E l ő a d t a : Császár Elemér egyetemi tanár, a felnőtt-oktatási t a n f o l y a m o n .
Hajnalodik. Egy új világ napjának tüzes korongja emelkedik a szemhatár fölé, s mikor első fényes sugaraiban körültekintünk, egy hosszú éjszaka rémes gyötrelmei után. boldogan látjuk, hogy élünk. Élünk, s a szörnyű romlásból, mely sok nemes hazafi véré-vel együtt a mélybe sodorta nemzeti vagyonunk nagy részét, a magyar lélek megújulva, megfrissülve került ki. A magyarság pszichéje ma, a proletár-diktatúra rémuralma után más, mint azelőtt volt, más, .mint az átkos emlékű Károlyi-korszak alatt, más mint a háború idején s az azt megelőzött év-tizedekben, más: nemesebb és értékesebb. A XX.
század első két évtizedének enervált, kétkedő, hitet-len, közömbös magyarja helyett ma országunk egész területén erős nemzeti érzéstől hevített magyarokat találunk, szárnyaló hittel, merész reményekkel, maga hízó önérzettel,_ erőtől duzzadó tettvággyal. így hajtott ki, az Úr végtelen jóvolta által, a bűnökkel fertőzött mocsárból a tiszta, szép virág: a buda-pesti kommunizmusból a nemzeti lélek regenerációja.
Ezt az újjászületést azonban, mely az imént, a lelkekben végbe ment el, ki kell terjesztenünk az egész közélet terére, s az egyesek szellemi regeneráló-dása után következni kell a közszellem regenerálá-sának. Egy hatalmas, céltudatos, kitartó folyamat-nak kell megindulnia, s ebben a folyamatban döntő része lesz a szellemi élet egyik legértékesebb nyil-vánulójának, a magyar műveltség legszebb kivirág-zásának, az irodalomnak. Valahányszor nemzetünk, lerázva a reáforrasztott bilincseket, szabadon tört előre, mindig az irodalom, a költészet szárnyán len-dült a magasba. Most is a magyar irodalom, a; magyar költészet támogatására, emelésére van szükségünk —-de melyik magyar irodaloméra ?
A magyar olvasóközönségnek ugyanis az utolsó negyedszázadban két egészen külön, szellemben egy-mástól távol álló, egymással alig érintkező irodalma volt. Egyelőre, míg rá nem térünk e két irány jellemzésére, nevezzük őket az öregek és fiatalok vagy a régiek ós a'z újak irodalmának; az előbbi a magyarságnak ahhoz a feléhez szólt, mely nemzete múltján s annak nemes hagyományain kegyelettel csüngött, a fajmagyarsághoz; az utóbbi a másik félhez, a nemzetközi eszmékkel eltelt, modern érzés- és gon-dolatvilágban élő elemhez. Azzal a sajátos, bár köz-ismert, helyzettel állunk szemben, hogy a múlt szá-zad vége óta íróvilágunk két csoportra különült, kö-zönségünk két táborra szakadt szét, s ennek követ-keztében irodalmunk is két félre hasadt. Hogy meg-érthessük ezt a jelenséget, s összegyűjthessük a két-féle irodalom jellemző vonásait, messze, több mint hetven év távolába kell visszanyúlnunk.
