Befogadás és értelmezés

A fent vázolt szempontok jelentős mértékben befolyásolják egy adott mű befogadókra gyakorolt hatását. Képtelenek vagyunk egy irodalmi alkotást előítéletek nélkül szemlélni, különösen, ha kanonikus szövegről van szó, hiszen nem függetleníthetjük magunkat mindazoktól az információktól, amelyek ezeket a műveket akár észrevétlenül, akár szembetűnően kísérik. Másképp olvassuk azokat az írásokat, amelyek például kötelezőek az iskolában, vagy amelyről egy elismert kritikus azt állítja, remekművel van dolgunk, vagy éppen azt, amelyre legnagyobb íróink mint példaképre és ihletforrásra hivatkoznak.

Az irodalmi kánon azonban nem függetleníthető a befogadóktól sem, hiszen egy adott közösség jóváhagyásától függ, hogy mely művek, szerzők, illetve műfajok tartoznak a kánonhoz. Minderre a befogadásközpontú irodalomelméleti modellek mutattak rá a 20. század második felében. A pozitivista, szerzőközpontú megközelítés helyett először az orosz formalizmus állította a középpontba a formát – vagy ahogy ők nevezték: az irodalmi tényt – a 20. század elején. A műközpontú megközelítések sorát a szerzői szándékot és a külső körülményeket figyelmen kívül hagyó, szoros olvasást követő újkritika, a jel- és információelméletre támaszkodó prágai iskola és a strukturalizmus folytatta. Az irodalmi művet fókuszba állító irányzatok szerint csak azért létezhet többféle értelmezés, mert az olvasók egy része rosszul olvas, nem megfelelően értelmez. Ingarden például már említést tesz a szöveg meghatározatlan helyeiről, és az ezeket kitöltő olvasatokról, de nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek. Szerinte, ha lehetőséget is kap az olvasó a kitöltetlen helyek egyéni kiegészítésére, valójában az irodalmi mű szerkezeti vázának rekonstrukciója határozza meg, hogy mi számít adekvát, és mi önkényes olvasatnak. Ezzel szemben a befogadót középpontba állító értelmezések szerint az olvasóban a jelentésteremtés végtelen lehetősége rejlik, hiszen az irodalmi szövegben semmi nincs véglegesen rögzítve, minden az olvasón múlik, és az olvasás folyamata teremti meg a szöveg struktúráját (Kamarás, 2007).

Gadamer (2003) szerint a megértés folyamatos és alkotó jellegű, és maga az értelmezés megváltoztatja a mű jelentését. A műalkotás megértése dialogikus szerkezetű, mely során a művel kapcsolatos előítéleteinket mindig egyre megfelelőbbekkel

34

helyettesítjük. A szöveget tehát elvárásokkal olvassuk, és amint észreveszünk benne valami értelmet, előre felvázolja az egész értelmét. Az irodalmi mű értelmezése egyben önmagunk megértése, és egy hagyománytörténésbe való belépés is. Világlátásunk, értékrendünk meghatározza az olvasási horizontunkat, amennyiben azonban felismerjük saját pozíciónk történetiségét, hozzáférhetővé válhat számunkra a műalkotás saját horizontja, és így a két horizont összeolvadhat.

Míg Gadamer filozófiájának kulcsfogalma a horizont-egybeolvadás, amely szerint létrejöhet tökéletes és teljes megértés, értelmezés, addig Jauss (1997) horizontváltásként írja le a mű és a befogadó között létrejövő kapcsolatot. Szerinte az olvasás esztétikai élményét az irodalmi mű és az olvasó horizontjának dialógusa hozza létre, és az élmény fakadhat az olvasói normáknak való megfelelésből, a normák áthágásából, vagy új normák létrehozásából is.

