26 LATÍN HTELVŰ LITTERATURA

e védővonal, ha Magyarország elbukik, az egész nyugat vészé ben forog, mint Attila korában, kit a levélíró király koránts*

a magyarsággal, hanem a tatárral társít egy kategóriába.

A Sz. Gellér t által képviselt elvont tudományosság s az c levelezés gyakorlati írásbelisége: két véglet, melyek elsejére köze ség hijján csak elsatnyulás várhatott, másodika pedig, bár de;

tanultságon alapult, tisztán gyakorlati célú felhasználását jele tette az írásnak s feladata nem szövegek, hanem tények és rend kezések megrögzítése volt. Amannak nem akadt közönsége, en­

nem közönségre számított. Közönség nélkül pedig, s ami ez egyértelmű: olvasmány-rendeltetésű szövegek nélkül: nincsen ii dalom. Így az eddig vázoltak alapján Árpádkori irodalomról ne csak írásbeliségről szólhatnánk jogosan. M aradtak fent azonb már e korból olvasmányszámba menő, hazai tárgyú s eredetű s:

vegek: művek, melyek szükségkép magukkal hozzák a közöns fogalmát. S az említett két véglet közt ezekkel indul meg nagy»

szerencsésen az önálló (természetesen európai mintáktól sugalír zott) magyar irodalmi tevékenység, bár a kéziratos terjesztés r hézségei s az olvasók korlátolt száma miatt egyelőre csak szűké körben. A már említett Szent Mór áll az élen s legendá\

gestd\: a magyar történetirodalom erőteljes zsengéi sorakozn fel nyomában, Sz. István két rendbeli: vallási és világi reformj nak irodalmi ikerhajtásaiként. Szent István nagy alkotásaiból 1 kadva, azok sorsát kíséri figyelemmel, vagy igyekszik immár m gyár példával irányítni mindakettő. A latin írástudás, ez ideg*

műveltségi hozomány, magyar hagyományok megörökítésével vál irodalommá s fizeti vissza nemzeti szerzeménnyel a réven, arr veszített az idegennek — a latin nyelvűségnek — felajánló vámon.

A legenda- és gesta-irodalom egymással többszörösen ossz szövődő termékeiben a keresztyén magyarság történeti eszmélet

nek első nyilvánvaló jeleit s aránylag tömeges jelentkezésükben a magyar irodalom első lendületét üdvözölhetjük. A XI. század végső, a XII. első évtizedei, Sz. László (1077— 1095) és Kálmán (1095— 1115) kora a magyar irodalom igazi bölcsője. Sz. László korában írták meg az első magyar gestát, valamennyi további gestáink és krónikáink végső alapját, s az 1083.-i szenttéavatások ünnepélye, István király, Imre királyfi, Gellért vértanú testének

„felemeltetése” , vonta maga után legendájuk írásba foglalását.

Ügy látszik, a „könyves” királynak kezdeményező része volt e tudós lendületben. M ár mint hercegnek, László életében, ösztönző jelentőséget tulajdonít neki történetírásunk. Bizonyos, hogy Sz.

István egyik legendáját az ő parancsára írta meg Hartvik püspök;' az ő uralkodása első éveiben írhatták Sz. István kisebb legendáját, talán a Gellértdegenda alapszövegét is; s 1107 után Sz. Imre legendáját. A már fentebb említett Albricus ugyancsak még az ő uralkodása kezdetén foglalta írásba első törvénykönyvét. A z időpont kedvező volt irodalmi műveltség kisarjasztására. Az or*

szágos zavarok, melyek az első nagy király halála után támadtak s egész művét pusztulással fenyegették, a keresztyén' és német' ellenes pogányzendülések, a dinasztia testvér'ágai között dúló ellentétek ekkorára elcsitultak s a kegyes király, a lovag László egy vele teljesen összeforrott, hatalmas keresztyén ország felett trónolt.

Ily lendület minták, ösztönző hatások nélkül alig képzelhető.

A legendairodalomban valamely idegen, nemzeti egyéniségű mű' faji mintát kevésbbé kereshetünk, annál inkább azonban a törté' netirodalom világi ágában. A XI. század eleji német (bajor) hatások már ekkor a múlté s minden jel arra vall, hogy gesta' irodalmunk már francia (esetleg olasz, de nem német) előképek nyomán indult. A Németországban divatos évkönyv' és krónika' típus nálunk nem honosodott meg, s az egész Árpádkorban a gesta'műfaj, N yugat' és Délnyugat'Európa új latin nyelvű népei'

28 LATÍN H r ELVŰ LITTERATURA

nek jellemző műfaja, vált uralkodóvá. Gyér nyomok már Sz. Ist' ván óta feltűnnek a francia érintkezések terén, de figyelemre méltóbb francia hatás, mely majd III. Bélával jut el tetőpontjára, itt: az első irodalmi élénkülés korában jelentkezik először. Sz.