A magyar költészet szelleme a negyvenes évek közepétől, Petőfi ós Arany diadalmas föllépésétől kezdve vagy egy negyedszázadig teljesen egységes, teljesen határozott volt. Időnként ugyan akadt egy-egy költő, sőt elvétve a költők egész csoportja, mely szembehelyezkedve a közvéleménnyel vagy a kritikával, más irányban haladt, mint költőink zöme, s a maga külön fölfogását iparkodott érvényesíteni, de csakhamar elvesztette lába alól a szilárd talajt, s műveivel együtt neve is a gyors feledékenység hullám sírjába tűnt. E kivételes jelenségekkel
szem-ben minden egyéb irodalmi törekvés egy közös szellemből fakadt, s bármilyen eltérő volt is e fél-század alatt egyes költőink munkássága, bármilyen nagy értékkülönbségek választották el is Aranyt és Tompát, Kemény Zsigmondot, Jókait és Madáchot követőiknek és utódaiknak többé-kevésbbé jelenték-telen seregétől, egy tekintetben, költészetük szelleme tekintetéhen nem volt köztük eltérés. Mindannyian, nagyok és kicsinyek, az eredeti tehetségek és az utánzó mesteremberek egyaránt, érzésben és gondol-kodásban igaz magyarok voltak és a keresztény erkölcs alapján állottak. Tehetségük szerint változó sikerrel, de egyforma buzgalommal iparkodtak meg-valósítani műveikben a magyar ideált, minden al-kotásuk azoknak a nagy eszméknek szolgálatában állott, melyeket az akkor még szintén teljesen egy-séges közvélemény szenteknek tartott. Ez fejti meg múlt századi költészetünk homogeneitását, a rajta elömlő ethikai színezet differenciálatlan voltát. Köl-tészetünket ebben a korban határozott vonások jellemzik, s ezek a vonások ugyanazok maradnak, bármelyik költőnk műveiből vonjuk is el. Az érzé-sek, melyek a XIX. század második felének költőit hevítik, a hazafias érzés, a fajszeretet, a vallásos áhítat, a nemes, tiszta szerelem, az önzetlen baráti ragaszkodás, a természet szépségeiben való gyönyör-ködés ; az eszmék és indítékok, melyek műveikből felénk hangzanak, a nemzeti nagyság, ezeréves múl-tunk dicsősége, az évszázadoktól megszentelt, hagyo-mányoknak s a komoly munkának megbecsülése.
Ezekből az érzésekből és eszmékből merít a lírikus, ezeket használja mozgató rugóként az epikus és drámaíró.
Ez az egészséges állapot körülbelül a múlt. század végéig tárt. Addig a magyar írók közé csak az emelt választó falat, volt-e igazi érték műveikben vagy nem, ekkor, úgy a millennium táján, egy másik megoszlás is vehető észre az íróknak nagyra növe-kedő táborában. Az írók egy töredéke, jobbára a fiatalabb nemzedék, elkülöníti magát az öregebb, tekintélyesebb, a régi hagyományokat tisztelő írók-tól s új eszméket írva zászlajára, mint modem irány szembehelyezkedik az eddig korlátlanul ural-kodóval. Nem a legelső, de legfontosabb jelentkezése az új szellemnek Reviczky Gyula költészete, aki irodalmunkban először kísérelte meg a nemzet i eszme fölé egy másikat, az egyetemes emberit emelni. De még óvatosan, hizonyos kegyelettel, nem tagadva meg amazt sem:
Szép az ének, szent az ének, Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké Általános, emberi.
Arany Jánosnak.
A repedés költészetünk drága edényén csak épen hogy latható volt, s egy ideig nem is igen mélyült, legalább a közvélemény nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Századvégi költészet*, «fin de siéck», «dekadens irányzat» — ezekkel a jelszavakkal elintézettnek véltük mint múló jelenséget, mint irodalmi életünk gyermekbetégségét.
Csalódtunk. A kóros tünetek az új században ahelyett hogy megfogytak volna, mind tömegeseb-ben léptek föl, s csakhamar kiderült, hogy amit gyermekbetegségnek tartottunk, az súlyos, veszedel-mes nyavalya, s megfertőzi egész irodalmunkat.
4
Néptanítók Lapja 13—14. szám.
Majd, főként mikor az új irány a század első év-tizedében a Nyugat című folyóirattal orgánumhoz jutott, a gyönge repedés tátongó szakadékká mélyült s költészetünk két félre vált. Az egyik régi hagyo-mányokon kegyelettel csüngött, s ezt ósdinak, maradinak, vaskalaposnak csúfolta a másik, mely magát fiatalnak, frissnek, erőtől duzzadónak hirdette s modernségével hivalkodott.
