A tolmács emlékezete

A memória és a figyelem a két legszélesebb körben tanulmányozott téma a tol-mácsolástudományban. Korábban már megvizsgáltuk e két kognitív folyamat általános jellemzőit. Ebben a részben a tolmácsolás kapcsán fogjuk vizsgálni őket, különös figyelmet fordítva a tolmácsolás-specifikus jellemzőikre.

A tolmácsolásban a memóriafolyamatokkal kapcsolatos legfontosabb hipotézi-seket Darò állította fel a szinkrontolmácsolást befolyásoló, nem nyelvi tényezőket érintő kutatásai során. Nevezetesen, hogy a szinkrontolmácsolás technikájának elsajátítása látszólag nem befolyásolja a hosszú távú verbális memóriát (Darò 1994). Ugyanebben a tanulmányban Darò azt állítja, hogy „a szinkrontolmácsolás technikájának fokozatos tanulása jelentős hatást gyakorol a rövidtávú verbális memóriára azáltal, hogy megerősítheti a rövidtávú verbális memorizálási straté-giákat” (idem 267).

Bajo és munkatársai tanulmányukban hasonló következtetésre jutottak a szink ron-tol má csolás megértési folyamataival kapcsolatban. Bebizonyították, hogy a szink-rontolmácsok képesek a sorozatos mentális feladatok elvégzésére. Mégpedig anélkül, hogy munkamemóriájukban az ismétlésért felelős komponenst alkalmaznák (artikulációs hurok). Végül arra a megállapították, hogy a munkamemória kulcssze-repet játszik a szinkrontolmácsolás során. Valamint, hogy a hatékonyabb megértés a munkamemória erőforrásai jobb irányításának köszönhető (Bajo et al. 2000).

Darò és Fabbro egy általános memóriamodellt alkottak, amely a szinkrontol-mácsolás során jellemző (10. ábra). Ez a modell a Baddeley és Tulving-féle munka- és hosszú távú memória elvén alapszik. E modell szerint

a forrásnyelvi input a munkamemóriában feldolgozásra kerül, majd továbbítódik abba a funkcionális rendszerbe, amely a második nyelvről első nyelvre, valamint az első nyelvről második nyelvre történő fordításért felelős. [...] Ezzel párhuzamo-san a verbális információ a hosszú távú memória rendszerébe kerül (epizódikus (1), szemantikus (3), és procedurális memória (4 és/vagy 2)), amely pedig a szüksé-ges információt a fordítási rendszerbe továbbítja (7). Az eredmények azt mutatják, hogy a szinkrontolmácsolás alatt a célnyelvi verbális produkció fonológiai inter-ferenciát (8) eredményez, amely korlátozza a munkamemórián belüli szubvokális ismétlődést. Az információfeldolgozás és a munkamemória kapacitása így tehát csökken, emiatt pedig az egyidejűleg lefordított verbális anyag hosszú távú memorizálása is kevésbé hatékony (Darò és Fabbro 1994: 376).

Ez a modell – mivel a tolmácsolás területén kívül eső memóriafolyamatokra is kihat – túlmutat a szinkrontolmácsoláson. Moser-Mercer szerint

ez a modell megkérdőjelezi a Baddeley által kifejlesztett munkamemória-modellt, bár a legtöbb nyelvfeldolgozási folyamatot hasonlíthatjuk a szinkrontolmácsolás-hoz, amely során a hallgató megérti a beszédet és közben előkészül a válaszadásra, ebben az esetben azonban egy és ugyanazon nyelven kell hűen és teljes mértékben visszaadni az eredeti beszéd jelentését (Moser-Mercer 2000: 87).

10. ábra: A szinkrontolmácsolás általános memóriamodellje (Darò és Fabbro 1994: 376 alapján)

A  tolmácsolástudományban a  szakértelem és gyakorlat kapcsán gyakran kutatott munkamemória jelenség a fül-száj ívhossz (más néven „lemaradás”, vagy

„eltolódás”). Shlesinger a következőképpen írja le a jelenséget:

Amennyiben a tolmács nem rendelkezik a beszélő által feltételezett nyelven kívüli folyamatokról és helyzetről való tudással, vagyis a beszélő előre nem biztosít hozzáférést az adott szöveghez, amelyre a  tolmács hivatkozni tud, a tolmácsnak szüksége van egy bizonyos időre attól a perctől, amikor az input a füléhez ér, addig a percig, amíg az üzenetet a célnyelven visszaadja (Shlesinger 2000: 40).