A dialogikus irodalomelméleti modellek szerint az irodalmi mű az olvasókkal való párbeszédben jön létre, a mű befogadása, megértése a mű és az olvasó világának dialógusában valósul meg. Az olvasó pedig elsősorban a korábbi olvasmányélményei által válik egyre kompetensebb olvasóvá. Hirsch szerint csak akkor beszélhetünk jelentésről, ha a szerző utalni akar valamire, és ez az utalás meghatározott (Kamarás, 2007). Eco (1998) véleménye az, hogy a szöveg eleve számít az olvasó együttműködésére, sőt eleve igyekszik is azt megteremteni. Sartre szerint az olvasó alkotva feltár és feltárva alkot, tehát az olvasó az író által irányítva alkot. Iser (2004) az olvasást mint a szöveg és az olvasó dialektikus interakcióját határozza meg; az író által létrehozott üres helyek vezetik az olvasót, folyamatosan korrigálva a szövegészlelést. A szöveg tehát nem teljesen kész, zárt alkotás, hanem hiányok maradnak benne, amelyeket az olvasónak kell kitölteni, és ezáltal a művet befejeznie.

Ricoeur (1999) – Iser és Jauss elgondolását kiegészítve – az optimális távolság fontosságát hangsúlyozza: a jó olvasás szerinte megenged bizonyos mértékű illúziót, és ennek értelem általi cáfolatát is. Mindez akkor valósul meg, ha az olvasó megfelelő távolságban foglal helyet a műhöz viszonyítva. Ehhez az ideális esethez képest az olvasók egy része a mű által keltett illúziók foglyává válik, míg másik része inkább kritikusan, racionálisan közeledik a műhöz, és teljesen ellenáll az illúziók csábításának.

A kanonizáció egyfajta értékelés eredménye a befogadók részéről is: a kánon részét képező szövegek bizonyos szempontból jelentősebbek, értékesebbek, megőrzésre méltóbbak a kánont létrehozó és elfogadó csoport számára, mint a nem kanonikus művek (Dobos, 2003b, 51. o.). Jauss (1997, 38–47. o.) hangsúlyozza, hogy egy irodalmi mű minősége és rangja elsősorban nem az életrajzi vagy történelmi keletkezési

35

körülményektől függ, és nem is csupán a műfajfejlődés sorában elfoglalt helyétől, hanem a hatás, a befogadás és az utóélet tényezőitől. A szerző, mű és közönség háromszögében tehát az utóbbi nem csupán passzív alkotórész.

Egy irodalmi mű esztétikai értékének definiálását nagymértékben befolyásolja az a mód, ahogyan elsődleges megjelenésének pillanatában a közönség elvárásait beteljesíti, túlszárnyalja, kielégítetlenül hagyja vagy becsapja. A már meglévő esztétikai tapasztalatokon nyugvó elvárási horizont és az új mű befogadásához szükséges horizontváltás közötti distancia meghatározza az irodalmi alkotás művészi jellegét.

Amilyen mértékben csökken a távolság, tehát amennyire nem követeli meg a befogadótól az új tapasztalatok horizontjára való átállást, olyan mértékben közelíti meg a mű a szórakoztató irodalom szintjét. Amennyiben egy műalkotás művészi jellegét azzal a távolsággal írjuk le, amely legelső olvasóinak elvárásaitól elválasztja, akkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a kezdeti distancia a későbbi olvasók számára már jelentős mértékben csökkenhet, vagy akár teljesen el is tűnhet, és helyet kaphat a későbbi esztétikai tapasztalatok horizontjában. Ez a típusú horizontváltás érvényes a klasszikus remekművekre, amelyek lassan példaképpé váltak, bekerültek az iskolai olvasmányok közé, és szinte észrevétlenül esztétikai normákká alakultak, ezáltal pedig mint eleve adott elvárások határozhatják meg a későbbi generációk esztétikai beállítódását (Jauss, 1997, 55–56. o.).

Szegedy-Maszák Mihály (1992, 120–125. o.) amellett érvel, hogy valójában nem is beszélhetünk tapasztalatlan, kezdő olvasóról, hiszen egyikünk sem vonhatja ki magát a korábbi esztétikai ítéletek hatása alól. Olvasási élményünket folyamatosan előfeltevések befolyásolják, amelyek szoros összefüggésben állnak a kánonokkal. Az értelmezés mindig szövegek közötti viszonyítással jár: bármely művet csakis más alkotásokkal való viszonyrendszerben lehet olvasni. Az egyéni értelmezés is relatív, csakis valamely kánonhoz képest alkotható meg. Nem lehetünk egy könyv első olvasója, egy klasszikus festmény első nézője vagy egy zenemű első hallgatója. Az értelmezés eleve feltételezi valamely kánon ismeretét, és nem vonhatjuk ki magunkat a korábbi értelmezések hatása alól.

