Gábor barát, amikor már elhelyezte két barátját és Imrétől is elbúcsúzott, levetet-te a munkás ruhát és reverendájába öltözött. Kölcsönkért egy könnyű szekeret Cilly Ambrustól. Erre felrakott néhány zsák csöves kukoricát s egy-két zsákban szemes jószágot, hogy az legyen a látszatja, mintha kvéstauton volna. Egy öreg hámot és gyeplőt is kapott kölcsön s felszerszámozta a lovát, – mert az Istók gyerek már mind a négy lovat átcsempészte a meszes tanyáról. És így már el is készült az útjára, de nem indult mindjárt, még sokáig elbeszélgetett Cillyékkel.
Ezektől megtudta a labanc főhadnagy esetét és hogy Juci néni hogyan állott a sarkára és hogyan szalasztotta meg a labancot.
Megbeszélték, hogy a nyitrai várral Nyitra egész környéke, tehát Pográny is a labancok uralma alá került. Nagyon kellett tehát vigyázniok, hogy a két sebesült jól legyen elrejtőzve és azon kell lenniük, hogy ezek mielőbb meggyógyuljanak és Ujvárba menekülhessenek.
Éjfél után Gábor elbúcsúzott, befogta a lovát és elindult. Az éjszaka sötétsége eltakarta őt. Az utat többször megjárta már és tudta, hogy merre kell mennie.
Verebélynek vette útját, mert a hercegprímás parancsát át kellett adnia a ve-rebélyi nemesi széknek és ennek állapotáról, Tolvay Gáspár alispánról, akit a ku-rucok elfogtak és sok egyébről kellett tájékozódnia, hogy ezekről jelentést tehes-sen a hercegprímásnak.
Világosodni kezdett már, amikor nem messze Verbélytől, Kalász falu határá-ban poroszkált. Azt hitte, hogy már túl van a veszélyen, de ekkor egyszerre csak lódobogást hallott a háta mögött s amint hátranézett: látta, hogy két lovas üget utána s igyekszik őt utólérni. Csakhamar utól is érte. Két császári katona volt, akinek egyike parancsoló hangon rákiáltott, hogy álljon meg.
Gábor tudta, hogy az ilyen parancs nem tréfa dolog és megállott.
Az egyik császári katona, aki valami kis altiszt lehetett, vallatta őt, hogy ki-csoda? miki-csoda? mi járatban van? – honnan jön és hova megy?
Gábor mindezekre a kérdésekre megfelelt, de a német katona nem adott hi-telt a szavainak. Sőt ráfogta, hogy spion, hogy elfogja és hogy Nyitrára viszi őt.
Gábornak nagyon kellemetlen volt ez a kaland, mert már ma Pozsonyban kel-lett volna lennie. Azért eltökélte magában, hogy nem hagyja magát feltartóztatni.
VII. FEJEZET
Nyitrán ugyan könnyen igazolta volna őt a gvárdián, a nagyprépost, vagy akár ma-ga a püspök is, – tehát semmi baja sem eshetett volna, – de elveszített volna leg-alább két, vagy három napot. Nem! ennek nem szabad megtörténnie! – gondolta magában és elkezdette szép szóval kapacitálni az altisztet s amikor ez nem hasz-nált, nagyon komolyan megmondotta neki, hogy bajba keveri magát, ha őt fel-tartóztatja. Csakhogy a német katona már a fejébe vette, hogy ő spiont fogott s megvillant az eszében, hogy mekkora érdemet szerez s mekkora lesz a szenzáció Nyitrán, ha ezt a spiont oda fényes nappal beviszi. És se szép, se okos szóra nem hallgatott.
Leparancsolta a barátot a kocsijáról. Látta, hogy ennél semmi fegyver nincsen.
Erre nekibátorodott, leszállott a lováról, ennek a kantárját odadobta a közlegény-nek. Odament a szekérhez és a kardjával megpiszkálta a zsákokat. Mikor ott sem-mi gyanusat nem talált: megállott a barát előtt, hogy megmotozza. Ráparancsolt, hogy vetkőzzék le.
A barát nem sietett szót fogadni s ezen a német katona méregbe jött s elkez-dett kardjával az orra előtt hadonászni és a kard lapjával rávágott egyet. Erre a gorombaságra a barátban elfogyott a türelem, de szóval csak ennyit mondott:
– Ne gorombáskodjál bruder, inkább szót fogadok.