László francia bencéseket telepít Somogyvárra (1091); Kálmán első felesége, Busilla, a szidliai, franciamormann származású uralkodónak, Rogemek a leánya; Albricust választékos latinsága miatt már Endlicher franciának, somogyvári bencésnek vélte; a latin emlékeinkben szórványosan előforduló magyar szók helyes' írásában Melich János Szent László korától számítja a francia hatás korszakát (a tatárjárásig). Népnevünknek XI. századbeli németes Ungri, Ungari latinját Kálmán korában kezdi kiszorítani a franciás Hungari alak.

Ami m ost már első sorban a legendát illeti, ez az a műfaj, mely iránt kezdettől fogva, már jövevény'főpapjainknál, érdeklő' dés mutatkozott. Legendaíró külföldi szerzetesek itt jártáról, kik készülő műveiket hozzánk szakadt tudós társaiknak bemutatták, már fentebb szólottunk, valamint a lengyel remetékkel kapcsolat' bán arról, hogy egy'egy szentéletű férfiú legendája olyanok érint' kezesei folytán, kik őt jól ismerték, mint alakulhatott ki még megíratása előtt. A közvetlen tudomáson alapuló, csaknem tör' téneti hitelű feljegyzés a legendafejlődés első állomása s ilyet is' mertünk meg Szent Mór igénytelen szépségű kis iratában. H ala' dottabb fokon állnak most'szóbakerülő legendáink, melyek közül Gellérté maga is két, István királyé három különböző változatban, megannyi tovább fejlődött szerkezetben maradt reánk. Egyéb okok hijján is szinte bizonyos volna, hogy az elemibb, „rövidebb"

(minor) változat az eredetibb és koraibb, viszont a gazdagabb anyagú, a „bővebb" (maior) az újabb keletű. Istvánénak mind' három (minor, maior és Hartvik'féle) változata még Kálmán kora' beli, Gellért nagyobb legendája azonban jóval későbbi: valószinü'

Ieg X III., sót egy részében bizonyosan X IV . századbeli szerkeszt' meny. A z első változatok itt is közelállnak még a történeti való' sághoz. István kisebb legendája meg is jegyzi, hogy úgy írja meg szentje életét és tetteit, „sicut fideli et verad relatione tunc tern' poris inventum accepimus” , tehát egykorú hű és igaz tudósítás alapján; meg hogy azt beszéli el, amit „a hívektől hallott és ta' nult” ; Imréé pedig kijelenti, hogy a királyfi csodás dolgai írás nélkül is mind oly híresek (famosa sine scripto omnia), hogy még az ezután születendők is tudni és beszélni fogják fiaiknak. Ezek tehát már nem közvetlen tudomásból, hanem részben talán írott forrásból, de szájhagyományból is merítenek, s nem okvetlenül maguk a legenda megírói fejlesztik azt tovább, hanem a szájha' gyományban már tovább fejlődött alakját rögzítik meg. A nép azon szentek legendáit, kiknek ünnepén prédikációból hallja cső' dás dolgaikat, idővel összetéveszti, megragadó motívumokat a maga ismertebb szentjére viszen át, úgyhogy ily „rávitelekben”

nem kell szükségkép irodalmi hatást, vagy a legendaíró önkényes fictióját látnunk, sőt inkább az irodalomalatti réteg s az írástudó élite kölcsönhatásainak, közeledéseinek egyik legkorábbi tényét.

Nálunk különösen a pannoniai születésű Szent Márton tisztelete volt erősen elterjedve; legendája megvan a XII. század közepén írt Ernst'kódexben is, mely egyszersmind Sz. István kisebb és nagyobb legendájának legrégibb kéziratát tartalmazza; ünnepe egyházra és világiakra kötelező volt, életét s tetteit évenként egy' szer minden templomban ismertették. Nem csuda, ha legendája (valószínűleg ily népi közvetítéssel) a mi Imredegendánkra is hatott, s ha legendáinknak maguk közt is vannak azonos, vagy rokon elemeik.

A legendák feltehető írott forrásai között egyik'másik eset' ben ott volt, kivált a későbbi változatokéi között a Sz. Lászlóikon Gesta, szóbeli forrásai között pedig ugyanazon családi hagyomá' nyok, melyekből a Gesta is merített. Mindkettőre jó példa a na'

30 LATIN H r ELVŰ LITTERATURA

gyobbik Gellért'legenda, melynek anyagbővülése (a kisebbikhez képest) részben a Gestára vezethető vissza, részben pedig, így a Csanád'monda esetében, már továbbfejlődött családi hagyó' mányra, mely a családalapító őst legendás mondái alakká ké' pezte át.

