A KADÉMIAI D OKTORI É RTEKEZÉS

A KADÉMIAI D OKTORI É RTEKEZÉS

S VPPLEMENTVM AD L EXICON L ATINITATIS

M EDII A EVI H VNGARIAE

A-I

PARS PRIMA ET SECVNDA

COMPOSVIT

/

:

S ZOVÁK K ORNÉL

B

2011.

Tartalomjegyzék

Előszó 3-4

Bevezető 5-112

I. A Magyarországi Középkori Latinság Szótára forrásbázisának létrejötte 4-21

1. A kérdés távolabbi története 4-7

2. Az UAI felkérésének előzményei 7-8

3. A középlatin lexikográfia Magyarországon 8-10

4. A magyar nemzeti bizottság megalakulása és az indulás évtizede 10-14

5. A munka újraindulása és a megjelentetés 14-19

6. A szótár tartalma 19-21

II. A forrásbázis problémái 21-76

1. Műfaji és tartalmi összetétel 21-23

2. A nyelvi összetétele 24-26

3. A magyar kontribució 26-29

4. A ’millemagister’ 29-36

5. Az egyedi használatú szavak 37-44

6. A nyelvi igényesség szintjei 44-48

7. A lehetséges szaknyelv kérdése: a heraldika 48-62

8. Tematikus vokabuláriumok 62-63

9. A történeti és filológiai érték kettőssége 63-69

10. A nyelv bővülésének szabálytalan lehetőségei 69-70

11. Az onomasztikon kérdése 70-75

12. A kiegészítés szempontjai és irányai 75-77

III. Összegzés és eredmény 77-79

IV. Az adatok kiválogatásának és összeállításának szempontjai 79-83

V. Könyvészet és rövidítésjegyzék 84-112

SVPPLEMENTVM AD LEXICON LATINITATIS MEDII AEVI HVNGARIAE

A-I. PARS PRIMA 113-230

A 113-132

B 132-136

C 136-166

D 166-181

E 181-194

F 194-202

G 202-206

H 206-211

I 211-230

PARS SECVNDA 231-441

PARS TERTIA 441-457

“Összefoglalásként kijelenthetjük, hogy egy korszerű hazai latin szótár első 5 kötetét tartjuk kezünkben. Mivel a hazai latin nyelv az egész középkoron át meghatározó szerepet töltött be a magyar írásbeliség megindulásában, a magasabb irodalmi nyelv kialakulásában, anyanyelvünk fejlődésében, ezért a MKLSz megjelenését tudománytörténeti eseményként kell értékelnünk. E szótárral a magyar tudományos élet munkásai, a magyar művelődéstörténet vizsgálói , a történeti nyelvészet kutatói egy európai szintű a továbbiakban nélkülözhetetlen munkaeszközhöz jutottak. Tudomásom szerint a MKLSz.-ról külföldön eddig 12 elismerő ismertetés jelent meg.”

FEHÉRTÓIKATALIN, Magyar Nyelv 96 (2000) 239-244.

Előszó

Már a középkori latinság szótárát szerkesztő kutatócsoportban dolgoztam, amikor egy alkalommal gimnáziumi latintanárom, Bánhegyi Miksa atya azzal hívott fel, hogy őt érdekelték volna az ’apsis’ szó pontos jelentése és a használatát bizonyító adatok, de bizony a mi, akkor már megjelent első kötetünkben egy utalót talált az ’absis’ alaktól az ’apsis’-hoz, ahol azonban semmit nem talált. Kínos magyarázkodás után arra jutottam, hogy bizonnyal eredetileg a Gyöngyösi-féle szójegyzék cédulája tévesztette meg a szerkesztőt (ott ugyanis valóban szerepel ilyen alak), a szócikkíró azonban „nem engedelmeskedett”, ahogy a feldolgozási szabályzat tanította, negligálta az adatot. Hosszú ideig megnyugtatott a magyarázat, mígnem kezembe került Balogh Jolán nagy adattára, ahol is a budai építkezésekre és épületekre vonatkozó adatok között oolyan Bonfini-idézetre bukkantam, amelyben szerepelt a kérdéses kifejezés, Miksa atyát erről már sajnos nem értesíthettem, bár nem is hiszem, hogy élete végéig foglalkoztatta volna az amúgy jelentéktelen probléma.

Gondoltam először arra, hogy Balogh még a régi fóliáns-kiadásból szerezte az adatot, amelyben a közismerten 16. századi argumentumok sajátosan keveredtek az originális szöveggel, de rövid utánanézés után kiderült, hogy nem így van. Sőt, nem csak ez Bonfini használta építészeti szakszó hiányzik a gyűjteményünkből, hanem más terminus technicusok mellett egyszerű közsszavak is. A teljes Bonfini-korpusz alapos áttanulmányozása után már egy igen csak tisztes csokor állt rendelkezésemre, amit Ianus újonnan előkerült költeménye is tetemesen gyarapított. Most már adódott az a lehetőség, hogy a saját gyűjtésemet szembesítsem a megjelent kötetekbe foglalt anyaggal. Ez azt a lehetőséget kínálta egyrészt, hogy a Magyarországi Középkori Latinság Szótára megjelent szóanyagának a megbízhatóságát ellenőrizzem, másrészt következtetéseket vonjak le a középkori magyarországi latinság terjedelmére és fejlődési tendenciáira. A kilátások nem is csaltak meg, értékes következtetések adódtak a munka végeztével.

Jelen munkám két szerkezeti egységből áll. A bevezető röviden ismerteti a Középkori Magyarországi Latinság Szótára forrásbázisának és nyomtatott köteteinek létrejöttét, mivel ezek ismerete elengedhetetlen a benne foglalt szóanyag értékelésénél. A második részben rövid fejezetek keretében igyekeztem bemutatni azokat a legfontosabb lehetőségeket és problémákat, melyekkel a hazai latin lexikográfusnak munkája során nap mint nap szembe kell néznie, illetve levontam a szótári forrásbázisra vonatkozó következtetéseimet. Munkám lényegi, a kutatók számára jóval hasznosabb része azonban a második szerkezeti egység, mely tulajdonképpen a megjelent kötetek kiegészítését tartalmazza abban a rendben, amelyben a Szótárban is találnánk őket. Ezt az egységet három részre osztottam. Az első sorozat mintegy 1000 új szócikket tartalmaz, olyan szavak dokumentációjával, melyek eddig nem szerepeltek a Középkori Magyarországi Latinság Szótárában (a szótárszerűség megőrzése érdekében itt sorkihagyással tagoltam a szócikkeket, de nem alkalmaztam sorközt). A második részben szerepel az a szóállomány, mely a már ismert szavak dokumentációját kronológiai vagy egyszerűen számszerűen bővíti, ezek az adatok rendszerint egy-egy szó egykori használatát biztosabb alapokra helyezi. Végezetül harmadikként csatoltam a szerkezeti egységhez a hazai középkori szójegyzékek betűrendbe rendezett vonatkozó anyagát, mivel ezek fontos kontrollehetőséget biztosítanak a teljes, forrásokból kinyert szóanyag értékelésénél.

Az eredmény megnyugtatónak látszik. A Szótár mintegy 12.000 valós szócikkét mintegy 1000 önálló szóval sikerült gyarapítani. Az szavak számából adódik, hogy valódi nagyszótár áll (egyelőre nyomtatott formában az ábécé feléig) a rendelkezésünkre, másrészt a hiányok nem haladják meg a 10 %-ot, vagyis a szótár megbízható. Ezekkel a következtetésekkel bocsátom munkámat azok bírálatára, akik naponként szembesülnek a szavakban rejlő lehetőségekkel.

Budapest, 2011. január

Bevezető

I. A Magyarországi Középkori Latinság Szótára forrásbázisának létrejötte

1. A kérdés távolabbi története

A középlatin lexikográfia, ha nem is az antik latin nyelvével mérhető, de immár mégiscsak jelentős, két évszázados múltra tekinthet vissza a tudománytörténetben. Az első nagy és átfogó modern szótári összefoglaló, Ambrogio Calepino Vocabulariuma a korszak nyelvét még mint élő idiómát foglalta rendszerbe, ennek több nyelvű kiadásai a nemzeti szótárírást is megtermékenyítették.¹ A középkor latin nyelvével való foglalatoskodást eredetileg merőben történészi érdekek diktálták, a latin filológusok érdeklődését lassanként az a felismerés váltotta ki, hogy a középkorban a latin még semmiképpen nem tekinthető holt nyelvnek, ha nem is volt a szó mai értelmében senkinek az anyanyelve.

