A magyar kontribució

A középkori latin nyelv történetében három nagy purista mozgalom különböztethető meg, közülük az utolsó, a humanizmus, azzal, hogy az antik nyelvi esztétikát szabta normául, valójában a további fejlődésre tette képtelenné. Az első nyelvtisztító irányzat a Meroving időkben a latin nyelvbe benyomult újlatin elemket igyekezett azzal kiszűrni, hogy a szóhasználat normájává az antik auktorok általi használatot tette. A 12. század új szellemi irányzatai azonban már nem csak azzal a problémával szembesültek, hogy újra nagy számban jelentek meg népnyelvi eredetű szavak a latin szövegekben, hanem azzal is, hogy az antik auktorok szókincse immár alkalmatlannak bizonyult olyan fogalmak jelölésére, melyek nélkül pl. a skolasztikus gondolkodás egyszerűen nem működhetett. Ekkor az a megoldás született, hogy az antik latin nyelv képzési szabályait tették normává, vagyis az újításnak szabályos latin szóból szabályos képzési módon kellett létrejönnie, s akkor minden további nélkül legitimitást nyert a magasabb rendű (irodalmi vagy filozóiai) írásbeliségben is.⁴⁰ Nem

38 Sarbak, Prior General 251.

39 Plezia,La structure. Prinz,Słownik.

40 Norberg,Manuale 25-121. Bourgain – Hubert, Le Latin15-70, különösen a ’Les tendances novatrices’ c.

meglepő tehát, hogy a humanizmus idejéig, majd a műveltség megoszlása után az ún.

kolostori irodalomban ezt követően is az újítások alapvetően antik latin elemekből építkeztek.

A lengyel és a horvát szótár összehasonlításában az is megállapítható, hogy a valódi népnyelvi előzményből képzett latin szavak száma merőben alacsony, ellenben egyik-másiknak a használata igen kiterjedt. Ezek között idében az első feltehetőleg a ’iocuscidarius’

volt, mely a 11. század második felének társadalmi fejlődését tükrözte. A szó minden valószínűség szerint a ’jókszedő’ (~ javak összegyűjtője) magyar szóból keletkezett az 1104.

év előttre keltezett törvényben, miután vulgáris alakja (joccedeth) már szerepelt a László nevéhez kapcsolt ún. III. törvénykönyvben, 1077 előtt. Ez utóbbi törvénykönyv a vulgárnyelvi szót latinul is körülírta mint ’rerum fugitivarum collector’, így van annak némi valószínűsége, hogy a három adat összefügg egymással. Kálmánnal a korábban jellemző kóborlás mint társadalmi probléma megszűnt, a szó sem lehetett nagyon hosszú életű, forrásban mindenesetre többé nem fordult elő. Ezt követte időrendben egy, a 12. század első harmadának a végére kiformálódó új társadalmi csoport jelölésére az egyetlen olyan magyar szóból képzett latin alak, melyről kis túlzással állíthatnánk, hogy nemzetközi vándorszó lett, a lengyel szótár tanúsága szerint mindenesetre a középkori lengyel városokban a várost vezető előkelőnek a jelölésére szolgált, egyébiránt Nagy Lajos lengyel királyként is kibocsátott okleveleiben ill. ezek későbbi lengyel excerptumaiban fordul elő.⁴¹ A ’iobagio’ szó sajátos módon újfent a ’jó’ melléknévből keletkezett, középfokra emelés után látták el az egyébként szabályos –io latin raggal, első latin előfordulása 1111-re, majd ezt követően 1116-1131 közöttre tehető, amikor is a mellette szereplő „non ignobilis” (= nobilis) jelző talán az ekkor még nem elterjedt szót igyekezett latin megfelelővel magyarázni. A ’nobilis’ kifejezés maga is csak a 11. század második felében tűnt fel, s a 13. században vette csak fel azt a jelentését, mely a középkor végéig, sőt azon túl is jellemezte.⁴² A ’iobagio’ igen nagy jövőre tekintett, egész szóbokor fejlődött ki körülötte (coniobagio, coniobagionatus, iobagio, iobagionatus, iobagionalis, iobagionaliter, iobagionatus 3, iobagionissa), s emellett formagazdagsága mutatja, miként küzdött a latin betű a magyar hangok visszaadásával⁴³. Mivel a jobbágy által jelölt társadalmi csoportok messze túlélték a Mohácsi vészt, hihetőleg ez tekinthető a leghosszabb életű ilyesfajta szónak.⁴⁴ Még akkor is, ha a magyar szokásjog műszavaként keletkezett ’birsagium’ és származékai (’birsagio, -onis, birsagiare, birsagiensis, birsagiatio,

alfejezet, 59 sk. Brunhölzl,Lateinische Sprache.

