Dr. Solymossy Sándor, a Magyar Tudom. Akadémia 1. tagja Uránia előadása 1019 november 14-én.
A tárgyam címe után jóval többet ígér, mint amennyit beválthatok belőle. Nemcsak egy előadás rövidsége nem enged bővebb részletezést, van an-nak más, ennél nagyobb akadálya is : egy alig jóvá-tehető nagy mulasztás, melyet e téren, sajnos, ha-zánkban tapasztalhatunk.
Valljuk be őszintén, nincs az a kis balkán nép, nem is szólva az európai nagy nemzetekről, mely az elmúlt évtizedekben ne törődött volna, amelynek művelt osztályai, tudós kutatói ne foglalkoztak volna
behatóbban a nép megismerésével, mint mi. Csak az ily tárgyú kiadványaikon kell végig tekintenünk : ma már egész könyvtárt tesznek ezek ki s szégye-nünkre tapasztalhatjuk, hogy abban legkisebb, leg-jelentéktelenebb helyen a mi népünkre vonatkozó magyar kiadványok szerénykednek.
Ha kutatom e nemtörődömség okát, talán nem is művelt osztályaink közönyének kell ezt betudT
nunk, hiszen egyesekben: sokakban ép az ellenke-zőt volt alkalmam tapasztalni, — hanem főkép an-nak az immár félszáz éves elnemzetietlenedés követ-kezményének, melyet egy idegen szellemű sajtó cél-tudatosan bele tudott intelligenciánkba oltani. Ez a magyarellenes sajtó mindazt eltávolította az ol-vasók figyelme köréből, amiből nemzeti erőt, hon-szeretetet, magyarságában önbecsülést meríthetett volna. Ezen a lejtőn levivő áramlatban elsikkadt érdeklődésünk népünk iránt, ami ismét kedvező al-kalmul szolgált a nemzetbontó elemnek, hogy közbe-férkőzzék a nép s a művelt osztályok közé s őket kölcsönösen egymás ellen uszítsa.
A föld népe az úri rendet ellenségének kezdte tekinteni, a felsőbb osztályok viszont az alantabb elemek ez elzárkózását konok rossz szándéknak minősítették: így egymás ellen fordult a két leg-értékesebb nemzeti elem, vagy legalább is hideg közönnyel haladt el egymás mellett. Senkisem érezte a visszás helyzet átkát jobban, mint mi néhányan, akik nem törődve koráramlattal, folytattuk tovább kitűzött életcélunk munkáját: népünk tanulmányo-zását s akik összeverődve, a Magyar Néprajzi Tár-saságban erre kutató szervet, központi intézményt létesítettünk (székhelye : Budapest, VIII., Nemzeti Múzeum). Közléseink folyóiratunkban: az «Ethno-graphiá»-ban mindekkorig kiáltó szók maradtak a pusztában.
Azt hiszem, végre most elkövetkezett az idő, mi-kor visszhsngrn találunk De eljött oz alatt az a 12-ik óra is, hogy a két nemzet-fenntartó elém egy-másra találjon. Az első lépést ebben intelligenciánk-nak kell megtennie s biztosíthatok mindenkit, ha szeretettel, megbecsüléssel közeledik a föld népéhez, nála nyilt szivekre, hálás fogadtatásra talál.
Tehát: «A magyar nép lelke.»
Ha nem általános szólamokban akarunk meg-emlékezni e szép tárgyról, előbb némi kitérést kell tennünk s szólnunk arról, hogy mi a néplélek álta-lában. S már itt bizonyos nehézségekre bukkanunk, melyek előtt szemet hunynunk nem szabad.
A lélektani kutatások eddig javarészt egyéni meg-figyeléseket vettek alapul s vizsgálódásaik médiu-mul : kísérleti tárgyul szinte kivétel nélkül intelli-gens személyeket választottak ki. Egy igen lénye-ges tapasztalatra már ez is rávezetett, arra, hogy az emberek általában lelkileg sokkal elütőbbek egy-mástól, mint testileg! — Megállapítást nyert, hogy a testi vonások azért rokonabbak, mert inkább örök-lödnek át nemzedékeken keresztül, mint a szelle-miek. Utóbbi vonások összeállításában a tényezők inkább a környezet kiképző hatását árulják el. S óp ezért például a más-más környezetben élő művelt elem és népi réteg lelki összetételében egymástól rendkívül elütő jelleget fejlesztett ki. Hiszen néha úri ember ismerősünk viselkedését sem értjük s meg-döbbenünk felfogásának a miénktől való roppant eltérésétől. Ne csodáljuk tehát, ha a nép lelkét nem sikerül oly könnyen megértenünk.
