A lehetséges szaknyelv kérdése: a heraldika

A történeti medievisztika egyik fontos segédtudomány a heraldika, mely a hadszervezet átalakulásával párhuzamosan kialakuló címerhasználat kérdéseivel foglalkozik.

Lényegi megállapítása, hogy a címerhasználat történetében két, alapvetően különböző korszakot választ el egymástól. Az első korszakban, melynek időbeli határai Magyarországon 1526-ig terjednek, a címereknek valódi megkülönböztető szerepe volt a csatatereken és a mindennapokban egyaránt, ezt „élő heraldikának” szokás hívni. Az ezt követő időben a lőfegyverek elterjedése miatt a lovagi fegyverzet lassanként korszerűtlenné válik, a címereknek a dekoratív (társadalmi megkülönböztető) szerepe formálódik ki, míg eredeti funkciója elhanyatlik, ezért ennek a korszaknak a bevett neve a „hanyatló heraldika kora”.

Latinitás szempontjából a kérdésnek az ad jelentőséget, hogy az élő heraldika korszakában fejlődik ki az a nyelvezet, mely a 16. századtól fokozatosan megmerevedik és a 19-20.

98 Podhradczky,Chronicon 6. A Vitruvius-hely értelmezésére:ThLL II,957 s.v. ’astragalus’. Ipolyi,Mythologia 135. Domanovszky helye: SRH I, 143.

99 A kérdésre Juhász Erika felvetése nyomán egy szövegolvasó szemináriumon lettem figyelmes, amiért a doctorandának tartozom köszönettel.

századra valóságos műnyelvvé válik, melynek szóhasználata és megfogalmazásai rendkívül szigorú szabályokhoz igazodnak.¹⁰⁰

Magyarországon a címerhasználat a 13. század elejétől vált egyre elterjedtebbé, az a szokás azonban, hogy az uralkodó ilyen jelvénnyel adományozza meg érdemeket szerzett hívét, s a címert esetleg művészilég le is festik, netán szavakkal is leírják az oklevélben, csak 1326 után, valójában a 14. század végétől terjedt el Magyarországon. A minket érdeklő címerleírásoknak éppen az ad jelentőséget, hogy a bennük szereplő terminológia a 15. század végén már meglehetősen szabályozottnak látszik, s a hanyatló heraldika korában ezen alapul a heraldikai műszókincs, a terminológia. Szótárszerkesztő elődeink feltehetőleg jól látták ennek a jelentőségét, az excerpáló módszer esendősége mellett legfeljebb az téveszthette meg őket, hogy a Monumenta Hungariae Heraldica címen közzétett három kötetnyi címereslevél a teljesség benyomását keltette. Az utóbbi évtizedek heraldikai kutatásai és nagy társdalmi érdeklődést kiváltó kiállításai (pl. a Zsigmond-kiállítás) ráirányították a figyelmet arra, hogy a címereslevelek alapvetően vizualitásuk tekintetében nyertek számbavételt és feldolgozást, nyelvileg egyáltalán nem. Bárczi Gusztáv történeti és modern szakszavakan vegyesen feltűntető heraldikai műszótára szinte használhatatlan a filológusnak, ezért ajánlatosnak látszik a forrásokig magukig visszamenni. Mivel afféle „állatorvosi lókén” számos terminológiai és filológiai kérdést felvet, érdemesnek látszik alaposabban szemügyre venni egy küllemében sem éppen utolsó Jagelló-kori címereslevelet. Mielőtt azonban ehhez hozzáfognánk, tisztázni kell azt a kérdést, hogy a Zsigmond-kori (1387-1437) kezdeteket követően Mátyás uralkodása alatt vált újra intenzívvé az uralkodói címeradományozási tevékenység, s ennek a csúcspontját nyelvi tekintetben azért is a Jagelló királyok három évtizede képezi, mert ekkor már erősen hatottak a humanizmus mércéi a kancelláriai megfogalmazásokra. Ennek egyik fontos bizonyítéka az a címereslevél, amely eredetiben nem, csak az ún. Oláh Formuláskönyvben maradt fenn, de amit címfelirata szerint maga Antonio Bonfini fogalmazott. Ennek teljes egészében mindmáig publikálatlan szövege a következő:

Arma quedam per Anthonium Bonfinis facta:

[Nos,] Wladislaus etc. Cum nichil fidelibus obsequiis principi gracius esse debeat solaque fides inter ceteras virtutes multum suo iure promereri videatur, nichilque a regia dignitate ipsa ingratitudine debeat esse magis alienum, iccirco decoris nostri et exornande fidelitatis habendam duximus esse racionem. Nam cum summa Iohannis t.

scriptoris et familiaris nostri fides et assiduitas, qui historiam Hungaricam ab Anthonio

100 Bertényi ,Címerváltozatok. Bertényi,Címertan.

t. editam fideliter rescripsit, nuperrime venisset in mentem, eius fideles elegantesque labores immunes¹⁰¹ preterire nequimus, quos non tam alieno, quam nostro testimonio sat hactenus exploratos habuimus. Quare cum aliis virtutibus eius, tum probitatis fidelitatisque constancia commoti ab omni vicio ignobilitatis eximendum¹⁰² et in nobilitatis ordinem numerandum esse et iure et sponte censuimus. Quin eciam non modo t., sed eius gracia t. patrem suum ceterosque fratres eius et heredes omnes cum universa posteritate perpetuo hoc honore honestandos esse arbitramur, proinde Iohannem t., patrem, fratres et heredes omnes cum universa posteritate in nobilium ordinem privilegio et auctoritate nostra ita creamus, ascribimus et annumeramus, ut ex hoc tempore in semper pro nobilibus habeantur, haud secus atque si ex antiquo nobilique sanguine prodiissent. Ut de nostris et externis viris, qui in nostro servicio versati sunt, eque benemereri videamur¹⁰³, preterea hec arma et nobilitatis insignia concedimus et donamus, quemadmodum in capite privilegii picta sunt, videlicet scutum celestini coloris desuper, || inferius vero aurei et Fortunam coronatam¹⁰⁴ in habitu purpureo volubili rothe¹⁰⁵ insidentem, cum brevi in altera manu, cui scriptum sit ’soli Deo’, in altera vero screptrum¹⁰⁶, insuper autem galeam coronatam cum paribus insignibus dependentibus a tergo fimbriis purpureis, celestinis et viridibus, que quidem galea pro militari crista habeatur. Quin eciam ultro concedimus et mandamus, ut ceterorum more nobilium t., pater et fratres eius heredesque posteri omnes his nobilitatis insignibus, quibus ultro donavimus, ubique terrarum utantur, sive in preliis singularive certamine et equestri sive in circumscriptis certaminibus aliisque militaribus et generosis studiis his, u<bi> libuerit, preterea in obsignatoriis anulis et sigillis, item domi militi<eque> in velis aureis et tentoriis ac in omni denique expedicione pro eoru<m> arbitratu et voluntate eos hec arma ceterorum ritu nobilium usquequ<aque> gestare sponte nostra concedimus et iubemus. Hanc igitur immunitatem honori<s> perpetuum iccirco sponte nostra concedimus et donamus, ut viros bonos et fideles pro dignitate honestemus et ad regnorum nostrorum decus et splendorem eo magis in posterum nobilium numerus amplificetur,¹⁰⁷ a[c] cet<ri> eo vehementius istorum exemplo succensi ad capescendam virtutem et imitanda fidelitatis obsequia certatim excitentur, quo uberiorem in principe remuneracionem beneficenciamque cognoverint. In cuius rei fidem, memoriam confirmacionemque perpetuam presentes litteras fieri iussimus, manum propriam apposuimus nostrique sigilli appensione munivimus. Datum.¹⁰⁸

A szöveg egy egyedi használatú szót kínált volna (’immuneratus’), ez azonban Pray kiadásában olvasati hibának bizonyult, Tóth rekonstruált ’immunerator’ változata szintúgy.

