A nyelvi igényesség szintjei

Pajorin Klára kutatásai nyomán megerősödött tehát az a megfigyelés, mely határt húz az esztétikailag magas színvonalú humanista és egyszerűen csak igényes kancelláriai latinitás között. Azt persze nem téveszthetjük szem elől, hogy az itáliai humanizmus maga is a szentszéki kancelláriából nőtte ki magát. Továbbá azt sem, hogy Bonfini esztétikai igényessége és tartalmi önállótlansága éppen fordított arányban áll Vitéz gondolati eredetiségével, s az is megszívlelendő, hogy Vitéz kimért, tiszta fogalmazása milyen messze áll Thuróczinak néha az értelmezhetetlenségig tudálékos, „barokkos” fogalmazataitól. Hogy mindezt világosabban lássuk érdemes az alábbi történetet szemrevételezni.

Abban ugyan továbbra is igazat kell adnom Engel Pál fentebb idézett szavainak, hogy saját történelmünk szegénységének egyik szomorú jele, hogy a történéseket csak egyféle beállításban ismerjük. Ha nem is az országos történetre vonatkozólag, inkább az exemplum és a mirákulum határán mozogva is, mégiscsak rendelkezünk egy rövid elbeszéléssel, amit három különböző, feltehetőleg részben egymásra, részben szóbeli forrásokra támaszkodó író is lejegyzett, három különböző stílus alkalmazásával.⁹¹ A történetet több feljegyzésben ismerjük. Bonfini közvetlen forrása minden bizonnyal Thuróczy János 1487-ben megjelent Krónikája (IV,17) volt, máig nem teljesen tisztázott azonban a viszony Thuróczy és az obszerváns ferences prédikáció-szerzõ, Temesvári Pelbárt lejegyzése között, Laskai Osvát történetéről nem is beszélve. Temesvári maga is hivatkozott külföldi párhuzamokra, így kétségtelen, hogy a történet alapját a nemzetközi legenda-folklór közkincse képezte.⁹² A három lejegyzés mindenesetre tanulságos a háromféle nyelvi szint (humanista, középkori kancelláriai vagy értekezõ, középkori kolostori) összevetésére, a körülötte kialakult vita pedig módszertanilag érdekes.

Temesvári Pelbárt verziója (Stellarium, lib. XII, pars II, art. 1):

Sed quoniam manus Domini non est abbreviata, his etiam nostris temporibus certa acciderunt miracula ad id fidem facientia. Nimirum fidedignis viris, qui affuerunt et viderunt, referentibus didici, quod cum ad partes Transalpinas imperator Sigismundus bellando accessisset, contigit inibi quendam militem cecidisse. Post multos autem annos cum iterato idem imperator partes ad illas cum exercitu accessisset, ecce omnibus audientibus vox quasi fletus scilicet ac lugubris sibillationis cepit insonare. Cumque cuncti, quidnam foret, mirarentur, de mandato imperatoris ceperunt inquirere inter

91 Tímár,A levágott fej 317-319.

92 Mályusz,CommentariiII/2, 269-271.

vepres silvasque et lucos circumadiacentes. Et ecce repererunt quoddam cadaver iacere in quodam rubo putrefactum adeo, quod increscentes iunci et spine veprium ipsum pertransiundo penetraverant et ex illo cadavere sonus ille flebilis audiebatur resonare.

Unde clara voce ait astantibus et, quid foret, conquirentibus dicens: , Habetisne presbyterum, cui confitear. Afferte mihi, domini. Ego enim iam ante annos plures in bello Sigismundi imperatoris miles affui et in hoc loco pugne corrui. Sed quoniam beate Marie in vita mea semper devote servivi, ideo eius meritis faventibus id mihi a Deo concessum est et donatum misericorditer, ne anima mea a corpore isto iam pene consumpto et thabefacto dissolveretur, ut damnationem eternam evaderem. Unde tota anima mea in me tenetur, nec mori possum, donec plene confitear, quia habeo damnabilia crimina, que commiseram. Et pro veritate huius confirmanda mox, ut confessus fuero, a flebili sibillo hoc meum cadaver cessabit anima dissoluta, que usque modo miraculose est per Virginem Beatam retenta.” Tunc obtulerunt ei sacerdotem et facta confessione ac absolutione mox resoluta anima vocis illius sonus cessavit. Et tunc tam imperator, quam omnes, qui aderant, Deum et Beatam Mariam laudaverunt. Ecce ergo miraculum.