41Lex.Lat.Pol. V, fasc. 7 (41) (1982), 1032.

42 A nobilis-ignobilis szópár első előfordulására ld. Bolla,A jogilag egységes 36-37, továbbá Tresz,Korjellemző 53. A jelentés társadalmi változást követő átalakulására ld. Zsoldos,Eléggé nemes13-17.

43 Erre máig alapvető: Kniezsa,Helyesírásunk, különösen 9-60.

44 Tresz,Korjellemző 56-57, illetve Szilágyi,Anonymus-kérdés19-20.

birsagialis’) vetekedett vele az újkorig, de pályafutását a rendelkezésre álló adatok szerint csak 1239-ben kezdte. A 13. századra szűkült le a magyar ’csöbör’ szóból képzett ’cibrio’

latin alaknak az elterjedtsége, igaz akkor igen nagy számú forrásadat igazolja a létét. Időben és térben is korlátozott volt a királyi várszervezet fontos kategóriáját jelölő ’hodnogio’, mely egy 1239-i eset kivételével csak és kizárólag az 1208-1235 között felvett váradi tüzesvaspróba bejegyzésekben szerepel, amiről egyébként tudnivaló, hogy a társadalmi csoportmegnevezések egészen különös tárháza (valamelyest viszonylagossá is teszi az értékét, hogy kézirata nincs, pusztán abból a nyomtatványból ismert, melyben Fráter György 1550-ben közzététette. A 13. századi gesztákban tűnik fel Hispánia nevének népetimológiás magyarázataként a magyar ispán szóból képzett ’ispanus’, ennek azonban a hétköznapi használata csak a 15. század közepén kezdődött, a ’comes’ közismert és kiterjedt használata feltehetőleg némileg visszaszorította a kifejezés használatát. Az Anonymusnál vulgáris szórványként feltűnő ’aldumas’ két latin származéka (aldamasium, aldomasintus 3) szintén nem tekinthetett nagy jövőre, egy-egy forrás használta őket a 14. században, igaz, egyik az elején, a másik meg a végén. Az ’irharius’ (= irhatímár) is inkább eseti ötletnek látszik, bár érdekessé teszi, hogy az egyik legnevezetesebb formuláskönyvben, a Nyirkállói kódexben maradt fenn. Ezeken kívül még vagy három tucat magyar tőszóból latin képzővel latinosított alak fordul elő a forrásokban (bocharius, bucharius, busgana, chapraga, chiapo, chizma, chuha, chyco, chyga, cologireta, cormanista, czipo, czipello, dalamana, duhna, ewrii (=

őrök), fedalle, gerezna, istrango). Nehéz lenne állást foglalni abban, hogy a ’fertale’ és a

’gallerium’ az eredetileg a magyarba is átadó németből közvetlenül, vagy magyar közvetítéssel került a latin nyelvbe. Ugyanez a helyzet a sokat vitatott ’cymerarius’ esetében is, ott sem egyértelműen eldönthető, hogy a francia vagy a már magyarrá vált szó volt-e a latin képzés alapja.⁴⁵ Végezetül a kenéz jelentésű ’canesius’ csak azért érdemel figyelmet, mert nem magyar anyanyelvűek gyártottak belőle latin szót, hanem Rogerius mester Carmen miserabiléje tartalmazza ezt a különös alakot.

A megjelent kötetek mintegy 30 esetben indeclinabile vagy vox pro Latino usitata minősítéssel tartalmaznak valódi vulgáris szórványokat is. Ezeknek a köre azonbann bizonnyal nem lehet teljes, ezért gyakorlatban is jobban segítettük volna a magyarországi latin forrásokat olvasó idegen ajkú kutatót, ha ezek önálló címszóként való kezelése helyett a TESz, az Oklevélszótár és a Régi Magyar Glosszáriumok megfelelő helyeire utaltuk volna.

45Jakubovich , Nagy Lajos. Bertényi Iván: A magyarországi Anjouk heraldikájának néhány kérdése.

Művészettörténeti Értesítő 35 (1986) 57 és 62 sk. Hoffmann,Bibliofilek224: Jelenlegi ismereteink szerint az 1320-1340-es évek szóhasználatában a 'cimier' – amiből a magyar 'címer' szó ered – sisakdíszt jelentett.