101 Alatta kihúzva: <minim>e muneratos, sor fölé írva: immunes. Pray,Diatribe 123 töredékes kiadásában:

immuneratos. Wagner töredékes kiadása alapján helyesen hozza: Tóth,Analecta 57.

102 Az ’ab omni vicio ignobilitatis eximendum’ helyén a másolatban a minden kétséget kizáróan a romlott ’ab omni virium ignobilitate asserendum’ alak áll, ezt Pray ki is hagyja egészében. Az ’asserendum’ helyett szóba jöhetne még egy ’auferendum’ is. A ’commoti’ némileg vitatható olvasat, Wagner verzióján alapszik: Tóth, Analecta 57.

103 Wagner kiadása alapján Tóth, Analecta 57: atque bene mereri videantur. Mint javítási kísérlet elgondolkoztató.

104 A másolatban: fortunatam coronam, javította Décsényi, II. Ulászló 62.

105 A másolatban: rothi, Décsényi (sic)-kel jelölte.

106 A másolatban: screptrum.

107 A másolatban: amplificentur.

108Jászóvári v. Oláh Miklós Formuláskönyve fol. 99^r-v. (Miestne Pracovisko Matice Slovenskej Jasov, Jászói prépostság volt könyvtára 78. sz. kézirat; Magyar Országos Levéltár, Df 282621, 393 és 395. sz. fénykép). Pray, Georgius,Diatribe 123-124. Décsényi,II. Ulászló 62. A rekonstrukciót megkísérelte a nyomtatott kiadások alapján Tóth,Analecta 57.

Ennek ellenére tanulságos a szabályos ormuláktól való elütés ésre törekvés és Fortuna istenasszony, valamint a devíza részletes leírása a szövegben. Feltehetőleg Bonfini maga fogalmazta Ulászlótól nyert saját nemesi levelét is, legalábbis erre vall a ’cliens’ rá jellemző kifejezése a formulában: ’quibus caeteri proceres, nobiles, milites et clientes regni nostri ex iure et consuetudine uti, frui et gaudere consueverunt.’¹⁰⁹ Az 1492-ben kelt armális sem eredetiben, sem közép- vagy újkori kéziratban nem maradt ránk, egyedül egy nyomtatvány tartotta fenn a szövegét. A belső kritériumoka azonban meggyőzően tanúskodnak egy valahai eredeti oklevél egykori meglétéről. A humanista szerző, akit Supplementumomban magam is erősen kiaknázni törekedtem, érdemeit taglaló szöveg és fordítása a következő:

„Cum splendor omnis ac vera nobilitas e virtute proficiscatur et ex ea maxime, quae aut militia aut scientia comparatur, ac virtutis proemium sit honor, nihilque magis bonum regem addeceat, quam virorum merita pensitare et pro dignitate cuiusque virtutem colere et ornare, ne illa proemio defraudata languescat et cum ignavia vitium afferatur, nos ultro Antonium Bonfinium civem Asculanum, serenissimo olim Matthiae regi praedecessori nostro carissimum virum doctissimum, omnium bonarum artium cognitione praeditum et utraque lingua praestantem, de maiestate nostra, ac universa Hungaria optime meritum, quando ab origine mundi ad nostra usque tempora nos ac Hungaros nostros perpetua illustravit historia, Hermogenem, Herodianum, Philostratumque e Graeco in Latinum transtulit, Architecturam et multa, diversaque volumina edidit, in primis nostra, quacumque possumus, nobilitate donamus, quamvis genere, suapte virtute elegantissimisque operibus sat ubique gentium nobilis esse videatur, et inter nostros egregios nobiles familiares aggregamus, adscribimus et adnumeramus. … Deinde, veluti opera sua plene testantur, eumdem Antonium immortalitatis artificem, bonum poetam, elegantem historicum, et oratorem optimum pronuntiamus, edicimus, et declaramus, quod et doctissimi viri, qui citra invidiam loquuntur, omnes plane fatentur. Et quamvis hos titulos studiosorum prius iudicia tribuerunt, nostra tamen consimili sententia et auctoritate munimus, donamus corona laurea et cum cultu et habitu gestandi auri potestatem concedimus, ut splendido cultu aurea magis ingenia inter homines enitescant.”¹¹⁰