A latin bizonyos társadalmi közegben az élő kommunikáció eszköze volt egyrészt, másrészt pedig a hivatali és irodalmi írásbeliség eszközeként szoros és mindennapos kapcsolatban állt a helyileg beszélt (szubsztrátum) nyelvekkel. A beszélők ugyan nem az anyatejjel szívták magukba, többnyire 3-5 esztendős koruktól kezdték csak tanulni, s nem is ezen a nyelven gondolkodtak, kifejezőkészségük azonban személyes adottságoktól függően (így volt ez egészen a 19. század közepéig) igen magas színvonalú volt. A szubsztrátum nyelvvel való intenzív kapcsolat két jelentős fejlemény alapja lett. Az egyik, hogy a latin nyelv már a kései antikvitás (az ún. Spätlatein vagy Late Latin) óta rendszeresen korszerűsödött és bővült, a változó világ jelenségeinek leírására részint saját szabályai szerint képzett, részint kölcsönzött és a maga formájára alakított kifejezéseket, melyek egyre dúsították a szókincsét, olyannyira, hogy időnként ez a jelenség purista reakciókat váltott ki.

Másik viszont, hogy a latin esztétikai mércéivel és kifejezési formáinak gazdagságával a nemzeti irodalmi nyelvek nevelőszülője lett, s bármennyire is megkezdték, főképp a 19.

század elejétől, egyes felekezetek körében már jóval korábbtól Európa nyelvei saját latin alóli

„felszabadító harcukat”, annak alapvető hatásaitól már megszabadulni soha nem voltak képesek. Az antik nyelv filológusait lassanként az is a későbbi korok latinságához vonzotta, hogy az 500 és 1500 közötti időszakból, tehát nagyjából a klasszikus módon középkornak tekintett korból óvatos számítások szerint is mintegy tízszer annyi szöveg maradt korunkra, mint az antikvitásból, s míg az ókor teljesen feldolgozatlan (= „szűz”) szövegeinek száma

1 Melich,Calepinus III-XIII.

lassanként elfogyott, a középkori latinságé nagyjából arányait tekintve változatlan maradt. A középkor végére nézve igen megszívlelendő jelenséget mutat az a becslés, mely a nemzeti nyelvek rohamos előretörésének ellenére is a középkor végére a latin írásbeliség termékeinek arányát a nemzeti nyelvekének a tízszeresére teszi.² A belátás ezek után egyszerű volt és vállalható: a középkori és humanista latin az antik latinság szerves fejleménye, a latin nyelv történetének (két egymástól bizonyos határok mentén elkülönülő) zárófejezete. Fontos felismerés volt az is, hogy a korszak nyelvi emlékeivel való foglalkozás latin filológiai képzettséget tételez fel. Ez a fajta képzettség azonban mindaddig nem számított különlegesnek, tehát nem kellett hangsúlyozni, amíg a 19. század végén az egyre specializálódó szaktudományok rendszerében végleg elvált egymástól a régi korokkal foglalkozó két tudományág: a történetkutatás és a (klasszikus) filológia. Mivel a vázolt fejlődés során a normalizáló tendenciák rendre visszatérítették a nyelvet az antik alapokhoz, a grammatika valójában változatlan maradt, alapvetően a vulgáris latin fejlődési irányait és jelenségeit szintetizáló kései latinra orientálódott, s a szintaxis maga is csak tulajdonképpen jelentéktelennek tekinthető módosulásokat szenvedett. A valóban – már a kortársaknak is – feltűnő változást a lexikai anyag tetemes bővülése jelentette, ez vetette fel egyre követelőbben egy megbízható és könnyen használható szótárnak az igényét.

Az első, aki a középkor (aetas media) és a saját korát közvetlenül megelőző időszak (aetas infima) latinságát már történeti távlatból igyekezett glosszáriumba rendezni, s ezzel felbecsülhetetlen segédeszközt készített a korszak jobb megismerése érdekében, Charles du Fresne, Sieur Du Cange (1610-1688) volt. Du Cange szótára eredetileg 1678-ban látott először napvilágot három kötetben Glossarium mediae et infimae Latinitatis címen, de másfélszáz esztendő elmúltával szükségessé vált kibővítése, melynek közzétételére hét kötetben G. A. L. Henschel szerkesztésében 1840-1850 között került sor, majd több kiadás után ennek az átdolgozása is elkerülhetetlenné vált, s így született meg ötödik kiadás gyanánt 1883-1885 között Léopold Favre gondozásában a legendás tíz kötetes párizsi kiadás, melynek a használhatóságát mi sem bizonyíthatná jobban, mint az a tény, hogy 1954-ben a grazi Akademische Druck- und Verlagsanstalt fotomechanikus utánnyomatot készített róla annak ellenére, hogy időközben komoly nemzetközi erőfeszítések történtek egy korszerű középkori latin szótár létrehozására. A strasbourgi Charles Schmidt Petit supplément-ja 1906- ban ismét csak jelzés volt arra, hogy a renovációs munkálatok ellenére a klasszikus glosszárium mind rendszere, mind forráskezelő technikája miatt gyorsan avul, használata

2 Sprandel,Gesellschaft 107-120, 244-258.

nehézkes és nem elégít már ki korszerű igényeket. Egyre elengedhetetlenebbnek látszott a kérdéssel való korszerű szembenézés, annál is inkább, mert 1900-tól kezdve öt német akadémia szövetsége elkezdte közzétenni a latin nyelv kincsestárát, a Thesaurus Linguae Latinaet, mely a kezdetektől a 8. századig, tehát a korai középkorig fogta át a latin nyelv történetét.

2. Az UAI felkérésének előzményei

Az a gondolat, hogy a Du Cange-féle glosszáriumot újfent ki kellene egészíteni, első ízben 1913-ban a Londoni Történészkongresszuson merült fel történész és jogász körökben. Ekkor még az volt az elképzelés, hogy szerkesszenek egy történeti érdekű, történeti szempontokat előtérbe helyező középkori latin műszótárat („un lexique des termes techniques du latin médiéval”), de a háború a tervet hosszú időre elnapolta. Újabb felelevenítésére 1920-ban, rögtön azUnion Académique Internationale megalakulását követően került sor, amikor Henri Pirenne belga gazdaságtörténész indítványozta, hogy az európai akadémiák működjenek együtt a terv megvalósításában. Ekkor azonban már egy teljes latin szótár („dictionnaire complet de la latinité médiéval”) létrehozását tűzték ki célul, ráadásul az 1921-1923-ban folyó előkészítő tárgyalások során az is kikristályosodott, hogy filológiai szempontokat érvényesítő szótár létrehozása a cél, tehát elsőrangú szemponttá váltak az orthográfiai kérdések, a kritikai kiadások, ill. a kéziratokkal való összevetés a megbízhatatlan edíciók esetében. Az előzetes tervek szerint a szótárnak csak a 6-11. század közti latin emlékeket kellett volna feldolgoznia („bas latinité”), s erre építették volna folytatásként az egyes országok és nemzetek a saját területük latinságának lexikális földolgozását az ezredfordulótól, végül azonban a feldolgozandó anyag a 800 és 1200 közötti időszak latinságára módosult. 1924-ben döntés született a módszer kérdésében, mely szerint az anyag feldolgozását az egyes országok akadémiáinak felügyelete alatt működő nemzeti bizottságok végzik, ezek munkáját pedig a Párizsban székelő központi bizottság („Comité central”), központi iroda és a mellette működő titkárság koordinálja. Jellemző módon a háborút követő években a kompetenciát az újonnan meghúzott politikai határok szerint jelölték ki, a nemzeti érzékenység nagy szerepet kapott az előzetes munkaprogramban. A szerkesztés elvi egységének érdekében döntöttek arról is, hogy

„Archivum Latinitatis Medii Aevi. Bulletin Du Cange” címen folyóiratot indít a központi iroda, melynek olyasfajta szerepet szántak, mint az „Archiv für lateinische Lexikographie” a Thesaurus Linguae Latinae mellett, vagy az „Ephemeris Épigraphique”-é a Corpus Inscriptionum Latinarum esetében. A munka ezen döntéseknek megfelelően folyt egészen 1928-ig, amikor is felmerült annak az igénye, hogy az anyagot a reneszánsz koráig kellene

összegyűjteni, s az ebben az ügyben lefolyt vita ismét négy esztendőt vett igénybe. Az egyik javaslat fenntartotta az eredeti tervet, miszerint a cél egy teljes szótár (thesaurus) létrehozása, s az időhatárt 1200-ig tolta ki; a másik javaslat a reneszánsz-kutatók érdekeit érvényesítve 1500-ig tolta ugyan ki az időhatárt, de csak a Forcellini–De Vit-féle szótárból hiányzó anyagot dolgozta volna fel glosszárium jelleggel. Végre is 1932-ben a központi irodánál döntés született a kérdést illetően, s szükségessé vált azon országok tagakadémiáinak a felkérése is, melyek eredetileg kimaradtak a munkából, hisz nem rendelkeztek a területükön 1000 előtt keletkezett latin szövegekkel. Mivel a Magyar Tudományos Akadémia 1927-ben szintén tagja lett az Union Académique Internationale-nak, 1932-ben felszólítást kapott arra, hogy vegyen részt a Novum Glossarium Mediae Latinitatis előkészítő és feldolgozó munkálataiban.³

3. A középlatin lexikográfia Magyarországon

A magyar histórikusok történeti szövegek értelmezéséhez a 19. század végéig kénytelenek voltak megelégedni Szenci Molnár Albert 1604-ben napvilágot látott Dictionariumával, illetve Pápai Páriz Ferencnek az eredetileg Nagyszebenben 1767-ben, majd később másutt számos kiadásban megjelent Dictionarium manuale Latino-Ungaricum et Ungarico-Latino- Germanicumával, esetleg Márton Józsefnek a Bécsben 1818-ban Bécsben kiadott Lexicon trilingue Latino-Hungarico-Germanicumával. Ezek a szótárak ugyanis saját koruk latin nyelvhasználatát igyekeztek szótári rendszerben az olvasóközönség elé tárni, s ebben a nyelvhasználatban rengeteg középkori és koraújkori eredetű latin szó ill. jelentés élt tovább.

