A történeti és filológiai érték kettőssége

Fentebb láthattuk, a Szótár tervezése során sok időt vett igénybe annak tisztázása, hogy a rendelkezésre álló nyomtatott anyagból mi is vehető tekintetbe. Az ugyanis a Huszti irányította szerkesztőbizottság kifejezett filológiai felkészültséggel nem rendelkező, történész és levéltáros tagjai előtt is azonnal világos volt, hogy megbízható szótár csak megbízható szövegkiadásokon alapulhat. Mivel ilyenek akkoriban (is) csak kis számban álltak a kutatók rendelkezésére, sok értékes szöveg kipotyogott a rostán. Eleddig hiányoznak a forrásjegyzékből olyan alapvető, a magyar történelem kanonikus forrásainak számító, műfaji tekintetben, de retorikailag is egyedülálló szövegek, miként a Szent György-rend, az első magyar monarchikus érdemrend alapítólevele¹⁴⁴, Zách Feliciánt elítélő 1330. évi tanácshatározat,¹⁴⁵ de nem szerepelt benne az ún. rákosi végzés sem, melyet utoljára a Tudománytárban tettek közzé a 19. század elején. Az alábbi eset ezen veszteség arányait bizonyítja.

A pécsi püspökség 1235-re hamisított oklevele történeti szempontból nem kis jelentőséggel bír, részletesen elmondja a francia eredetű Bertalan pécsi katalóniai követjárásainak történetét. A régebbi történetírás nem is csekély figyelmet szentelt neki, az oklevelet a diplomatikai kritika azonban belső érvek alapján hamisítványnak minősítette, s azt is megállapította, hogy a ma rendelkezésre álló szövegnek valamikor a 14. század közepe táján kellett keletkezni.¹⁴⁶ Ennek a Károly Róbert uralkodás vége körül keletkezett szövegnek az 1404. évi átírása maradt fenn eredetiben a somogyi konventi hiteleshely kiadványaként.

Újabban azonban fölmerült az a lehetőség, hogy az oklevélnek azon részeiben – ilyen lenne

144 Pór-Schönherr,Anjou 138-139. oldalak közti hasonmás és átírása.

145 Ennek lángoló retorikájára ld. Tóth,Felicián és Almási,Felicián194 (= Marczali idézett szavai!).

146 Pauler,Árpádház II,590. Reg.Arp. 544.

Bertalan püspök követjárásainak elbeszélése is –, ahol ennek különösebb jogi jelentősége a hamisító szempontjából nem volt vagy éppenséggel elhanyagolható lehetett, egy valódi, II.

András-kori mintaoklevél szövegét kereshetjük, vagyis az 1235-ös oklevél interpolatumnak tekinthető.¹⁴⁷ A forrás más tekintetben is nagy jelentőséggel bír, ebben írták át ugyanis a pécsi püspökség 1009. évi (nem régiben ünnepelt) határleíró oklevelét csakúgy, mint Radó nádor 1057-i magánoklevelét.¹⁴⁸ Ezekre a korszerű forráskritika ma már szintén interpolált darabokként, jelentős részükben megbízhatóként alapoz. Mivel a diplomatikai kritika és a lexikai-filológiai megközelítés ebben az esetben látványosan kerültek szembe egymással, érdemes a szöveg tanulságainál némileg elidőzni.

A szótári gyűjtés természetesen kiterjedt az Árpád-kori királyi oklevelek összességére, a munkalapok tanúsága szerint ezeket darabonként vette számba a munka irányítója, Huszti József. Akkoriban már rendelkezésre állt Szentpétery Imrének, egyébként az akadémiai szótárbizottság tagjának a Regesta imperii mintájára készült, a királyi okleveleket számba vevő jegyzéke, legalábbis annak az első kötete (pontosabban első három füzete, 1923-1930).

