György és Pál a mátkáikra gondolva boldogok voltak, de önmagukkal és helyze-tükkel mégis elégedetlenek. A talpuk alatt szinte égett a föld. Erejüket már tel-jesen visszanyerték s érezték, hogy most, mikor köröskörül Nyitrában, Barsban csak úgy viharzik a háború: nekik nem lehet itt tétlenül vesztegelniök, az ő helyük most ott van a csaták forgatagában.
Látták, hogy az érsekujvári vár maga is olyan, mint egy feldúlt hangyaboly.
A várparancsnok felszedette az összes kövezetet, hogy a bombák kárt ne tegye-nek. A vár környékén lebontatta és fölégette az összes házakat, hogy az ostromló ellenség a várat meg ne közelíthesse és fedezéket ne találjon. Mindezekből látták, hogy a várat közeli ostrom fenyegeti. Tudták, hogy annak hősi lelkű parancsnoka és vitéz őrsége elszántan várja az ostromot. Hiszen megesküdött, hogy a várat az utolsó csepp vérig védelmezni fogja.
Másnap György és Pál jelentkeztek Berthóty várparancsnoknál. Arra kérték, hogy bocsássa el őket és adja ki igazolványukat. Ők felkeresik Bottyán generális seregét és ott lépnek szolgálatba.
– Nem engedlek el. A vár közeli ostrom előtt áll. Most szükségem van olyan katonákra, aminők ti vagytok. Itt maradtok, amíg az ostrom tart. Azután elbo-csájtlak.
Ezt felelte nekik Berthóty. Felvette őket a várőrségbe és beosztotta abba a hu-szárcsapatba, amelyben Barkó Imre szolgált. Megeskette őket és lelkükre kötöt-te, hogy vitézségükkel példát adjanak a társaiknak. És megbíztatta őket, hogy az ostrom alatt, különösen a kirohanásoknál elég alkalmuk lesz használni a kardju-kat és megmutatni a vitézségüket.
Így lettek Ozoróvszky és Beretzky a várőrség tagjaivá. Nem is mehettek volna már ki a várból, mert Heister nagy sereggel körülfogta a várat és szeptember 22-én megkezdette az ostromát.
A gőgös és elbizakodott Heister fenhéjázva kürtölte, hogy két hét alatt „elfúj-ja Ujvár hatalmát“. Iszonyú erővel kezdette és szakadatlanul folytatta az ostro-mot, – de a két hét elmúlt és a vár rendületlenül állott. A rettenetes bombázás nem tett valami nagy kárt a vár falaiban és az őrségben. Az ostromló sereg dühös rohamait pedig a csekély számú, 3000 főnyi várőrség egymásután vitézül
vissza-XV. FEJEZET
verte. Két hét mulva Pálffy tábornagy is segítségére jött Heisternek. És Pálffy se-regével odajött az áruló Ocskay is, de ennek alig maradt háromszáz embere, a többi mind elszökdösött. A megmaradottakat a kurucok pribékeknek hívták és nem volt kegyelem annak, akit közülök elfogtak. Magát az egykor olyan híres Ocs-kayt, Rákóczi villámát Heister tisztjei lenézték és gúnyosan tréfálkoztak fölötte.
Pálffy segítségével sem tudott boldogulni Heister. Nem ő fújta el Ujvár hatal-mát, hanem ez a vár törte meg az ő szertelen gőgjét. Október 12-én a két híres hadvezér abbahagyta a vár ostromát s megfogyott és elcsigázott seregével és szégyenletes kudarccal elvonult a vár bástyái alól. Ezen kudarc fölötti dühében és az fölött való bosszúságában, hogy a kurucok Lévát, ahol seregével téli szál-lásra akart elhelyezkedni, az orra előtt felégették: Heister felprédálta és elpusz-tította az útjába eső falvakat, közöttük a hercegprímás barsmegyei birtokait is.
Pedig a hercegprímás feltétlen híve volt a császárnak.