„Minthogy mindenféle méltóság és az igazi nemesség érdemből ered, leginkább abból a fajtából, amit hadakozással vagy tudománnyal lehet megszerezni, s az érdem jutalma a megbecsülés, továbbá mert semmi sem illik inkább a királyokhoz, mint a férfias érdemek mérlegelése, és kinek-kinek méltósága szerint érdeme tisztelete és megbecsülése, nehogy jutalmától megfosztva lankadjon s a tunyaság vétekhez vezessen, mi önnön megfontolásunkból ANTONIUS BONFINIUSt, Ascoli polgárát, — aki néhai elődünknek, Mátyás királynak igen szeretett s rendkívül tanult, az összes széptudományok ismeretével felruházott és mindkét nyelvben kitűnően járatos híve volt, s aki fenségünkre és egész Magyarországra nézve kiváló érdemeket szerzett, midőn a világ kezdetétől a mi korunkig tartó történettel ékesített bennünket s magyarjainkat, s Hermogenest s Philostratust görögről latinra fordította, kiadta az Építészetet és sok más kötetet, — a tőlünk telhető nemességgel adományozzuk meg, bár születése, tulajdon

109 Tóth,Analecta 49.

110 Tóth,Analecta 49-50.

kiválósága és fölöttébb választékos művei révén bárhol a világon nemesnek tekintenék

… Amiként művei is tökéletesen tanúskodnak emellett, ezt az ANTONIUSt a halhatatlanság munkálójává, derék költővé, választékos történetíróvá és kiváló szónokká nyilvánítjuk, minősítjük és hírdetjük …”

Mindkét szöveghagyomány egyaránt kései, ennek ellenére a enti állítást, hogy ti. a heraldika szaknyelvét, mely filológiai tekintetben hovatovább szűz területnek tekinthető, legkésőbb a Jagelló királyok, de talán már Hunyadi Mátyás uralkodásától fogva erős humanista hatások érték.

A heraldikai emlékanyag nyelvi tekintetben különleges csoportot képez a magyarországi latin nyelvhasználatban, ha beszélt nyelvről lenne szó, akár csoport- vagy rétegnyelvnek is tekinthetnénk. Ennek az oka első sorban is az, hogy az átlagos és a beszélt nyelvvel szoros szimbiózisban élő és a mindennapok szóhasználatára orientált hivatali nyelvhasználathoz képest különös hatások érték külföldről is. Nem nagyon tekinthető véletlennek, hogy a címertan szöveges forrásai éppen egy a Nápolyi Királyságon keresztül Franciaországból érkezett dinasztia, az Anjouk idején jelennek meg, s a címerek uralkodói osztogatásának szokása valójában a külföldön sokat utazó és hosszú ideig tartózkodó Zsigmond uralkodása idejétől terjed el nagy mértékben, ezzel a jelenséggel egyenes arányban természetesen a címereslevelek száma is megnövekszik. Zsigmondtól fogva a magyar uralkodók időnként maguk is adtak címert külföldieknek – Mátyás pl. egy pápai legátusnak, vagy II. Ulászló éppen a történetíró Antonio Bonfininek, – az sem egyedülálló eset azonban, hogy magyar adományos nyert címert vagy legalább címerbővítést külföldi uralkodótól¹¹¹. A nyelvi csatornák tehát megfelelő áramlást biztosítottak a kifejezési formáknak, fordulatoknak és szavaknák. A műfaj másik fontos nyelvi élénkítő tényezője az, hogy a címerleírásokban gyakorta olyan tárgyakat, jelenségeket és fogalmakat kellett leírni a nyelv eszközeivel, melyek a hétköznapi életben ill. a természetben nem, vagy csak nagyon ritkán fordultak elő, nyelvi megformálásukhoz különleges találékonyságra vagy éppen a címertan szaknyelvi terminológiájának alapos ismeretére volt szükség. E két tényező hatása aligha értékelhető alul a latin nyelvfejlődésre, még akkor sem, ha alapvetően csak a lexikai alapokat érintették, a szintaxist, stilisztikát stb. nyilván nem. Az utóbbi nehézséget, hogy ti. különleges tárgyakat vagy jelenségeket írjanak le szavakkal, az újkor idején majd egyszerűen úgy oldották meg, hogy, amennyiben a görög nyelvből ismeretes volt megfelelő jelentésű szó, azt egyszerűen kölcsönszóként latin alakban használták fel. Hogy a címertan kutatói hűvös érdektelenséggel