10 Néptanítók I^apja 15—17. szára.
Általában nagy hiba és sok tévedés kútforrása volt az a szokásos és könnyen érthető eljárásmód, hogy a magasabb rétegek embere egyszerűen bele-képzelte magát a maga világismeretével, igényeivel, finomult érzésével az alacsonyabb társas réteg em-berének helyzetébe s azt hitte, már akkor érti an-nak minden baját-bánatát és titkos vágyait. Bizo-nyos ál-humanizmus keletkezett belőle, a kultur-szemüveg megvesztegette látását s ott akart segíteni, ahol voltakép az az egyszerűbb valaki nem érzett hiányt. Ez is a kétféle lelki jelleg ellentétes voltára megy vissza.
Első kérdés, hogy tárgyunkhoz közelebb férkőz-zünk, most már az : hol a biztosan megvonható határ a művelt és a népi lélek között?
Többféle magyarázat áll rendelkezésünkre a leg-népszerűbbtől a legtudományosabbig. Amazokból elég példának idézni azt az útszéli felfogást, amely szerint aki nem tud anyanyelvén helyesen írni, nem számíthatja magát a műveltekhez, hanem az elmaradtak, a nép közé sorozandó. (Ha ebből állna az egész különbség, akkor Károlyi Mihályt is a misera plebs közé kellene számítani, ez ellen pedig, azt hiszem, minden magyar földmíves erősen tilta-koznék !) A tudós elméletekből idéznem kell egyet, amely végzetes tévedésbe sodort némelyeket. Esze-rint: a anépfian annyi, mint «tömeg ember*, a tkul-turember* pedig «egyéniség !» Látszólag tetszetős meghatározás, amelynek vallói ez alapon akarták felforgató törekvéseikbe a népet is beleédesgetni.
A felfogás hibás volta abban gyökerezik, hogy az illetők fővárosi kávéházak ablakaiból nézték a né-pet, s úgy csináltak róluk teóriát. Közelebbről nem is érezték szükségét, hogy a föld fiával megismer-kedjenek. Jászi Oszkárék és a bolsevisták egyaránt — hála tapasztalatlanságuknak — ebben számították el magukat!
A tipikus tömegember, akiről a tömeglélektan kutatói oly kevés hízelgő dolgot tudnak mondani (pl. Le Bon), tulaj donkép nem a népből, hanem a városi alsóbb rétegből kerül ki. Ez az elem szeren-csétlen helyzetben van : ki van eredeti környeze-téből szakítva, többnyire a faluból származott ide.
Ott hagyta családi és gyermeki emlékeivel együtt minden hagyományát, otthonát, egészséges életföl-tételeit, — s ezzel elvesztette gyökerét, lelki egyen-súlyát, meggyőződéseit. Nem népfia többé, de nem is városi, mert ehhez hiányzik műveltsége. Itt a város-ban azután lelkileg is otthontalan, levert, ingatag, befolyásoknak engedő ós könnyen eltántorítható.
A főváros, vagy egyéb nagyobb városok kavargó forgatagában látja az élet roppant ellentéteit, meg-figyeli a sok dologtalan s gyakran bűnös érvénye-sülést ; hiányos ismereteinél fogva a művelt elemet, a fejmunkást is herének, ingyenélőnek nézi s a sok jogtalanul érvényesülővel egyformának, «úr»-nak
minősíti, — mi természetesebb azután, mint az, hogy ezt az egyébként is magát szerencsétlennek éífcő, elkeseredett embert könnyű hangzatos jel-szavakkal felbőszíteni, az aurák * ellen uszítani.
Érdemes lesz néhány szóval a városi munkás-elemnek, mint a népitől elütő valakinek, lelkiálla-potát kissé megfigyelnünk. Csak látszólag térünk el a tárgytól, ha szóba hozzuk; voltakép erősen ide-tartozik s a kérdés fölötte aktuális is. — Az emlí-tett lázadozó, elégedetlen tömegember már előzete-sen utat-módot keresett arra, hogy leverő helyzetén
változtasson, segítsen. Látta a városi élet külszinét s azt hitte, mindez úri módhoz, kényefémhez, bol-dogsághoz nem kell egyéb, csak anyagi jólét: pénz ! Kieszelte a szövetkezésben rejlő erővel és hatalom-mal a sztrájkot, a béremelések kényszerprését.