Történtek ugyan korábban is kísérletek egy magyar „Du Cange” megszerkesztetésére (1787- ben pl. száz arany jutalmat tűztek ki egy olyan szótár létrehozásáért, melynek a címe Glossarium mediae et infimae Latinitatis Hungaricae Ecclesiastico-Historico-Diplomatico- Iuridico-Oeconomico-Dicasterialis-Philologico-Reale lett volna, s a jelentéseket németül, magyarul és horvátul magyarázta volna meg), de ezek kegyes kívánságok maradtak. 1894-ben azonban Ponori Thewrewk Emil, Finály Henrik, Imre Sándor és Hegedűs István előterjesztésére sok éves előzmények útán (az ügy 1888 óta rendszeresen szerepelt az Akadémia napirendjén) a Magyar Tudományos Akadémia pályadíjat tűzött ki egy szótár összeállítására, mely a közép- és újkorban Magyarországon használatos latin szavak jelentését az antikvitás latin nyelvén és magyarul egyaránt megmagyarázza. Miután 1888 óta rendszeresen foglalkozott a középkori és kora újkori latin emlékek latin nyelvének kérdésével,

3 Harmatta,Előszó V-IX. Fráterné,Bizottságok 365-374.

az akadémiai pályázatot Bartal Antal Glossarium mediae et infimae Latinitatis regni Hungariae-ja nyerte el, mely 1901-ben Budapest mellett Lipcsében, a nagynevű Teubner Kiadó műhelyében is napvilágot látott⁴. Bár Bartal glosszáriuma saját korában sem volt korszerű, mégis jó hazai és nemzetközi visszhangot kapott, s azóta történésznemzedékek sora használta legfontosabb, gyakran szinte egyedüli lexikai segédeszközeként, ennek folytán mára szinte fogalommá vált Bartal neve és munkája. A szójegyzék használati értékét nem csak az jelzi, hogy az összes jelentős középlatin filológiai és történeti segédtudományi kézikönyv máig hivatkozik rá szinte kivétel nélkül⁵, de az is, hogy a Hildesheim és New York székhelyű Georg Olms Verlag 1970-ben, Budapesten pedig az Állami Könyvterjesztő Vállalat reprint sorozata 1983-ban közzé tette fotomechanikus újranyomásban. Az azonban hamar kiderült, hogy a középlatin szótár ügye ezzel sem oldódott meg megnyugtatóan. Amint a Du Cange- glosszárium esetében is történt, egyre másre derültek ki a hiányosságok (hangsúlyozni kell azonban, hogy csak egy létező kézikönyv hiányosságai tudnak kiderülni!), s a különböző szakterületek művelői kiegészítő szójegyzékeket kezdtek közzétenni saját szak- vagy tudományterületük legfontosabb folyóirataiban. 1902-ben Heinrich Gusztáv és Némethy Géza már felhívást tettek közzé a Magyar Történelmi Társulat folyóiratában, a Századokban kiegészítések közzétételére, amire válaszul 1902–1913 között a folyóirat hasábjain Dőry Ferenc, Révész Kálmán, Jurkovich Emil, Kemény Lajos és Hóman Bálint összesen tíz közleményben⁶, a Magyar Nyelv 1905. évi kötetében Borovszky Samu egy közleményben⁷, az Egyetemes Philologiai Közlöny évfolyamaiban pedig 1902–1913 között Hegedűs István, Závodszky Levente, Vértesy Dezső, Endrei Gerzson összesen hét közleményben⁸, önálló formában pedig 1909-ben és 1913-ban Budó Jusztin⁹ és Hóman Bálint¹⁰ bocsátották a kutatók rendelkezésére saját gyűjteményeiket. A pótlások megjelenési helyei egyben kijelölték azokat a tudományágakat is, melyeknek az érdeklődésére a középlatin szótár számíthatott: ezek a magyar nyelvtudomány, a történettudomány és a filológia. A tény ugyan érdekes, hogy Eperjessy Kálmán és Juhász László latin nyelvű történeti szöveggyűjteményükhöz függelékként egy egészen jól használható szótárt is csatoltak 1935-ben¹¹, s ennek segítségével szintén

4Bartal,Glossarium.

5 Legújabban pl. Mantello - Rigg,Medieval Latin 105.

6Századok 36 (1902) 589-590, 690-691, 784-787, 882-884, 960-964; 37 (1903) 190-192, 388-389, 685-687, 584- 585; 47 (1913) 67-71.

7Magyar Nyelv 1905, 41.

8EPhK 26 (1902) 117-118, 216-218; 27 (1903) 467-473; 28 (1904) 219-221; 29 (1905) 31-35; 30 (1906) 689-693;

32 (1908) 280-286; 37 (1913) 724-729.

9Budó,Symbolae.

10Glossarium. In: Hóman,Pénztörténet 660-675.

11Szótár. In: Eperjessy – Juhász,Szemelvények 238-266.

nemzedékek szereztek lexikai ismereteket, de a probléma akut mivoltán lényegében mit sem változtatott a dolog. Már csak azért sem, mert időközben a szótár egyszerű jelentésmegadó kézikönyvből kutatásmódszertani segéd- vagy kézikönyvvé lépett elő. Az előzményekből annyi mindenesetre világosan kiderült, hogy a magyarországi latinság szótárának megalkotása már az 1920-as nemzetközi eseményeket megelőzően is, hosszú időn keresztül olyan tudományos terv volt, mely számos tudományágat érdekelt, s melyet a Magyar Tudományos Akadémia szinte létrejötte pillanatától támogatott. Ennek érdekében a legkülönbözőbb szakterületek kutatói és egyetemi oktatói óriási magánerőfeszítéseket tettek a közelebbi és a régmúltban. Maga a megoldás azonban intézményes hátteret igényelt, hogy kilépjen a magánszférából. A kérdés további sorsa merőben összefüggött az egyetemi oktatással, azokkal a kísérletekkel, melyek a kései és keresztény (Révai József, Czebe Gyula) vagy a középkori latinságnak (ifj. Horváth János és Mezey László) egyetemi katedrát próbáltak teremteni.

4. A magyar nemzeti bizottság megalakulása és az indulás évtizede¹²

A nemzetközi latin szótár ügye szerencsésen találkozott a régóta meglévő magyarországi igénnyel. Az Union Académique felkérését véleményezésre az Akadémia a Történelmi Bizottságnak osztotta ki, amely 1933. június 19-i ülésén foglalkozott is az üggyel, és a felkérést örömmel fogadta. A Történelmi Bizottság javaslata értelmében az Akadémia osztályközi bizottságot alakított azMTA Középkori Latin Szótárbizottsága néven, melynek formális alakuló ülésére 1934. március 12-én került sor, ahol is megjelent dr. Balogh Jenő, az Akadémia akkori főtitkára is, hisz ekkor kapta a Magyar Tudományos Akadémia egyik első nemzetközi együttműködésre szóló felkérését. Az ülésen elnökké választották Szentpétery Imrét, a magyar diplomatika nemzetközi hírnevű kutatóját, előadóvá pedig a Ianus-monográfus Huszti Józsefet.

