Kötelező olvasmányok

165

tudnak sokat tenni. Az egyik válaszadó szerint fontos lenne a tanárok bevonása is a reformfolyamatok kidolgozásába: „racionalizálni kellene a tananyagot az általános iskola minden évfolyamán, olyan tanárok segítségével, akik jelenleg is tanítanak, és nagy szakmai tapasztalatuk van.”

Az interjúk során olykor a jelenlegi korlátozott tankönyvválasztásból adódó nehézségek, és az ingyenes tankönyvek használatának problémái is szóba kerültek. Az egyik tanár így fogalmazott: „nem választhatunk a teljes tankönyvlistából, illetve a 12.000 forintos ingyenes könyvcsomagba nem férnek bele azok a munkafüzetek, helyesírási gyakorlók, amelyeket régebben használtunk. A tankönyvekbe pedig – mivel ingyenesen kapják a gyerekek, és év végén vissza kell őket adni a könyvtárnak – nem lehet aláhúzni, jegyzetelni. Így csak a tanulás tanulásáról beszélünk, az egész elméleti síkú marad, nem tud a gyerek lényegkiemelést végezni a saját könyvében.”

Az egyik magyartanár az iskolán kívüli, családi környezet negatív hatását hangsúlyozta a magyartanítás kapcsán, és általában a tanuláshoz való attitűd kialakításban: „Nem szánnak kellő időt a tanulásra, a házi feladataikat sem mindig készítik el. Hiányzik az otthoni gyakorlás, az ellenőrzés, és a családtagok közötti megfelelő szóbeli kommunikáció is.”

A tantárgyat érő legfőbb problémák terén szintén hasonló válaszok születtek a hallgatók és tanárok között, és a leggyakrabban szóba kerülő tényezők ugyanazok voltak, mint a kérőíves felmérés során. A magyartanárok és a leendő magyartanárok számára egyaránt a legnagyobb nehézséget az előírt tananyag jelenti, amelyet életidegennek, a diákok számára mind mennyiségi, mind minőségi szempontból nehezen befogadhatónak tartanak, és úgy érzik tanárként nincs kellő szabadságuk a tananyagválasztás és -elrendezés terén. Mindez pedig azért különösen problematikus, mert a diákok olvasási motivációja folyamatosan csökken, így szövegértési képességeik is nehezebben fejlődnek, hiszen hiányzik a megfelelő mennyiségű gyakorlás, és a válaszadók úgy gondolják, hogy egyre kevesebb eszköz van a kezükben ennek a folyamatnak akárcsak a lassítására is.

166

kötelező olvasmányok feldolgozását a tanárok, és meg inkább a jelenlegi magyartanár szakos hallgatók, érdemesnek ítéltem külön kérdésben kitérni erre a témakörre.

A hallgatók leggyakrabban azt emelték ki válaszaikban, hogy a jelenlegi kötelező olvasmányok elavultak, nem illeszkednek a diákok életkorához és érdeklődési köréhez, sem nyelvezetükben, sem tematikájukban, sem terjedelmükben nem megfelelőek, ezért nehezen befogadhatóak. Többen a saját általános- és középiskolai olvasmányélményeiket felelevenítve nyilatkoztak úgy, hogy ezeknek a műveknek a többsége már számukra sem jelentett pozitív élményt, például: „Őszintén szólva én se szerettem a kötelező olvasmányokat. Az első nagy sokk az Egri csillagok volt. Egyszerűen elment a kedvem utána a többi kötelezőtől is, mert volt bennem egy olyan érzés, hogy ez is szörnyű lesz.

Sajnos pozitív élményt nem igazán tudnék mondani, bár sok magyartanárom volt.” Ezek a korábbi negatív olvasmányélmények pedig a kötelező irodalom majdani tanításához fűződő viszonyt is meghatározzák, amint azt az egyik hallgató megfogalmazta: „A Szigeti Veszedelmet például már én sem olvastam szívesen, és nem tudom elképzelni, hogy a nálam 10-20 évvel fiatalabbak hogyan fogadják majd.”