A fiatal vagy csak fiatalos íróknak ez az ön-érzetes, hetvenkedő, piszkolódó, nemzetietlen iránya volt az utolsó évtizedek magyar költészetének rák-fenéje. Maga a hatalmas tábor, mely ennek az irány-nak szolgálatába szegődött, igen heterogén elemek-ből verődött össze. Voltak soraikban levitézlett agg harcosok, akiknek a másik oldalon kitellett a becsü-letük s most az új zászló alá sereglettek szerencsét pióbálni; voltak beteges rajongók, akiknek fejük megkótyagcsodott a dicsőség álmától: volt egypár tehetség is köztük, akiket a gyors érvényesülés mohó vágya .csábított a síppal, dobbal, trombitával dol-gozó társaságba, de legnagyobb részük ügyes, élel-mes élel-mesterember vagy épen üzletember volt, akik kijárván valamilyen újságnál az íróskodás tanonc-éveit, fiatalon, zölden és nyersen, de bizonyos tech-nikai készséggel és nagy fürgeséggel gyártották az ú j irodalom kapós termékeit.
Esztétikai szempontból is nehéz olyan jellem-vonásokat megállapítani, melyek egyformán jelle-meznék az irány minden alkotását, mert nem pozitív műszabályok követése foglalta híveiket egységbe, hanem egy negatív törekvés: a nyílt hadizenet az esztétika és a poétika évszázados, sőt évezredes szabályainak. Mint a tehetetlen embereknek általán, alkotás, továbbfejlesztés helyett a rombolásban telt a kedvük, különösen ami a forma művészetét illeti.
Kifejezésben, stílben mindenáron eredetiségre, új-ságra törekedvén, mivel nem volt akkora tehet-ségük, hogy a régi, szerintük megfakult, színtelen stílt művészi módon újítsák meg, szép, értékes, ki-fejező fordulatokkal gazdagítva, a könnyebb utat választották: megrontották azt, s a mindennapi előadástól hol a szertelen és rikító, hol az értelmet-len és zagyva felé -térve valóban teremtettek új, egyéni stílt, mely azonban csak abban volt új, hogy rosszabb, értéktelenebb volt, mint a régi, s csak abban volt egyéni, hogy más volt, mint a normális emberektől írt művek stílje. Határozott, erös érzések helyett misztikus, inkább clak sejthető, mint föl-fogható hangulatok nagyhangú szavakban, csillogó, de üres képekben — ez a modarnek lírája; kusza, unalmas történetbe belegyömöszölt apró-csepiő for-dulatok, a szürke élet jelentéktelen pillanatfölvé-telei — ez a regényük, s hatásvadászó, szellemes-kedő párbeszédekben lepörgő szegényes cselekyény, szemmelláthatólag exportcikknek gyártva — ez a dráma.
Bár ezek az esztétikai vonások is eléggé elhatá-rolják az új költészetet a régitől, az igazi, mélyre-ható különbségeket nem itt, hanem az eszmék ós érzések világában, ethikai téren kell keresnünk.
Azok a költők, akik a modernség jelszava alatt pártot ütöttek a régi irodalom ellen, erkölcsi alap-jukra nézve, világfölfogásukban és életnézetükben egészen mások voltak, mint akiket addig a magyar-ság nagy költőkként bálványozott. Űj eszmékkel eltelve, új érzésektől hevítve a forradalmárok pszicho-lógiája szerint még nagyobb hévvel támadták a
0 régit, mint ahogyan szolgálták az újat. Hogy diadalra
juttassák törekvéseiket s egyben minél nagyobb egyéni sikert arassanak költészetükkel, azt egészen a maguk modern ethikájának kifejezőjévé tették.
Forradalmat hirdettek, még pedig inkább erkölcsit, mint esztétikait, küzdvén mindaz ellen, amit mi, megvetett, szánalmas ósdiak, szentnek tartottunk, lenézvén és megcsúfolván mindazt, amit mi mint nemes érzést, szívünk legmélyén melengettünk.