Milyen szép és tanulságos volna összeszedni és leírni Érsekujvár hősies vé-dekezésének egyes részleteit, – a kuruc huszárok halált megvető diadalmas kiro-hanásait, amikor mint a zivatar, lecsaptak az ostromló seregre. De Riviere hős-tettét, amikor a túlerő ellen megvédelmezte a malomsáncot, ahol Berthóty szavai szerint „úgy folyott az embervér, mintha marhát vágtak volna!“ Mindezek az ér-dekes mozzanatok a történelem lapjaira taroznak s a bennük fellángoló hősies-ség hőskölteménybe való. Én csak a történetírónak, Thaly Kálmánnak a sorait idézem itt Érsekujvárnak ezen ostromáról. Ezt írja Thaly:
„Érsekujvárnak a Rákóczi-kor történetében igen előkelő szerep jutott; és ezen előkelő szereplésének fényszaka az 1708-iki hősileg kiállott ostrom, mely alatt a fontos várnak vitéz őrsége a római császár magyarországi főerejét visszaverte s két, nagy hírű tábornagy (Heister és Pálffy) dühös erőlködéseivel, ezer és ezer bombának tüzével, válogatott hadoszlopainak rohamaival győzedelmesen küz-dött meg. E vitézi védelem egyike a kuruc világ legdicsőbb mozzanatainak, érde-mes egy külön monographiára.“
És ebben a legdicsőbb mozzanatban mindvégig ott szerepelt a mi három köz-vitézünknek hősiessége és kardja. S ebből a nagy dicsőségből, amelyet Érsekuj-vár történetéből kitörölni sohasem lehet, egy csekély rész a névtelen hősöket s így a mi három kurucunkat is megilleti.
Berthóty figyelme az egész ostrom alatt mindenre kiterjedt. Megfigyelte azt is, hogy ez a három idemenekült kuruc minden kirohanásra önként jelentkezett.
Értesült arról is, hogy ezek a hárman az ő vakmerőségükkel és lelkesedésükkel mindig példát adtak és magukkal ragadták az egész csapatot. S amikor a csapat egy-egy ilyen kirohanás után diadalmasan visszaszáguldott a várba s a három kuruc rázendítette, hogy:
Rajta! rajta Bercsényi huszárok!
s az egész csapat győzelemittasan úgy énekelte, hogy az egész vár szinte harsogott bele: ilyenkor nagy öröm töltötte el Berthóty hősies lelkét, mert érezte, hogy amíg ez a lelkesedés lobog és ez a lélek honol a várőrségben, addig nincs az a hatalom, amely bevegye a várat. Nem is tudta bevenni.
Az ostromló sereg eltakarodása után felhangzott a „Te Deum“ a vár mindkét templomában és ezer ajakról szállott fel a szívből fakadó hálaének a magasba, az Egek Urához.
A hálaadás után Berthóty felsorakoztatta a vár főterén az egész várőrséget.
Lelkes szavakkal magasztalta és köszönte meg vitéz katonáinak hősiességét és kitartását. Felhívta és lelkesítette őket, hogy azzal a lélekkel, amellyel most a vá-rat megvédelmezték, – harcoljanak tovább is és álljanak Rákóczi fejedelem szent ügye mellett. A katonák hatalmas éljenzéssel feleltek parancsnokuk szavaira és ünnepelték hős parancsnokukat és vitéz tisztjeiket.
A diadal örömére mind a hat várbástyán megdördültek az ágyúk. Dörgésüket a már Nagysurány közelében járó ellenség is meghallhatta.
A város bírája, a városi tanács és sokan a vár lakosai közül nagy deputációval járultak a várparancsnok elé. A városbíró kifejezte háláját a vár hősies megvédel-mezéséért, örömét a kivívott diadal fölött és a diadal megünneplésére a város ta-nácsa megvendégelte az egész várőrséget.
A vár utcáin az emberek, polgárok és katonák, munkások, urak és parasztok egymás kezét szorongatták, egymás nyakába borultak, sírtak, nevettek és kurjon-gattak örömükben.
