56 LATIN X T ELVŰ LITTERATURA

leméből alig rí ki valami. Tudomásunk van egy merész hitvitázó' ról, M agyar Mihály pálosról, ki Párizsban tanult s ott is halt meg 1444'ben, művét azonban nem ismerjük; meg egy X V . szá' Zadeleji névtelen szerzetesről, a pantheista monizmus hívéről, mindennemű dogmatizmus elkeseredett ellenségéről, ki csak szí' gorú testi fenyíték után vonta vissza eretnekségét s aztán egy pálos kolostorba vétette fel magát. E platonista rokonságú eret' nekséggel szemben nálunk is Aristoteles volt a szívesen látott filo' zófus, neki akadt latinra fordítója (Soproni M iklós), vagy (már a X IV . század első felében) kommentátora: a domonkosrendi Erdélyi Bojót (Boethius).

A legendairodalom, jobbára prédikációk formájában, az árpádkori anyagot forgatja tovább, s a korszak vége felé 1486'ban, a magyar szentek legendáinak egy nyomtatott gyűjteménye is megjelenik (Strassburgban). Viszont az egyházi költészet, mely az Árpádkorban, úgy látszik, még alig indúlt meg, már a X IV . században több eredeti magyar szerzeményt tud felmutatni. Szá' műk tovább szaporodik a XV.'ben. Misekönyvek és breviáriumok lapjain maradtak fenn a magyar és magyarvonatkozású szentek' ről: István, Imre és Lászlóról, Sz. Mártonról, Adalbertról és remete Sz. Pálról szóló énekek, zsolozsmák, himnuszok s néhány, Szűz M áriát magasztaló ének. Szerzőik ismeretlenek, csak az egy T atai Antal, Mátyás'korabeli budaszentlőrinci pálos szerzetesről tudjuk, hogy misekönyv és breviárium szerkesztésén kívül éneket is szerzett rendje névadó szentjének magasztalására. Am it a fen' tebb idézett, néhány árpádkori latin versen is érezhettünk, hogy t. i. tudós szerzőik otthonosan mozogtak a különféle latin vers' szerkezetekben, azt e X IV .— X V . századi énekköltészet is igazolja.

Nagyon érthető, hogy e vázlatos áttekintésből is kitetszőleg a leggyakorlatibb ág, a prédikációszerzés vált a latin nyelvű vallá' sós irodalom gerincévé. A z nemcsak a tudományt művelő, meg a prédikáló papság között volt közvetítő, hanem a latin nyelvű

litteratura s a latinul nem tudó, írástudatlan gyülekezet, magyar nép között is. A prédikációnak az az igazi rendeltetése, hogy a betű némaságából szóba, „beszédbe” röppenjen át s a vallásos élet gyakorlati szükségleteit lássa el. Ez az ága a litteraturának a gyakorlati élet talajában gyökerezik, ennek van közönsége nálunk is, nem úgy, mint a csak különös képzettségű egyesekre szorítkozó elvont tudósságnak; van közönsége, de csak ha élő nemzeti nyelvbe ömlik át. Középkori deákságunknak — tápláló közönség híjján — csak azon ágai lehettek életképesek, melyek a gyakorlati élet és érdekek talajába bocsáthatták le gyökereiket. De mennél teljeseb' ben megtették azt, annál elkerülhetetlenebbé vált átszívódásuk a nemzeti nyelvbe, s egész műveltségi tartalmuk átengedése egy magyar nyelvű irodalom feltáplálására. Innen van az, hogy e latin irodalom minden igazi gyarapodása a magyar nyelvűnek a meg' teremtéséhez visz közelebb; innen a paradox, hogy egy magyar nyelvű litteratura létesülésének a latin fellendülése volt egyik feltétele.

Ez a két század a magyar nyelvűségbe való átszívárgások kora. A korszak végén Temesvári Pelbárt hatalmas alakja áll s amit 6 latinul megírt, azt tudós rendtársai már a csak magyarul tudó apácák kolostori irodalmába szórják szét, vetőmag módjára.

Pelbárt, meg akit lehetetlen nyomában nem nevezni: tanít' ványa, Laskai Ozsvát, observans ferencesek („cseri'barátok” ) voltak, vagyis a rend szigorúbb, később ú. n. Salvatorianus csa' ládjába tartoztak. E szigorúbb ág N agy Lajos uralkodása alatt kezdett megtelepedni a déli részeken, s idővel jelentékenyen ter' jeszkedve, előkelő főurak — köztük a Hunyadiak — pártfogásá' val mindinkább visszaszorította a rend régebbi, nálunk már II. Endre óta itthonos, de akkorára hanyatlásnak indult conven' tualis (későbbi neve szerint Marianus) ágát. Kezükre jutott an' nak nem egy kolostora, így 1444'ben a budai és pesti, meg a marosvásárhelyi, négy évvel utóbb az esztergomi, meg a sáros'