A prés működött is jól, keresete évek során át egyre emelkedett s msv ott tart, hogy több a jövedelme bármelyik közhivatalnokénál, anyagi gondja nincs, sőt félrerakhat. Kérdezzük meg tőle : elérte-e, amire vágyott? Látjuk-e arcán az elégedettséget, boldog-ságot ? Bizony ópoly fáradt, levert, keserű most is.
mint volt koldus-szegény korában. Mije hiányzik ? Hisz pénze -van, ő vásárolja meg a piac legdrágább inyes falatjait! Hiányzik azonban . egy, mindennél becsesebb valami: a lelke egyensúlya. Kisodródott annak idején a faluból s most már nem népi lélek többé, de nem is úr, valami keverék — semmi s ebből az átkos helyzetből ki nem szabadul, csak majdan ha észretér. azzal, hogy kulturát fejleszt magában; ő is műveltté lesz, igazi városi életfel-fogással, szükségletekkel. Addig azonban elégedet-len marad s a forradalmakra mindig hajlandó
otömegember» tipikus képét szolgáltatja.
Ezt a réteget tehát ki kell kapcsolnunk a nép fogalmából, mint nem odavalót, mint átmeneti lényt.
Mennyire nem ilyen az igazi földnépe, igazolták a legújabb idők eseményei. Mit láttunk legutóbb is?
Hogyan viselkedett népünk a kommunista felforgató áramlattal szemben ? Pártjára kelt-e, mint a városi munkás ?
Csodálatosképen elleneszegült és pedig habozás nélkül, határozottan, époly eréllyel, mint a felsőbb tanult elem, a művelt osztály. De mind a két tár-sadalmi réteg: nép és úr különféle okokból. A mű-velt osztály azért, mert életnézete, kialakult világ-felfogása így hozta magával. Kiérett benne a társas rend iránt való érzék; a rend fennállását szük-ségesnek tartja, mert nélküle minden felborul, anél-kül nincs igazságos elhelyezkedés, nincs nyilvános ellenőrzés, hanem az önkény tombol. Ez a maga-sabb szempont, mint belső egyéni meggyőződése, vitte rá az ellenszegülésre. Szóval az úri rendnél kialakult világnézete : egyénisége tiltakozott a fel-forgatás ellen.
A népnek ily általános szempontjai nincsenek, egyszerűbb lélek. Viselkedésében hagyományaiból kialakult tipikus konzervatizmus volt a döntő té-nyező. Látta, hogy a rombolók kezén mindaz tönkre-megy, elpusztul, amihez szokva volt; amihez mint fennállóhoz neki, az ebből kinőttnek, ragaszkodnia kell, mert különben vele pusztul mindene, ő maga is.
íme példákkal világosítva, láttunk két el nem fogadható magyarázatot a népi jelleg s a felsőbb szellemű, művelt elem elhatárolásában. A tudományos búvárlatok szerint csakugyan a különbség mélyeb-ben rejlik a lelkek alapjellegémélyeb-ben s az egyedül he-lyes magyarázat a különbséget a két társadalmi osz-tály természet felfogásában keresi. Természet-felfo-gás alatt értsük az illető egyént környező világot, amint az benne tükrözik, amint azt érti s magának magyarázza. E tekintetben a népről azt mondhat-juk, hogy egocentrikus gondolkodású, míg az intel-ligens elem heterorentrikus szemléletben látja a vi-lágot. Hogy kell ezt értenünk?
Az egocentrikus világnézet szerint az illető szem-lélő egyén nem ismervén még a külső természet jelenségeinek tudományos okait, azokat önkényesen
magyarázza, vagy ily önkénvű magyarázatot hallva elődeitől, azt elfogadja. Hogy könnyebben megért-sük e sajátságos természetszemléletet, hivatkozha-tunk arra, hogy a középkor végéig ez a felfogás volt az uralkodó, a legkisebbtől-legnagyobbig min-den ember egyenlően ilyen nézetet vallott. Az ú. n.
renaissance-kor hoz ebbe változást, mert ekkor vá-lik szét az intelligens és a népi világszemlélet egy-mástól, azóta van képzett úri repd és egyszerű pri-mitív népi elem. Emez .megmaradt a régi álláspon-ton, az haladt egy lépéssel tovább. -— A nép a ter-mészettel szoros kapcsolatot tart; minden jelenségét magára vonatkoztatja, annak megnyilatkozásai ő érte vannak. Csillag azért hull le az égboltról, mert valaki meghalt; csörög a szarka, vendég jön ; vihar ellen harangozni kell, hogy elűzzék ; tengeri vihar azért tombol, mert bűnös ember van a hajón, stb.