Az I. Osztály részéről Gombocz Zoltán osztályelnök, Láng Nándor, Förster Aurél és Jakubovich Emil akadémikusok, a II. Osztály részéről pedig Fináczy Ernő osztálytitkár, Lukinich Imre, Gombos Ferenc Albin, Hajnal István és Dőry Ferenc akadémikusok kaptak felkérést a tagságra, a névsor kevéssel utóbb Láng Nándorral, a Debreceni Egyetem professzorával egészült ki. Állandó munkatársként Fludorovits Jolánt kérték fel a szótár szervezési és adminisztratív feladatainak elvégzésére. A Bizottság összetétele nem csak azt mutatja, hogy a szótár létrehozásában a magyar tudományosság komoly interdiszciplináris erőfeszítéseket tett, de geográfiai értelemben is felölelte az ország számos tudományos

12 Alapvető forrás az irattárunk munkalapjai mellett Dr. Fludorovits Jolán Budapesten, 1951. május 14-én az új Bizottság kérésére készült ,,Beszámoló a Középkori- és Magyarországi-Latin Szótár munkálatairól 1934-1951.

febr.-ig” című összefoglalója, Harmatta előszava is erre támaszkodott.

műhelyét Budapesttől Pécsen és Szegeden át Debrecenig. Rögtön az első ülésen körvonalazódott az a kettős feladat, melynek megoldása a Bizottságra várt: a középkori források kicéduláztatásával egyrészt eleget tenni a nemzetközi együttműködés kívánalmainak, másrészt pedig az így felgyűjtött anyagból megalapozni a magyarországi középkori latinság teljes szótárát. Szerencsés módon a Bizottság már ekkor úgy döntött, hogy nem tartja magát a Comité central instrukciói értelmében a trianoni határokhoz, hanem a történelmi Magyarországon keletkezett szövegek feldolgozására törekszik, de a korban szokatlan módon nyitva hagyta a lehetőséget az utódállamokkal való baráti tudományos együttműködésre is. 1935. április 1-én a Bizottság jelentésben számolt be a Comité central-nak megalakulásáról, szervezetéről és az előkészítő munkálatok megindításáról. A munka megindítása előtt Fludorovits Jolán megbízták azzal, hogy az Union Académique utasításait sajátos szempontok szerint átdolgozza. A két célt már a gyűjtés során meg kívánták különböztetni azzal, hogy a Párizsba küldendő anyagot fehér színű cédulákra, az itthon felhasználandó anyagot pedig kék színű cédulákra jegyeztették ki. Az első és legfontosabb lépés a források listájának összeállítása volt, ezt követően pedig az értelmezhető és következetes rövidítési rendszer. Elvileg négy csoportra osztották a feldolgozást: okleveles anyag (Szentpétery Imre), törvények (Dőry Ferenc), elbeszélő források (Jakubovich Emil) és szójegyzékek; a szakrális rendeltetésű szövegek jegyzékének összeállítására sem ekkor, sem a későbbiekben nem találtak embert, bár az ekkoriban Münchenben tanulmányait végző ifj. Horváth János neve többször is felmerült és a későbbiekben tett is ezirányú lépéseket. A lista beküldése az ALMA hasábjain való megjelentetés céljából végül elmaradt, mivel évről-évre bővült azoknak a forrásoknak a köre, melyeket felvettek a jegyzékbe. Az indulás után nem sokkal súlyos veszteségek érték a vállalkozást: elhúnyt Gombocz Zoltán, Fináczy Ernő és Jakubovich Emil, akik tudásukkal és tapasztalataikkal sokat segítettek a csoport munkájában. Részben az ő helyükre, részben kibővítésként Madzsar Imrét, Kováts Ferencet, Pais Dezsőt, Szidarovszky Jánost és Melich Jánost kérték fel. A munkatársak toborzásának első időszakában úgy látszott, hogy a történészek jelentős szerepet vállalnak a munkavégzésben, érett kutatókként és az ifjabb generáció tagjaiként egyaránt szóba kerültek az Anonymus monográfus Szilágyi Loránd, a filológiai módszer történeti alkalmazásának lehetőségeit kutató Istványi Géza és Guoth Kálmán, a Szentpétery-tanítvány premontrei szerzetes Kumorovitz L. Bernát, a társadalomtörténész Kring (később Komjáthy) Miklós és a levéltáros (később évtizedeken át az Archivio Segreto vezető beosztású levéltárosa) Pásztor Lajos. Mivel őket inkább a tárgyi-tartalmi vonatkozások foglalkoztatták, kevésbé találták vonzónak a gyűjtőmunkát. Végül kizárólag Fischer (később Ferenczy) Endre volt az egyetlen, aki történészként Szt. István okleveleinek kicédulázásával

részt vett a munkában, a feladat egyébiránt teljességgel a filológusokra hárult. Ugyan az utóbbiak közt is voltak olyanok, akiknek a lelkesedése szalmalángnak bizonyult, mint Kardos Tibor, Tomasz Jenő és Polednik Gyula, lassanként azonban kialakult azoknak az állandó munkatársaknak a köre, akiket a rendkívül alacsony, kezdetben cédulánként 5 filléres, később már 10 filléres díjazás sem tudott elriasztani: Mészáros Ede az elbeszélő és korai okleveles források, Ács Károly a törvények, Misner Béla a Hunyadi kori szövegek Gáldi László a szójegyzékek, Hardy Laura pedig a szakrális rendeltetésű szövegek, főleg zsinati határozatok kicédulázására vállalkoztak, akikhez Kövendi Dénes a családi okmánytárak, Waczulik Margit az elméleti jellegű munkák (traktátusok) és Mayer Erzsébet a prédikációk feldolgozásával csatlakoztak alkalmanként. Horváth János a liturgikus költészet és a Ritus et ordo című inkunábulum feldolgozását végezte 1936-ban, de később külföldi tanulmányai miatt hosszú időre kivált a munkából.

Az 1935. esztendő folyamán fontos kérdésekben kellett állás foglalni. Először is meg kellett határozni a korszakhatárt, melynek keretein belül a keletkezett szövegek feldolgozandók.

Miután a lengyelek 1550-ben állapodtak meg, sőt alkalmanként túl is léptek ezen az időponton, alkalmasnak látszott átmenetileg az 1440. év, de végül a Bizottság, rugalmasan kezelendő formában ugyan, a magyar középkor hagyományos határa, az 1526. esztendő mellett döntött. A másik lényeges kérdés a kéziratokhoz való viszony problémája volt. Azt természetesen nem vállalhatta a munkacsoport, hogy a teljes kiadatlan forrásanyagra kiterjeszti a gyűjtést, de a megbízhatatlan edíciókban rendelkezésre álló szövegek esetében elkerülhetetlennek látszott a kéziratok figyelembe vétele. Végül arra való tekintettel, hogy nem állt rendelkezésre megfelelő, paleográfiában is járatos szakember, aki vállalta volna a cédulázást, a kérdést a Bizottság függőben hagyta. Végül lényegi kérdésnek bizonyult a szövegkiadások közti hierarchia megállapítása, köztudomásúlag a legtöbb forrásszöveg ugyanis több kiadásban is rendelkezésre állt, s ezek közül nem mindig a legújabb volt a legmegbízhatóbb. A gyűjtésnél problémaként merült fel az adategység fogalma, aminek a következtében az oklevelek esetében pl. nem kiadványokat céduláztattak, hanem tematikus ill. kronológikus egységeket alakítottak ki.

Elviekben a Comité central utasításának megfelelően exhaustív módszert követtek, tehát minden szóra, lett légyen az középkori vagy antik, az adott egységből legalább egy adatot kiírtak.

A cédulázó munkálatok egyik hatásaként feltétlenül meg kell említeni, amint arra Huszti József is kitér a Bizottság 1936. október 27-i ülésének jegyzőkönyvében, hogy intenzív kutatások indulhattak meg a magyarországi latin filológia területén. A szójegyzékeket cédulázó

Gáldi László a szójegyzékeknek¹³, Ács Károly Szerémi Györgynek latinságáról értekezett, Istványi Géza a középlatin filológia aktuális helyzetét foglalta össze a német történettudomány vezető folyóiratában, a Deutsches Archivban¹⁴, s Guoth Kálmán hasontárgyú cikke mellett a mesterük tiszteletére írt Szentpétery Emlékkönyvben¹⁵. A rendkívüli cédulamennyiséget termelő Mészáros Ede (1935 és 1958-ban bekövetkezett halála között 114.214 darab cédula elkészülte köthető hozzá) a Műhely / Ergastérion című folyóiratban összefoglalhatónak vélte a magyarországi latinság főbb szabályait¹⁶. Ezen cikke körül parázs vita kerekedett, melynek eredményeként Huszti tisztázta a Szt. István-kori latinság eredetének és összetételének kérdését¹⁷.

1935-1944 között a gyűjtőmunka valóban lenyűgöző méreteket öltött. Az 1935-ben rendelkezésre álló 5000 cédulát 1936-ban 5 munkatárs közel 60.000, 1937-ben 7 munkatárs 22.000, 1938-ban 8 munkatárs 30.000, 1939-ben 6 munkatárs 23.000, 1940-ben 7 munkatárs 22.000, 1941-ben 6 munkatárs 21.000, 1942-ben 5 munkatárs 29.000, 1943-ban 4 munkatárs 17.000, 1944-ben pedig 3 munkatárs 5000 cédulával gyarapította, aminek eredményeként 1944- re a cédulák száma a Novum Glossariumnak kiküldött fehér cédulákkal együtt meghaladta a 230.000-et, azok nélkül pedig a 180.000-et, ami már valóban tetemes forrásbázisnak tekinthető.