De sokkal korábban, mint hinnők, tudatos író' és szerkesztő' művészet is részt vesz legendáink megszövegezésében, s — meg' ható látvány egy irodalom legkezdetén — , oly szerénykedő tilta' kozással ad jelt magáról, mintha már nagy fejlettségű irodalmi élet jelenségei közé képzelné oda művét és magát. Nem utánozza ő — úgymond a kisebb Istvándegenda írója — grammatikusok tudós, mesterséges irományait, filozófusok, szofisták elmeélét;

azokra hagy effélét, kik a poéták meséi szerint „pegaseo fonté”

ittak s azzal dicsekednek, hogy a Parnassus szent helyein álmo' doztak; csupa hiúság az, semmi haszna nincs az üdvösségre; neki se ékesszólása, se különösebben fogékony értelme; fél az em uk' toroktól is, kik mások írásait ócsárolják; bocsássanak meg hát

„rusticitasának” ! Hartvik is aggodalommal terjeszti Kálmán ki' rály elé az általa szerkesztett István'legendát: öreg ember, s Priscianus grammatikáját, melyet egykor velősen tudott, már'már elfelejtő; kéri, vegye védelmébe opusculumát az irigység ellen, ne ütközzék meg dictiója rossz hangzásán, zavaros rendjén, mert semhogy megbotránkoztassa vele a királyt, vagy hogy másnak irigy szeme elé bocsássa, készebb tűzbe dobni codexét. Ily ártatlan szerénykedéssel tüntetik elő tanultságukat, tudós'litterator voltu' kát legelső íróink. Eltanult formulák ezek s forrásuk ott van abban az egyetemes középkori latinságban, mely az ókorival soha' sem szakított teljesen, sőt arra folytonosan emlékezve haladt a renaissance tudatos antikizálása felé. A X V I.— X V II. században majdan magyarul író szerzőknél látunk viszont hasonló, náluk már humanista hatásokból eredő, tetszelgő mentegetőzéseket.

Érdekes, új szellemű továbbképzést mutat a Gellért'legenda

maior'változata, még pedig legtöbbet emlegetett, az őrlő leány dalával foglalkozó szakaszában. A kisebb legenda, Gellért köny- nyen meghatódó, lágy szívét jellemezve, mintegy példaként beszéli el, hogy a püspök egyszer a királyhoz mentében valahol meg' szállt éjszakára; éjfél tájban egy kézi malmon őrlő szolgáló leány éneklése ébresztette fel; kérdésére famulusa megmondta, hogy mi az, mire a kegyes pásztor könnyekre fakadva szólt: boldog az ember, ki másnak a hatalma alá vettetvén, ily szeliden és zúgoló' dás nélkül végzi köteles szolgálatát! — s megparancsolta, hogy pénzt adjanak jócskán a leánynak. E kis történetet, mely a minor' bán szerkezetileg is nagyon helyén való s nem az éneket (mellyel nem is törődik), hanem csak a kegyes pásztort van hi' vatva jellemezni: már'már humanista ízű anekdotává alakítja át a maior szerzője. Ö már útitársát (Valtert) is meg tudja nevezni Gellértnek, figyelme tárgyává az éneket teszi meg s annak miben' létéről fölényes, ékelődő párbeszédet indít meg a püspök és társa között, amazzal „a magyarok szimfóniájának’’ kereszteltetvén el a malomkő'ZÚgás meg az énekszó furcsállott együtthangzását. V ak tér felvilágosítása után itt nem könnyezik a püspök, hanem a

„mesterségedet („ars” ) magasztalja, mely ha nem volna, vajon ki viselhetné el a munkát! Mindez szerkezetileg is egészen más nyomatéku, mint a minor előadása s a kegyes pásztort, ki a jó kedvvel, zúgolódás nélkül való munkálkodáson hatódott meg, művészetet magasztaló, ironikusan ékelő, világias tudóssá formálja át. Hogy ennek ellenére végűi a minor'beli záradékot is elmon' datja vele („boldog az a nő” , , , stb.), azzal csak leleplezi át' képzése tökéletlen voltát*.

Tudvalevő, mi mindent nem próbáltak már kipréselni ez epizódból, de mindenkor a maior'változat alapján. Pedig a minor az irányadó; s az sem sok magyarázatot nem kíván, sem sok tanuk ságot nem nyújt] még csak azt sem állítja, hogy a leány magyarul

•nekelt. Abból, amit a minor előad, hogy t. i. egy szolgáló leány