Két eset azonban mégis elgondolkodtató, mert szem előtt tartván a középkori latin élőnyelvi sajátosságát, feltételezi az állandó interakciót a két nyelv között. Az egyik a ’grezin’, a másik pedig a ’haller’, mert az előzőre jelen gyűjtésemben előkerült egy ’grisinum, -i’, az utóbbira pedig egy ’hallense, -is’ alak, mindkettő semleges nemű.

Az már régóta ismert tény, hogy a latin is adott át közvetlenül jövevényszavakat a magyarba, ezeknek a latin eredetét gyakran máig könnyű felismerni.⁴⁶ A mondatszerkezet és a szóalkotás módja esetén azonban gyakran nem könnyű eldönteni, hogy vajon latin képzéssel vagy magyar módszerrel állunk-e szemben. Jellemző esete ennek a számnevekkel szintaktikai viszonyt létesítő ragok és jelek nélkül, egyszerűen nominativusban összetett szavak csoportja.

A magyar nyelvből ugyanis két olyan jelenség is gyanúba fogható lenne, mely hasonló jellemzőket mutat. Egyik az ősi, török népektől átvett steppei népnávadási szokás, mely a törzsek számát tőszámnévként tette össze a vezértörzs nevével, s így alakította ki az új népnevet (így jött létre a középkori magyarországi forrásanyagból ismert hetumoger, azaz

’hétmagyar’ népnév is). A másik a helynévadásnak az a különös módja, mely puszta személynevekből képző és rag alkalmazása nélkül alkotta meg az új helyneveket. Abban a tekintetben, hogy azok a szavak, melyek a latin forrásokban hasonló formát mutatnak, nem eredeztethetők egyik szokásból sem, gyanút ébreszthetnek az antik latin nyelv ’duumvir, decemvir, centumvir’ típusú kifejezései. A ’decemlanceatus’ mindenesetre meggondolandó, itt ugyanis nem tíz lándzsával felszerelt személyről van szó, hanem egy olyan tíz főből álló csoportról, akiknek maguk közül egyet kell lándzsával felszerelve a királyi hadba küldenie.⁴⁷ Igen hasonló lehet a tízszemély, azaz a ’decempersona’ és a jogintézmény, a

’decempersonatus’ esete is, de itt már a képzés valójában azonos a ’decemvir’-ével. Szintén számnévből és névszóból összetett főnév a ’millemagister’, amivel lehetséges tanulságai miatt az alábbiakban némileg bővebben foglalkozom.

4. A ’millemagister’

Közismert, hogy a német és a magyar nyelv egyaránt rendelkezik egy-egy olyan kifejezéssel, mely mindkét nyelvben azonos jelentésű tagokból s azonos módon van összetéve, s első ránézésre egyik a másik tükörfordításának látszik. A két kifejezés a német Tausendkünstler és a magyar ezermester. Az ezermester szót pozitív értelemben arra az emberre használjuk, aki sokoldalú, sokmindenhez ért, mivel azonban non omnia possumus omnes, negatív értelemben a sarlatánt értjük alatta. A francia, az angol és az olasz arra a fogalomra, melyet a fenti

46 Fludorovits,Jövevényszavak 1-6.

47 Az adatokat ld.ALMA 1995, 79-80, valamintSupplementum, pars prima.

kifejezések a német és a magyar nyelvben jelölnek, vagy körülírást használ (jack-of-all-trades, homme universel), vagy abűvész, szemfényvesztő jelentésű szóval (prestidigitatore) él helyette. A német etimológiai és nyelvtörténeti középszótárak általában regisztrálják azt a tényt, hogy a Tausendkünstler eredetileg az ördög megnevezésére szolgált, s az ördögnek a ravaszságát, azt a képességét kívánta plasztikusan kifejezni, hogy az eredetileg jónak teremtett embert csalárd módon félrevezeti, s ezen tevékenysége során rendkívül sok alattomos eszközt képes felhasználni. Pusztán az eddig elmondottak ismeretében is legalább a patrisztikus korig visszanyúló fogalomtörténetet Meinolf Schumacher tárta fel,⁴⁸ aki megállapította és bőségesen illusztrálta példákkal, hogy a kérdéses kifejezés esetében a keresztény antikrecepció egy apró darabkájáról van szó, melynek kezdőpontja nem más, mint Vergilius Aeneise. AzAeneis VII. énekében ugyanis a haragos Iunoistennő eképpen szól Allectóhoz, a viszályt szító alvilági démonhoz, akitől segítséget kér:

Nincs olyan egy-szivü két testvér, kit harcba ne vinnél, ház, amelyet haragod fel nem dúl, gyászt, temetést küldsz és a családra csapást. A te elnevezésed ezernyi,

s van vagy ezer cseled ártani ...