Volt több olyan hallgató, aki arról számolt be, hogy kifejezetten szerette az iskolai kötelező olvasmányokat: „Mivel magyartanári szakra jöttem, nyilván imádom a kötelezőket, és imádtam mindig is. A Pál utcai fiúk volt az első regény, melyet nem tudtam letenni, egyszerre olvastam végig az egészet, és attól a perctől kezdve mindent elolvastam, bizalmat szavaztam a kötelezőknek. Volt, amit nem értettem, de azokat is végigolvastam, és tudtam szeretni. Vagy egy szereplő miatt, vagy a stílusa miatt, vagy mert kihívás volt. Persze ezzel tudom, nincs mindenki így.” Saját bevallásuk szerint azonban nem ez a tendencia volt jellemző egykori osztályukban, évfolyamukban: „Az én tapasztalataim pozitívak, de én szerettem olvasni. Az osztályomban lévők többsége másként volt ezzel, kínszenvedésnek, feleslegesnek élte meg a kötelező olvasmányokat, számukra csupán az irodalom megutáltatásához járultak hozzá.”

Többen kitértek arra a problémára, hogy a kötelező olvasmányokkal éppen a

„kötelező” jelleg a gond, és épp a választási lehetőség hiánya eredményez egy eleve negatív attitűdöt. „Mivel a kötelező olvasmányok kötelező voltuknál fogva inkább ellenszenvet keltenek a diákokban, és ezeken a műveken kívül kevés idő jut kortárs vagy bármilyen más művekre. Mindez azt a hatást kelti, mintha az egész irodalom nem állna másból, csak ebből a néhány kötelező műből. Ráadásul a kötelező olvasmányok nem tesznek lehetővé nem, életkor vagy érdeklődés alapján való differenciálást” – mondta az egyik hallgató, aki arra is kitért, hogy a legtöbb kötelező olvasmány nem a megfelelő életkorban kötelező. Így például nehezen érthető nyelvezetük miatt a 19. századi regények

167

leredukálódnak a filmes vagy színházi feldolgozás megtekintésére: „Jókaitól Az arany embert csak egyetem alatt olvastam el, akkor viszont igazán élveztem, de 7. osztályos koromban A kőszívű ember fiainak csak néhány oldaláig tudtam eljutni.”

Szigeti veszedelem, A kőszívű ember fiai, Kincskereső kisködmön, Egri csillagok, Bánk bán – ezek azok a kötelező olvasmányok, amelyeket a megkérdezett hallgatók leggyakrabban említettek a negatív iskolai olvasmányélmények kapcsán. Úgy tűnik, hogy ezeket a műveket még azok a diákok sem olvassák szívesen, akik olyannyira kedvelik az irodalmat, hogy a magyartanári hivatást választják.

Többen kitértek az általános- és középiskolai magyartanáraik jónak vagy kevésbé megfelelőnek ítélt pedagógiai módszereire is. Az egyik hallgató például így fogalmazott:

„Ami pozitív volt, hogy például A kőszívű ember fiait részenként kellett olvasni és elemezni is. Arra azóta is emlékszem, jó élmény volt.” Míg egy másik hallgató így emlékezett vissza egykori magyartanárára: „Szerencsére a gimnáziumi tanárom elég fiatalosan és számunkra kedvezően gondolkodott, elég sokszor átformálta a listát más évfolyambeli tanárokhoz képest, a kedvünkért.” Míg mások inkább a negatívabb magyarórai élményeiket említették, például: „Gimnáziumi éveim alatt sokszor volt, hogy a tanár ismertette a művek tartalmát, és ő elemezte is azokat. A kötelező olvasmányokat nem mindenki olvasta el, de nem is igazán kérte számon ezeket az oktató.”

A megkérdezett magyartanárok is egyöntetűen úgy vélték, hogy a legtöbb kötelező olvasmány elavult, nyelvezete, témája távol áll a mai diákoktól, nehezen vagy egyáltalán nem képesek ezeket értelmezni, még sokszor tanári segítséggel sem. Az a tapasztalatuk, hogy egyre nehezebb ezeket a műveket tanítani, és bár vannak olyanok, amelyeket ők maguk szeretnek, értékesnek tartanak, jelenleg mégsem tanítják a diákok érdektelensége miatt. Többen úgy nyilatkoztak, hogy inkább kihagyják vagy lecserélik ezeket, és bár régebben nem tanítottak populáris műveket, ma már úgy érzik, hogy nem lehet máshogy közel hozni az irodalmat a tanulókhoz. Ráadásul a jelenlegi olvasmánylista egy feloldhatatlan ellentétet alakít ki a diákok számára az otthoni, élvezetes, izgalmas olvasmányok és a kötelezők között. Úgy vélik, hogy fontos lenne megmutatni, hogy mindkettő ugyanúgy irodalom, csak annak más-más szegmense.

