Műfaji és tartalmi összetétel

Egykor fontos vita zajlott a magyar történettudomány területén arról, hogy milyen kiterjedésű is valójában a magyar középkor forrásanyaga. A vitaindító, mint számos más esetben is, a latinos műveltségű Mályusz Elemér volt, aki összevetette a magyar kútfőállományra vonatkozó becsléseket egyfelől a francia, másfelől az orosz forrásadottságokkal. Azt állapította meg, hogy a magyar helyzet valójában ideálisnak mondható, lévén, hogy a forrásbázis terjedelme messze meghaladja a kelet-európai és északi népekéit, tehát merőben alkalmas arra, hogy a történelem legfontosabb jelenségeiről alapos, ha nem is kimerítő képet alkothassunk. Másfelől a nyugati viszonyokhoz képesti korlátozottságában is értékek rejlenek, többek között az, hogy akár egy személy számára is egy élet munkájával áttekinthető.

Mályusz optimista következtetései többek között a Zsigmond-kori oklevéltár tapasztalatain alapultak, s arra is vezették a neves történészt (aki nem mellesleg az elbeszélő források tekintetében is múlhatatlan érdemeket szerzett a tudományosságban), hogy megkockáztassa, egy-egy nagyobb korszak okleveles forrásait akár egy személy is eredményesen

kivonatolhatja kellő hozzáértés esetén.²⁹ Borsa Iván a gyakorlati szakember, a levéltáros oldaláról közelítette a kérdéshez. Azon túl, hogy Mályusz valóban különös – talán a korszak számlájára írandó – ideológiai kiszólásait helyreigazította, vele szemben a kollektív és a lépésről lépésre haladó építő munka jelentőségét hangsúlyozta. Akkaoriban rakta ugyanis le annak a nagy munkának az alapjait, mely valódi eredményeit csak kigondolójának halála után hozta meg, igaz, ekkor ténylegesen olyan ideális helyzetbe hozván a magyar középkor kutatóját, amilyenről Mályusz valójában nem is nagyon álmodhatott. A diplomatikai fényképgyűjteménynek és az eredetiben őrzött okleveleknek az egységes rendszerben való feldolgozása, a levéltári adatbázis, melynek célhoz érésében oly sokan nem hittek az építkezés évtizedeiben, ma már valóban a külföldi kuatókéhoz képest igen jó helyzetbe hozza a magyar szakembert, aki otthon, az íróasztalánál foglalkozhat olyan forrásokkal, melyeket az elszakított területek vagy éppen a Vatikán levéltárai őriznek.³⁰ A vitát azért is fontosnak kell tartanunk, mert a magyar tudományosságban a Marczali Henrik jelentette kezdetektől eltekintve a tudományosság német orientációja ellenére sem alakult ki az összefoglaló forrástan műfaji igénye, mely sok tekintetben a szótári feldolgozás arányait is másképp alakíthatta volna. Tankönyvi ill. ismeretterjesztő jellege ellenére jelentőséget tulajdonítok ezért Engel Pál lényegi meglátásait összegző mondatainak.³¹ Engel könyve bevezetésében az angol olvasóközönségnek jelezni kívánta azokat a kereteket és korlátokat, melyek között a magyar középkor kutatójának munkálkodnia kell, s melyek miatt merőben másként láttatja saját országa régmúltját, mint pl. egy angolszász szerző. Először is az elbeszélő forrásokon belül a műfaji monotóniát fájlalja, hiányolja a családi krónikákat, naplókat, memoárokat. Azt is nehezményezi, hogy valójában egy-egy eseményt legtöbbnyire csak egyféle előadásban, megközelítésben ismerünk. Kiemeli ugyanakkor az oklevelek ún. narrációinak a nyugat-európaiakhoz képest különös, de örvendetes hazai szokását, azt a mondhatni krónikákba illő mesélőkedvet, amellyel az adománnyerők érdemeit ecsetelik. Engel 300 ezerre becsüli a 13.