A bizottság évente egyszer ülésezett, s időközben több ízben kiegészült új tagokkal. A munka szervezési feladatai azonban ekkor már zömükben Huszti Józsefre, a bizottság referensére és Fludorovits Jolánra, az egyetlen állandó munkatársra hárultak. A valóban lendületes munkának a háború vetett gátat. Egyrészt az Union Académique-kel való kapcsolat fokozatosan lazult, mígnem 1942-ben egészen megszakadt, ekkortól már a magyar Bizottságnak jelentéseit sem volt hova elküldenie. Ennek folyományaként a hazai latin szótár megalapozásának ügye került előtérbe. Másrészt a cédulázó munkatársak közül többek sorsát tragikusan befolyásolta a háború, közülük a Németországba hurcolt munkaszolgálatos Misner Béla soha nem térhetett vissza ... 1944 őszén, Budapest ostroma előtt az egész cédula-anyagot leszögezett ládákban az Akadémia pincéjében helyezték el, ahol a front elvonulása után Huszti és Fludorovits a ládákat felfeszítve és a cédulák egy részét szétszórva találták. Mihelyt alkalom adódott rá, Fludorovits a teljes cédula-állományt az Akadémiai Könyvtár tisztviselőinek és altisztjeinek segítségével felhozatta és a könyvtárban helyeztette el. Itt a helyhiány miatt többször cserélt helyet az anyag, 1951 elején azután az MTA kézirattárának új helyiségébe került, s itt is maradt, mígnem az újjá

13Gáldi,Contributions.

14Istványi,Philologie.

15Guoth,Latinság.Istványi,Középlatin.

16Mészáros , Közép-latinság.

17Huszti, Szent István.

alakult Bizottság nevében Horváth János 1951. április 12-én gondoskodott az anyagnak az Eötvös Collegium Könyvtárába való átszállításáról.

5. A munka újraindulása és a megjelentetés¹⁸

Az időközben Horváth János vezetésére bízott vállalkozás 1951-ben meglehetős nehézségek közepette ugyan, de ismét elkezdődött. A munka lelke továbbra is — egészen 1954-ben bekövetkezett haláláig — Huszti József volt, aki első lépésként felmérte az elszenvedett károkat, majd az addigi gyűjtés hiányosságait, s folyamatos cédulázó munkával gondoskodott ezek pótlásáról. Különösen a folyóiratokban és gyűjteményes munkákban talált olyan oklevélközléseket, melyek tetemesen bővíthették a nyelvi anyagot. Halálával a munka megfelelő munkahely és állandó munkatárs hiányában mintegy három esztendeig látszólag szünetelt, de a munkalapok tanúsága szerint a cédulák továbbra is folyamatosan érkeztek be a korábbi megbízatásoknak megfelelően, méghozzá tetemes számban: 1952-ben Györkössy Alajos, Mészáros Ede, Wagner József, Módi Mihály, 1953-ban Huszti József, Baloghy Mária, Györkössy Alajos, Mezey László, Mészáros Ede, Wagner József, 1954-ben Kápolnay Lajos, 1955-ben Vermes Stefánia, Mészáros Ede, Waczulik Margit, 1956-ban Mészáros Ede és Waczulik Margit, 1957-ben Mészáros Ede, Szalay Ágnes, Waczulik Margit, 1958-ban Mészáros Ede, 1959-ben pedig Waczulik Margit, Mészáros Ede és Zsilka János cédulái gyarapították a korábbi gyűjteményt. 1957-ben végre az Akadémia Irodalomtörténeti Intézete biztosított egy helyiséget és egy főfoglalkozású állás is létrejött, s ezzel megteremtődött annak a lehetősége, hogy megkezdődjék a gyűjtött anyag számbavétele, ellenőrzése és most már külső munkatársak bevonásával a nemzetközi kötelezettségvállalásnak megfelelően az 1200 előtti cédulák betűrendezése.

Közben az Union Académique is elhatározta a háború megszakította vállalkozás folytatását, s a vállalkozás irányítását 1954-ben a dán Franz Blatt aarhusi professzorra bízta, akinek a munkájának köszönhetően a Novum Glossarium L betűt magába foglaló első füzete 1957-ben napvilágot láthatott. Bár a füzetek megjelentetése azóta akadozik, elméleti kételyek is nem kis mértékben merültek fel a nemzetközi latin szótár megvalósíthatóságát illetően, és az ábécé közepén indult szótár még nem érte el az S betűt, így gyakorlati haszna is rendkívül kevés, az azonban mindenki előtt világos és kétségbe vonhatatlan, hogy a nagyvállalkozás számos nemzeti latin szótárt indított útjára. 1953-ban megindult a lengyel, 1959-ben a német, 1960-ban a katalán, 1968-ban a svéd, 1975-ben a harmincas évek előzményei után (Latham

18Harmatta , Előszó.

1934-1935-ös Medieval Latin Word-List-je) az angol, 1977-ben pedig a holland és a cseh középlatin szótárak megjelentetése. Közülük mind a mai napig csak kevesen jutottak közel a megvalósuláshoz: a finn (1958), az olasz (1970) és a jugoszláv (1978) szótári munkálatok lényegében a megjelentetéssel befejeződtek, s Du Cange glosszáriumának kivonataként megjelent egy kéziszótár is időközben (Niermeyer), a lengyelek, a svédek, a hollandok, a katalánok szótára már közel jár a betűrend végéhez¹⁹, s ebben a sorban a magyar szótár ügye sem áll már olyan rosszul. Időközben ugyanis az MTA is felvette a kapcsolatokat az Unionnal, és újból bekapcsolódott a Novum Glossarium munkálataiba. Az 1200 előtti anyag betűrendbe szedését követően azonban kiderült, hogy a harmincas években kialakított gyűjtési utasítások nem felelnek meg a Novum Glossarium korszerű követelményeinek. 1960-1962 között ezért újra cédulázásba kellett kezdeni, de ekkor már a korai, 1200 terjedő anyag teljes kicédulázása volt a cél. Ennek megvalósítását Horváth János megbízásából Boronkai Iván irányította, akit Boros Vilma, Hackel Anna, Karancsy Lászlóné, Redl Károly, Szepessy Tibor, Waczulik Margit és Teész Frigyesné cédulázó munkája támogatott, s hozzájuk 1963-1966 között Kenéz Győző, Oszvald Ferenc, Pataki János levéltárosok, valamint Miklósváry Józsefné (Borzsák Erzsébet) és Kerényi Károlyné csatlakozott. A nagy jelentőségű revízió következtében azután egyrészt a 11-12. század forrásanyaga minőségileg szinte teljes mértékben megújult, azaz nincs olyan szó vagy fontos jelentésárnyalat, amelyet ne lehetne a cédulák segítségével dokumentálni; másrészt az eredetileg meglévő cédulaállomány hozzávetőlegesen megháromszorozódott.

A korszerűbb és nagyobb számú adat birtokában Horváth János végre elkezdhette a magyar kötelezettség teljesítését, s az L—M—N betűs szóanyagnak a Novum Glossarium számára történő megszerkesztését. A szavak adatait először is jelentéstani kategóriák szerint kellett besorolni, amelyben nagy segítséget jelentett a Thesaurus Linguae Latinae feldolgozása. Ezt követően a jelentéstani kategórián belül kronológiai rendet kellett teremteni, folyamatosan ügyelve arra, hogy az összeállított anyag a lehető legteljesebben tükrözze mind műfaji, mind pedig a feldolgozott adatok számának tekintetében az 1200-ig terjedő magyarországi latinságot. Végül az így kialakított jelentéskategóriákat franciául is értelmezni kellett. Az ily módon megszerkesztett és a Comité central-nak kiküldött szóanyagot azután a Novum Glossarium szerkesztői valóbban kiaknázták, hisz az 1962-ben (Meabilis-Miles), 1963-ban (Miles-Mozytia) és 1965-ben (Mox-Nazaza) napvilágot látott fsciculusok már tekintélyes mennyiségű magyarországi anyagot tartalmaznak, több száz dokumentáló adat

19 Solymosi,Középkori latinság 81-82.

mellett önálló jelentéskategóriákat is²⁰.