A nemzeti érzést, a faji összetartozás érzését, mint elavult, idejük múlta fogalmakat félrelökték, s he-lyettük a nemzetköziség jelszavát hangoztatták ; a haza koncepciójának föláldozásával, az ország hatá-rainak képzeletbeli lerombolásával a világpoigárság egyedül üdvözítő dogmáját terjesztették. Gúnyolva és vérig sebezve magyar öntudatunkat, az ((europée-rek)) köntösében kevélykedtek; mi, akik magyar-ságunkhoz, nemzeti intézményeinkhez, ezeréves al-kotmányunkhoz és műveltségünkhöz ragaszkodtunk, elmaradt barbárok voltuiík az ő szemükben, s a két f-es, y-os «hazaffy» jekővel akartak megbélyegezni.
A haza fogalmán kívül szintén lomtárba dobták az Isten és a vallás fogalmát, s nemcsak egyházi szertartásainkat s vallásos életünk vezetőit, a keresz-tény felekezetek papjait, tették gúny tárgyává, hanem kíméletlenül üldözték magát a vallásos érzést is, a korlátoltság szimbólumának hirdetve. Túltengő önérzetükkel, képzelt nagyságukban elbizakodva, nem akarták beismerni kicsinységüket, nem aláz-kodtak meg sem Isten, sem ember előtt. Letaszí-tották a szülőket is arról a magaslatról, melyre őket az antik és a keresztény morál emelte, s míg egyfelől a szülők kötelességeit hirdették gyermekeik iránt, a gyermekek kötelességehői hallgattak, még a tartozó tisztelet és hála érzelmei alól is fölmen-tették őket. Az öregekkel, gyöngékkel, nyomoiul-takkal szemben elhallgattatták az emberszeretet szavát, sőt akadt egy modern írónk, aki a ((küz-delem a létért» elvet a legszélsőbb ridegségben alkalmazva, nyíltan hirdette, hogy a hetvenéves embereket agyon kell verni. A szerelem érzelméből is kiveszett a modern írók tollán minden nemes, gyöngéd vonás, s a szívnek finom rezdülései helyett az érzéki vágy tombolását festvén, csak az állati elemét tartották meg. Mély, két lélek kölcsönös vonzalmán és megértésén alapuló érzelem ismeretlen ebben a világban; léha, a pillanatnyi kéj mámorát hajszoló szeretkezések, bűnös, sőt természetellenes viszonyok, enervált és degenerált emberek pszicho-pathologikus vonaglásai, a bukott leányok és a tes-tüket árúba bocsátó asszonyok glorifikálása: ezek ihletik a lírikust, ezekből szövi össze a regény- és drámaíró műve cselekvényét. Az izzó, perzselő ér-zékiség, az erotika, amely azonban az egészséges erkölcsi érzékű olvasót visszariasztja, egyik leg-jellemzőbb vonása az új költészetnek ; jelentkezése, mint valami Kain-bélyeg, már messziről elárulja a modern magyar költőt.
