36 LATIN NT ELVŰ LITTERATURA

Dáresnek és egyéb szerzőknek könyveiből" „a maga fogalmazása szerint".

N e higgyük azonban, hogy nagy litteratori önérzete az írói egyéniség modern, személyes becsvágyával azonos. Hiszen még nevét is elhallgatja, csak kezdőbetűjét árulja el s az utókor elis' mérésére annyira nem sandít, hogy még azt sem mondja meg, melyik Béla királynak volt a jegyzője. Bár „magister" volt, vagyis egyetemi rangfokozattal bírt, az ő korában divatos szerénykedő formulával még magister voltát is csak „úgymondott"'nak jelzi.

„ A magisternek mondott P ." (P. dictus magister): ennyi az ő névjelzése. Igaz, hogy az a volt iskolatársa: „az írástudás művé' szetében" szintén avatott férfiú, kinek kérésére írja meg Gestáját (ha ugyan ez a baráti unszolásra való hivatkozás is nem puszta szerénykedő fictio): bölcsen tudhatta, ki ez a „mesternek mondott P .": de ismeretlen és későbbkori olvasók elől elrejtette nevét.

Önérzete tehát nem személyes hivalkodás, hanem a céhbeliség kevélysége volt, mely a litteratori foglalkozás magasabbrendűségét vallja.

P. mester tehát (ha III. Béla jegyzője, akkor talán Pál pré' post és 1200 közül — , ha II. Béláé, akkor talán Péter óbudai, majd székesfehérvári prépost és 1150 körül szerkeszthette művét) főkép írott forrásokra s különösen az ősgestára támaszkodott, melyhez valamennyi későbbi gestánál és krónikánál közelebb ma' radt, szerkezetileg is (őshaza, vándorlás, honfoglalás, kalandozá' sok) ahhoz igazodván. Főgondját család' és birtoktörténeti leve' zetésekre fordította s hitelre is leginkább e tekintetben tarthat számot. Nemzetségi hagyományokat bőven használt (így Csanád és Ajtony története megírásában, mely nála még reális, el nem legendásított hagyomány) s lehettek azok közt (minthogy név' adatait nyelvtörténeti vizsgálatok olykor meglepő módon igazol' ják) írásba foglalt adalékok is. Mondát, költői hagyományt lehe' tőleg mellőzött, de mondatörténeti szempontból épen kritikai eb

járása juttat számunkra alkalmas fogódzókat s mutat rá scriptura és szóbeliség kezdeti érintkezéseinek némely fontos következőié'

nyeire. * *

Tanúsítja mindenekelőtt, hogy az ő korában (1150 ? 1200 ?) a magyarok származásáról, Tétényről, továbbá Lél, Bulcsu és Botond vitézi tetteiről voltak a parasztságnak mondái (fabulae), a joculatoroknak énekeik; vagyis, ha a „p arasztságait („rustici11) középkori értelmében vesszük, tanúsítja, hogy az írástudatlan, világi magyarságnak és énekmondóinak egyező hagyományaik voltak az említett tárgyakról és személyekről. Ezenkívül pedig szabatosabban megjelöli, hogy a „parasztok'1 Botond konstantiná' polyi remekléséről is fabuláztak. Anonymus korára nézve e köz' léseket kétségtelen hitelüeknek kell elismernünk. Méltán csodák kozhatunk a szóbeli hagyományőrzés ily szívósságán s csakis a vilá' giak közt forgolódó énekmondók állandó, felfrissítő hatásával ma' gyarázhatjuk meg. Ez viszont, a tárgyak nagy régiségét tekintve, az énekmondás huzamos folytonosságát, régi szövegek lényegileg változatlan őrzését jelenti. Hogy ugyanaz a szöveg nem minden' kor egyéni szerzeménye a joculatorok valamelyikének, hanem elő' deiktől öröklött s mintegy rendileg továbbhagyományozott közös tulajdonuk is lehet: arra Anonymus egy ének'idézete szolgáltat bizonyságot. Ezt az idézetet u. i. így vezeti be: „ut dicunt nostri joculatores11, vagyis: „amint joculatoraink mondják11: nem egy valamely joculator, hanem joculatorain^ általában. M aga az idé' zet egy Tétényről szóló énekből van véve s így hangzik: „omnes 'oca sibi acquirebant et nomen bonum accipiebant11. Szóbeli ma' yar szövegnek, még pedig énekelt (bizonyára verses) szövegnek legelső átmentése ez, a deák írás — a scriptura — maradandó' s ágába.

Kevély Htteratorunk fitymáló megjegyzései imily becses, más orrásokból alig valamicskével gyarapítható adatokat mentettek

38 LATIN H r ELVŰ LITTERATURA

meg számunkra árpádkori monda- és énekköltészetünk elsülyedt kincséből.