Ne higyjiik, hogy bizonyos hasonló babonás hagyo-mányoktól mi felsőbb elem már mentek vagyunk.
Élnek ezek bennünk is tömegével, részben mint átöröklött hagyományok, részben lelkünknek a ti-tokzatos felé hajló miszticizmusa miatt. Ilyen a 13-as számtól való önkéntelen félelem, — ilyen a péntek, — ballábbal fölkelni, -— szúró-vágó szer-szám, mint ajándék, gyöngy könnyeket jelent, stb.
A hagyományok ereje ezekben oly erős, hogy jó-zan eszünk tiltakozása dacára lelkünk mélyén ott borong valami beléjük vetett hit, amit kiirtanunk teljesen sosem sikerül.
E példák azt mutatják, hogy a két társadalmi rend nincs is egymástól valami éles határvonallal elválasztva, hanem észrevétlen átmenetek, árnyalat-különbségek hidalják át a röghöz kötött szélsőséget az emancipált legfelsőbb végletig.
A naiv népi ember a normativumok embere; bi-zonyos megállapodott dolgok reá kötelezők, nem kritizál, elfogadja, mert mint hagyományt tiszteli s követi is. Ide tartozik legtöbb meggyőződése. Éle-tében nem lévén változatosság, az apáitól örökölt gondolatvilágot átveszi és megtartja. Innen köztük a sok évezredes múltú babona, innen viseletének, ruházatának szívós konzervativizmusa, szerszámai, munkamódja. Míg a művelt emberben haladás az erény, ő azt tiszteli, aki a régiekhez, a kipróbált-hoz ragaszkodik. Ezért szokta az ú. n. felvilágosult osztály e paraszt maradiságot lenézni s akárhány falusi tanító akad, aki ezt a lenézést érezteti is a néppel. Pedig helytelenül cselekszik; először, mert rossz vért szül s alkalmas arra, hogy a köztük élő tanítótól, jegyzőtől, paptól elidegenítse őket, más-részt mert van célra vezetőbb, jobb mód arra, hogy egyben-másban felvilágosíttassék. A nép helyzeténél és munkakörénél fogva maradjon naiv, ami nem zárja ki, hogy tanulttá, műveltté tenni ne lehetne.—
Meg kell t. i. értetni velük, hogy hagyományai tisz-tes és becses régi emlékek, akár a családok régi ereklyéi; rá kell vezetni, hogy azokban történeti értékeket lásson, az emancipálódás ily módon las-san, zökkenés nélkül végbe mehet benne, sőt a fel-világosító, a kellő jó akarattal és tisztelettel hozzá-nyúló előtte becsült emberré lesz.
Említettük, hogy a föld népének foglalkozása, bár megerőltető és egész embert kíván, mégis fölötte egyhangú! Az emberi szervezet pedig változatosságot, váltó gazdaságot kiván szellemiekben épúgy, mint testiekben. A földmíves, az erdőmunkás, a bányász, a majoros főkép testi szerveivel van igénybe véve,
este fáradtan tér meg napi munkájáról: ez a fáradt-ság azonban egyoldalú, mert szellemét az egész napi megszokott munka nem foglalkoztatta. A test ki van használva, a lélek parlagon hevert. Az ember szer-vezeti egyensúlya most azt kívánja, hogy amaz pi-henjen s ez táplálékot kapjon, hogy foglalkozzék a képzelete, —- ezt a fölötte fontos szükségletet pedig nem tudja kielégíteni. Kaszinója, olvasóköre aüg van, elmegy tehát a korcsmába, hogy össze jöjjön, beszélgessen, halljon másokat, nyerjen új benyomá-sokat. Tudjuk, a korcsma mennyire nem erre való, mennyire más irányba tereli: iszákosságba, szen-vedelmes vitákba, verekedésbe szédíti azt a naiv em-bert, aki ösztönszerűen másért ment eredetileg oda !
Ezért nem hangoztatható eléggé a föld népének szellemi táplálókkal való ellátása: de igazán neki-valóval 1 Mit látunk ezzel szemben ma ? — Ami nyomtatott íráshoz jut a falusi ember, az az újság, pesti újság telve városi alakok magánügyeivel, pri-madonna intrikákkal, nagy politikával, külföldi ügyekkel, mind amihez nem ért, ami nem érdekli, amik az egyszerű távolélő embert zagyva értetlen dolgokkal tömik meg. Feltétlenül népi újságot kell kezébe adni, kitűnő érzékű emberek óvatos szer-kesztésében. A vállalkozásnak nemcsak mérhetetlen erkölcsi sikere lenne, de példátlan elterjedésre is számíthat. Csak egy esetet említek ennek megvilá-gítására : kerek száz évvel ezelőtt nehézkes közle-kedési viszonyok között, kezdetleges nyomdai tech-nikával a német Hebel kezdte közrebocsátani heti lapját, a «Rheinischer Hausfreund»-ot (Rajnai Házi-barát) s rövid egy évtized alatt félmillió példányban volt a pompásan szerkesztett, nem népieskedő hangú, de annak eszejárásához mért, őt érdeklő hasznos dolgokkal, szép történetekkel megtöltött újság el-terjedve.