A munkalap és a kutatócsoporti munkapéldány egyaránt arra mutatnak, hogy az 1235-i diploma feldolgozása megtörtént, történetesen Smiciklas Tádé horvátországi oklevéltárának szövegközlése alapján.¹⁴⁹ Ez volt ugyanis a legkorszerűbb (pontosabban időrendben majdnem a legutolsó) közlés (1905), s miután az oklevél tartalmilag amúgy is hamisnak minősült, a bizottsági tagok nem ragaszkodhattak különösebben a megbízható publikáció komoly erőfeszítések árán való felkutatásához (akkoriban Koller pécsi egyházmegye-története, Batthyány zsinattörténete és Fejér korpusza nem egykönnyen volt hozzáférhető). Ez azért sem látszott fölöttébb szükségesnek, mivel II. András korától (1205-1235) fogva a magyar oklevéltan megállapítása szerint beköszöntött a tömeges okleveles gyakorlat kora Magyarországon, s volt némi valószínűsége annak, hogy a lassanként hivatal- vagy inkább üzemszerűen működő királyi kancellária kiadványai nem csak az oklevelek szerkezetében, hanem szöveges formuláikban is mutatnak nem kevés kancelláriaszerűséget.¹⁵⁰ Hajnal István részletes fogalmazat- és írásvizsgálatai, valamint a notariusok kései rendszeres felbukkanása ugyan gyanút ébreszthettek volna azokban, akik ezt a nagy vonalaiban talán igaz, közhelyszerűségében azonban leegyszerűsítő tételt magukévá tették, erre mégsem került sor.

Hajnal kutatásai alapján ma már az látszik elfogadhatónak, hogy az 1260-as évek végéig nem csak az írásképek, hanem a fogalmazatok is egyediek, a formuláskönyvek Árpád-kor végi

147 Vajay,Dominae 402.

148 Ezekre ld.Dipl.Hung.ant. I, 54-58, 160-162.

149CD Croat. III p.445.

150 Szentpétery,Oklevéltan152-243.

felbukkanása is arra vall, hogy ez a fajta üzemszerűségre történő váltás a magyarországi írásbeliségben a korai Anjou-korban következett be.¹⁵¹ Mindazok a szövegszerű egyezések, melyek az egyes királyi oklevelek között, vagy éppen más (külföldi) forrásokkal kimutathatók, egészen az 1260-as évekig eszerint akár művelődéstörténeti következtetések levonására is alkalmasak (az arenga-szövegek egyezése pl. a kultúrhatások mellett a jogrendet megalapozó korszerű, nyugati jogelvek terjedését is bizonyíthatja¹⁵² ).

Smiciklas oklevéltáráról ma már tudjuk, hogy – Fejér gyűjteményéhez hasonlóan -nagy erényei mellett -nagy hibái is vannak. Nem ritka eset többek között az, hogy bár az oklevéltár szerkesztőjének Zágrábban vagy Budapesten módja lehetett az eredeti formában vagy középkori átiratban fennmaradt oklevél-kéziratokat használni, közlésében többnyire fel is tűntette ezek őrzési helyét, a publikációban azonban egyszerűen Wenzel vagy Fejér (időnként nálánál mai szemmel is megbízhatóbb) okmánytáraira támaszkodott. Ebben a tekintetben is igaz lehet tehát a recentiora non deteriora modern korra való megfordítása:

vetustiora non deteriora. Az 1235. évi diploma esetében azonban Smiciklas figyelmeztette okmánytára használóit, miszerint a szöveget omissis omittendis, azaz kivonatosan tette közzé, s kötetében a szöveg alig is haladja meg a fél oldalnyi terjedelmet. Kollernél ez – ugyan apparatus historicussal, de az átírt korábbi oklevelek kihagyásával – összesen nyolc oldalra terjed, Fejérnél meg csaknem 20-ra, s ez bizony már csak a benne foglalt szóanyag tekintetben is figyelmeztető különbség.

Ami Smiciklas szövegközlésében első pillantásra is feltűnő és tetemes hiány, az éppen az az oklevélrész vagy -formula, mely felé az utóbbi évtizedekben fordult a nemzetközi (elsősorban osztrák) és ennek nyomán a hazai diplomatika, filológia és irodalomtörténet tudományágainak figyelme. Mint fentebb mondottam, ez a hiány egy korai okleveles forrás esetében nem merőben művelődéstörténeti, vannak ugyanis jogi és társadalomtörténeti aspektusai is. Korábban ezt a szerkezeti elemet merőben alábecsülte a diplomatika tudományága, nem látott benne mást, mint az oklevélbe foglalt jogesettel csak laza (vagy éppen semmilyen) kapcsolatban álló közhelyes megfogalmazást, valami olyat, amit manapság akár olcsó filozofálgatásnak mondhatnánk. Miként a közhelyeknek általában – erre az osztrák kutató, Heinrich Fichtenau világított rá a legélesebben –, az arengákba foglalt megállapításoknak is volt társadalmi szerepe, főleg a kívánatos eszmék széles körben történő elterjesztésében. A pénzek, pecsétek, épületek és királyi nyilvános szereplések (ünnepi

151 Bónis,Petrus de Vinea; A kancelláriai munka differenciálódására mutat a felelősséghárítás új módjának korai megjelenése (1330 körül), ld. Szentpétery,Kancelláriai jegyzetek, valamint a kancelláriai osztályok

előzményeinek megjelenése, ld. Kumorovitz, Osztályok..