Thuróczi János lejegyzése (IV,17):

Huius belli exitum ingens subsecutum est miraculum. Enimvero cum post hanc cladem duo vel citra preterissent anni, et quidam visendorum ossium interfectorum gratia in huius campum certaminis accessissent, dumque mirabundi innumeras hominum pariter et iumentorum ibidem occisorum admirarentur costas, e vestigio vocem quasi humanam tenuem pariter et difficilem audierunt. Attoniti igitur huc atque illuc respiciunt, neminem tamen vident, quare se fantasmata ludi arbitrantur, nec minus pavore perculsi diu stetere. Et cum vocem illam continuari interque rumores, quos audiebant, nomen celeste domini nostriIesu Christi et eius genitricis gloriosissime Marie crebrius recitari adverterunt, in animum reversi inquirentes, quidnam hoc miraculi esset, ulterius processerunt. Tandem humana tabe spoliata ossa natis circumquaque virentibus herbis inter orta solum caput integrum invenerunt. O, celi regina gloriosissima, tuum quo laudum preconio sanctum maggnificemus nomen, quas tibi gratiarum referamus actiones, qua te veneremur gloria, dum cuncte tuas in laudes humane sufficiant vires minime. Ille tuis cesset a laudibus, tuo sancto qui nomine invocato tuam non sensit benivolentiam, tua etenim petens suffragia et ad tua sancta confugiens presidia a te derelictus est nemo. Magno nobis exemplo est, virgo sacrata, hoc ingens, quod homine in hoc nobis ostendisti, miraculum. Nam cum totum corpus exanimatum tabidumque solum caput vivere et linguam loqui conspexerunt, stupidi ingenti capiuntur admiratione, tantos quod per dies estatis fervidus ardor hiemisque austerus rigor ac inedia et sitis totius corporis consumpta carne solum caput reservavere. Admirantibus igitur illis:

,,Quid admiramini,” inquit, “creatura Dei et Christianus sum, qui si Christiani estis, illius pro nomine, propter vos in cruce qui mortuus est, querite mihi sacerdotem, ut confitear.” Interrogatus tandem, quomodo nanque illos usque ad dies vixisset, respondit:

“Gloriosissima virgo Maria me fovit pariterque ut sine perceptione ecclesiasticorum sacramentorum non decederem, me vestrum usque adventum conservavit, et, nisi confitear, mori nequeo.” Interrogatus rursus: “Qua de ratione ipsa virgo gloriosa te tanto prosequitur beneficio?” Respondit: “Vigilias septem festivitatum illius semper in pane et aqua ieiunavi, et illius festivitates summa cum devotione celebravi, viteque et mortis omnis spes ipsa mihi fuit.” Accersito tandem sacerdote et confessione ceterisque, que subsequi debebant, peractis dissolutus quievit in pace.

Bonfini változata (BONF. III,3,152-158):

At illud incredibile, quod paulo post accidit, miraculum silentio preteriri non potest.

Secundo namque tertiove anno, cum plerique in eum campum descendissent, ubi patratam stragem fuisse memorant, editissimumque cadaverum acervum spectarent, emissam inter ossa subinde vocem exaudivere faustissima Iesu Christi salvatoris et dive Marie virginis nomina resonantem. Admiratio simul et pavor hos incessit; cum ad verba subticuissent, eadem paulo post quasi difficulter expressa accepere. Dum vocis locum inter ossa disquirerent, portenti desiderio succensi loquax inter cadavera caput inveniunt.

Quod ubi homines sibi adesse novit, Quid tam, inquit, stupidi, hic statis, viri?