Ezt követően 1964-ben Horváth János a szótári munkálatok irányítását Boronkai Ivánnak adta át, aki az MTA támogatása folytán 1960 óta másodmagával fofoglalkozásúként dolgozhatott a szótári anyag előkészítésén, s hamarosan négy részfmunkaidős munkatárs is segítette a feladatok elvégzésében. A munkának ekkortól fogva az MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoport adott otthont. Mivel a nemzetközi vállalásnak továbbra is eleget kellett tenni, Boronkainak először az O és P betűk anyagát kellett megszerkesztenie a fentiek szerint, amit azután megfelelő formában ki is küldött a Novum Glossarium számára. Másik soron következő feladata a fiatal szerkesztőnek az volt, hogy a magyarországi szótár tervét tető alá hozza. Mivel a háború után nem alakult újjá a szótár munkálatait felügyelő akadémiai bizottság, ekkor Boronkai nem számíthatott ennek sem elvi, sem gyakorlati támogatására. Az ezzel kapcsolatos első feladat az összes céduláknak egységes betűrendbe rendezése és továbbra is meglévő hiányok kiküszöbölés volt. Az egész anyag abszolút betűrendbe szedése lehetővé tette, hogy az időközben 750000-re szaporodott cédulákat, gyakorlatilag a középkori magyar történeti forrásanyag egységes tárgymutatóját,mindazok a szakemberek használhassák, akiknek ez a kutatásait előmozdíthatja. Történészek közül elsősorban Solymosi László, a magyar nyelvészek sorából pedig Büki Béla mélyedt el az anyag saját szakmai szempontjaik szerinti vizsgálatában. A rendezés másik hozadéka az volt, hogy a szerkesztő felmérhette a továbbra is fennálló hiányokat, gondoskodhatott pótlásukról, mindenesetre megállapíthatta azt, hogy az összegyűjtött adatbázis kiválóan alkalmas arra, hogy az előzetes terveknek megfelelően a magyarországi latin nyelvhasználatot reprezentáló és dokumentáló szótár készülhessen belőle. Időközben Boronkai Iván állhatatos antikváriumi és akadémiai könyvtári másolati gyűjtőmunkája eredményeképpen létrejött az a könyvtári infrastrukturális környezet is, mely nemcsak a szótári munkát támogatja mindmáig hatékonyan, hanem különböző filológiai és történeti kutatásokhoz is jó alapot szolgáltat. A szorosabb értelemben vett szótári könyvtárhoz járult a filológus Révay Józsefnek főleg a kései és keresztény antikvitásra nézve tartalmas és gazdag könyvtára, ill. Trencsényi Waldapfel Imre szintén kitűnő klasszika-filológiai könyvgyűjteménye. A munka alapfeltétele azonban mégiscsak a társvállalkozások megjelent köteteinek beszerzése volt, e tekintetben bizton állítható, hogy manapság a szótár szerkesztősége rendelkezik a legteljesebb és a legkönnyebben használható ilyen tárgyú gyűjteménnyel Magyarországon.

20 A Szótár szerkesztőinek feladata többek között az is, hogy figyeljék és regisztrálják a magyar közreműködés hasznosításának arányait. Vö. az elmondottakat többek közöttBoronkai Iván ismertetéseivel a Novum

Glossarium űjabban megjelent köteteiről: Antik Tanulmányok 30 (1983) 158-159 (Op-Or); 32 (1985-1986) 120 (Or-Oz).

Ezen előzmények után elódázhatatlanná vált a magyarországi szótár végleges tervezetének az elkészítése, amelynél szerencsére már jó és használható minták álltak rendelkezésre. A tervezésnél főleg a Thesaurus Linguae Latinae rendszerét alapul vevő, thezaurizáló jellegű Mittellateinisches Wörterbuch addig megjelent I. kötetét vették alapul, a terv megvitatására aztán az MTA I. Osztálya ad hoc bizottságot állított fel, melynek tagjai — Benkő Loránd, Boronkai Iván, Borsa Iván, Borzsák István, Csóka J. Lajos, Györffy György, Harmatta János, Horváth János, Mályusz Elemér, Mezey László, Mollay Károly, Székely György és Tarnai Andor, a magyarországi középkori latinság kutatásában érdekelt tudományágak képviselői – először írásban, majd két alkalommal – a 1973. december 13-án és 1974. március 15-én tartott bizottsági üléseken – szóban is kifejtették véleményüket az elkészült tervezetről, amelyet alapjában véve alkalmasnak találtak, s ennek következtében a tervezet a Klasszika-filológiai Bizottság és az azóta sajnálatos módon megszűnt Középkori Munkabizottság elé kerülhetett megvitatásra. A két akadémiai bizottság véleménye alapján az MTA I. Osztálya is elfogadta és jóváhagyta a tervezetet, s ezzel a magyar szótár kiadási munkálatai zöld utat kaptak.

A szótár előkészítése a háború után is megtermékenyítőleg hatottak a középlatin filológiai és eszmetörténeti kutatásokra. 1974-ben a középkori kútfők tartalmi és kronológiai kérdéseit vitatták meg filológusok és történészek²¹, majd 1975-ben a szótár munkálataival kapcsolatban rendeztek tudományos kollokviumot, mely számos külföldi kutató is meghívást kapott.²² 1977. május 4-én Harmatta János az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya ülésén ismertette az elvégzett munkálatokat, s ugyanott Boronkai Iván bemutatta hozzászólások reményében a szótár mutatványát²³. A szótár történetében az 1977. év egyébként is új korszak kezdetét jelentette. Az Akadémia Központi Hivatal Társadalomtudományi Főosztálya ez évtől kezdve ugyanis négy, ill. öt állandó és több ideiglenes munkatárs közreműködését biztosította a szótár munkálataiban, amelynek felelős szerkesztőjéül Boronkai Ivánt, az irodalomtudományok kandidátusát jelölték ki. 1978-ban ily módon felállhatott az MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoportján belül — jórészt kezdő, a középkorkutatásban alig járatos fiatal latin szakos tanárokból — az a munkaközösség, amelynek állhatatos és egyre színvonalasabb munkája nyomán a szótár megjelentetésének ügye is napirendre került. Ugyanebben az évben az MTA I. Osztálya jóváhagyta a Magyarországi Középkori Latinság Szótára szerkesztő-bizottságának

21Középkori kútfőink.

22Colloque.

23Harmatta,Szótár. Boronkai, Mutatvány.

összetételét, mely ismét azt mutatta, hogy a latin szótár létrejötte számos tudományág érdekét szolgálja és interdiszciplináris együttműködés jegyében fog megszületni a régóta kívánt mű.

A Harmatta János elnökletével megalakult bizottság tagjai lettek Benkő Loránd, Borzsák István, Csapodi Csaba, Fügedi Erik, Györffy György, Hadrovics László, Karácsonyi Béla, Klaniczay Tibor, Mályusz Elemér, Mezey László, Mollay Károly, Sinkovics István és Székely György. 1991-ben az időközben elhúnyt Mezey László helyére Vízkelety András, 1992-ben Sinkovics István és Mályusz Elemér helyére Érszegi Géza és Engel Pál kerültek. Újabb időkben távozott az élők sorából Karácsonyi Béla, Klaniczay Tibor, Mollay Károly és Hadrovics László. A többnyire akadémikusokból álló bizottság hatékony támogatása mellett (itt külön ki kell emelni a középkori kutatások ügye felett mindenkor éberen őrködő Klaniczay Tibor, valamint a lektorként is áldozatos munkát végző Fügedi Erik és Borzsák István támogatását) megkezdődhetett a készülőfélben lévő munka kiadásra való előkészítése.

A kézirat még akkori viszonyokhoz képest is sokáig feküdt a kiadónál, végül azonban 1987- 1989-ben és 1991-ben Boronkai Iván szerkesztésében az Akadémiai Kiadó gondozásában végre megjelenhetett az A-B ill. C betűket felölelő I-II. kötet 365 ill. 461 oldalon, ekkor még 3-3 fasciculusban, melyeknek munkatársai Bellus Ibolya, Boronkai Iván, Déri Balázs, Hegyi Balázs, Mezey Ágnes, Szabó Mária, Szabó Zsuzsanna, Ványai Katalin, majd Hegyi György, Pataki Mária, Szécsi Katalin és Szovák Kornél voltak. Az első köteteket Borzsák István és Fügedi Erik lektorálták. A D-E betűket magába foglaló III. kötet, mely már az Argumentum Kiadó és az Akadémiai Kiadó közös gondozásában, Boronkai Iván és Bellus Ibolya szerkesztésében jelent meg, összesen 501 oldalt ölel fel, munkatársai pedig Bellus Ibolya, Boronkai Iván, Déri Balázs, Hegyi György, Romhányi Beatrix, Szabó Mária és Szovák Kornél, lektorai pedig Érszegi Géza és Fügedi Erik voltak. A IV. kötet az F-G-H betűkkel 1993-ban látott napvilágot Boronkai Iván és Szovák Kornél szerkesztésében az Argumentum Kiadónál, 307 oldalon, Bellus Ibolya, Boronkai Iván, Déri Balázs, Romhányi Beatrix, Szabó Mária és Szovák Kornél munkájaként, Borzsák István és Solymosi László lektori munkája mellett. Végül az I betűt magába foglaló V. kötet kiadására Boronkai Iván időközbeni halála és a szerkesztőség elhelyezési körülményeinek megváltozása miatt 1999-ben került sor 465 oldalon Szovák Kornél szerkesztésében, Bellus Ibolya, Boronkai Iván, Déri Balázs, Kisdi Klára, Monostori Martina, Szabó Mária és Szovák Kornél közreműködése mellett, Borzsák István és Solymosi László lektorálásában. 1987-1999 bő évtizede alatt 2099 oldalt sikerült megjelentetni az egymást sorban követő, egyre gazdagabb tartalmú és kiegyensúlyozottabb kötetekben, miközben a csoport 1993 augusztusában újfent eleget tett a Novum Glossarium iránti kötelezettségnek, s kiküldte Párizsba az S-Z betűk feldolgozott teljes anyagát, amivel