152 Gerics,Kézai 113-114.

koronázások, intronizációk, entrée-k) mellett eszerint az oklevelek is korabeli eszközei lettek a hatalom legitimációs törekvéseinek, afféle médiumként. Egyfelől tehát a politikai hatalom szempontjából kell nagy jelentőséget tulajdonítanunk az arengákba foglalt közhelyeknek, a politikai cselekvés hátterében álló, azokat mozgató eszmék tárhatók fel a segítségükkel.

Másfelől azonban a mindenkori jogrend – legyen az a legszélesebb körben alkalmazott szokásjog, vagy a korlátozottabb érévnyű kánoni és római jog – szilárdsága függhetett attól, milyen széles körben ismertek olyan jogelvek, melyek az állam létét a római jog, az egyén társadalmi szerepét és értékeit a természetjog érveivel bástyázták körül. Magyarországon Gerics József hívta fel a figyelmet arra a nem elhanyagolható jelenségre, hogy a 13. század közepétől fogva egyre nagyobb számban itáliai egyetemeket (főképpen a bolognait) látogató magyar diákok tételes jogi ismereteket rendszerint formulázottan, a jogelveket gyakran arengák formájában hozták vissza hazájukba¹⁵³. Bónis György kutatásai a formuláskönyvek jogi tudást közvetítő szerepét tárták fel, Solymosi László pedig arra mutatott rá, hogy a magyarországi egyetemalapítási kísérletek kudarcának hátterében a hazai, igen magas színvonalú és gyakorlatorientált jogi oktatás állt.¹⁵⁴ A 12. században a hét szabad művészet keretében a retorika tudományát részben a gyakorlatiasabb ars dictandi váltotta fel, a szóbeli meggyőzés társadalmi és politikai területe ekkorra ugyanis végletesen beszűkült, míg az írásbeli érvelésé egyre nagyobb jelentőségre emelkedett. Az ars dictaminis-tankönyvek továbbra is foglalkoztak ugyan elméleti kérdésekkel, egyre nagyobb részt foglalt el ugyanakkor bennük a (ok)levél-formulákat kínáló rész, ezeknek a megtanulásával a gyakornok egyszersmind a római és kánonjogi elvektől átitatott szokásjog ismeretére is jutott.

Az arengatorok és formuláskönyvek e tekintetben tehát sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek, mint hogy pusztán az írásbeliség tényeit lássuk bennük.

Az 1235-ös oklevél arengájára immár visszatérve, a szöveget kétségtelenül több sebből vérzőnek kell tekintenünk. Először is vannak benne nyelvi hibák, melyeket a kiadók vélelmezés alapján igyekeztek javítani (pl. a gyakran méltatlanul gondatlannak ítélt Fejér György), máskor meg éppen cruxnak tekintettek, s úgy hagyták, ahogy az átiratban látták.

Másrészt ugyanakkor kétségtelenül középkori szöveggel van dolgunk, melyet az 1404-i átirat tartott fenn, talán a 14. század közepén alakították ki a ma olvasható formáját, s – nem kizárt, – egyes elemeiben egy mára már elveszett vagy tudatosan megsemmisített, de valaha kétségtelenül létezett mintaoklevélre vezethető vissza. Ha magyar szórványról lenne szó, a magyar nyelvész (Jakubovich Emil elvei alapján) a szó előfordulását pusztán az 1404. évre

153 Gerics,Kézai.

154 Bónis,Középkori jogunk. 141-287. Solymosi,Könyvhasználat.

fogadná el, a diplomatika ennél óvatosabban kell eljárjon.

