-kulturá-lis és interakciós tényező is (Diriker 2004: 144–45).

A közösségi tolmácsolás területén a tolmács semlegességét már többen is megkér-dőjelezték (Angelelli 2003, Bot 2003). Angelelli (2003) modellje szerint „a tolmács mindazon társadalmi és kulturális tényezőkkel jelen van a kommunikációban, amelyek segítségével – az interakció többi résztvevőjével együtt – meghatározza a valóságot”. Azaz „tükröződnek a hatalommal, társadalmi helyzettel, szolida-ritással, nemi szerepekkel, életkorral, fajjal, etnikai és nemzeti hovatartozással és társadalmi-gazdasági helyzettel kapcsolatos meggyőződései, valamint azon

társadalmi tényezők lenyomatai és azok a kulturális normák, amelyekkel meg-alkotja és értelmezi a valóságot”. Továbbá

[a] tolmácsolt kommunikációs esemény során a tolmács nem csupán nyelvtudását, a nyelvek közötti váltáshoz elengedhetetlen képességét, valamint a szóátadáshoz és –átvételhez szükséges érzékét kamatoztatja. Saját személyiségét is beleviszi az eseménybe. Azt pedig nem lehet mesterségesen kizárni a tolmácsolt kommu-nikációs eseményből, hogy úgy tűnjön, mintha a tolmács „láthatatlan” volna.

A tolmács „áttetsző” és nem „átlátszó”, „látható” és nem „láthatatlan” (Angelelli 2003: 16).

Ezenkívül Angelelli a kutatás során arra jutott, hogy a tolmácsok maguk sem érez-ték úgy, hogy láthatatlanok lennének, bármilyen körülmények között dolgozzanak is, továbbá megítélésük szerint nagy szerepük volt a kommunikáló felek közti bizalom és kölcsönös tisztelet kialakításában, az érzelmek és az üzenet továbbításá-ban, a kulturális eltérések magyarázatátovábbításá-ban, illetve a kommunikáció irányításátovábbításá-ban, valamint támogatták az interakció egyik résztvevőjét. Angelelli kutatásának egyik másik fontos eredménye, hogy kiderült: a tolmácsolás helyszínének függvényében változott, hogy a tolmácsok mennyire tekintettek láthatatlanként önmagukra.

Az orvosi tolmácsok láthatóbbnak érezték magukat, mint a bírósági vagy konfe-renciatolmácsok.

Monacelli is kiemeli a különbséget az etikai kódexekben és a szakmai szer-vezetek által meghatározott „ideális tolmács” és a munkájukat végző tolmácsok viselkedése között. Úgy véli, hogy a tolmácsolás egyszerre kommunikatív inter-akció és szituációba beágyazott tevékenység. Mint kifejti, a tolmácsolás folyto-nosan változó környezetben történik, vagyis a tolmácsok állandóan arcfenyegető helyzetben vannak. Ilyen körülmények között a konferenciatolmácsok elsődleges célja a szakmai túlélés. A túlélés egyik módja bizonyos arcvédő mechanizmusok alkalmazása, például az egyén elhatárolódása a mondottaktól, azaz „a tolmács csupán azért beszél a saját nevében vagy szól alárendeltként a közönséghez, hogy elősegítse szakmai túlélését” (Monacelli 2009: 4).

Vagyis a tolmács viselkedését az önszabályozás és a túlélésre való törekvés határozza meg. Monacelli megfogalmazásában:

Minden élő rendszer önszabályozó, tehát van egyfajta belső mechanizmusuk, amelynek segítségével irányítani tudják viselkedésüket. Az emberek azonban jóval magasabb szintű önszabályozásra képesek, mint bármely más élőlény.

Részben azért, mert a folyamatnak része a tudatos gondolkodás, amely növeli rugalmasságunkat, kiszélesíti viselkedési tartományunkat és kifejezőbbé teszi viselkedésünket (idem 54).