utolérték az új Du Cange aktuális munkálatait. Időközben nagy érvágást jelentett a munkálatok számára, hogy több tapasztalt és begyakorolt munkatárs kivált az ekkorra már összeszokott csapatból, s a munkát 1960 óta szervező és jelentős részben végző Boronkai Iván, a vállalkozás lelke, 1995. május 13-án elhúnyt. A főszerkesztői feladatokat ekkortól Szovák Kornél vette át. A folyamatosan bővülő forrásbázisról a második kötettől a forrásjegyzék kiegészítései tesznek tanúbizonyságot, a II. kötetben 4, a III-ban 2, a IV-ben 2, az V-ben 8, tehát összesen 16 oldalon, ami pontosan a fele az eredeti, 32 oldalas forrásjegyzéknek. A megjelent kötetek a történész Solymosi László²⁴ és a magyar nyelvész Fehértói Katalin²⁵ részéről igen jó hazai és nemzetközi visszhangot kaptak a tudományos szaksajtóban, a német R. Gründel és K. Nehring, a magyar származású, nyugaton élő G.

Silagi és A. P. Orbán, az angol R. P. H. Green, a belga A. Dierkens valamint az olasz R.

Bracchi egyaránt kiemelték a magyar teljesítmény értékeit, s főleg azt hangsúlyozták, hogy a szótár segítségével milyen kiváló tájékoztatást kaphat a nyugati filológus és történész a magyarországi középkori forrásanyag tekintetében.²⁶ Közben persze az is kiderült, hogy minden újabban előkerülő forrás újabb szavakat és jelentéseket hoz napvilágra. Ennek folytán a szerkesztőség úgy döntött, hogy egy leendő supplementum-kötet megalapozásaként pótlások formájában bocsájtja a használók rendelkezésére a felgyülemlett értékes anyagot.

Kezdetben hazai folyóiratban²⁷ jelent meg két értékes közlemény, végül az Archivum Latinitatis Medii Aevi felkérésére ezek egyesítve és kiegészítve a Novum Glossarium folyóiratának hasábjain is megjelentek.²⁸

6. A szótár tartalma

A Magyarországi Középkori Latinság Szótára olyan, tíz kötetre tervezett értelmező szótár, amely azoknak a legtöbbnyire már nyomtatásban megjelent latin nyelvű szövegeknek a szavait tartalmazza és értelmezi, amelyek a középkorban Magyarországon keletkeztek, ill.

magyarországi használatra készültek vagy használatban voltak. Mivel az első ismert magyarországi oklevél 1002-ben kelt, kezdő időhatárként az 1000. esztendő kínálkozott. A végső határt a mohácsi vész évében, 1526-ban — a magyar középkor hagyományos felső

24Solymosi,Középkori latinság.

25FehértóiSzótára.

26 Humanistica Lovaniensia, XXXVIII (1989), p. 369 (regisztráció). The Library Quarterly, 1990/jan., p. 88 (regisztráció). Deutsche Literaturzeitung, 1 12 (1991 )/jan.-febr., pp. 2932 (R. Gründel). Oxford Journals, 1991 /1 , pp. 131-132 (R.P.H. Green). Salesianum, 53 (1991)12, p. 448 (R. Bracchi). Deutsche Literaturzeitung, 113 (1992)/nov.-dec., pp. 769-770 (R. Gründel). Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters, 48 (1992)/1, pp.

290-291 (G. S.). Mnemosyne, XLVI (1993)11 , pp. 1 19-121 (A.P. Orbán).

27Boronkai–Szovák,Pótlások.Szovák,Pótlások.

28 ALMA 1995.

korhatárában — határozható meg, mivel a középkortudomány művelői úgy látják, hogy az ezt követő korszak műfajokban is, mennyiségi szempontból is lényeges gyarapodást eredményezett az írásbeliségben; az újkorinak tekinthető latin nyelvű források feldolgozása más, újabb vállalkozás feladata kell hogy legyen (a felső határt hosszú ideig határozatlanság előzte meg: 1526 mellett a gyűjtésből láthatólag szóba került 1540, a középkori magyar állam függetlenségének végleges elvesztése, ill. 1600 is). Ugyancsak külön feladatot jelent az adott időszak névanyagának összegyűjtése és szótárszerű feldolgozása (onomasticon); ezt tehát az MKLSz nem tekintette feladatának. A középkori Magyarország természetesen a maitól vagy a közelmúltétól eltérő határok és közjogi keretek között értendő fogalom. Magába foglalja a mai Szlovák Köztársaságnak szinte egész területét, Erdélyt, a Bánságot, Horvátországot, Szlavóniát is, hiszen ezek mind a Regnum Hungariae határai között helyezkedtek el, a magyar király uralkodott fölöttük. Azok a források, amelyek a fenti értelemben vett területről a jelzett időhatárok között ránk maradtak, természetesen nem azonosak annak az időszaknak az írásbeli termésével: ebből igen sok elpusztult, de remélhetőleg egy bizonyos százaléka csak időlegesen lappang. Azonban még így is tekintélyes azon forrásműveknek a száma, amelyeket az MKLSz szerkesztői feldolgoznak és idéznek — nem számítva a folyamatosan megjelenő újabb forráskiadványok anyagát, amelyet igyekeznek bevonni a feldolgozásba. Ami pedig az írott források műfaji színképét illeti, ez is meglehetősen gazdagnak mutatkozik. A — tág értelemben vett — történeti kútfők csoportjába tartoznak a törvények, oklevelek, gazdasági följegyzések, a levelek (misszilisek) java része, valamint a geszták és krónikák; terjedelmét tekintve ez a csoport a legnagyobb, és az újabb meg újabb publikációknak köszönhetően állandóan terebélyesedik. Az — ugyancsak tágan értelmezett — szépirodalom körébe vonhatók a legendák (noha történeti, egyháztörténeti, liturgiatörténeti jelentőségük elvitathatatlan), részben a fent már említett geszták és krónikák is, valamint a költői alkotások. Ez a felsorolás nem teljes, s nem tekinthető teljesen egzaktnak sem: inkább csupán vázlatos képet kíván nyújtani az anyagról. Nem szabad megfeledkezni azokról a szövegekről sem, amelyek eredetije görög nyelven íródott, fordításuk azonban a magyarországi latinságot gazdagítja. Eme forrásanyag szókincsét dolgozza föl az MKLSz, tekintet nélkül arra, hogy egy-egy szó ókori vagy középkori-e, hogy jelentése a klasszikus korból már adatolt-e, vagy a középkorban új jelentéssel használták. Ilyenformán a szótár középkori kultúra bő adattára, mondhatni: kincstára, vagyis a szó eredeti értelmében vett thesaurus. Ennek pedig nem csupán a hazai középkorkutatás szempontjából van nagy jelentősége, hanem ama szerepénél fogva is, amit —forráskiadványaink sokszor elavult vagy jórészt hozzáférhetetlen volta következtében

— a középkori magyarországi írásbeliség (elemeinek) a külföldi kutatók számára való

feltárása jelent. Ezt szolgálja az is, hogy — miként ez külföldi társvállalkozások esetében is látható — a szójelentéseket és a szótár használatához nélkülözhetetlen magyarázatokat latinul is megtalálja a használó, lévén ez — főként a középkorkutatásban — még ma is nélkülözhetetlen közvetítő nyelv. Külön ki kell emelni az MKLSz szerepét abban a tekintetben, hogy a szerzőgárda számos esetben regisztrálja a szövegkiadások hibáit, sőt tesz

— igen sok esetben száz százalékos biztonsággal — javaslatot azok korrigálására. Ennek nem csupán a szótárban közölt forrásidézetekben van nyoma, hanem esetenként ösztönző erővel hat új szövegkiadás készítésére is.