íme a modem magyar költészet az esztétika és az etika világánál. Költészet, a mely szakít a múlttal, sőt meggyalázza azt, költészet, mely a régi, az idő tűzpróbáját kiállott ideálokat, normákat, mű-szabályokat sárba tiporva, új, szépérzékünktől és erkölcsi fölfogásunktól idegen, azzal ellenkező szel-lemi világot akar fölépíteni. Messze vezetne, ha meg akarnók keresni azokat az okokat, melyek irodal-munknak c kettészakadását előidézték, célunkhoz
képest megelégedhetünk magának a ténynek meg-állapításával. Tény az, hogy hirtelen, alig egy év-tized alatt, jóformán minden előzmény nélkül egy olyan írói nemzedék nőtt föl, még pedig számban hatalmas nemzedék, mely gondolkodásban,
érzület-ben, erkölcsben a magyar szellemtől elválva, az akkori irodalommal, írókkal és közönséggel egyaránt, megtagadott minden közösséget, és ellenségesen állott szemben nemzeti ideáljainkkal, nemzeti hagyo-mányainkkal. De miért ? Miért kellett hadjáratot viselnie a hazafias és vallásos érzés, a törvény- és tekintély-tisztelet ellen, mért kellett gyökerestől föl-forgatni azt, amin a magyarság hatalma és uralma
évszázadok óta alapult, aminek a magyar irodalom legnagyobb sikereit és dicsőségét köszöni ? A
kér-désben benn rejlik a felelet: épen azért, mert ezekkel az eszményekkel áll vagy bukik a régi, a hagyo-mányokhoz ragaszkodó magyar költészet. Ameddig közéletünk vezető motívumai, a magyar fajszeretet és a keresztény erkölcs, addig az irodalom urai a nemzeti szellem képviselői maradnak; ha azonban sikerül ezeket az eszményeket megbuktatniok, akkor a közéletben leszorítják vezéri polcáról a történelmi osztályokat, melyek eddig kezükben tartották a nemzet sorsát, a költészetben pedig háttérbe tol-ják, az irodalomtörténet kriptájába zárják a faj-magyar irodalom képviselőit. Innen az az ádáz gyűlölet, amellyel mindent támadtak, aminek a múltban volt a gyökere — értékeket és eszményeket, hagyományokat és intézményeket, törvényeket és mű szabályokat — hiszen jól tudták, hogy az ő országuk csak akkor jön el, ha a mienk elpusztul.
A küzdelem életre-halálra szólt s egy nemzet iro-dalma volt a d í j : nem csoda, ha modern költőink minden, erejüket megfeszítették, hogy kicsikarják a diadalt, hogy a mi eszményeink helyett az ő eszményeiket, a mi értékeink helyett az ő értékeiket, u mi erkölcseink helyett az ő erkölcseiket tegyék uralkodóvá mind a közéletben, mind a költészetben.
Szívós, céltudatos küzdelmük nem maradt ered-ménytelen, de e két párhuzamos törekvést, a poli-tikai és irodalmi forradalmat, nem kísérte egyforma siker, irodalmi téren a diadal nagyobb, egyeteme-sebb volt. Az ú j irány hívei itt nemcsak az első sorokba küzdötték fel magukat, hanem egyenesen vezető szerepre emelkedtek : az utolsó negyedszázad irodalmában az ú j magyar költészet termékei
szám-ban is, elterjedésben is jóval meghaladják a faj-magyar irodalom műveit. Ne áltassuk magunkat, a tények mellett ne menjünk elbehúnyt szemmel:
ez az ú j költészet tetszett és hódított, alkotásai olvasókra és vevőkre találtak, s ha az anyagi siker, a nagy közönség tetszése volna mértéke az irodalmi becsnek, akkor az új irodalom legyőzte volna a régit. Ez szerencsére nincsen így, s amint hiába tartotta a maga kora Kotzebuet nagyobb dráma-írónak Goethenél és Schillernél, Ady Endre sem na-gyobb Petőfinél vagy Móricz Zsigmond Jókainál.
Sőt ! De el kell ismernünk, hogy ennek a tőlünk idegen, sőt ellenséges irányzatnak értéktelen, kétes-értékű vagy legalább is ellenszenves alkotásai tetszésre, népszerűségre találtak közönségünk előtt.
S milyen népszerűségre ! Olvasóik tömege szinte megmámorosodik a lelkesedéstől, s Petőfi, Arany, Madách diadalai eltörpülnek egy-egy modern liri-kusnak vagy elbeszélők köteteinek vagy egy-egy modern dráma sikere mellett. Mi ez ? Psychosis-e
vagy az ízlés megtévelyedése, vagy mind a kettő?