58 LAT IX X T ELVŰ LITTERATURA

pataki. E csoport nemcsak a szegénység fogadalmát fogta fel szigorúbban, hanem mint a rend történetírója, Karácsonyi János mondja: „tudományos úton is akarta igazolni és megvédelmezni a kér. katholikus hit igazságait és — tagjai — e végből erősen tanulták a szentírást, meg a régi egyházi írókat. Régtől fogva egyik különbség volt az enyhébb és a szigorúbb felfogású ferenc- rendűek közt, hogy ezek már rendes iskolázásban részesültek, szentbeszédek készítéséhez számos egyházi írót is felhasználtak"

s a humanizmus túlhajtásakor a földi szépségek és hiúságok elle- nében az örök igazságokat hirdették. Közéjük tartozott Capistra- no János is s ez csak növelte irántuk a magyarság rokonszenvét.

Mátyásnak is segítségére voltak az 1467-ben kezdődő cseh háború­

ban, pénzáldozatra buzdítva s izgatva a cseh eretnekek ellen.

Hunyadi János építtette nekik (1442-s-1450) a tövisi kolostort és segítette őket Csíksomlyón való megtelepedésükben (1448). T a ­ tára Szilágyi Erzsébet telepítette őket, Kolozsvárt Mátyás kezdett nekik templomot és kolostort építeni s nemcsak Mátyásnak, hanem a királynénak is cseri-barát volt a gyóntatója. Tekintélyük, befo­

lyásuk, kolostoraik száma együtt nőtt a Hunyadi-ház hatalmával s 1517-re nem kevesebb, mint 50 kolostoruk volt, legalább ezer­

ötszáz szerzetessel.

Megérthetni ezek alapján, hogy bár a ferencrend már II. Endre óta bent volt, M átyás előtt miért nem vett részt nagyobb arányulag latin litteraturánkban s mint jut szigorúbb és tudósabb ága által oly emlékezetes szerephez a X V . század vége felé.

Pelbartus de Temeswar, a mint műveiben nevezi magát, a krakkói egyetemen végzett, majd belépett a ferencrendbe, 1483- ban a szerzet budai rendházában tanította a hittudományt, s 1504 legelején halt meg. E sovány adatokon kívül még csak any- nyit tudunk róla, hogy irodalmi munkásságával egy régebbi foga­

dalmát igyekezett beváltani: egyszer, súlyos betegségében meg­

fogadta, hogy ha Szűz Mária megszabadítja belőle, könyvet ír

dicsőítésére. így írta meg, még az 14S0*as években, Szűz Mária*

ról szóló beszédgyűjteményét, a Stellariumot, vagyis a boldogsá*

gos szűz „ Csillagkoszorúj á ť \ Ezt még a 80*as, majd a 9 0 e s évek*

ben újabb nagyarányú beszédgyűjtemény követte: a három kötetre oszló Pomerium: „Gyümölcsöskert” , mely a szentek ünnepére, az állandó ünnepekre s a nagyböjtre való prédikációkat tartalmaz kötetenként elkülönítve, számszerint majdnem ötszázat összesen, írt ezenkívül zsoltármagyarázatokat (Expositio libri Psalmorum);

hozzáfogott egy theologiai szempontú, a tudományok egész terű*

letét felölelő encyklopédikus nagy mű írásához, Aureum Rosa*

rium Theologiae címen, el is készült három részével (a szent*

háromságról; a teremtett állatokról; az isteni szeretetről), a ne*

gyediket (a szentségekről) tanítványa, Laskai fejezte be. E nagy mű második része azért is érdekes, mert benne bizonyos természet*

rajzi neveket magyarul — „in lingua nostra” : a mi nyelvünkön is megmond, magyar voltát ezzel is nyilvánvalóvá tévén.

Említett művei 1498*tól 1504*ig jelentek meg nyomtatásban, Hagenauban s főkép beszédgyűjteményei gyorsan elterjedtek.

Mintegy húsz év alatt a Stellariumnak 16, a Pomerium egyes részeinek vagy 18 új kiadása vált szükségessé, de két utolsó műve is megért még néhány új kiadást. Pelbárt, a „Pomerius” , egy szicíliai költő szerint „Pomerio sommo theologo” : fő*főtheologus:

így csakhamar világhírre tett szert s roppant sikere itthon sem maradt hatástalan.

Beszédgyűjteményeivel az volt a célja, hogy megfelelő anyag*

gal, vagy legalább is vázlatos beszédmintákkal lássa el a prédiká*

torokat. Csak azt iparkodott „szűkösen, tömören” felvenni, amit

„ad predicandum simplici populo” — az együgyü nép előtt való elmondásra — hasznosnak ítélt. Ezért ír „brevi et simplici stylo”

—- röviden, egyszerűn, egyenest a mi népünk (populi simplicis huius nostre regionis) képességeit tartván szem előtt s igyekezvén nehezebb dolgokra is előkészíteni. Egy*egy ünnepre, vasárnapra