Ezzel vetkőzni kezdett. Leoldotta a kordáját, szépen összehajtotta, úgy hogy a két csomós vége lelógott. Egy pillanatig, mintha habozott volna, hogy megte-gye-e? de a másik pillanatban a korda csomós végével úgy vágta fejbe a németet, hogy ez menten elterült a földön és a kard kiesett a kezéből. A másik pillanatban pedig úgy vetette oda kordáját a lovon ülő katonához, hogy az, mint egy pányva, rácsavarodott annak a nyakára. Ezt azután vigyázva leszedte a lóról, nehogy eltör-jön a keze, vagy a lába.
Ez a másik katona úgy reszketett, mint a nyárfalevél, a fogai pedig úgy vacog-tak, mintha a harmadnapos hideglelés jött volna rá. Rémülten nézett a barátra és a kordájára. Azt gondolta, hogy ebben valami boszorkányság van. Pedig abban nem volt semmi boszorkányság, csak a két végén volt három-három jókora dió-nagyságú csomó s ezek mindegyikében egy-egy mogyoródió-nagyságú ólomgolyó.
Ezért ezzel a kordával csakugyan lehetett nagyot is ütni és pányvát is vetni. Gábor megsajnálta a reszkető katonát és elkezdett hozzá beszélni:
– Ne félj kamerád! Nem akarlak én téged bántani, a társadat se bántottam vol-na, ha mennem hagyott volna az utamon és meg nem ütött volna. Nézd, – és ezzel elővette a reverendája alól a pisztolyát, – ilyen szerszámom is van! – És nekisze-gezte a pisztolyt. – No de te ne félj. Csak tedd meg szépen, amit parancsolok, ak-kor nem lesz semmi bántódásod. – De ha ellenkezel: akak-kor lövök. Le foglak fegy-verezni mind a kettőtöket, hogy ne bánthassatok. Azután mehettek Isten hírével.
– Most pedig fordulj hátra és tedd össze hátul a két kezedet. – A megrémült katona ellenkezés nélkül szót fogadott. Gábor pedig a korda lelógó végével ösz-szekötötte a két kezét, – azután lecsavarta a korda másik végét a nyakáról, – oda vezette a rúdhoz és odakötötte a lova mellé. A szekeréről pedig levett egy üres zsákot, ebbe belerakta mind a két katona kardját és pisztolyát és feldobta a zsá-kot a szekérre.
Azután odament a földön fekvő katonához, ráncigálta, élesztgette, de az nem mozdult. Erre nagyon megijedt, hogy hátha agyonsújtotta! Furdalni kezdte a lel-kiismerete, hogy hátha embert ölt! Pedig készakarva nem is sújtott rá valami na-gyot.
Tovább vizsgálta s látta, hogy nem vérzik, s érezte, hogy a teste meleg. Megfog-ta az ütőerét, meghallgatMegfog-ta a szivét és elmult az ijedtsége.
Igen ám! de mit csináljon ezzel az ájult katonával? Itt csak nem hagyhatja az úton a határban, – hátha ápolásra is szorul? Ekkor eszébe jutott, hogy a kőrösi puszta közvetlenül Verebély mellett van, két-három puskalövésnyire ide. Ez a pusz-ta a hercegprímásé s az otpusz-tani ispán jó ismerőse neki. Rögtön meg volt a terve.
Megfogta a két ló kantárját. Ezek ismerték a katonaregulát, szépen a helyükön maradtak és az útszéli füvet harapdálták. Ezeket a szekér saraglyájához kötötte.
Szekéren megigazgatta a zsákokat, összekötötte az ájult katonának a kezét, lábát, hogy ha az eszméletre tér, ne csinálhasson neki galibát. És leoldotta a rúd mellé kötött katonát s ennek segítségével az ájultat feltette a szekérre. Azután ráparan-csolt a katonára, hogy üljön föl a befogott lóra. És ez a katona úgy szót fogadott, mintha csak hypnotizálva lett volna.
Nagyon furcsa fogat volt bizony ez. Szerencsére nem volt, aki megbámulja, mert kora reggel volt még és a kőrösi puszta közel volt. A szekér csakhamar oda-ért. De ez a rövid út elég ahhoz, hogy az ájult német katonából teljesen kirázza az ájulást.