Értelmi és erkölcsi vakságot bocsátott az Űr a magyarságra, megfosztotta a jó és a rossz, a szép és a rút megkülönböztetésének képességétől, hogy gyémántnak nézte a silány üveget és édes ambró-ziának érezte a keserű mérget? Egyik sem. A ma-gyarázatot közönségünknek az a kettészakadása szolgáltatja, amiről előbb megemlékeztem. Valamint íróink, akként olvasóink is két táborba különültek.
Azelőtt világnézet, erkölcsi fölfogás és hazafias érzés tekintetében közönségünk is homogén volt, s ha intelligenciában és műveltségben volt is különbség s gyakran igen nagy különbség, a fővárosi és vi-déki ember, a férfi és nő, a meglett és az ifjú között, szellemben az egész magyar olvasó világ egységes volt. Ez az egység veszett el az utolsó negyedszázadban, s a régi közönségünk mellé, mely tovább is a kipróbált hagyományokon járó, az év-százados ideáloknak szolgáló költészetben gyönyör-ködött, egy új közönség társult, mely elszakadva a nemzeti múlttól, idegenül viselkedett mindazzal szemben, amiben a hazafias érzés, a hagyományok tisztelete, a régi erkölcs és a régi világnézet jel-lemzően megnyilatkozott. Egészen természetes, hogy az olvasóknak ez a fele a maga érzés- és gondolatvilágát megszólaltató ú j irodalom felé for-dult. S mivel ez az ú j közönség, ha számban nem is, súlyban nagyobb volt a réginél, amellett sokkal jobban győzte pénzzel és hanggal, az eredmény nem lehetett kétséges: bekövetkezett irodalmunk tragikuma, s az értéktelen, léha, ízléstrontó modern művek elfelejtették régi irodalmunk nagy értékű kincseit, háttérbe_ szorították újabb költészetünk jeles képviselőit. Íróink és közönségünk kettéválása után bekövetkezett magának a magyar irodalom-nak is kettészakadása. Volt egy komoly irodalmunk, szellemben nemzeti, érzésben magyar, vallásban keresztény, s volt egy másik, léha, hazafiatlan, erkölcstelen vagy legalább is nem erkölcsös. Aman-nak, melyet a modernek akadémikus irodalom nevével hittek megbélyegezhetőnek, be kellett érni az erkölcsi sikerrel, a tudomány és irodalom leg-hivatottabb képviselőinek méltánylásával, emez, a modern magyar költészet, látszólag kicsibe véve az irodalmi élet vezéregyéniségeinek lenézését, élvezte az anyagi sikert és a népszerűséget, az olvasók nagy tömegének tapsait.
Nem kicsinyeljük és nem irigyeljük a modernek-nek ezeket a sikereit s szóra sem méltatnók, ha a fajmagyar irodalom kára nélkül érték volna el.
De nyilvánvaló, hogy amint a borostyán elszívja a körülölelt fának éltető nedveit s annak rovására tenyészik oly buján, ez a modern magyar költészet is elszívta a fajmagyar irodalom vérét, s hogy föl-virágozhassék, megfojtotta amazt. Mit jelentett ez a magyar költészetre, milyen óriási veszteség, hogy az igazi magyar irodalom elsorvasztásával fattyu-hajtásai burjánoztak fel — azt az irodalmi kárt fölbecsülni sem lehet. De van a kérdésnek más vonatkozása is. Az irodalom, a költészet a nemzet-nevelésnek egyik leghatalmasabb tényezője s az emberi lélek kiformálására, érzelmei kimélyítésére, gondolatfolyamatai irányítására igen nagy hatással van. Csak a legföltűnőbb példákra hivatkozom.
Gondoljunk egyfelől a Himnuszra, és a Szózatra,, másfelöl az Internacionáléra. A Himnusz és a Szó-zat, ez a két nemzeti énekünk, mely mindannyiszor
6
Néptanítók Lapja 9
:—12. szám.
fölcsendül ajkunkon, ha a közös nemzeti öröm vagy nemzeti gyász egyesit bennünket, mennyi magasztos lelki rezdülést idézett elő mindannyiunk-ban. Annak a nagy küzdelemnek, melyet a ma-gyarság létéért, függetlenségeért folytatott, ezek az énekek nemcsak kísérői, hanem mozgatói is voltak.