A tanárok arról számoltak be, hogy minden törekvésük ellenére a legtöbb diák nem az eredeti műveket, hanem tartalmi kivonatokat olvas, amelyet az egyik magyartanár a

„kötelezők iránti cinkos alkuként” írt le: „a tanulók egy része lemond a mű esztétikai élményéről, a magyarórai értékeléshez szükséges információkat különféle módokon beszerzi, a művet és a hozzá kapcsolódó befogadói folyamatot azonban olyan kötelező, letudni való feladatnak tekinti, amely csekély mértékben érinti az ő kulturális világát.”

168

A leggyakrabban házi olvasmányként feladott művek közül egyedül A Pál utcai fiúkról mondták azt többen is, hogy népszerű a diákok körében, és ezért jellemzően az egész osztály elolvassa: „A Pál utcai fiúkon kívül már semmit nem olvasnak el száz százalékban, főként Jókai A kőszívű ember fiai című regényét, mely egyáltalán nem ifjúsági regény, nyelvezete egy intelligens felnőtt embert tételez föl olvasónak, és mivel egyáltalán nem olvasnak hosszabb regényeket, a terjedelme miatt a kezükbe sem veszik a könyvet, ha mégis, akkor nem értik, miről szól, unalmasnak és terjengősnek tartják.”

Egy másik magyartanár így foglalta össze tapasztalatait az általános iskola felső tagozatán olvasandó művek tanításáról: „5. osztályban Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regénye még jó, hiszen itt a gyerekek nagyon szeretik a harcos, kalandos témát, de a többi évfolyam irodalmával már vannak bajok. Bár nagyon szeretem Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét, annak a terjedelme elriasztja a betűktől félő gyerekeket. A 7.

évfolyamon kötelező Jókai-regény rengeteg latin szót tartalmaz, és a terjedelme is igen jelentős. A 8. osztályban kötelező Móricz-regény pedig a mai tanulókból nem az együttérzést, hanem a lesajnálást váltja ki Nyilas Misivel kapcsolatban. Időszerűnek tűnne egy, a mai gyerekekhez közelebb álló, hasonló mondanivalóval rendelkező irodalom felvétele.”

Az egyik magyartanár arra is kitért, hogy sok olyan kollégával találkozott már, akik nincsenek tisztában a ténylegesen előírt tananyaggal és olvasmányokkal, így csupán azért tanítanak egy-egy művet, mert azt évtizedekkel korábban nekik is el kellett olvasniuk:

„Sok a rossz berögződés a tanároknál, amin nehéz változtatni. Sokan azt hiszik, hogy elő van írva, hogy pl. A kőszívű ember fiai és a Légy jó mindhalálig kötelező olvasmányként kell, hogy szerepeljen. Pedig ez nem igaz! Sok mindent meghatároz a NAT és a Kerettanterv, de ezt pont nem. Lehetne mást is választani.”

Egyetlen tanár nyilatkozott csak úgy, hogy összességében jók a tapasztalatai a kötelező olvasmányok tanításával kapcsolatban. Ő sokszor a tanórákon olvastatja el közösen vagy kisebb csoportokban az adott mű egyes részleteit vagy akár egészét: „Ami fontos és jó (például A Pál utcai fiúk, Toldi, Egri csillagok, A kőszívű ember fiai), azt az órákon elolvassuk, és megbeszéljük, mert arra van idő, amire szánunk. Ami nem feltétlen fontos, azt részleteiben vagy csoportokra osztva olvassuk el.”

A megkérdezett hallgatók és a tanárok szerint egyaránt problematikus a jelenlegi kötelező olvasmányok sora. A hallgatók főként arról számoltak be, hogy nekik milyen negatív olvasmányélményeket jelentettek korábban ezek a művek, és ebből kiindulva előre tartanak attól, hogy milyen lesz majd ugyanezeket egyszer tanítani. A tanárok pedig elsősorban arról beszéltek, hogy egyre nehezebben tudják ezeket a szövegeket

169

élményszerűen átadni a diákoknak, és hogy mennyire időszerű lenne megrostálni, olykor lecserélni egy-egy művet az adott osztály sajátosságaihoz igazodva. Többségük szerint illúzió azt gondolni, hogy ezeket az olvasmányokat a diákok ténylegesen el is olvassák és megértik.