60 LATÍN NT ELVŰ LITTERATURA

több prédikációt is ír, hogy az ugyanazon városban több éven át működő prédikátorok évről-évre mást mondhassanak el. „Egy­

szerű” stílusa különben a középkori latinság jobb példái közé tartozik, anyagát pedig, melyet az „együgyű” néphez óhajt alkal­

mazni, nagy olvasottsággal szedte össze a theologiai irodalomból, enciklopédikus munkákból, prédikáció-, legenda- és példatárakból.

Ki vannak mutatva az egykorú és korábbi német tudományosság­

gal, különösen a bécsi egyetem köréből kikerült tudós művekkel való kapcsolatai is, de épúgy viszonthatása.

Ez a maga területén európai színvonalon álló tudós nemcsak egyik utolsó és legkiválóbb képviselője, hanem bajnoka is az akkor már több felől ostromolt igazi középkori szellemnek és művelt­

ségnek, művei pedig valóságos gyűjtőmedencéi annak. A huma­

nizmusnak, mely a királyi palotát már meghódította, épen nem barátja. Az ókori poétákat, Homerost, Vergiliust, Ovidiust er­

kölcsteleneknek tartja.

Modora higgadt; skolasztikus elemzésekben, számszerinti fel­

osztásban és részletezésben kifáradhatatlan, szenvedélytelen. Annál hatékonyabban érvényesülnek időnkénti felmelegedései, kivált egyik-másik szárazabb fejtegetésének hirtelen csattogással elszár­

nyaló záradékai. A kor szokása szerint szereti tanulságos törté­

netkékkel, ú. n. exemplumokkal fűszerezni s világosítani tanítá­

sát. Mennyi bölcs és talpraesett, mennyi szórakoztató, sőt regé­

nyes „példát” nem hordott össze a középkor e nemben kimerít­

hetetlen készletéből! Herolt János (Discipulus) Promptuarium exemplorumát, Meffreth meisseni prédikátor beszédeit, a Szent Jeromos óta folyvást újabb kötetekkel gyarapodó Vitae Patrum-ot, az újabb keletű Speculum exemplorum-ot, az előző századbeli Scala coeli-t (Johannes Junior vagy Gobii betűrendes példatárát) és a híres, kéziratokban mi nálunk is elterjedt Gesta Romano- rum-ot egyaránt fölverte utánuk. Katona Lajos külön tanulmányt szentelt példáinak s valószínűvé tette, hogy az Igazság és hamis­

ság példáját, melynek nem ismerünk az övénél régibb változatát, magyar népmeséből jegyezte fel s tőle terjedt az tovább nyugat felé. Megvan nála egyebek közt „ A kevély, a kapzsi és az irigy1’

meséje, melyet később Pesti Gábor — , a tejes köcsög meséje, melyet Lafontaine (s utána Verseghy, Péczeli) — , a remete és az angyal meséje, melyet Voltaire (s utána Dugonics), s a Frido*

lin*mese, melyet Schiller dolgozott fel.

Tudománya nagy, de sok tekintetben naiv, mint a közép*

koré általában s a skolasztika szőrszálhasogató túlságai sem idege*

nek tőle. N agy tudós apparátussal, idézetekkel, logikai követkéz*

tetősekkel próbálja eldönteni: a boldogságos szűznek milyen színű volt a haja, szeme; termete magas volt*e, vagy kisded, avagy középszerű; éles elmével fejtegeti, miért mondta M ária azt, hogy

„magnificat” , miért, hogy „anima mea” , s miért, hogy „domi*

num” . Természettudományi ismereteit ő is, mint más, az akkori természetrajzokból — „Physiologusok” *bó! — merítette s a peli*

kán madárról, a phoenixről, az áspis kígyóról, a basiliscusról csu*

dálatos dolgokat tudott, s fel is használt elvont igazságok, dogmák és magyarázatok illusztrálására. Kuruzslásnak, babonának azon*

bán ellensége volt és elvetette a csillagjósló astronomiát.

A z egyház tekintélyét magasra helyezte; eretnekségeket, tév*

tanokat egész tudományos fegyverzettel cáfolt s vert vissza magá*

tói; világi gyarlóságok ellen hagyományos, szigorú morállal fakadt ki. Korholta a „m ai” fejedelmeket, az egyház e prédálóit, kik — míg a szegénység Lázár módjára vész és zsugorog — nagy palotá*

kát rakatnak maguknak, dőzsölnek és nagy vígan lakoznak. Mi mások voltak a hajdani királyok, Szent István, Szent László! — ha élnének, mint meglakoltatnák az egyház prédálóit! E kifaka*

dásait általában M átyás királyra értelmezik. Aligha jogosan, hi*

szén M átyás nagy pártfogója volt az observansoknak, s Pelbárt prédikációi jóval M átyás halála után jelentek meg nyomtatásban;

62 LATIN NTELVŰ LITTERATURA

a „moderni principes” , meg „nobiles, barones, rectores” elleni panaszok pedig közkeletű elemei az akkori prédikációknak.