111 Erre különösen jó példa Gara Miklósé, aki 1416-ban egy napon nyert armálist Párizsban VI. Károly francia királytól és Zsigmont, ld. Takács,Sigismundus 406-408 (Marta Melniková és Jékely Zsombor szócikke). A katalógus többi heraldikai cikke is tanulságos az elmondottakkal kapcsolatban.

kezelték a Szótárba foglalt heraldikai szókincset, többek között – talán – annak is tudható be, hogy az esetek többségében elmaradt a vonatkozó szavak és kifejezések markáns minősítése (pl. herald.), s ilymódon a szaknyelvi jelleg csak akkor derül ki, ha a forrásidézet Fejérpataky László és Áldásy Antal három kötetes címereslevél-korpuszából származik (Mon.herald.), akkor nem, ha általános gyűjtőkörű forráskiadványból.

A címertani terminológia elsikkadásának jó példája Tétényi Imre fia Péter, budai alvárnagy (vicecastellanus) armálisának esete. A címernyerő Tétényi Miklós fia András rokonával együtt nemességük új jelvényét 1405-ben Zsigmond királytól nyerték érdemeik elismeréseként. Zsigmond király oklevele ugyan eredeti formában is korunkra maradt a Kapy család levéltárában¹¹², a történeti kutatás számára azonban nem ez a szöveg, hanem ennek egy késői hibás másolata jelentette az alapot a vuzsgálódáshoz. A családi levéltárak ugyanis a 20.

század kezdetéig rendszerint a leszármazottak magántulajdonában voltak, a családi birtokon álló kastély vagy kúria erre berendezett helyiségében elhelyezve, kutatásukat rendkívül megnehezítette a tulajdonos készségének biztosítása és az utazás.¹¹³ Ezért is volt óriási jelentősége azoknak a már korán a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárába került jezsuita másolatgyűjteményeknek, melyeket Hevenessy Gábortól kezdve Kaprinay Istvánon keresztül Pray Györgyig számosan folyamatosan gyarapítottak, s egy helyben voltak kevés nehézség árán kutathatóak. Egyik ilyen gyűjteményből, a Collectio Kaprinayianaból hozta azt napvilágra Bartal György nevezetes Commentariuma, majd bekerült Katona Historia criticajába, Fejér György korpuszába, Wágner Károly sárosi diplomatariumába is. Végül a Szótár szócikkírója innét idézte az armálist egy egyedi előfordulású szó, a ’barada, -ae f.’

dokumentálására.¹¹⁴ A szó ugyan nehezen magyarázható, sem megfelelő etimon, sem más magyarázat nem támasztja alá, a szövegkörnyezet mindenesetre magyarázza a szócikkben megadott jelentést. A heraldikai irodalom és forráskiadványok egyszerű áttekintése során azonban gyorsan kiderült, hogy az alak régi, rossz olvasatnak köszönheti a létét, mert azt

’bandum’-nak kell olvasni, ami a heraldika szaknyelvében teljesen bevett szónak számít.¹¹⁵ Ebből persze az is következik, hogy a valódi hapax ’barada’ immár törlendő, s helyette a

’bandum’ veendő el.