Általában a mi népünk nem üt ol lelkileg valami gyökeresen más európai népek lelkületétől. Az álta-lános népi egyforma bennük; ami eltérés közöttük akad, azt telephelye, foglalkozása érleli ki bemfe.
így a magyar nép, mint szárazföldi (szemben a tengerparti lakókkal) és földmivelö, közelebb áll a többi ilyen foglalkozásúhoz: az orosz, ukrán, északnémet, lengyel stb. nép gyermekéhez. Láthat-tuk pld. hogy az orosz hadifoglyok hamarosan bele-találták magukat nálunk az új környezetbe s hasz-nos földmívelőknek bizonyultak, de már a fajilag pedig hozzánk közelebb álló kirgiz, tatár, kalmük, mert nyugtalan lovas nomád nép, csak ló mellett állta meg helyét, egyébre nem volt használható.
Még kevésbbé tudott viszonyainkba illeszkedni az olasz, mint iparos, kézi munkás, legtöbb szökevény közöttük akadt.
Szorosan azok a jellemvonások tehát, miket a földmívesfoglalkozás sarjasztott ki népünkben, nem is sajátos magyar tulajdonságok, hanem a földmun-kás többi néppel közösek benne. így az a gyakori szemrehányás, hogy parasztságunk hajlik a tét-lenségre, nem igazságos, bár némikép megfelel a valóságnak; de minden földettúró nép ilyen, lévén a hosszú téli hónapokban foglalkozásánál fogva tétlen-ségre kárhoztatva. Egy kiváló élesszemű régi írónk : Kármán József fejtette ki meggyőzően, mily gyökeres maradi hatással, mennyi kedvezőtlen eredménnyel jár az, hogy népünk túlnyomóan földmívelést űz s állandó munkára nehezen, vagy egyáltalán nem kapható. Már ő kimondotta, hogy míg a népesség
12 Néptanítók Lapja 9
:—12. szám.
sűrűsége nem emelkedik lényegesen Magyarorszá-gon, míg a lakosok egy tekintélyes töredéke nem juthatván földhöz, ipari munkára nem kényszerül (persze nem gyári munkást értett ezen, hanem iparos mesteremberséget), addig hazánkban a kul-túra fellendülése általánossá válni nem fog ép a földmunka konzervatív s haladni nem akaró ter-mészeténél fogva.
Népünk tehát kontinentális és agrár természetű s ez visszahatással van lelkületére is. De viszont nem tagadható, hogy az ugyanily helyzetű és foglalko-zású népektől mégis eltér egynémely vonásban ; nem egészen• olyan, mint a lengyel vagy orosz paraszt.
S ép ezek az eltérések a fontosak, ezek adják népünk igazi, sajátos/ magyar jellegét s e vonások benne a legősibbek. Ám itt is különbséget kell ten-nünk, mert hazai területünk nem minden pontján találunk egyforma ily ősi tulajdonságokra. Ez pedig onnan van, hogy a magyarság nem egységes fajú egyénekből áll; amint semmiféle nemzetség népe nincs egyanyagból egybeforrasztva, hanem minde-nütt a nemzeten belül számos eltérő faji csoportot vagyunk képesek megkülönböztetni. Az a gyakran hallott panasz tehát, hogy ez a mi átkunk: a sok-félesége a magyarságnak (nem is szólva az idegen-nyelvű hazai nemzetiségekről), emiatt nem tudunk mi egységesen haladni, stb. — alaptalan és nagy tévedésekre vezet. Sehol a világon nincs egyfajú nemzet, sőt a legtöbbnél az egyes népfajták eltérése egymástól lényegesebb, elütőbb, mint nálunk. Az árnyalatkiilönbségek megvannak: a dunántúli ma-gyar más, mint a palóc, ez ismét más, mint a tiszavidéki vagy a székely s ezzel számolnunk kell, ha a lelki vonásokat kutatjuk.
