A magyartanítás célja

157

kontinuumként fogható fel, amelynek egy adott interjú valamelyik szélső pólusához inkább közel állhat, mint a másikhoz” (Szokolszky, 2004, 273. o.).

A kutatás tervezése és megvalósítása során félig strukturált interjúk felvételére törekedtem, mivel egyrészt fontosnak tartottam a fő kutatási kérdések szem előtt tartását, másrészt viszont lényegesnek gondoltam az adatközlők azon meglátásainak, tapasztalatainak, véleményének feltárását is, amelyre az interjú kérdései esetleg nem tértek ki. A tervezett kérdések mellett így lehetőség nyílt bepillantani a válaszadók saját gondolatmenetébe is. Szokolszky (2004, 278. o.) kvalitatív interjúhelyzetre vonatkozó megállapítását vettem alapul, amely szerint „a válaszoló személy aktív tényező: nem interjúalany, aki arra válaszol, amit kérdeznek tőle, hanem a kutatásban részt vevő aktív személy, informátor, aki irányítás mellett, de szigorú kötöttségek nélkül fejtheti ki mondanivalóját. A kérdező nemcsak azt törekszik megérteni, amit a válaszoló mond, hanem azt is, hogy hogyan érti, amit mond, mit ki akar kifejezni a mondottakkal, nem pusztán a szavak szintjén, hanem a mögöttes tartalommal, a csenddel, a ki nem mondott jelentésekkel együtt.”

A kérdőívet kitöltő magyartanároknak és hallgatóknak a kérdőív végén lehetőségük volt megjelölni, hogy részt kívánnak-e venni a kutatás későbbi fázisaiban. Összesen 52 fő (20 tanár és 32 hallgató) jelezte részvételi szándékát, és adta meg az elérhetőségét, viszont a későbbi megkeresés alkalmával csak 26 fő (12 tanár, 14 hallgató) vállalta a személyes interjút. Mind a tanárok, mind a hallgatók között budapesti (7 tanár és 9 hallgató) és vidéken élő, illetve dolgozó/tanuló (5 tanár, 5 hallgató) egyaránt képviseltette magát. A tanárok között kevesebb (4 fő: 1–5 éves) tanítási tapasztalattal rendelkezők éppúgy szerepeltek, mint több évtizede a pályán lévők (3 fő: 5–10 éves, 2 fő 10 – 15 éves és 3 fő 20 évnél több szakmai tapasztalattal). A hallgatók mindegyike az interjú időpontjában aktív hallgatói jogviszonnyal rendelkezett valamely magyarországi egyetem magyartanár szakos, nappali képzésén, ezen belül viszont különböző évfolyamokon (1 fő az 1., 3 fő 2., 5 fő a 3., 3 fő a 4. és 2 fő az 5. évfolyamon) tanultak.¹³

158

a leendő magyartanárok irodalomtanításról alkotott nézeteit, és az ezek hátterében meghúzódó motivációkat, illetve hogy a korábban gyűjtött adatok érvényességéről is megbizonyosodhassunk. A kérdőíves felmérés során hat előre megadott opció közül választhattak az adatközlők. A kapott válaszok szerint mind a tanárok, mind a hallgatók az irodalomtanítás legfőbb célját a személyiségfejlesztésben és az olvasóvá nevelésben látják.

Az interjúk során ugyanerre a kérdésre jellemzően jóval árnyaltabb, összetettebb válaszok születtek. A válaszadók többsége nem tudott, és nem is akart egyetlen fő célt megnevezni, több fontos célkitűzést is említettek, viszont a magyartanárok és hallgatók válaszaiban is a kérdőíves felmérés eredményeihez hasonlóan leggyakrabban a tanulók egész életre szóló olvasóvá nevelése és személyiségük sokoldalú fejlesztése merült fel.

Az egyik hallgató például így fogalmazott: „Legfőbb célom, hogy értő és olvasni szerető diákokat neveljek a magyartanításom során. Azért tartom ezt fontosnak, mert az irodalmi műveken keresztül a társadalmunk, világunk számos aspektusára, a lét kérdéseire tudunk rávilágítani, és a tapasztalatainkat tudjuk egymással megosztani. Emellett az empátia fejlesztését is fontos célnak tartom, valamint gondolkodó embereket szeretnék nevelni, akik felelősen tudnak dönteni a saját sorsukról, amelyhez én az irodalmat remek eszköznek tartom.”