Az elmondottakkal kapcsolatban további fontos tanulságokkal szolgál Gersei Pethő János címereslevele. Pray György egy 1775-ben napvilágot látott munkájában hosszan

112Dl 64122.

113 Amikor Nyáry Albert az eredeti oklevél alapján újra közölte a szöveget, a szóban forgó armális még a Kapy család Kapivári levéltárában volt Fasc. III. Nr. 9. jelzet alatt. Nyáry,Heraldika 229.

114Zsigm.oklt. II,3798.

115 Ld.Supplementum s.v.

értekezett a Névtelen Jegyző forrásairól, s egyebek között a következőket írta: „Hogy milyen forrásokat használt írásához, nyilvánvalóan maga árulja el a következő szavakkal: ’Különböző történetírók hagyományai szerint az isteni kegyelem segítségére hagyatkozva stb.,’ azt azonban, hogy kik is ezek, ha ugyan egyáltalán a történetírók közül valók voltak, elhallgatja.

A n(agy nevű) Bél Mátyás azt gyanítja, hogy ő (ti. Anonymus) orosz (történet)írókat ért rajta.

Azonban tartok tőle, hogy abban a korban a mieink semmit nem tudtak azokról (ti. az oroszokról), vagy, ha tudtak is valamit, kétséges, vajon ismerték-e azoknak a nyelvét azok, akiket a mű ezen részeihez felhasználhattak volna. Bizonyos, hogy az orosz történetírók munkáikat anyanyelvükön írták, ezek közül néhányat a neves Herberstein, úgy vélem, -feltehetőleg elsőként fordított latinra, mígnem ebben a században a pétervári akadémia vállakozott arra, hogy jelentős részüket németre fordíttatja. Oly távol áll Anonymustól, hogy ezekkel egybehangozzék, hogy a lehető leginkább láthatólag le is mond róluk, amit később majd ki is fogok fejteni. Ezért úgy vélem, ő ősrégi krónikákat tart szem előtt, akár ha külföldiek lettek légyen is, amilyenek láthatólag a Metzi Évkönyvek voltak, melyekből szinte szó szerint kiírja mindazt, amit Liutratus vercelli püspökről mesél el; vagy ha inkább hazaiak, olyanok, amilyeneket a tárnokok ispánjánál – nem pedig mesterénél, ahogyan Bél szeretné, s amit én mindenképpen megkülönböztetek – őriztek az oklevelek tanúsága szerint. Idézek néhányat. Albert király abban az oklevelében, melyben sorra veszi Garai László macsói bán érdemeit, a következő szavakat írja: ’Hogy az ellenségen (ti. a törökökön) dicsőséges győzelmet aratott, az a mi elődünknek az (oklevelekben) írott történetei (litterales historiae) által örök emlékezetül hagyatván bizonyosan tudott dolog.’ Világosabban lehet következtetni erre II. Ulászló 1508. évi okleveléből, mellyel Pethő Jánosra bízza gyermekeit, Lajost és Annát, az ősei által a király iránt állhatatosan megtartott hűség okán azt mondja: ’Ennek a dolognak igen bőbeszédű tanúbizonyságai a magyar királyoknak az Évkönyvei (libri Annales) maguk is, melyekben igen nagy szorgalommal és nagy fokú hitelességgel minden idők történéseit összeírták.’ De ezek a királyoknak, és nem a korábbi fejedelmeknek a korára vonatkoznak; én bizony úgy gyanítom, hogy Béla Jegyzője ezekből (az Évkönyvekből) meríthette azon dolgokat, melyekkel kapcsolatban világosan megmondja, hogy a királyokról elő fogja adni őket. Innét merítettnek tűnhetnek bizonnyal azon dolgok is, amik Szt. István s talán Géza fejedelem korát illetik. Mivel ugyanis ők előszeretettel támaszkodtak azon külföldiek segítségére, akik a vallással együtt elsőként honosították meg az irodalmat/írásbeliséget is, könnyen meglehet, hogy ezek tanácsára és szorgalmazására kezdték összeállítani a honi történelmet és őrizni azt a tárnoki házban, vagyis a királyi kincstárban. De hogy a régi fejedelmek történetét (szerzőnk) honnét meríthette, egyáltalán nem tudom. Hogy