Nemcsak foglalkozásra, testi külsőre és tájkiejtésre nézve elütök, de eszejárásuk, vérmérsékletük is különböző. Ezeket a faji jellemvonásokat, sajnos, a tudományos kutatás még nem állapította meg oly biztossággal, hogy nyomában járva, hű és rész-letes képet nyújthatnánk róluk. Csak általánosság-ban állíthatunk fel néhány idevonatkozó tételt, mint olyat, melynek valódisága be van igazolva s rá kétségtelenül hivatkozhatunk. — Mindenekelőtt megállapítást nyert, hogy hazánk nyugati területei-nek lakossága másfajta testileg és természeténél fogva, mint a keleti fél népe. Szorosabban a dunán-túli magyar tér el a tiszavidékitől. Már külsejük megkülönbözteti őket. Amaz sovány, csontos arcú, élénk tekintetű, parasztszőke («Se nem szőke, se nem barna, Ez az igaz magyar fajtao mondja róluk a népdal), míg a Duna-Tisza közén s a Tiszán túl nehézkesebb, hízásra hajlóbb népességet találunk.
Ez a típus kerekfejű, inkább fekete hajú, lapos arcú, kiálló pofacsontu, apró szemű, ahogyan a Nagyalföld jómódú parasztgazdái mutatják. A külsővel rendesen velejár a lelkiekben való különbözőség is. Más a dunántuli ember természete, mint a tiszavidékié.
Ott nyugaton a legegyszerűbb tanyai nép, a pásztor-ember is élénk felfogású, mozgékony, sokat beszélő, külső hatásokra reagáló, amint mondani szokták:
temperamentumos, — viszont a Dunától keletre lakóknak lassúbb a vére, meggondolóbb a beszéde, nem hat rájuk egykönnyen akármiféle külső inger, nem jő ki egyhamar sodrából: úgy mondják, hogy
«nehezebb természetűek», zárkozottak, kissé bizal-matlanok s ezért ravaszabbak is amazoknál.
Ez a lényeges eltérés világosan arra vezethető
vissza, hogy eredetileg más-más faj ivadékaiból va-lók. Álapos vizsgálódások, történeti kutatások való-színűvé tették, hogy a nyugati magyarság ugoros eredetű, fajilag tehát a finekkel és egyéb orosz-országi ugorokkal (vogul, mordvin, cseremisz, lapp) rokon, —- míg a tiszamenti nép turáni vagy törö-kös magyar, amely a kúnokkal, besenyőkkel, sőt az Urai-vidéki csuvas-baskir néppel állott vérségi kapcsolatban s később települt be mai otthonába.
Az ugoros magyar kultúrára hajlamosabb, könnyeb-ben átveszi azt, amit nyugaton jónak, célszerűnek lát, a turk-magyar nehezebben nyílik meg, de amit átvesz, szívósabban megtartja. Szinte azt mondhat-juk, hogy európai műveltségünket, a nyugathoz való kapcsolódásunkat annak a szerencsés elhelyezkedés-nek köszönhetjük, ahogyan e két népfajunk a hazai földön elhelyezkedett. A dunántúli közvetlen határos lévén a nyugati polgárosult népekkel, simulékony-ságánál és könnyen fölvevő voltánál fogva fölötte alkalmas volt a kelet felé való közvetítésre ; magába olvasztotta, elsajátította, amit nyugat felől jónak itélt s mozgékonyságánál fogva alkalmas volt arra is, hogy kelet felé átadja. Itt a lassúbb ószmozgású turk-magyar nehezebben fogadta be s ma is ellenáll sokban a nyugati polgárosodás vívmányainak, de amit átvett, azt szívósan meg is tartotta.
Igen érdekes jelenség ott hazánk legkeletén a hatalmas székely-népsziget! Nagy közbülső terület, sűrű hegyvidék választja el a magyarság zömétől.
Sokáig valami különálló harmadik fajú népegység-nek gondolták őket s annak tartották önmagukat is. Hún utódokul emlegették magukat évszázadokon át, majd régibb magyarázók érvei alapján közelebbi kapcsolatban avarok utódainak minősíttettek. Az u.
n. «néptudomány»-nak volt fenntartva a reftély megfejtése s az, támogatva segédtudományaitól, ma már megoldotta a kérdést. Kiderült u. i. róluk, hogy testi mivoltuk épúgy, mint hagyományaik, tájbeszédük szintúgy, egész lelki valóságuk azonos a dunántúli népével, vagyis ugoros magyarok ők is s a vérségi kapocs a magyar faj egyik becses alkat-részeként fűzi őket hozzánk. Bár régen elszakadtak nyugati testvéreiktől, balladáik és népszokásaik egyezőek maradtak, népmondáik és meséik szinte szószerint azonosak, ami nemcsak egyeredetű vol-tukat bizonyítja, de közös hagyománymegtartó erejüket is.