(Lakatos István)

„... tibi nomina mille, / mille nocendi artes.”⁴⁹ A hely keresztény átértelmezéséhez elvi alapot biztosítottak a 95. zsoltár azon szavai, melyek szerint „a pogányok istenei mind csak hamis démonok” (Ps. 95, 5). Ettől fogva a keresztény irodalomban az ezer féle mesterkedés rendszerint az ördög csalárdságának sokféleségét jelölte. Hogy az egyébként a teljességet jelentő ezres szám ezesetben a ’sok, nagyon sok’

kifejezésére szolgál, Schumacher egy Petrus Chrysologus-hellyel igazolta. A beszédei folytán nagy hatású 5. századi ravennai érsek, Nagy Szent Leó pápa bizalmasa egyik beszédében ugyanis e szavakkal fordult híveihez: „testvéreim, ... az ördög a gonoszságnak különb s különb fajtájával, a csalás sokféle módozatával (multimoda arte fallendi) ... zavarja meg az emberek érzékeit ...” Bizonyos jelekből ítélve az egykori Vergilius-citátum már Augustinus idejére szólássá vált: több ízben is így használta leveleiben és költeményeiben az 5. századi nolai püspök, Paulinus (’hostis noster, cui mille nocendi artes’), vagy az 500 körül biblikus eposzt költő Vienne-i püspök, Alcimus Avitus, és a 7. századi, görögül is jól tudó, klasszikus műveltségű Malmesbury-i apát, Aldhelmus. Hieronymus a remeteséget odahagyó

48Schumacher,Teufel.

49Vergilius,Aeneis VII,337-338.

Heliodorushoz intézett levelében hívta fel barátja figyelmét a kísértő veszélyekre, figyelmeztetéséhez egész kis bűnkatalógust állított össze. Szerinte az ördög mindig akkor támad az emberre, mikor az a legnagyobb biztonságban érzi magát tőle: „azért jár a nyomomban a fényűzés, azért tör rám a kapzsiság, azért akar Krisztus helyett istenem lenni a gyomrom, azért űz a vágy, hogy elmeneküljek a bennem lakó Szentlélek elől, hogy templomát beszennyezzem, mondom: nyomomban jár az ellenség, kinek ezer neve van, s ártásra ezerféle mesterkedése (cui nomina mille, mille nocendi artes), s én szerencsétlen, győztesnek vélem magamat, miközben éppen fogságba esek.” A 4. századi, afrikai származású Zénó, veronai püspök is beszélt híveihez szóló prédikációiban az ördög számtalan különböző ártalmas mesterkedéséről: „egyeseket őrültté, másokat tébolyulttá, megint másokat gyilkossá, házasságtörővé, szentségtörővé, másokat meg vakká tesz a kapzsiság. Hosszú lenne egyenként végigvenni: különböző s számtalan módja van az ártásra (varias atque innumerabiles nocendi artes habet).” Augustinus aDe civitate Deiben többször is szóba hozta az ördögi mesterkedést. Egyik helyen azokról a varázslókról beszélt, akiknek kedvükre van az ártalom ezer féle módozata (VIII,18): „azonban kétségtelenül szeretik ezeket a színpadi gyalázatosságokat, amelyektől elfordul a szemérmetesség. Szeretik a gonoszok között a varázslóknak ezerféleképpen megnyilvánuló veszedelmes fogásait, amelyeket nem kedvel az ártatlanság (amant in maleficiis magorum mille nocendi artes).”⁵⁰ Másutt meg azokról a tisztátalan lelkekről tett említést a hippói püspök, akik azért találták ki a jóslást, hogy az embereket ezzel a boszorkánysággal is hatalmukba kerítsék, egyebütt meg ugyanezen cél érdekében isteneknek adják ki magukat: „de azok a démonok, akiket ők isteneknek gondolnak, azt akarják, hogy olyan gonoszságot is beszéljenek róluk, amiket el sem követtek, csakhogy az emberi lelkeket ezzel a hiedelemmel mintegy hálóval körülfonják és magukkal hurcolják az előre meghatározott győzelemre. Akár olyan emberek követték el ezeket, akik örülnek, hogy az emberek tévelygését tetszéssel fogadják az istenek, ezért a gúny és a csalás ezer fortélyával azon mesterkélnek, hogy őket tiszteljék istenekként (se ... colendos mille nocendi fallendique artibus interponunt, II, 10). Vagy pedig egyáltalán egy ember sem követte el azokat a bűnöket, amelyeket azonban nagyon szívesen fogadnak a gonosz lelkek, ha az istenekről ilyet gondolnak azért, hogy úgy lássék, mintha a bűn és a gyalázat elkövetéséhez a megfelelő példaképet az égből hozták volna a földre.”⁵¹ A szerző stílusművészetét dícséri egy helyütt a vergiliusi eredetű szólás átformálása: a XIX,23-ban a