azonban a történelem olyan részletességgel lett volna kifejtve az Évkönyvekben, - ha ugyan abban az időben voltak egyáltalán ilyen könyvei a mieinknek, - bármennyire szeretném is, nem vesz rá a lélek, hogy elhiggyem. Azt gyanítani, - Bél láthatólag ezen az állásponton van, - hogy a Jegyző a Zoltán (fejedelem) alatt összeállított emlékeztető könyvekből (libri memoriales) merítette állításait, puszta vélelem csupán, sem az ésszerűség nem támasztja alá, sem nem is valószínű.” Lapalji jegyzetében még gyorsan hozzátette: „Ezekből kifolyólag cáfolom, hogy a mieink Krónikája ezekből az Évkönyvekből fajzott volna el, mivel azokról, akik a Pethök családjából nevet szereztek maguknak, semmi sem található (ti. az Évkönyvekben, vagyis a krónikákban). Talán Pethö Gergely ezért is szőtt nem keveset Magyar Krónikájába. Van ugyanis itt egynéhány dolog, amit a többi elhallgat.”¹¹⁶ Tudományos történetírásunk egyik alapítóját a (nem ok nélkül) hosszan idézett helyen az érvelés heve nem csak nyelvileg (ob constantem in regis fidem ab eius maioribus servatam) ragadta el, nem csak az évszámot írta el egy esztendővel, de feltehetőleg alaposan félre is értette forrásainak egyikét-másikát, Albert király oklevelét mindenképpen. Ott ugyanis a hivatkozásban (eiusdem praedecessoris nostri litteralibus historiis aeternae memoriae traditum) aligha vitatható módon nem valamiféle történeti munkára, hanem a középkori magyarországi adományleveleknek nyugati társaiktól éppen elbeszélő bőbeszédűségükben

azonban a történelem olyan részletességgel lett volna kifejtve az Évkönyvekben, - ha ugyan abban az időben voltak egyáltalán ilyen könyvei a mieinknek, - bármennyire szeretném is, nem vesz rá a lélek, hogy elhiggyem. Azt gyanítani, - Bél láthatólag ezen az állásponton van, - hogy a Jegyző a Zoltán (fejedelem) alatt összeállított emlékeztető könyvekből (libri memoriales) merítette állításait, puszta vélelem csupán, sem az ésszerűség nem támasztja alá, sem nem is valószínű.” Lapalji jegyzetében még gyorsan hozzátette: „Ezekből kifolyólag cáfolom, hogy a mieink Krónikája ezekből az Évkönyvekből fajzott volna el, mivel azokról, akik a Pethök családjából nevet szereztek maguknak, semmi sem található (ti. az Évkönyvekben, vagyis a krónikákban). Talán Pethö Gergely ezért is szőtt nem keveset Magyar Krónikájába. Van ugyanis itt egynéhány dolog, amit a többi elhallgat.”¹¹⁶ Tudományos történetírásunk egyik alapítóját a (nem ok nélkül) hosszan idézett helyen az érvelés heve nem csak nyelvileg (ob constantem in regis fidem ab eius maioribus servatam) ragadta el, nem csak az évszámot írta el egy esztendővel, de feltehetőleg alaposan félre is értette forrásainak egyikét-másikát, Albert király oklevelét mindenképpen. Ott ugyanis a hivatkozásban (eiusdem praedecessoris nostri litteralibus historiis aeternae memoriae traditum) aligha vitatható módon nem valamiféle történeti munkára, hanem a középkori magyarországi adományleveleknek nyugati társaiktól éppen elbeszélő bőbeszédűségükben