Hány megtévedt lelket döbbentett vissza Kölcsey szent imája, épúgy mint a húsvéti ének Faustot, vagy a Dies irae a Karthausi Gusztávját. S kell-e festenem azt a rombolást, melyet a lelkekben az Internacionálé tett, ez a szövegében és dallamában egyaránt kezdetleges, durva alkotás, ez a vissza-taszító merénylet a költészet és zeneművészet ellen?
Ha ezekre a beszédes példákra gondolunk, ak-kor meg kell értenünk, hogy a magyar közélet szempontjából sem lehet közömbös az, milyen szellemi táplálékkal látta el a múltban s látja el a jövőben a magyarságot az irodalom.
A jövő ! Ez ma a magyar szótárnak legsúlyosabb szava, súlyos minden vonatkozásban, az irodalom-ban is. Ha könnyelműen a jós szerepére mernék vállalkozni, azt mondanám, hogy ma és ezután a modern költészet beteges irányzatára, nemzetközi szellemére, hazafiatlan és vallásellenes törekvéseire úgy tekinthetünk, mint a közelmúltnak rémes álmára: sírjába temette a nagy nehéz idők nyo-mása. Deus afflavit et dissipati sunt, s elkövetke-zett az idő, hogy a magyar irodalom újra vissza-nyerje régi egységességét, azt az egységes nemzeti
és keresztény szellemet, mely azelőtt az írókat is, az olvasókat is egy nagy homogén táborba foglalta.
Hiszem, hogy elérkezett a nemzeti érzés, a nemzeti irodalom renaissance, s a közel jövőben olyan elemi erővel fog kitörni a költészetből a magyarságot éltető nemzeti szellem, amilyenre irodalmunk arany-kora óta nem volt példa.
De ez csak hit, igaz hogy meggyőződéssé erősülve, nem pedig valóság. Hogy azzá váljék a káprázta-tóan fényes jövőnek az előrevetett képe, magunk-nak is, mindannyiunkmagunk-nak dolgoznunk kell megvaló-sításán. Ne essünk abba a hibába, amelyben mindig szenvedtünk — most is, mikor idegen hatalmaktól s nem a magunk erejéből várjuk azoknak jobbra-fordultát — ne várjuk összetett kézzel a végzet kerekének gördülését, hanem kapjunk a küllők közé s lendítsük fölfelé az igazi magyar irodalom ügyét. Az előbb egy-két példán megmutattam, milyen szoros kapcsolatban van nemzeti közéletünk irodalmunkkal, de valamint költészetünk a politikai eszmék hullámzásából meríti leghatalmasabb indí-tékait, akként fordítva: a költészet éleszti, növeli a hazafias lelkesedést. Sőt, mint épen a magunk irodalmának története bizonyítja, a költészet nem egyszer gyorsabb szárnyon jár, mint a politika : a költő, lelkének finomabb alkotásánál fogva, előbb megérzi a közlélek rezdülését, s intuíciójával meg-sejtve a jövő fejlődés útját, ő tűzi ki a célt, ő szabja meg az utat a politikus számára.