50Aurelius Augustinus püspöknek a pogányok ellen Isten városáról írt huszonkét könyve. Ford.: Dr. Földváry Antal. II. Pécs 1943, 150. Földváry A. Dombart Teubner-kiadása nyomán regisztrálta a Vergilius-citátumot!

Dombart 348.

51 Augustinus I, 126. Dombart itt is regisztrálta a Vergilius-locust, Földváry azonban ehelyütt nem jelzi.

szokásos alak helyettnocendi milleformis astutiaról beszél a hippói püspök. Ami Augustinus nagy hatású művében a teológiai elmélet szintjén marad, az Sulpicius Severus vitája szerint Szent Márton életében valós tapasztalattá vált: az ördög ugyanis pogány istenségek különböző megjelenési formáit öltve magára kísértette meg Tours városának püspökét: „az ördög, amikor ezerféle ártó szándékú mesterkedéssel (mille nocendi artibus) próbálta a szent férfiút becsapni, gyakran a legkülönbözőbb formákban mutatkozott előtte. Megtörtént, hogy Juppiter vagy legtöbbször Merkur alakjában, gyakran meg Venus és Minerva formáját magára öltve jelent meg neki.”⁵² A későbbi szentéletrajzokban is gyakori motívum az ezerféle módon mesterkedő kísértő. Életrajzírója szerint Szent Gutlac, a 714-ben meghalt angolszász remete egy lakatlan szigeten szintén számos kísértést és támadást állt ki. Ezeket számos Aeneis-citátum alkalmazásával ecsetelte Crowland-i Felix, aki jól felismerhető módon alapul vette a régibb szerzetestörténeteket is. Egyik ilyen alkalommal Szent Gutlac az őt megtámadó breton rablóbandában felismerte az ezerféle mesterkedéssel és formában kísértő ősellenséget, akit azután egy pontosan megadott zsoltáridézettel egy szempillantás alatt elűzött. A szólás hovatovább olyan nészerűségre tett szert, hogy szinte bibliai idézet rangjára emelkedett.

Scriptum est-tel hivatkozott rá pl. az 5-6. század fordulóján élt nagy hatású szónok, Arles-i Caesarius: „Ugyanis ki lenne képes akárcsak elgondolni, hogy ne mondjam, elősorolni, az ősellenség cseleit és csapdáit, akiről írva van, ezer a neve, és ezer ártalmas mesterkedése (dolos et insidias hostis antiqui, de quo scriptum est, 'cui nomina mille, et mille nocendi artes)”. Ugyanígy említi több alkalommal is a helyet Bingeni Hildegard a 12. században. A Schumacher által felsorolt adatok szinte vég nélkül szaporíthatók lennének a korszerű digitális adatbázisok segítségével. Álljon itt még egy szép Karoling-kori hely, mivel ez a kor mint láncszem hiányzik a német szerző illusztratív anyagából. Alcuin, a Karoling-reneszánsz vezéregyénisége 798-ban e szavakkal fordult barátjához és pályatársához, Paulinus aquileiai püspökhöz: „Hőn buzgó szeretetetek az Örök Király táborát mindenkoron s mindenünnen a hit legyőzhetetlen pajzsaival vértezze fel, nehogy az ősellenség agyafúrt ravaszsága valamely oldalról gonoszságának utat találhasson hozzá. Bár neki ezer módja van az ártásra (mille habeat artes nocendi), sokkal inkább szükségszerű, hogy nekünk meg ezerféle módunk legyen a védekezésre, akik hiszünk abban, aki azt mondja: higgyetek, én legyőztem a világot.”⁵³

52 Sulpicius 58.

53 MGH Epist.Karol. II,221 (139): ’Semper ferventissima caritas vestra castra perpetui regis undique invictissimis fidei clypeis muniat, ne antiqui hostis versutia aliqua ex parte aditum suae nequitiae invenire valeat. Etsi ille mille habeat artes nocendi, multo magis nobis necesse est mille habere artes defendendi, credentibus in eum, qui ait: 'Confidite, ego vici mundum!’