A Magyar Tudományos Akadémia 1932 óta nagy emberi energiákat és gazdasági erőforrásokat mozgósított és fektetett be a hosszútávú nemzetközi együttműködés érdekében, s ezeknek az energiáknak és befektetéseknek köszönhetően a vállalkozás még ma is él és folyamatosan törekszik céllitűzései megvalósítására. Huszti József, Horváth János és Boronkai Iván szervező és tervező munkája nyomán a szerkesztés ma már rutin feladat, melybe a jövendőbeli fiatalabb munkatársak is könnyen, főleg pedig gyorsan beletanulhatnak.

A szótár kevés megmaradt munkatársa igyekszik eleget tenni továbbra is azoknak a nemzetközi kötelezettségeknek, mely az 1932. évi felkérés folytán a magyar tudományosságra hárulnak.

II. A forrásbázis problémái

1. Műfaji és tartalmi összetétel

Egykor fontos vita zajlott a magyar történettudomány területén arról, hogy milyen kiterjedésű is valójában a magyar középkor forrásanyaga. A vitaindító, mint számos más esetben is, a latinos műveltségű Mályusz Elemér volt, aki összevetette a magyar kútfőállományra vonatkozó becsléseket egyfelől a francia, másfelől az orosz forrásadottságokkal. Azt állapította meg, hogy a magyar helyzet valójában ideálisnak mondható, lévén, hogy a forrásbázis terjedelme messze meghaladja a kelet-európai és északi népekéit, tehát merőben alkalmas arra, hogy a történelem legfontosabb jelenségeiről alapos, ha nem is kimerítő képet alkothassunk. Másfelől a nyugati viszonyokhoz képesti korlátozottságában is értékek rejlenek, többek között az, hogy akár egy személy számára is egy élet munkájával áttekinthető.

Mályusz optimista következtetései többek között a Zsigmond-kori oklevéltár tapasztalatain alapultak, s arra is vezették a neves történészt (aki nem mellesleg az elbeszélő források tekintetében is múlhatatlan érdemeket szerzett a tudományosságban), hogy megkockáztassa, egy-egy nagyobb korszak okleveles forrásait akár egy személy is eredményesen

kivonatolhatja kellő hozzáértés esetén.²⁹ Borsa Iván a gyakorlati szakember, a levéltáros oldaláról közelítette a kérdéshez. Azon túl, hogy Mályusz valóban különös – talán a korszak számlájára írandó – ideológiai kiszólásait helyreigazította, vele szemben a kollektív és a lépésről lépésre haladó építő munka jelentőségét hangsúlyozta. Akkaoriban rakta ugyanis le annak a nagy munkának az alapjait, mely valódi eredményeit csak kigondolójának halála után hozta meg, igaz, ekkor ténylegesen olyan ideális helyzetbe hozván a magyar középkor kutatóját, amilyenről Mályusz valójában nem is nagyon álmodhatott. A diplomatikai fényképgyűjteménynek és az eredetiben őrzött okleveleknek az egységes rendszerben való feldolgozása, a levéltári adatbázis, melynek célhoz érésében oly sokan nem hittek az építkezés évtizedeiben, ma már valóban a külföldi kuatókéhoz képest igen jó helyzetbe hozza a magyar szakembert, aki otthon, az íróasztalánál foglalkozhat olyan forrásokkal, melyeket az elszakított területek vagy éppen a Vatikán levéltárai őriznek.³⁰ A vitát azért is fontosnak kell tartanunk, mert a magyar tudományosságban a Marczali Henrik jelentette kezdetektől eltekintve a tudományosság német orientációja ellenére sem alakult ki az összefoglaló forrástan műfaji igénye, mely sok tekintetben a szótári feldolgozás arányait is másképp alakíthatta volna. Tankönyvi ill. ismeretterjesztő jellege ellenére jelentőséget tulajdonítok ezért Engel Pál lényegi meglátásait összegző mondatainak.³¹ Engel könyve bevezetésében az angol olvasóközönségnek jelezni kívánta azokat a kereteket és korlátokat, melyek között a magyar középkor kutatójának munkálkodnia kell, s melyek miatt merőben másként láttatja saját országa régmúltját, mint pl. egy angolszász szerző. Először is az elbeszélő forrásokon belül a műfaji monotóniát fájlalja, hiányolja a családi krónikákat, naplókat, memoárokat. Azt is nehezményezi, hogy valójában egy-egy eseményt legtöbbnyire csak egyféle előadásban, megközelítésben ismerünk. Kiemeli ugyanakkor az oklevelek ún. narrációinak a nyugat- európaiakhoz képest különös, de örvendetes hazai szokását, azt a mondhatni krónikákba illő mesélőkedvet, amellyel az adománnyerők érdemeit ecsetelik. Engel 300 ezerre becsüli a 13.

század elejétől megsokasodó okleveleknek a számát, melyből általános becslés szerint hozzávetőleg 10 ezer esik az Árpád-korra. Végezetül megjegyzi, hogy a kormányzati iratanyag műfaji összetétele is egyenetlen (természetszerűleg a történész az országos adóösszeírásokat hiányolja), bár arányosan oszlik központi (udvari) és vidéki írásbeliségre, s egyébként is az egykor keletkezett iratanyagnak csupán az egy-két százaléka maradt a korunkra. A neves humanizmus-kutató, Pajorin Klára is utalt arra a sajátos magyarországi

29 Mályusz,Medievisztika Kiindulópontként nem mellesleg Mályusz a Klasszika filológia tudománytörténetét vázolta fel.

30 Borsa,Medievisztika.

31 Engel,Szent István3-4.

helyzetre, hogy 1472-ig a humanista prózairodalmat kizárólag két műfaj, az epistula és az oratio képviselték, míg más műfajok, mint például a dialogus és a morális párbeszéd, teljességgel hiányoztak.³²A nyelvi forrásanyag értékelésénél ezeket a szempontokat ajánlatos lesz figyelembe venni.

Már a források jellegének leegyszerűsítő megkülönböztetése is olyan arányokat mutat, melyek sokban a Mályusz – Borsa vita fejleményeit és Engel Pál következtetéseit támasztják alá. A nyomtatott szótárkötetek rövidítésjegyzékei összesen 420 kiadványt ill. egyedi művet tüntettek fel az eddigiekben, ezek nagy részének tartalma tágabb megközelítésben homogénnek tekinthető. A szövegkiadások feldolgozottsága természetesen merőben eltérő, FejérCodex Diplomaticusának 44 kötete pl. mondhatni kiaknázatlannak tekinthető, míg Vitéz János korpusza és a Szentpétery Scriptoresében megjelent szövegek kimerítően, – bátran állíthatjuk 100 %-osan – ki lettek cédulázva. A műfajok megkülönböztetése ugyan maga sem áll minden esetben vitán felül. Az Árpád-kori legendák pl. egyfelől tartalmuk szerint hagiográfiai, esztétikai igényeik szerint irodalmi munkák, legszerencsésebb azonban őket az elbeszélő jellegű művek között számon tartani, már csak azért is, mert talán a történetkutatók vizsgálták őket a legtöbbet. Ezekkel a megkötésekkel is egyértelmű, hogy a feldolgozott anyagot uralják a hivatali és kormányzati írásbeliség forrásai: a 217 oklevéltár (közte a MOL gyűjteményét jelölő Dl/Df jelzet) és a 100 egyedileg feltüntetett normatív forrás az egész forrásbázis kétharmadát teszi ki. Hogy a fennmaradó, egymástól amúgy sem könnyűszerrel megkülönbözetethető elbeszélő jellegű szövegeket miként osztjuk csoportokra, majdhogynem elhanyagolható. Mindenesetre 40 mű ebből egyértelműen a magyarországi humanizmus alkotása. 12 mű esetében a traktátus jelleg az uralkodó, ezek között azonban a zenei értekezéstől a teológiai és retorikai tarktátuson keresztül az államelméleti munkáig terjed a színvilág. Liturgikus emlékek közé soroltam a teljes sermo-irodalmat és a himnuszanyagot is, ezek száma így összességében is csak 13, igaz, hogy olyan – valójában teljes egészében még kiaknázatlan – korpuszok tartoznak ide, mint a késő középkor obszerváns prédikátorainak sermo-gyűjteményei. A maradék 38 munkában az elbeszélő jelleg dominál, de – mint fentebb utaltam rá, – ezek között a terejdelmesebb szövegű krónikák mellett szerepelnek a szentek legendái és Bonfini nagy történeti szintézise is. A forrásanyag ilyesfajta összetétele azt a benyomást erősíti, hogy a feldolgozott nyelvi anyag a hétköznapi latin nyelvhasználatnak hűbb tükre, mint az esztétikai-alkotói normára összpontosító nyelvnek.

32 Pajorin,Crusades 244.