A szemelvényes formában önmagában nem túl terjedelmes szöveg az 1404-i átiratban az alábbi módon olvasható:

|⁵ Quoniam plasmatis mundialis caduca condicio primitiva ex ipsa prothoplausti iactura labem contraxit realiter in posteritatis universe dispendium propagatam, ut radicalis insicio cor- |⁶ ruptele quatenus elumpmat et consumpmit nature virtutem humane sub motu perpetuo decursantem, eatenus tabescant hominum opera manuum [et] cum tempore delitescant, quadam nisi innovacionis redivive solercia restaurata successivi temporis ad memoriam perhempnentur scripture scemate seu figura. Hinc est, quod cum gloriosissimus noster progenitor, Sanctissimus Stephanus, rex |⁷ et apostolus regni Hungarie episcopales sedes, primicias et kathedras fundavit egregias, quas sicut bonis et possessionibus ditavit magnificis, sic privilegiis et libertatibus sublimioribus condonavit, ipsarum dyoceses et provincias metis et terminis cercioribus limitando tranquillitate illarum providens in posterum et quieti, que scriptis et privilegiis commendanda a memoria |⁸filiorum pro patribus exurgencium evi in ciliadas prolabentis vetustate collapsa deficerent, nisi testimonio iuris certi novis redacta scripturis subsistenciam contrahant et vigorem, nec enim in talibus vocabulo confirmacionis abuti presumpmimus, que ipsa nostrorum sanctissimorum maiorum piissima secundum actus et opera finis felicior celitus conbeavit, quinymo |⁹ ipsa eorum privilegia sacrosanctis potissimum ecclesiis condonata, reliquias quasi sacras recondimus sanctitatis eorum celicum et mundanum in preconium sempiternum reverencius innovantes.¹⁵⁵

A veretes, az átlag műveltséget messze meghaladó, hyperbatonokra és parallelizmusra alapozott szerkesztés az arenga korai eredetét támogatná, azaz van annak némi valószínűsége, hogy a mintaoklevél arengáját kisebb változtatással emelte át az interpolátor a saját szövegébe.¹⁵⁶ Ezt akár még egy paleográfiai megfigyelés is alátámaszthatja, nevezetesen a

’tabescam’ szó. A kifejezés a közlésekben olvasható formájában aligha tekinthető értelmes hapax legomenonnak, alig van ugyanis annak valószínűsége, hogy egy ’tabescus, -a, -um’

melléknévi alakot kellene feltételeznünk. Ezt többek között ’quatenus … eatenus’ párhuzamos szerkesztés is kizárja, hisz akkor az intranzitív állítmányú mondatba átnyúlna az előző mondat

’virtus’-ának tárgyesetben lévő jelzője. Koller nem foglalkozott az értelmetlen alakkal, Fejér ugyanakkor nem ügyetlen módon megkísérelte az ’opera’ jelzőjeként ’labefacta’-ra javítani.

Az elfogadható megoldához valószínűleg az a feltevés vihet közelebb, hogy valóban elírásról van szó. Maga a szóalak ugyan egyértelműen a kiadások formáját mutatja, a szóvégi ’m’

155 tabescant ]Df 280274 tabescam,coni. Fejér: labefactata | tranquillitate ]coni. Fejér: tranquillitati | ciliadas ] coni. Fejér: chiliadas

156 A stíluseszközök alkalmazásának kronológiai lehetőségeire ld. Horváth,Stílusproblémák. A hyperbaton mint stíluseszköz funkciójára: Boronkai,Cerbanus.

azonban eltér írásmódjában az 1404. évi oklevél írójának szóvégi ’m’-jeitől, abban mindenesetre, hogy az utolsó lábat sor alá nyújtja. Ez a jelenség az 1404. évi oklevél írójának tollából legföljebb akkor fordul elő, ha az átírt oklevelekben lévő szórványokat vagy általa nem értett vagy helytelenül olvasott szavakat másolja (ilyen pl. közvetlenül a ’tabescam’ alatt az ötödik sorban a problémás írásképű ’aquam’). A szóvégen sor alá húzott szárú ’m’ az egyre kurzívabb jelleget öltő 15. századi magyarországi oklevélírásokban nem szokványos, a 13-14.