Az egyik utcában, a Bottyán háza előtt egy varga, aki életében sohasem szó-nokolt, az örömtől nekihevülve tüzes szavakkal dicsőítette a várparancsnoknak és a várőrségnek vitézségét és lángoló szavaira a hallgatóiban csak úgy lobogott a lelkesedés.
Muzsikaszó hangzott mindenütt az utcán. A lányok és asszonyok fölbokré-tázták a katonákat s ezek csapatokba összeállva diadalmas nótázással járták be a vár utcáit. Énekükre a várbástyáknak visszhangja felelt, mintha azok is örven-deztek volna.
Mámor fogta el az embereket, a győzelemnek, a diadalnak lelkesítő mámora.
A sokat szenvedett lelkek fellélegzése és szilaj örömujjongása volt ez.
Ilyen örömmámorban telt el az első nap az ellenség elvonulása után. Másnap a várparancsnok a kitüntetéseket osztotta ki a várőrség katonái között.
Ozoróvszkyt, Beretzkyt és Barkót Berthóty külön rendelte magához és meleg, elismerő szavakkal külön is megdicsérte őket.
– Fiaim! Az egész ostrom alatt méltóan viselkedtetek régi jó híretekhez. De-rék katonák vagytok. Méltók vagytok arra, hogy tisztek legyetek. Bármennyire szeretném is, én nem nevezhetlek ki alhadnagyokká, mert ez a fővezér úr hatás-körébe tartozik. De ezennel kinevezlek mind a hármatokat strázsamesterekké.
Itt Ozoróvszky mentegetőzni akart volna, de Berthóty parancsoló hangon rászólt:
– Nem tűrhetem, hogy továbbra is közembersorban szolgáljatok. A hadsereg érdeke követeli, hogy ezt az altiszti rangot elfogadjátok és viseljétek. Rendelkez-tem is már, hogy szép, új ruhát és felszerelést kapjatok strázsamesteri jelvények-kel. És a zsoldot is mint strázsamesterek kapjátok meg az ostrom kezdete óta.
Holnap kikapjátok igazolóleveleteket. Hol akartok szolgálni?
– Méltóságos parancsnok úr, én itt szeretnék szolgálni a várőrségnél, – mon-dotta Barkó.
– Kedvemre van Barkó, hogy itt maradsz. Holnap megkapod a beosztásodat, – mondotta a parancsnok.
Ozoróvszky és Beretzky pedig azt mondották, hogy ők Bottyán generális alatt akarnak szolgálni és odakérik az igazolólevelüket.
– Jól van, megkapjátok, de két levelemet is kell, hogy elvigyétek, egyet a fe-jedelem ő nagyságához, egyet pedig gróf Bercsényi fővezér úrhoz. Holnap ezeket is átveszitek.
A három kuruc megköszönte a parancsnoknak hozzájuk való jóságát és a ra-portnak vége volt. Még aznap megkapták szép, új ruhájukat, fölszerelésüket és a zsoldjukat.
Másnap átvették a leveleket, elköszöntek Barkó Imrétől és a várbeli bajtár-saiktól és búcsút mondottak az érsekujvári várnak. Martos irányában vágtak neki a hosszú útnak. Átgázoltak a Zsitván s elhagyva Martost Marcellháza felé s onnan Köbölkútnak kanyarodtak. Nagy kerülővel igyekeztek Fülekre, Bercsényi tábo-rába, ahova minden baj nélkül el is jutottak.
Ozoróvszky jelentkezett a fővezérnél és átadta neki Berthóty levelét. Megtudta, hogy hol találja Bottyán generális seregét és odaindult.
A fejedelemhez szóló levelet Beretzky vitte. Hosszú út állott előtte, mert a fejedelem Egerben tartózkodott.
A két kemény kuruc nem is volt meghatva, amikor kezet szorítottak és egy-mástól elszakadtak.