Fabulák és énekek felsorolt tárgyai közül az elsőt, a szárma­

zást, saját nyilatkozata szerint másként adja elő, mint azok — s erre majd visszatérünk. Lél, Bulcsu és Botond tetteit azonban a főbb dolgokban velők egyezőleg (mi szintén saját szavaiból kö­

vetkezik). Tétény és ivadékai történetét, mely egyenest Sz. Ist­

vánhoz (Tétény unokájának, Gyulának, unokájához) vezet, bizo­

nyos jelekből ítélve, szintén az énekek szemmel tartásával írhatta meg. Vannak tehát, minden litteratori tiltakozása ellenére tar­

talmi érintkezései is a szóbeliség lenézett hagyományaival.

Két esetben pedig, nagy óvatosan bevonva a kritika gyanút ébreszthető lobogóját, nyilvánvaló mondát surrant be feltűnés nélkül a scriptura igazságai közé, de hozzáidomítva a maga con- ceptiójához. Emes álma az egyik, a fehérló mondája a másik.

Ez utóbbinak más forrásból jól ismerjük épebb mondái alakját s megállapíthatjuk, mit cselekedett vele Anonymus. Mondái egy­

ségét megbontva, egyes darabjait időrendi helyük szerint más-más fejezetek esemény-fiókjaiba szórta szét: vagyis áthistorizálta jelen­

tésnélküli, csupasz eseménysorozattá. Egészen kivetkőztette szim­

bolikus értelméből. így a szimbolum-értékü egyetlen ló helyett tizenkét valóságost küldet ajándékba Zalánnak, egyéb gazdag ajándékok heterogén társaságában; Zalántól csa\ vizet és füvet kéret mutatóba: földet azonban, szimbólumként akár marékba is elférhetőt, nem, de igenis „a maga jussából” konkrété egy jó darabot, a Sajóig terjedőt.

Emes álmát (a turulmondát) körülbelül abban a már nem eredeti alakjában találhatta az ősgestában is, ahogyan ő adja elő E monda valódi csodás (totemisztikus pogány) eleme a turultól való megtermékenyülés volna; gestáink elbeszélése szerint azonbar<

Empc csak álmodja azt, még pedig már áldott állapotban. A magzat (Álmos) csak nevét kapja e csodás álomlátástól, maga

azonban földi apától, Ügyektől fogantatott. A monda csodás ténye tehát egyszerű álmodássá van hatálytalanítva, s aszal egy' szersmind pogány bélyege is elenyésztve.

A gesta tehát átvette ugyan a szóbeli hagyományból e két mondát, de megfosztotta eredeti értelmüktől. Vajon mi oka vagy célja lehetett e mondasorvasztásnak?

Emes álma: genealógiai, a fehérló: a honfoglalás jogcímét igazoló monda. Ha e tényt figyelembe vesszük, könnyű lesz az ősgesta s annak alapján Anonymus Attila'genealogiájában ismer' nünk fel azt az ő szemükben hiteles történeti tételt, melynek ked' véért az említett két mondának ki kellett ürülnie ősi jelentéséből.

Eredeti mivoltukban u. i. nem fértek volna össze Álmosnak és Árpádnak Attilától való származtatásával, illetőleg a honfogla' lásnak e leszármazásból eredeztetett jogcímével.

Ha u. i. Álmos (Árpád apja) Attilától származik, akkor a vérszerinti leszármazásnak végigjövőnek kell lennie, s nem iktat' ható közbe csodás fogantatás, hiszen akkor Ügyekkel voltakép magvaszakadna Attilának, Álmossal pedig egy új, turul'geneologia indulna meg, ami, minthogy Álmos szent királyoknak is őse, kérész' tyén szempontból sem volna kívánatos. Ha pedig (a másik monda elfogadásával) Árpád szimbolum'furfanggal vásárolná meg a föl' det, az azt jelentené, hogy nincs jogos igénye a föld birtokára;

már pedig az Attila'geneologia örökség'képen jelöli azt ki jogos tulajdonául. Attila'genealogia, meg TuruLgenealogia, örökségi meg vásárlási jogcím nem férhetett össze.

Látnivaló ebből, hogy egyfelől az Attila'genealogia tétele, másfelől az említett két monda nem egyazon, hanem két külön' böző, egymástól eladdig izolált forrásból kerültek együvé gestáink' bán, vagyis hogy a gesta írója nem a mondái köztudatból meri' tette az Attila'genealogiát. Anonymus meg is mondja, hogy nem a parasztok fabulái s a joculatorok fecsegései szerint adja elő a magyarság származását. Nem is tud rájuk hivatkozni, sem tilta'

40 LATTH H r ELVŰ LITTERATURA

kozni nincsen módja ellenük, annál kevésbbé tud idézni belőlük, mikor Árpádnak Attilától való leszármazását adja elő.

