körül, egy ferences kódexben) nem igazi szövegek, hanem há' rom szentbeszéd tartalom'jelzései, hogy segítségükkel a prédikátor

jól megjegyezhesse magának a szabadon elmondandó beszéd gon' dolatmenetét. Az az egy'két magyar szónyi „glossza” pedig, mely az említett verses Siralom kódexében, meg egy X IV . századvégi bencés kódexben kerül elő („Löweni glosszák,\ „Mondseei glosZ' sza” ), nem irodalmi', csak nyelvemlékszámba megy, mint a fen' tebb említett szórványok. Akár nyelvi, akár irodalmi emlék azon' bán: ami e két századból reánk maradt, mind vendégszó, vendég' szöveg latin kódexekben, s latin szöveget fordít vagy értelmez.

E kezdetleges állapotból a maga számosabb szövegemlékeivel a XV . század, annak is főkép második fele kezdi meg a kiemel' kedést, s a XVI.'iknak az eleje hozza meg a teljes felvirágzást.

Következő fejtegetéseimben e természetes tagolódás szerint tekintem át a fejleményeket.

A XIII. ÉS XIV. SZÁZAD SZÖVEGEMLÉKEI

A

A temetési szertartási rend értelmében, mely a Pray'kódex*

ben is olvasható: a koporsónak a sírba lebocsátása és szentelt vízzel meghintése után beszédet kell mondani a néphez; a beszéd után a pap földet hint a sírba (háromszor, a szentháromság nevében), elmond egy antifonás zsoltárt (latinul), majd \önyörgésre hívja fel a népet (ez a „monitio") s aztán különböző imádságokat mond (latinul). A szertartás itt nem ismertetett első része egészen latinul folyt.

E szertartási rendbe a mondott helyeken illeszkedik bele a mi Halotti beszédünk és Monitiónk. Két külön szövegegységgel van hát dolgunk; a Pray'kódexben egymásután vannak ugyan le' írva, de a szertartás folyamán külön'külön helyezkednek el, s mint mindjárt meglátjuk, irodalmi szempontból is különböző jellegűek.

A z első szöveg, a Beszéd: szabad, kivonatos tolmácsolása egy latin sermo'nak, mely a Pray'kódexben mindjárt a mi nyelvemlé' künk után következik; a második szöveg, a Monitio, szoros fordí' tása egy több helyről (a Pray'kódexből is) ismeretes latinnak. Az első: a maga szertartásbeli helyén más, rokontartalmú szöveggel is felcserélhető: egy temetési beszéd a sok közül; a második azonban szószerint megkötött, a maga szertartásbeli helyén mással fel nem cserélhető, állandó formula. A z elsőt nem is kellett szó szerint

83 ^6*

84 MAGTAR H r ELVŰ IRODALOM

úgy elmondani, amint le van írva; a másodikat könyv nélkül kel­

lett megtanulni: az hivatalos egyházi szöveg. Ezért volt szükséges ez utóbbit szószerint lefordítani az előírt formulából, s ezért lehe­

tett az előbbit egy valamely latin beszéd gondolatai alapján sza­

badon megfogalmazni.

Ennyire különböző lévén a két szövegnek mind rendeltetése, mind jellege, mind pedig latin előképétől való függése: fennáll annak a lehetősége is, hogy nem egy embertől, sőt nem egy idő­

ből származnak, aminthogy az egyazon szertartás folyamán sorra kerülő szövegek általában a legkülönbözőbb eredetűek lehetnek.

M indjárt az is érdekes egyéni különbség közöttük, hogy a

„fratres” (testvéreim!) megszólítást a Beszéd „feleim ének, a monitio „brátim” -nak fordítja.

Figyelmet érdemel a két szövegnek a maga latinjához való viszonya, mert fontos tanulságokkal szolgál a magyar irodalmi nyelv fejlődéstörténetéhez.

Abból a latin beszédből — sermó-ból — , melyet az imént Halotti beszédünk forrásául jelöltem meg, a magyar egyes gondo­

latokat szemel ki, melyek az igénytelenebb hallgató kedélyére erősebben hatnak. Forrása elmélkedő részének csak komorabb szakaszából merít, emlékezetbe idézve a bűnbeesést és követkéz"

ményeit; mellőzi azonban amannak vigasztaló gondolatait, utalá­

sát a megváltás tényére. Abban, amit latinjától kölcsönöz, tel­

jesen egyezik annak gondolatmenetével; hogy azonban a bűnbe­

esés végzetes voltát fokozottan éreztesse, közbeiktatja a paradi­

csombeli tilalmakat. Ez elmélkedő részt a latinban s a magyarban is imádkozásra való felszólítás követi: imádkozásra a szegény bű­

nös halottnak leikéért. A latinnak ebben a részében, a végén, csak egyetlen felszólítás van; a magyar, hathatós páthosszal, meg­

sokszorozna azt, s kibővíti némely (a Pray-kódexben is megírt) halottas imádságokból való elemekkel, „reminiscentiákkaľ\

Latin forrásához való viszonya egészben véve csak

remi-niscentiaszerű. A Beszéd magyar fogalmazója jól ismerte a szó' banforgó sermo't, talán könyv nélkül is tudta; nem tartotta maga előtt a latin szöveget, hanem emlékezetből, szabadon tolmácsolva, s szintén könyvnélkül'tudott imádságrészleteket szőve hozzá, szer' késztette meg a maga Beszédét. M a úgy mondhatnók: fejből doh gozott. Innen ép, erőltetés nélküli, hangzatában is jól ható ma' gyarsága, s innen, hogy még az a néhány mondata is, melynek eredetije szövegszerűig feltalálható a sermo'ban, az élő beszéd természetességével olvad bele gondolatmenetébe.

Minden arra vall, hogy ez a Beszéd valóban beszéd volt elő' szőr, nem pedig írásmű; s hogy sokszor elmondták (több'kevesebb alkalmi változatban), míg végre valaki, így amint ránkmaradt, írásban rögzítette meg. Ez a véletlen kedvezéséből fentmaradt egyetlen leírt beszéd egész sereg le nem írottat képvisel szemünk' ben. Képviseli a nyelv irodalmivá emelkedésének azt az élőké' szító folyamatát, mely még az élőszó területén ment végbe, latin egyházi kultúrán nevelkedett papok magyar beszédeiben: „tanítá' saiban” . A latin hatása az ő beszédükre inkább eszmei termé' szetű volt, mintsem anyagszerű, inkább stilisztikai, mint mondat' tani. Minthogy nem „fordítottak” , hanem csak emlékezetből „tol' mácsoltak” : beszédük magyarságát nem kezdte ki a latin szerkezet, csak segítette fölemelkedni a maga fogalmi magasabbrendűségébe s példával szolgált neki a kifejezés művészi hatékonyítására. A latinhoz való viszonyuknak e szabadabb jellege tette lehetővé (egyéni rátermettség kivételes hozzájárulása nélkül is) mindazon erényeiket, melyekben ma már csak az egy Halotti beszéd jóvoh tából gyönyörködhetünk:

„ A mondatok világosak, épkézláb szerkezetűek, a latinnak nem szolgai utánzatai — írja Négyesy László. Nem vesz bele a szerző a sokszorosan összetett mondatok labirintusába sem. Még igenévi szerkezetei is a magyar nyelv öröklött szerkezeteiből valók.

Értékes bizonyítéka a Halotti beszéd az akkori magyar beszéd vi'