Mivel a fül-száj ívhossz függ a tolmács információtárolási és feldolgozási kapa-citásától, ez különösen jó jelzője ezen kapacitások meglétének. Kezdő tolmácsok esetében a fül-száj ívhossz általában rövidebb, mint a tapasztalt tolmácsok körében, ami azt jelenti, hogy utóbbiak jobb munkamemória-kapacitással, illetve nagyobb procedurális tudással rendelkeznek.

A  memória szinkrontolmácsolásban betöltött szerepe mindig is népszerű kutatási téma volt. Ez a konszekutív tolmácsolás esetében nem igaz. Gillies a kon-szekutív tolmácsolás jegyzetelési technikáiról írt tankönyvében csak megemlíti, hogy a memóriamankók szerepe nem más „minthogy – néhány esetben radiká-lisan – csökkentsék a jegyzetek mennyiségét és hagyják működni memóriánkat.

A jegyzetek azért vannak, hogy segítsék, nem pedig azért, hogy helyettesítsék memóriánkat” (Gillies 2005: 109). Gillies azonban nem pontosítja, melyik memó-riatárról van szó. Nolan (2005) szerint a konszekutív tolmácsolás a hosszú távú memóriára támaszkodik. Ez azonban csak egy szűklátókörű nézet a memóriatárak konszekutív tolmácsolásban betöltött szerepéről, mivel a munkamemória is részt vesz a jelentés megalkotásának folyamatában. A tolmácsoknak egészen addig minden elemet a munkamemóriájukban kell tárolniuk, amíg meg nem alkotják a jelentést. Ez minden bizonnyal a konszekutív tolmácsolásra is igaz (González 2007).

A  konszekutív tolmácsolás során folytatott jegyzetelés szerepével először Seleskovitch (1975), valamint Seleskovitch és Lederer (1984) foglalkozott. Ők a koncentrációt és az elemzést megkönnyítő eszközként tekintenek a jegyzetelésre.

A jegyzetelést egy szükséges rossznak tartják, mivel a tolmácsok jó hosszú távú memóriával rendelkeznek és képesek visszaemlékezni nemcsak a beszélő gondola-tainak értelmére, hanem a részletekre is.

Kirchhoff szerint a konszekutív tolmácsolás során a tolmácsok párhuzamos stratégiákat alkalmaznak: felmérik memóriájuk kapacitását (kognitív tár) és eldöntik, milyen memóriamankókat és információrészleteket jegyeznek le, ame-lyeket majd elő kell hívniuk. Kirchhoff szerint a jegyzetelés maga egy anyagi tár, amelybe az elemek feldolgozás után integrálódnak, és amelyik szelekción alapul.

A kognitív tár általános jellemzőket tartalmaz (a beszélő szándéka, a helyzetben való jártassága, a beszéd struktúrája és célja), míg az anyagi tár a felszíni szerkezet és a részletek fő elemeiből épül fel. A két tár egymással párhuzamosan működik és a tolmácsoknak a beszéd tolmácsolása közben kell dönteniük arról, melyik tárba helyezzék a bejövő információ elemeit (Kirchhoff 1979, idézi G. Láng 2002).

Gile a konszekutív tolmácsolás kapacitásmodelljében a jegyzeteléssel kapcso-latban megemlíti a rövidtávú memória műveleteket és azt állítja, hogy a konszeku-tív tolmácsolás során a memória kapacitása „függ attól az időtől, amely az infor-máció meghallásának és leírásának időpontja között telik el, vagy az inforinfor-máció meghallásának időpontja és aközött telik el, hogy a tolmács eldönti, nem írja le azt, vagy az információ meghallásának időpontja és aközött telik el, hogy az eltűnik a memóriából” (Gile 1995: 179).

Végül fontos néhány szót szólni a memória és az intelligencia kapcsolatáról.

Seleskovitch és Lederer azt állítják, hogy a memória és az intelligencia közötti fő különbség az, hogy míg a memória a korábbi tapasztalatok szervezéséért és újraszer-vezéséért felel, addig az intelligencia lehetővé teszi számunkra a jelenlegi tapasztala-tok strukturálását. Michaux-t idézve kijelentik, hogy a memória és az intelligencia szembeállítása helyett inkább két egymást kiegészítő elemként érdemes tekinteni rájuk, mivel memória nélkül nincs intelligencia, pontosan úgy, mint ahogy a motor sem működhet üzemanyag nélkül és fordítva: a memóriában mindenféle szelektálás nélküli elemek tárolása az elmét stagnálásra ítélné. Más szóval meg kell különböz-tetnünk az elsődlegest a másodlagostól, a lényegest a lényegtelentől. Seleskovitch és Lederer hangsúlyozzák a relevancia-kritérium fontosságát a tolmácsolás során (Seleskovitch és Lederer 2002: 244–245).