A megkérdezett hallgatók többsége a személyiségfejlesztés és az olvasóvá nevelés összekapcsolásában jelölte meg az irodalomtanítás fő célját. „Egyes művek által társadalmi és emberi problémák megbeszélésére is sor kerül, az irodalom bevezet a különböző érzelmek, életbeli kihívások hátterébe is. A kortárs irodalmi művek tanítását azért is tartom különösen fontosnak, mivel ezekben sok olyan mai téma van, amivel azonosulni tudnak a diákok” – fogalmazott az egyikük. „A magyartanítás legfőbb célja a különböző emberi érzelmekről, emberi történetekről gondolkodni tudó, ezáltal saját érzelmeiket, gondolataikat is kifejezni képes gyerekek nevelése. A legjobb eszköz erre az olvasás, az olvasás megszerettetése, az olvasott művekről való beszélgetések lennének”

– mondta egy másik hallgató.

Az olvasóvá nevelés fontosságának hangsúlyozása mellett gyakran megjelent a műveltségközvetítés is, mint fontos célkitűzés, például: „A magyartanításnak két fő célja van: az egyik az, hogy megszerettessük a diákokkal az olvasást, vagy legalábbis megadjuk nekik a lehetőséget arra, hogy megszeressék azt. A másik, nem kevésbé fontos cél az, hogy megismerkedjenek az irodalmi kánonnal, és ezekről a művekről, akkor is, ha negatív a véleményük, meg tudjanak fogalmazni önállóan gondolatokat.”

159

Több hallgató is kiemelte, hogy fontos cél a magyartanítás során a magyar kulturális értékek közvetítése az irodalom és nyelv mélyebb megismerésén keresztül, illetve a világirodalom és a magyar irodalom legfontosabb irodalmi műveinek, és az európai kultúrtörténetnek a megismertetése, hogy a diákok általános műveltséget és kellő tájékozottságot szerezzenek.

A képességfejlesztés is több hallgató válaszában felmerült, például: „a legfőbb cél számomra a képességfejlesztés, bármiféle egyéb cél – például az olvasás megszerettetése, kultúra közvetítése, identitás alakítása, alakzatok felismerése – csak azután valósítható meg, hogy a gyerek rendelkezik az ahhoz szükséges kompetenciákkal”, vagy: „a magyartanítással számos készséget, képességet lehet fejleszteni, többek között a kritikai gondolkodást és a kommunikációt.”

Attól függetlenül, hogy a magyartanítás célrendszerét különbözőképp határozták meg a megkérdezett tanárjelöltek, a célok eléréséhez szükséges eszközök terén meglehetősen nagy egyetértés mutatkozott. Szinte kivétel nélkül mindenki a diákok nézőpontjának figyelembe vételét hangsúlyozta. Úgy vélték, hogy a magyartanítást még inkább a mai diákok igényeire kellene szabni: interaktívan, részleteket kiemelve, igazodni az ő olvasási szokásaikhoz, játékosan megszerettetni az irodalmat. Az egyik hallgató így fogalmazott: „először populárisabb, könnyebb olvasmányokkal próbálnám megszerettetni a diákokkal az olvasást, valamint a kötelező olvasmányokat nem teljes terjedelmében dolgoznánk fel, hanem például felosztanánk a könyvet, és csoportokban részenként beszélnénk meg közösen.” Míg egy másik adatközlő szerint a tanítás során mindenképp fontos megvilágítani a gyermekek számára az adott anyag gyakorlati hasznosíthatóságát, érdemes figyelmet fordítani a csoportkohézióra és a gyerekekkel való viszonyunkra, az alkalmas és figyelemfelhívó szemléltető eszközökre, a módszertani változatosságra.

A megkérdezett magyartanárok válaszaiban is a személyiségfejlesztés és az olvasóvá nevelés jelent meg a leggyakrabban – jellemzően nem külön-külön, hanem összekapcsolódva –, mint a magyartanítás legfőbb célja. Például így nyilatkozott az egyik tanár: „A legfontosabb a személyiségfejlesztés, empátia, érzelmi intelligencia fejlesztése, erkölcsi nevelés, amely az irodalmi művek kapcsán szinte természetszerűen működik, nem olyan művi, mint pl. az erkölcstan tanítása során. Az irodalmi művek kapcsán számtalan olyan problémáról lehet beszélni, amit amúgy nehéz szóba hozni, pedig fontos lenne.”