Christianus ego sum et magne matri dive Marie semper addictus inexpiatus inconfessusque in hoc bello occubui. Magna dea, in cuius tutela vitam degi, me eterni supplicii reum esse non patitur; hic me adhuc lingue compotem servavit, ut et delicta fateri et animum sacris rite apostolicis lustrare queam, proinde sacerdotem, qui confessionem exaudiat et me expiatum reddat, accersite, queso. Rogatus, quid tantum a dea beneficii promeruisset, respondit peculiare sibi id in vita fuisse numen, septena quotannis in vita sua festa reverendissime celebrasse religiosissimisque ieiuniis ex pane dumtaxat et aqua decorasse, sacris fuisse quam studiosissime operatum, illi tantum numini cunctas animi vires dedicasse. Accersito e pago proximo sacerdote confessionem rite transegit et impetrata erratorum omnium remissione acceptaque novissima lustratione id defuncti caput repente conticuit perpetuoque quievit.

A három szöveg közül Temesvárié egyértelműen nyelvi értelemben is a közérthetőségre, egyszerűségre törekvő megfogalmazás. Thurócziét leginkább a nyelvileg ugyan kiogástalan, de a tartalommal nem arányos, dagályos stilisztikai fordulatok jellemzik (pl. ’visendorum ossium interfectorum gratia’). Kétségtelen, hogy Bonfini az, aki leginkább törekszik a történet körülményeinek antik fogalmakkal történő leírására, azt is gondolhatnánk, hogy valamiféle sajátos humanista ideológiai semlegességre. Az olyan kifejezések, mint az ’animum lustrare, aliqm expiatum reddere (=absolvere) munkájában másutt is az antikvitás alapján állónak mutatják a neves történetírót, a ’Magna Mater’-hez azonban neki is hozzá kellett tennie a

’Diva Maria’ értelmezőt, elkerülendő a szinkrétizmus vádját.⁹³ Könnyebb helyzetben volt akkor, amikor munkája más helyein a politikai intézményrendszert „antikizálta” (pl. a nádor

’praetorii praefectus’ lett; a legérdekesebb kísérlet azonban Hunyadi János kormányzói működésének ’interrex’ minősítése, amit a munkában a cseh kormányzó Podjebrád György is méltán érdemel ki, de Garai László nádorra alkalmazása a szónak már némi zavart okoz).⁹⁴

Kézai nyelvi ismeretei és érdeklődése: bizonytalan eredetű elemek

Fentebb utaltam rá, hogy Kézai nyelvével kapcsolatban régi feltevés, hogy hemzseg az

93 Kulcsár Péter munkájából világos, hogy Bonfini szövegismerete alapvetően másodlagos volt, Blondus enciklopédiáin alapult, ld. Kulcsár,Bonfini 28-102.

94 Bonfini egyik érdekes „átértelmezése” a szent = divus megjelölés, miként itt Szűz Máriára alkalmazva olvassuk. Ennek előzményeire és politikai összefüggéseire ld. Tringli,Liberty 145.

italicizmusoktól, s ebből is következik, hogy munkáját itáliai olvasóközönségne szánta. Ezt a megállapítást az is megerősítette, hogy utóélete valóban csak egy 14. századi velencei írónál mutatható ki (már amennyiben persze eltekintünk attól a ténytől, hogy huntörténete a magyar krónikák meghatározó szerkezeti eleme lett a későbbiekben, s Werbőczi Tripartituma közvetítésével minden középkori magyarországi szövegét messze meghaladó hatást fejtett ki az újkor végéig bezárólag). Az nem kérdés, hogy Kézai Simont érdekelte a nyelv, ez talán összefüggött alacsony származásával is: nyelvtudás birtokában olyan világ nyilt ták terekkel előtte, amilyenről a Kinza pusztai várjobbágyok között nem is álmodhatott. Érdeklődésének egyik fontos jele, amikor a német nyelvjárások között az antik történetíráséhoz hasonló megkülönbözetést tesz. Valóban bizonnyal beszélt is valamilyen német nyelvjárást, ezt bizonyítja az általa lejegyzett ’legerfalk’német szó mellett etimologikus névfejtő módszere is (pl. Strassburg etimológiájából jól látszik, hogy ismerte és használta is a német Straßet).