így a székelység a dunántúlival egyeredetű faj-nak bizonyulván, voltakép csak két nagy fajcsoport-tal van dolgunk s lelkületileg is csak e két gyöke-resebb eltérés foglalkoztathat bennünket. A többi kisebb helyi eltérés, apróbb népfaji árnyalatok job-bára nem egyebek, mint áthidalók e két tipus között, vagy ha nemzetiségi határterületen laknak, úgy a tót, rutén, oláh, délszláv keveredés hatásait mutat-ják. Megnyugodhatunk tehát abban, hogy a mai magyarság egész mivoltában lényegileg két külön-böző fajra oszlik : dunántúlinak és székelynek neve-zett ugoros magyarra, valamint tiszamelléki törökös magyarra. Ezek lelkének csak néhány főbb voná-sára utaltunk s a részletesebb jellemkép megrajzo-lását még a néprajz tudományától várjuk. Leszögezni az eredményekből tehát eddig csak ez egy tapasztala-tot lehet.
Nézetünk szerint hiú vállalkozás arra törekedni, hogy a magyarságról s legtipikusabb képviselőjéről:
a magyar népről mindenáron egységes jellemképet
adjunk. A nyugati magyarság örökké más lesz, mint a keleti; az egyik jellemrajza nem födheti a másikat, aminthogy megítélni sem szabad őket egy-formán, hanem mindeniktől csak azt várhatjuk, ami természettől belé van oltva s aszerint kell nekik a szükséges ismereteket is nyújtanunk, asze-rint kell szórakoztató olvasmányait megválogatnunk, hogy változhatatlan jellemén, mint alapbázison, fel-építhesse a maga sajátos műveltségét.
Mindezek megtárgyalása messze vezetne. Csak gondolatébresztőül vetettem közbe néhány hasznos-sági szempontot, mint olyant, amelyről érdemes lesz a jövendő fejlődés érdekében még ismételten
tárgyalni.
Ha van valami közös a kiemelt kétféle magyar népi faj jellemvonásai között, úgy az bizonyára a magyar legszembeszökőbb tulajdonsága: a szinte túltengő személyes önérzet, mely gyakran büszke-ségbe, sőt egyéni gőgbe csap át. Semmi alázkodás, semmi hunyászkodó alattomosság benne, mint annyi más ellenszenves népben (oláh, cseh stb.), ezeknek ép merő ellentéte: szinte botorul egyenes ós őszinte.
Tagadhatatlanul közösek ezenkívül a kétféle fajban a lovagias vonások: vendégszerető, fölényesen jó-szívű, független szabadságának rajongó, indulatos-ságig védelmezője. Nem elfogultság, vagy hiúskodás mondatja velünk, hogy nemzetünkben túltengők e lovagiasnak nevezett tulajdonságok, nem is dicsek-szünk vele, sőt ellenkezően. A magyar nép ez arisz-tokratikus hajlamának többször megadta az árát, mintsem előnyeit látta volna. Emiatt nem tudta a nemzetiségeket magába felszívni, emiatt nem simult egynémely előnyös nyugati szokáshoz, emiatt nem tudott soha megférni egymással s pártoskodásra forgácsolta szót erejét akkor is, midőn egybeforrva kellett volna valamely külső vagy belső veszedelem ellen akcióba lépni. A túltengő önérzet u. i. köny-nyen sértődik, érzékeny minden kritika iránt, ha az jószándékú is : ellenséges érzülettel fogadja, meg-bántva érzi magát általa, ami káros, sőt kárhozatos torzsalkodásra vezet.
Ez ősi átokkal szemben tagadhatatlanul vannak a lovagias jellemtipusnak előnyös, rokonszenves oldalai is. Az ilyen lelkületű ember elsőrendű katona, az ellenséget legyőzi, de nem haragszik rá (sehol a hadifoglyok olyan emberies bánásmódban nem részesültek, mint nálunk !) kedveli azonkívül a versengést, ami a haladásnak válik előnyére, az egyszerű népfajta is ki akar tűnni a többi közül, ha legény a lányszemek kedvéért, ha házasember, maga ambiciójából; érzelmeiben egyébként is gyön-géd, jó apa, jó barát s az adott szónak, becsületé-nek fanatikusa. — Ha e vonásokat nemzetünkben csupán az intelligens úri elem közt vennők észre, hajlandók lehetnénk annak az erős nyugati, saját-kép francia hatásnak betudni, ami egykor még a XII—XIV. századokban hazánk kulturáját teljesen hatalma körébe vonta s az ott frank földön virág-zott lovagságot szokásokban, szellemben átültette közénk is. Kétségtelen u. i., hogy a magyarság e lovagi természete s a lovagkorbeli nyugati kultur-állapot rendkívül hasonló vonásokat tüntet fel.