A tanároknál még inkább jellemző volt a különböző célok együttes megjelenése (például: „Talán a legfontosabb az olvasóvá nevelés, hogy megszeressék az irodalmat, és

160

mindennapi szokássá váljon az olvasás, de a személyiségfejlesztés, a képességfejlesztés és a műveltségközvetítés is lényeges. Ezek együttesen kell, hogy megvalósuljanak az irodalomtanításban.”), és a legtöbben azzal kezdték, hogy ez egy rendkívül bonyolult kérdés, amire nem könnyű választ adni: „Bonyolultan megválaszolható kérdésnek látom, hogy mi a magyartanítás célja. A magyartanítás, mint számos olyan képződmény, amelyet nem itt és most találunk fel, hanem már örökbe kapjuk, történeti alakzat, amelynek létezése ebben az értelemben meg is előzi a céljait” – mondta az egyik kutatásba bevont magyartanár.

Többen kiemelték a magyartanítás műveltségközvetítő és kultúrába beavató funkcióját (például: „fontos lenne, hogy a tanulóknak egy kínálatot mutassunk be, amelyben szerepel a klasszikus irodalom és a kortárs irodalom is”), akárcsak a képességfejlesztés fontosságát (például: „Lényeges kérdés az olvasás készségszintű megtanítása, ami elsősorban az alsó tagozat feladata, hiszen a felső tagozatban már ez az értő olvasás minden tantárgyhoz nélkülözhetetlen. Felső tagozatban, mikor a különböző szaktárgyak megjelennek, már nincs arra lehetőség – vagy lényegesen kevesebb van – hogy az értő olvasást fejlesszük.”

Az évek, évtizedek óta pályán lévő magyartanárok közül többen is megemlítették, hogy nevelési céljaik és elvárásaik jelentősen csökkentek az utóbbi időben. Az egyik tanár így fogalmazott: „Már nincsenek hatalmas, világmegváltó céljaim, mint a pályakezdés idején. Már az is nagy eredmény, ha a diák nem utálja meg az olvasást.”

A megkérdezett tanárok esetében is jellemző volt, hogy a főbb tanítási célok eltérése ellenére a megvalósítás eszközét illetően egyetértés mutatkozott; elsősorban a diákok egyéni fejlettségi szintjének és igényeinek figyelembe vételét tartották fontosnak.

„Az egyes osztályokkal, csoportokkal lehetőleg a saját szintjükön foglalkozom, nem várok el lehetetlen dolgokat a diákoktól, de azért eléjük teszem a minőségi munka lehetőségét is. Aki nem tud fogalmazni, annak fogalmazási vagy elemzési sémát mutatok, aki tud, annak szöveget adok, hogy csinálja. Aki szívesen ír saját művet, de például utál memoritert tanulni, annak megadom ezt a lehetőséget, és fordítva” – mondta az egyik magyartanár, „olyan eszközök szükségesek, amelyek a megértést, a kreatív produkciót, valamint a személyes megélést helyezik előtérbe” – hangsúlyozta egy másik adatközlő.

A magyartanítás céljára vonatkozó kérdés esetében tehát igencsak hasonló válaszok születtek a megkérdezett tanárok és hallgatók esetében, akárcsak a kérdőíves felmérés során. A szaktárgyhoz leggyakrabban kapcsolódó pedagógiai célok (műveltségközvetítés, képességfejlesztés, olvasóvá nevelés, személyiségfejlesztés, erkölcsi nevelés) mindegyike megjelent a válaszokban, és jellemzően nem különállóan,

161

hanem egymással összekapcsolódva. A válaszok alapján elmondható, hogy a magyartanárok és a leendő magyartanárok érzékelik a tantárgy összetett célrendszerét, és igyekeznek is ezeket hatékonyan megvalósítani, amelyhez a legmegfelelőbb eszközt a diákok egyéni szükségleteinek figyelembe vételében látják.

Érdekes, hogy a mind a tanárok, mind a hallgatók a válaszadás során mennyire az irodalomtanításra fókuszáltak, holott a kérdés a magyartanításra vonatkozott. Egyetlen hallgató tért ki egy félmondatban a nyelvtantanítás fontosságára a helyes nyelvhasználat és nyelvismeret megalapozása szempontjából, és szintén csupán egy magyartanár említette a nyelvi tudatosságot, mint fejlesztési célt. A nyelvtan tehát továbbra sem olyan hangsúlyos a magyartanárok és a leendő magyartanárok számára, mint az irodalom tanítása, a szaktárgy főbb céljai között nem igazán kapott helyet olyan terület, amely kifejezetten a nyelvtantanításhoz kapcsolódna.