Hogy aztán az Attila'genealogiát mily forrásból vette az első gesta írója, ki Anonymusnak is forrása volt: e nagy fontosságú kérdést még nem tekinthetjük lezártnak. Újabb történet' és nyelv' tudományunk hajlandó azt valóságos történeti tudatnak, a kau' kázusvidéki bolgár'érintkezések idején megfogamzott, s azóta legalább is a dinasztia emlékezésében elevenen megmaradt hagyó' mánynak minősíteni. E felfogás szerint az Attila'genealogia ősi történeti csíráit őrzi a nőrablásnak Kézainál meglevő mondája is, mely Hunor ( = humeri: hun ember) és Magor ( = M agyar) maeotisi népével Belar ( = bolgár) nőit — s rajtuk kívül Dula alán fejedelem két leányát — raboltatja el. E csudálatos régiségü monda azonban, jóllehet az Attila'genealogia tételének valóságos mondái letéteményese volna, nincs meg az ezt a tételt hirdető Anonymus gestájában s nem bizonyos, hogy benne lett volna az ősgestában. Ha emlékezetünkbe idéztük, hogy már Sz. István törvénykönyve tiltja a nőrablást („de raptu puellarum” ) , s Káh máné is intézkedik felőle, akkor — feltéve, hogy gestaíróink ismerték e mondát — talán érthetővé válik előttünk, hogy mi okból mellőzték: az ő keresztyémmagyar conceptiójukba az époly kevéssé illett volna bele, mint Árpád atyjának, Álmosnak, szent királyok ősének turultól való pogányhitű eredeztetése. Kézai — mint meg fogjuk látni — más lapra tartozik.

Ha az Attila'genealogia csakugyan a dinasztia saját hagyó' mánya volt, akkor érthető, hogy egy udvari történetíró (az ősgesta írója és Anonymus) szintén annak az alapján állt s hogy ez udvari történettudattal szemben a hozzátársított mondái hagyománynak kellett a rövidebbet húznia s mellette közönséges jelentéktelen ada' lékká haloványodnia.

Érdekes azonban, mily szűkszavú a gestaíróink szemében pe' dig oly perdöntő Attila'genealogia: csupán a fejedelmi személyek

(A ttila és Á rpád) rokonítására s abból folyólag a foglalási jog' címek (Pannonia: Attila földje; Óbuda: A ttila városa; a csatla' kozó székelyek: A ttila népe) kijelölésére szorítkozik. A ttila és népe hűn voltáról teljességgel hallgat, székelyei sem húmivadé' koknak, hanem Attila népének mondják magukat. Vajon nem szándékos elhallgatása ez Attila hűn voltának s történetének? A hűn népnév kimondása oly további kérdéseket vetett volna fel, meíyekre első gestaíróink talán még nem tudtak volna, vagy nem kívánhattak feleletet adni. N e felejtsük, hogy az ősgestát (Ano' nymusnak is forrását) Szent László korában írták, az első szentté' avatások után s talán hatásuk alatt. A z udvari író, ki Álmost, Árpádot, a szent királyoknak pogány őseit csaknem keresztyének' nek, a Szentlélek ajándékával teljeseknek teszi meg, nem érezhette indíttatva magát, hogy a dinasztia pogány múltját leplezetlenül meghosszabbítsa és a keresztyén Európa nagy dúlójának történetét részleteiben is fölelevenítse — épen akkor! Viszont, hogy az Attilától való származás tételét, bár szűkszavúan, mégis csak be' iktatta gestájába: ez a tény, azt hiszem, maga is cáfolata lehet azon véleménynek, mely szerint a leszármaztatást gestaíróink ko' holták volna, még pedig épen a nyugaton elterjedt (korántsem hízelegni vágyó) hún'magyar azonosítás elfogadásával.

A z írás, a scriptura, mint látni, hozzáfogott egy új törté' neti tudat kialakításához: írott kútfők, nemzetségi emlékezések és mondái hagyományok adalékainak összeszerkesztésével. E külön' böző rendű adalékok először a gestaíró tudatában kerültek egy' mással érintkezésbe s váltak egyazon történet'conceptio s egy' azon szerkezet elemeivé. A z uralkodó családnak joggal feltehető' lég voltak oly emlékezései, mikről a műveltségben alsóbb rétegek semmit sem tudtak; egyes nemzetségek nem okvetlen ismerték egymás hagyományait; ugyanazon mondák nem éltek szükségkép az egész magyarságban. Innen van, hogy e sokszerű anyag nem illeszkedhetett össze zavartalanul mindjárt az első találkozóra s