századiakban ugyanakkor bátran annak tekinthető. Ezt a szokást keverhette össze alkalmasint a másoló/interpoláló a ’tabescant’ szóvégi ’t’ betűjével, így próbálván értelmessé tenni (vagy legalábbis a mondattani helyére besorolni) az amúgy számára értelmetlennek látszó szót. Az elírás annak a világos jele lehet, hogy az általa nem ismert szót javítási kísérlettel a régi szövegből másolta, s ez legalábbis a 14. század közepéig, ha nem inkább a 13. századig viszi vissza a szöveg korát. A ’tabes’ szóbokrának tagjai (tabes, tabesco, tabidus, tabificus) nem voltak közismertek a középkori Magyarországon, a hiteleshelyi vidéki írásbeliségben biztosan nem. Leginkább a humanisták, s ennek hatására a kancelláriai latinisták kezdték őket használni. Az mindenesetre szembetűnő, hogy a magyar ügyekben jól értesült és rendkívül művelt Spalatói Tamás (fames sitisque tabescentia resoluti, 582), továbbá a Planctus szintén széles körű ismeretekkel rendelkező ismeretlen szerzője (tabescentes putruerunt, 594;languit fides, spes tabescit, 596) használták, utóbbi kedvelte is talán a kifejezést. Hogy jelen szövegjavítási kísérlet mégiscsak megállhatja a helyét, azt mégis egy 1392-es, győri káptalan által kibocsátott hiteleshelyi oklevél arengája támogathatja. Ennek a szövege ugyanis a kiadásban legalább annyira romlottnak látszik, mint az interpolált 1235. évié, ugyanakkor szövegezése több elemében hasonlít is rá. Az eredeti alapján javított szöveg így hangzik:

„Negocia presentis evi, que temporaliter seri dinoscuntur, temporum cursu tabescunt et vanescunt et nequam oblivio a mentibus hominum mortalium evellit et consumpmit.”¹⁵⁷ Eszerint az ’oblivio-memoria’ típusú arenga-formulák között a formulagyűjteményekben szerepelhetett egy ’tabescunt – evanescunt / delitescant’ forma, de ennek az első tagja nem mindenki számára volt/lehett közismert szó.¹⁵⁸

Az oklevélben olvasható, Szt. István egyházalapító tevékenységére emlékező történeti távlatok hasonlítanak a beregi egyezmény (1233) bevezetőjére, az az erőltetett magyarázat azonban, mellyel az átírás tényét szándékszik az író alátámasztani, tevékenységét legitimáló

157 Df 201922. Házi Jenő közlése katasztrofálisan rossz, indokolatlanul (láthatólag a szöveget nem értve) az ’evi’

genitivusi alakot egybeírja a ’que’ (=quae) vonatkozó névmással, mintha tapadó partikula lenne, majd kiegészíti a ’seri’ inf. imperf. passivit ’seri[es]’-re, ezt követően a ’dinoscuntur’ alakot meg ’sic’-eli, ld.Sopron tört. I/1, 240. Ld. még LLMAeH III, 61-62 (s.v. deliteo, delitesco).

158 Kurcz,Arenga326-327.

erőfeszítésnek tűnhet. Annak hangsúlyozása ugyanis, hogy a szent elődök rendelkezéseit ereklyék módjára akarja tiszteletben tartani, s a szövegek átmásolásában nem merészel „a szóval visszaélni,” könnyen azt a gyanút ébresztheti, hogy az író leplezi valódi szándékait.

Annak megítélése tehát, hogy az idézett szöveg ma olvasható formájában pontosan mikor keletkezett, meglehetősen nehéz, az látszik valószínűnek, hogy a Károly Róbert-kor „lángoló retorikája” érződik rajta.¹⁵⁹ Ahhoz azonban kétség nem férhet, hogy a szöveg a magyar középkor termékének tekinthető. Ha pedig így van, akkor csak az idézett arenga öt olyan elemmel gazdagítja a magyarországi latinság szókincsét, melyek eddig ismert, megbízható latin nyelvű forrásainkban nem fordulnak elő, vagyis afféle használati hapaxnak tekinthetők.

Vannak közöttük (akár görög eredetű) másutt is használt kifejezések (chilias,¹⁶⁰ elumbare,¹⁶¹ insitio¹⁶²), a ’decursare’ pl. a ’decursio, decursus’ szóbokorba tartozik, ezekből logikus elvonatkoztatással jött létre (hiperképzése Rammingernél is megvan).¹⁶³ A ’conbeare’ az egyedüli, melyet talán maga a fogalmazó (dictator) alkotott, de ez is szabályos képzésnek köszönheti a létét. A stílus emelkedettsége mellett a szavak választékos megválasztása is arra vall, hogy a szövegalkotás folyamata számos elemből tevődött össze, s ebben nem elhanyagolható rész jutott a szóalkotásnak / -választásnak is.