Laskai Ozsvát, Pelbárt tanítványa, Rosarium-ának befejezője, két ízben is vicariusuk volt az observansoknak (1497— 1501, és 1507— 9 ), névtelenül több beszédgyűjteményt (Biga salutis;

Gemma fidei) adott ki ugyancsak Hagenauban, 1497 és 1507 közt; összeállította a magyarországi observans-familia szabályait (Constitutiones) s nyilatkozataiból kivehetőleg Capistrano életét is megírta. A Biga salutis-hoz függelékül egy kis példatárt is csatolt (88, legnagyobbrészt szószerint a Speculum exemplorum- ból vett példát). A gyűjteményeiben közzétett prédikációk száma mintegy háromszázötven. Bigá-ja szintén több kiadást ért meg rövid idő alatt, de távolról sem annyit, mint Pelbárt művei. El­

terjedtségére jellemző, hogy Rabelais, a Pantagruel szerzője is tudott róla. A Biga Salutis-nak De Sanctis kötete egyebek közt azért is figyelmet érdemel, mert magyar szentekről szóló legen­

dáihoz egy ma már elveszett, régibb redactióju magyar krónikát is használt forrásul: E krónika nyomait irodalmunkban még csak az Érdy-kódex némely legendái őrzik.

A z az időpont, melyben e két tudós ferences művei meg­

jelennek, egyszersmind kezdete a magyar nyelvű, ú. n. „kódex- irodalom” fellendülésének. Laskainak ahhoz való viszonya még nincs részletesen felderítve, Pelbártét elég jól ismerjük. Főkép ferences- és domonkosrendi kódexeink, de egy karthausi eredetű is, bőven merítettek prédikációiból s különösen Stellariumából for­

dítottak le sokat a maguk zsenge magyar irodalmi nyelvére. Az óbudai klarissza-, a nyulakszigeti domonkosrendi apácák már az 1510-es években magyarul olvashatták Pelbártnak nem sokkal azelőtt latinul megjelent beszédeit és példáit. Kódexeik azonban, melyek a mondott évtizedből maradtak fenn, megállapíthatólag már korábbi szövegek másolatai, úgyhogy az első

Pelbárt-fordí-tások időpontját bátran az 1500 körüli évekre tehetjük. Alig háríthatjuk el a gondolatot, hogy ha nem Pelbárt maga, akkor Laskai, a rend vikáriusa gondoskodott arról, hogy a rend képzet­

tebb tagjai ily fordításokat készítsenek „húgaik1’, a csak magyarúl tudó apácák s beginák lelki épülésére.

A magyar nyelvű irodalom fellendülésének, mint a maga helyén ki fogjuk fejteni, több oka is volt. Ily lendület azonban nem képzelhető egyéni akarat és intéző gondoskodás nélkül. S ha ilyet keresünk, ott, ahol keresnünk kell: az 1500-as évek táján:

akkor mai ismereteink szerint középkori latinságunk e két végső s legmagasabbrendű képviselőjében, valamint ma már névtelen rendtársaikban kell látnunk a lendületet intéző, a kezdeményező gondolatforrást.

A jogtudományiírásgyakorlat, mely az Árpádok korában nevezetes arányokat öltött, itt természetesen még tovább fejlődik.

Oklevelek, levélminták, kancelláriai szabályok, formulárék, tör­

vényösszeírások azonban itt már kevésbbé érdekelhetnek bennün­

ket. A z írásbeliségnek ez az ága az irodalom számára csak előké­

szítő, úttörő jelentőségű volt: megalapozta és köztudatba vitte át az írás tekintélyét és hasznos voltát, terjesztette ismeretét, kifejlesz­

tette a folyóírás modern válfaját s elvezetett az írás laicizálásához, lehetővé téve iskolai jegyzetek, szótárak könnyed készítését, glosz- százásokat, magánlevelezést. Ez a területe az írásbeliségnek már tömérdek ponton elkerülhetetlen érintkezésbe jut az élet nyelvével, a nemzetivel s amint a kezdő fokon úttörő volt a latin, úgy most az lesz a magyar nyelvű irodalom számára is. Mindössze mutatványként említsük meg a Magyi-féle formulárét s emlékez­

tessünk röviden a középkori jogtudományi deákság végső eredmé­

nyére, valóságos emlékművére, a Hármaskönyvre.

M agyí János 1476-ban óbudai közjegyző, 1490-ben Pest város