A sajátszerű azonban ép abban mutatkozik, hogy nem is annyira az úri osztályunk rendelkezik a lovagiasságnak alapvető ismérveivel, hanem in-kább megegyezik a köznép nagy átlagáóval. Népün-ket semmiféle kulturhatás ily értelemben és ily
mértékben át nem alakíthatta; ezek annyira lényé-ben gyökereznek, annyira specifikumai, hogy ősi jellegnek kell tartanunk. Mivel pedig mindkét magyar faj csoportban egyaránt föllelhetők, egyedüli magyarázata csak az lehet, hogy keletről kellett magunkkal hoznunk. — Ez a felfogás csodálatos módon találkozik egy ujabban felbukkant magyará-zattal, amely szerint a középkor s a keresztes háborúk híres romantikus lovagvilága voltakép szintén keleti hatás eredménye. Az arab-mórok hétszázóves uralma Spanyolországban hatott erész-ben a szomszédos franciákra; az átalakulást bete-tőzte aztán a szent sírért folyt évszázados, pihe-nőkkel megszakított hadakozás. Az igazi lovagi felfogás eredete csakugyan keletre utal. A bagdadi és damaszkusi kalifátusok hasonló szellemű magas kulturája korábbi a nyugateurópainál; gyökere pedig visszanyúlik még inkább keletre. Perzsiában irodalmi bizonysága a hatalmas «Sah-námé» hős-költemény ; krónikások szerint még tovább nyomoz-hatjuk Ázsiának ama területéig, hol egykor a magyarok és szomszédos turkok törzsei laktak: ama síkokon, melyek a nagy középhegyvidékektől nyu-gatra az Uraiig s attól délre a «népek kapujáig, terjednek, hol barbár lovasállamok egymást váltot-tak : vitézek hadakozók, párharcban versengők vol-tak s egykorú virágzásuk emlékei a Radloff-gyűj-tötte hősénekekben, valamint az északra szorított vogulok és osztjákok énekes mondáiban félreismer-hetetlen hagyományként lerakódtak. E keleti, már alig barbár államokban, törzsfők udvaraiban fejlett ki tehát nyilván e lovas néptől eredett magatartás, annak minden szükségszerű következményeivel s míg mi a Kaspi-tó keleti partjairól vagy attól északra a Kirgiz-steppékről hoztuk magunkkal ere-deti ősi jellemünk gyanánt, Nyugat-Európa csak jóval később, megkerüléssel Afrikán és a Gibral-táron át kapta ugyanazon szokásokat némi fejlet-tebb polgárosultabb formában. Támogatja e feltevést a népmese-kutatás is. Ami magyar népmeséink kétségkívül keleti típusúak, onnan is hoztuk; — ugyanezeket irodalmi átköltéssel az 1001 éj meséi formájában Nugat-Európa a XII. század elején kezdi szintén mór-arab közvetítés útján megismerni.
Feltevésünk még szorgos kutatásra és bővebb kifejtésre vár, de körvonalaiban a multak homályá-ból így bontakozik ki a mi népünk s a nyugat-európai lovagság alapjellemvonásainak sajátszerű egyezése ; - szóval nem úri erények ós gyarlóságok ezek bennünk, nem a nemességben sarjadt ki csu-pán, hanem ősi integráns részei kettős magyar fajunk jellemképének, amely a föld egyszerű gyer-mekében éppúgy , benn szunnyad, mint a mágnás-kaszinó bármelyik tagjában.
Ha összefoglaljuk most már e vázlatos fejtegetés eredményeit, úgy nagyjából a következő tanulságot szűrhetjük le belőle : Magyar természetűnk különös-ségei többszörös rétegeződés eredményeként évezre-des multunk lassú fejlődése folyamán alakultak ki bennünk. Legősibb alapréteget az említett ugoros és törökös fajú tömegegységek testi és szellemi eltérő vonásaiban kfell látnunk. Ezek annyira benn gyökereznek az illető két faj vérében, annyira össze-forrtak a testi típussal, hogy nem lehetnek későbbi kívülről jött elemek, holmi beleszokásnak nyomai, hanem velük született s állandó szervezeti tényezők.
Ez alaprétegekre rakódott az említett pusztai