század elejétől megsokasodó okleveleknek a számát, melyből általános becslés szerint hozzávetőleg 10 ezer esik az Árpád-korra. Végezetül megjegyzi, hogy a kormányzati iratanyag műfaji összetétele is egyenetlen (természetszerűleg a történész az országos adóösszeírásokat hiányolja), bár arányosan oszlik központi (udvari) és vidéki írásbeliségre, s egyébként is az egykor keletkezett iratanyagnak csupán az egy-két százaléka maradt a korunkra. A neves humanizmus-kutató, Pajorin Klára is utalt arra a sajátos magyarországi

29 Mályusz,Medievisztika Kiindulópontként nem mellesleg Mályusz a Klasszika filológia tudománytörténetét vázolta fel.

30 Borsa,Medievisztika.

31 Engel,Szent István3-4.

helyzetre, hogy 1472-ig a humanista prózairodalmat kizárólag két műfaj, az epistula és az oratio képviselték, míg más műfajok, mint például a dialogus és a morális párbeszéd, teljességgel hiányoztak.³²A nyelvi forrásanyag értékelésénél ezeket a szempontokat ajánlatos lesz figyelembe venni.

Már a források jellegének leegyszerűsítő megkülönböztetése is olyan arányokat mutat, melyek sokban a Mályusz – Borsa vita fejleményeit és Engel Pál következtetéseit támasztják alá. A nyomtatott szótárkötetek rövidítésjegyzékei összesen 420 kiadványt ill. egyedi művet tüntettek fel az eddigiekben, ezek nagy részének tartalma tágabb megközelítésben homogénnek tekinthető. A szövegkiadások feldolgozottsága természetesen merőben eltérő, FejérCodex Diplomaticusának 44 kötete pl. mondhatni kiaknázatlannak tekinthető, míg Vitéz János korpusza és a Szentpétery Scriptoresében megjelent szövegek kimerítően, – bátran állíthatjuk 100 %-osan – ki lettek cédulázva. A műfajok megkülönböztetése ugyan maga sem áll minden esetben vitán felül. Az Árpád-kori legendák pl. egyfelől tartalmuk szerint hagiográfiai, esztétikai igényeik szerint irodalmi munkák, legszerencsésebb azonban őket az elbeszélő jellegű művek között számon tartani, már csak azért is, mert talán a történetkutatók vizsgálták őket a legtöbbet. Ezekkel a megkötésekkel is egyértelmű, hogy a feldolgozott anyagot uralják a hivatali és kormányzati írásbeliség forrásai: a 217 oklevéltár (közte a MOL gyűjteményét jelölő Dl/Df jelzet) és a 100 egyedileg feltüntetett normatív forrás az egész forrásbázis kétharmadát teszi ki. Hogy a fennmaradó, egymástól amúgy sem könnyűszerrel megkülönbözetethető elbeszélő jellegű szövegeket miként osztjuk csoportokra, majdhogynem elhanyagolható. Mindenesetre 40 mű ebből egyértelműen a magyarországi humanizmus alkotása. 12 mű esetében a traktátus jelleg az uralkodó, ezek között azonban a zenei értekezéstől a teológiai és retorikai tarktátuson keresztül az államelméleti munkáig terjed a színvilág. Liturgikus emlékek közé soroltam a teljes sermo-irodalmat és a himnuszanyagot is, ezek száma így összességében is csak 13, igaz, hogy olyan – valójában teljes egészében még kiaknázatlan – korpuszok tartoznak ide, mint a késő középkor obszerváns prédikátorainak sermo-gyűjteményei. A maradék 38 munkában az elbeszélő jelleg dominál, de – mint fentebb utaltam rá, – ezek között a terejdelmesebb szövegű krónikák mellett szerepelnek a szentek legendái és Bonfini nagy történeti szintézise is. A forrásanyag ilyesfajta összetétele azt a benyomást erősíti, hogy a feldolgozott nyelvi anyag a hétköznapi latin nyelvhasználatnak hűbb tükre, mint az esztétikai-alkotói normára összpontosító nyelvnek.

32 Pajorin,Crusades 244.