Eredeti francia és arab szavakat is ő jegyzett le először, s van néhány szava (pl. a ’missitale, schartabellum’), mely kétségtelenül itáliainak (= olasznak) tűnik. A kérdés csak az – mert tanulságokkal járhat a latinság összetétele szempontjából, – hogy vajon minden szó annak tekinthető-e, amiről a korábbi kutatás feltételezte ezt.⁹⁵

E tekintetben érdemesnek látszik megvizsgálni az ’astraco, -are’ igét. Ennek tulajdonképpen nyelvészetileg ún. csillagos, azaz kikövetkeztetett szónak kellene lennie, mert a forrásszövegben ’astracatas’ alakban csak aparticipium perfectuma szerepel. A vele azonos

’astraco, -are’ és a hozzá közel álló ’astracus, -i’ (= pavimentum;Gr.: όστρακον > Lat. vulg.:

*astracum, -us > Ital.: lastrico) szócikkeket a németországi latin szótár valóban kikövetkeztetett alakként csillaggal különbözteti meg.⁹⁶ Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy Kézai gesztájának köztudomás szerint középkori kézirata nem, csak újkori másolatai állnak a kutatás rendelkezésére, s a hivatkozott helyet pedig éppen súlyos szövegromlás is terheli (a

’diversius’ alak változatos romlott formákconiecturája). Ha ugyanhapaxnak az ’astraco’ alak sem is tekinthető, különös szó, annyi bizonyos. A bábeli torony építésének leírásában szereplő alakot a legutóbbi kiadás és korszerű kommentár kétely nélkül italicizmusnak minősítette, a német és a magyar szótár megfejtési kísérletére nem hivatkozott ugyan, de helyette Agnellus-helyeket idézett (’lastra, lasta’ alakban).⁹⁷ Láthatólag az ’astraco’ modern értelmezése és italicizmussá minősítése feltételezések láncolatán alapszik, melynek egyes láncszemei maguk is csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. A régi irodalom felvetett egy másik lehetőséget is, ez

95 A kérdés alapos összefoglalása: Veszprémy,Utószó 155-161.

96MWb. I,1108-1109.

97 Simon de Kéza,Gesta 12-13.

azonban az újabb kommentárokból teljesen kimaradt. Podhradczky József 1838-ban a Budai Krónika máig egyetlen önálló kiadásában a szót ’astragatis’-ra javította, utalva a Vitruvius munkájában előforduló ’astragalus’ építészeti terminus technicusra, s a lehetőséget Ipolyi Arnold is elfogadta 1854-ben megjelent munkájában. Domanovszky Sándor apparátusában említést sem tett a coniectura-kísérletekről, ami egy unius codicis mű esetén is hiba lenne, különösen is az egy újkori – a coniecturákkal közel egykorú – másolatokon alapuló szöveg esetében.⁹⁸Az ’abstracatis’ változattal szemben (ez ugyanis feltehetőleg szintén szövegjavító értetlenség eredménye) az ’astragatis’ alakot főalaknak tekintve megengedhetőnek tartom, hogy a forma szoros kapcsolatban állhat a vitruviusi terminusnak is alapul szolgáló görög α̉στράγαλος-szal. A kérdés csak az, hogy Kézai korában ismerték-e a kockakövekkel fedett (az ’astracatas’ egyértelműen az utca burkolatára vonatkozik) útburkolása technikát. Ha azonban Kézai antik emlékek iránti érzékenységét illetve Sabaria művében játszott szerepét (egyetemet vagy legalábbis főiskolát helyez oda Attila korára) figyelembe vesszük, igencsak elképzelhető, hogy a borostyánút maradványai lebeghettek a szemei előtt.

Mivel a kérdés forrástani és nyelvi szempontokból ilyen mértékig összetett lexikai problémákon alapszik, mindenesetre nem szerencsés egyértelműen – más szövegjavítási kísérletek teljes figyelmen kívül hagyásával – az ’astracatas’-t Kézai italiczmusainak alapadatai közé sorolni.⁹⁹