Ettől a ponttól Schumacher figyelme elsősorban a középfelnémet adatok elemzésére összpontosul, melyek a mi szempontunkból ehelyütt kevésbé érdemelnek figyelmet. A német szerző ugyanakkor átsiklik azon a tényen, mely a további fogalomfejlődés szempontjából kulcsfontosságú. A vergiliusi kifejezés ugyanis kiszakad eredeti környezetéből, egy szavas maximává válik, s ily módon képezi alapját a német és a magyar kifejezésnek egyaránt. A fogalom újrafogalmazására abban a korban kerül sor, amikor a skolasztikus gondolkodásmód átalakítja a Karoling-korban kijegecesedett latin nyelvi normákat. Mivel a „mille” már a kései antikvitásban is szerepelt összetételben (pl. ’milleformis’), kézenfekvő volt, hogy a bonyolult körülírást egy rövid, egy szavas kifejezésbe vonják össze az analógia segítségével. Az új kifejezés a ’milleartifex’ lett. Úgy tűnik, a szót először Szent Meneleus Ménat-i apát (†720 k.) ismeretlen 11. századi életrajzírója vetette pergamenre, talán ő maga alkotta. Azt írja a szentéletű apátról, hogy mivel munkálkodása Istennek is, az embereknek is kedves volt, azt

„ille mille-artifex, callidus depravator recti operis” meg akarta zavarni. Más helyütt is használja a kifejezést, de ott is értelmező kíséretében („ille mille-artifex, diabolus”).⁵⁴ A 12.

század közepén Izsák stellai ciszterci apát (1147-1178) használta szentbeszédében a

’milleartifex’ kifejezést az ördögre⁵⁵, majd Szent Norbert, magdeburgi érseknek, a premontrei rend alapítójának második, 1157-1161 között keletkezett életrajza említi meg többször is.

Egyik hely szerint mikor a Norberthez özönlő művelt és írástudatlan tömegben akadt egy ember, aki Dániel próféta nyomán a világvége és az antikrisztus eljövetelét kezdte hírdetni, Szent Norbert leleplezte a hamis prófétát. „Rögtön, mihelyt észrevette az a lélek,” – írja a legenda, – „hogy az igazság és gyönyörűség hallgatói rajtakapták, amilyen mesterkedő ezermester(ut est milleartifex artificiosus), a csálárdságnak más fajtáit kutatja.”⁵⁶Később egy csöndes téli éjszakán az égi reményről és a boldogság dicsőségéről beszélgetett társaival, egyesek szomjúságának az oltására vízért küldte a testvéreket, de amikor azok visszaérkeztek, kérdőre vonta őket, hogy miért hoztak tisztátalan vizet. Azok tiltakoztak ugyan, de miután fényt gyújtanak, kiderül, hogy egy szörnyű nagy béka ül az edény fenekén. Ezután a testvérek annak rendje s módja szerint megrémültek, hogy télen efféle féreg nem szokott lenni, meg a forrás is, az edény is tiszta volt. Szent Norbert a megnyugtatásukra a következőket mondta:

„testvéreim, mit csodálkoztok? Az ezermester az a semmirekellő lélek (milleartifex est ille spiritus nequam), aki ellenségesen üldöz bennünket. De vessétek el őt, mert nagyobb az ő

54 Sumacher,Teufel 70-7.

55Sumacher, Teufel 71.

56 MPL 170, 130 B: ’Porro dum ab auditoribus veritatis et dulcedinis falsus ille spiritus se ex parte deprehendi cerneret, ut est mille artifex artificiosus, deceptionis alia genera exquirit’.

ravaszságának és furfangjának kevélysége, mint az ereje.⁵⁷Szent István királyunk sógorának, az 1146-ban kanonizált II. Henrik császárnak az életrajzát a 13. század elején egy harmadik toldalékkal látták el, melyben a Henrik életéből egyébként hiányzó mirákulumokat pótolták.

ravaszságának és furfangjának kevélysége, mint az ereje.⁵⁷Szent István királyunk sógorának, az 1146-ban kanonizált II. Henrik császárnak az életrajzát a 13. század elején egy harmadik toldalékkal látták el, melyben a Henrik életéből egyébként hiányzó mirákulumokat pótolták.