Mit kell tehát tennünk, hogy a jövő irodalma olyan irányt vegyen, amelyet ma kívánatosnak látunk? Nem a költőkre, nem is a közönségre gon-dolok. Az igazi költőnek nem lehet utasításokat adni, őt az ihlete hajtja, s ha szíve, mint biztos iránytű nem jelöli ki számára a helyes utat, akkor kár minden figyelmeztető szóért. Közönségünk rá-szorul az irányításra valóban, s ebben a föladatban közre kell működnie a magyar közműveltség
min-den tényezőjének, az államnak, a sajtónak, a tu-dományos és irodalmi társulatoknak, de a munka legfontosabb, alapvető részét azoknak kell elvégezni, akikre a nemzet rábízta legféltettebb kincsének, a magyar nemzeti léleknek kiformálását: a magyar tanítóságnak. A nemzet nevelőinek — a néptanítók-nak és egyetemi profeszoroknéptanítók-nak, középiskolai taná-roknak és a fölnőttek oktatásával foglalkozó szak-embereknek— legszebb hivatása, hogy kiműveljék a gondjukra bízott közönséget; tegyék fogékonnyá azon nagy értékek iránt, melyeket egy ezredév óta a magyar szellem fejlesztett, s amelyeket a proletár-uralom gonosz könnyelműségében és vétkes tudat-lanságában egy kézleggyintéssel meg akart semmi-síteni. E megsemmisítésre ítélt értékek között volt, nemzeti irodalmunk egész kincsesháza — ezt kell tanítóságunknak újra és fokozottabb mértékben közel hozni a közönség szívéhez és- értelméhez.
Mi a magyar nemzet nevelőinek kötelessége a közönséggel és az irodalommal szemben, hogyan szolgálhatják legjobban a magyar köziélek regene-rálását? A felelet az előbbiek alapján röviden, pár szóval megadható. Az a sivár, sötét kép, melyet a nemzeti hagyományoktól elszakadt, a nemzeti ér-tékeket és ideálokat megvető költészetről festettem, önmagában, minden magyarázat nélkül beszédes tilalomfa, figyelmezteti Önöket egyik kötelességükre.
Ez : óvni, visszatartani a gondjukra bízott közön-séget a modernség tetszetős leplébe rejtőzködő hazátlan és hazafiatlan irodalomtól. Van azonban egy másik, az előbbinél nem kevésbbé fontos, de nehezebb s véleményem szerint szebb feladatunk is s befejezésül ezt szeretném a lelkükre kötni.
Ez a másik, valóban nemzetmentő föladat, rá-irányítani a közönség figyelmét és érdeklődését azokra a nagy értókelíre, melyek nemzetünk klasszi-kus íróinak műveibe le vannak rakva. Nemzeti irodalmunk, a régibb is, de főként az 'utolsó szá-zadé, Csokonaitól Mikszáthig, olyan gazdag első-rangú remekekben, hogy szégyenkezés .nélkül állít-hatjuk a nyugati nemzetek irodalma mellé. Sajnos, mint a rosszul művelt bánya, nincs kellőképen ki-aknázva, mélységeit és szépségeit azokon kívül, akiket hivatásuk késztet a velük való foglalkozásra, alig ismerik, még az ú. n. művelt közönség sem..
Amit -Lessing a német irodalomból csak Klop-stockról mondott, hogy mindenki dicséri, de senki sem olvassa, az nálunk legtöbb remekírónkról elmondható.
Mi az, amit közönségünk a XIX. század irodal-mából ismer? A regényírók közül a könnyen olvas-ható, behízelgő Jókait és Mikszáthot, az epika re-mekei közül Arany Toldiját, de persze nem az egészet, csak az első részét, valamint a balladáit,, drámáink sorából az Ember tragédiáját, lírikusaink közül az egy Petőfit, ha nem is teljesen, legalább nagyrészt. Azonkívül hazafias líránk legmegrázóbb darabjait, a Bomlásnak indult fönséges haragjától kezdve Tompa allegóriáiig, s azokat a zengzetes dalokat, melyeket ajkára vett a nép, vagy egy ügyeskezű dalköltő megzenésített. Ennyit mondhat magáénak a magyar költészet kincsesbányájából az igazi nagy közönség, semmi többet! Mindenki tudja, hogy voltak más nagy költőink is; legtöb-ben ismerik iskolai tanulmányaik halvány emléke-ként Csokonai, Kölcsey, és Vörösmarty, Kisfaludy Károly, Szigligeti és Csiky, Jósika, Eötvös