Az értelmező közösségek irodalom- és önértése kanonikus meghatározottságú. Az egyéni interpretáción túl bármely esztétikai ítéletalkotás közösségi legitimációra is igényt tarthat. Tehát az olvasó nemcsak befelé, hanem kifelé, a tágabb befogadó és értelmező közösség számára is kulturális önidentifikációt igyekszik nyújtani. Az irodalomtörténeti folyamat tehát erősen szociális meghatározottságúnak tekinthető. A kánonokra más szempontból is kettősfajta törekvés jellemző: szelektív emlékezettel újraalkotja a múltat,

36

és a jövő számára is egyfajta keretet, formát, értékrendet kíván nyújtani. Nem csupán a már meglévő szövegekre gyakorol hatást, hanem kijelöli a leendő művek horizontját is (Boka, 2003, 37–38. o.).

A művészet történeti jellegéből következik, hogy az értelmezés mindig lezáratlan folyamat. Nem létezik befejezett, teljes, végleges interpretáció, mivel a megértés lényegéből adódik, hogy mindig csakis részleges lehet. Visszatekintve minden kánon idejétmúltnak látszik, miközben a kánon magában rejti az időtlenség eszméjét.

Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a mi értékítéleteink érvényessége nem lesz mulandó, ugyanakkor küzdünk is a korábbi felfogások ellen. Minél maradandóbb értékű egy műalkotás, annál valószínűbb, hogy a mi értelmezésünk is éppolyan gyorsan elavul, mint az elődeinké (Szegedy-Maszák, 1992, 132–133. o.).

A közösségi média a fiatalok olvasási szokásaira és iskolán kívüli olvasmányaik kiválasztására egyre nagyobb hatást gyakorol. A majd 200 ezer regisztrált taggal rendelkező moly.hu például az egyik legnagyobb hazai könyves blog, amely több mint 10 éve indult, és ahol a könyvajánlók, ismertetők mellett könyves kihívások, események, hírek is megtalálhatóak.

A YouTube kifejezetten a könyvekkel és a könyvekhez kapcsolódó tartalmakkal foglalkozó oldala a BookTube Magyarországon is népes követőtábort tudhat magáénak.

A videócsatornán a BookTuberek személyes olvasmányélményeiket megosztva ajánlanak különböző könyveket elsősorban az ifjúsági irodalom kategóriáján belül. A hagyomány könyvkritikákkal ellentétben a vloggerek videói személyesebb hangvételűek, tudatosan törekszenek a nézőkkel való kapcsolattartásra, interakcióra, és a kommentelés lehetőségéből adódóan sokkal interaktívabbak. A hazai BookTuberek közül az első és talán máig a legnépszerűbb Csecse Attila, aki Attila the Bookaholic néven indított saját csatornát, amely jelenleg több mint 370 ezer követőt számlál. Sokan egyszerűbb, könyvajánló jellegű videókat töltenek fel, vagy toplistákat állítanak össze, de már nálunk is megfigyelhetőek a külföldi mintára készülő „Book hauls” (megvásárolt könyvek bemutatása), „TBR” (az olvasandó könyvek listája), „Bookshelf tour” (a saját könyvespolcot prezentáló) és a „Wrap up” (több könyv gyors összefoglalása) videók.

Hughes (2017) arra a megállapításra jut a BookTube hatásával kapcsolatban, hogy mindenképpen fontos kánonalakító tényezőként érdemes számon tartani az ifjúsági irodalommal kapcsolatban. Nemzetközi viszonylatban több száz BookTube csatorna van, amelyek mind az olvasást és a nyomtatott könyveket népszerűsítik, és elsősorban a fiatalabb generációkra összpontosítanak, számukra ajánlanak olvasmányokat. Olyan közösségi színtér, ahol a könyveket szeretők, a rendszeres olvasók megoszthatják

37

véleményüket, megvitathatják legújabb olvasmányélményeiket, ajánlhatják kedvenceiket. A BookTube tényleges könyvvásárlásra gyakorolt hatását már a könyvkiadók is felismerték, hiszen sokkal nagyobb reklámértéke van egy ilyen videónak, mint a hagyományos marketingeszközöknek.