Amint a szekér bejárt a puszta major-udvarára: a szekéren fekvő katona tor-kaszakadtából elkezdett ordítani. A bundás kutyák nagy ugatással előrohantak és a nagy lármára hamar összefutott néhány béres vasvillával fölfegyverkezve.
Ribillió támadt a pusztán. Szerencsére kijött az ispán. Ez rögtön megismerte Gá-bor barátot s hamar megtudta tőle, hogy mi történt vele.
Az ájulásból magához jött katona eloszlatta Gábornak az aggodalmát. Biz-tosra vette, hogy aki így tud ordítani, annak kutyabaja. Most már egész vidáman fogta fel a kalandot.
– Ispán úr kérem, adasson ennek a két németnek reggelit, azután bocsássa őket szabadon, – mondotta az ispánnak.
Az ispánnak nem nagyon tetszett az egész dolog, de nem mert Gáborral ellen-kezni. Különben is a katonák már ott voltak, ki csak nem kergetheti őket.
Leszedték a szekérről a katonát, feloldozták a kezét és a lábát. Kemény legény lehetett ez, mert amint talpra állott: rögtön az oldalához kapkodott fegyvere után.
Dühöngött, spiont, meg krucifikszot emlegetett és fenyegette Gábort. Csak ak-kor juhászkodott meg, amiak-kor rájött, hogy a fegyvereit elszedte a barát és látta, hogy annak pisztoly van a kezében. Gábor rászólt a katonára:
– Ne dühöngj és ne kiabálj bruder! Magadnak köszönheted, hogy így jártál.
Te elállottad az utamat és megütöttél, én pedig visszaütöttelek. Tehát kvittek va-gyunk.
– Örülj és köszönd meg, hogy nagyobbat nem ütöttem a kobakodra, mert ak-kor most ugyan nem kiabálnál. No de én is örülök, hogy magadhoz jöttél, lega-lább a halálod nem terheli a lelkemet. Nem is bántalak, nem is foglak el.
Meg-kapjátok a lovaitokat, az ispán úr oda adja a fegyvereiteket, reggelit is kaptok s azután mehettek, ahova akartok. Ezzel levette a fegyveres zsákot a szekérről, oda adta az egyik béresnek, hogy vigye az ispán úr irodájába.
Az ispán is beleszólt a beszédbe. Igazolta Gábor barátot, és a német katona is belátta, hogy nagy bakot lőtt, amikor a barátban spiont akart fogni és ki is fejez-te ezen való sajnálkozását. Erre azután egészen békés lett a hangulat annyira, hogy a közlegény is közbeszólt, hogy őt hogyan pányvázta le a tisztelendő úr a kordájával. És mind a két katona nagyon érdeklődött a korda iránt, hogy miféle fegyver az.
Amint így beszélgettek, egyszerre csak lódobogás hallik s mintha a felhőből pottyant volna: bevágtatott a puszta major-udvarára hat nyalka kuruc huszár.
Most meg ezekkel gyült meg a Gábor baja. Ezek a két német katonát azonnal elfogták, Gábort pedig meggyanusították, hogy labanc kém. De Gábornak nem volt nehéz kivágnia magát.
– Csak lassan és okosan kuruc vitézek! – szólalt meg Gábor és azt kérdezte:
– tudjátok-e, mi a logika?
– Tudja a fene! – felelték mogorván a kurucok.
– Nos, hát azt tudjátok-e, hogy mi a magyar parasztész?
– Én tudom! – felelte egy mokány legény, akinek a fekete bajusza olyan hegyes volt, mint a gerebenszög.
– Hagylám, hogyan tudod? – kérdezte kiváncsian Gábor.
– Hát a magyar parasztész az, hogy az ember a fején találja a szöget és ne ke-resse a szarva között a tőgyét.
– Eltaláltad öcskös! – hagyta helyben Gábor. – Most hát hallgassatok meg – és a paraszt eszetekkel itéljetek. Ez a két német katona utólért engem az úton, rám fogta, hogy én kuruc spion vagyok és el akart engem fogni. Én nem hagytam ma-gam, én fogtam el és fegyvereztem le őket és behoztam ide a pusztára, – igaz-e?
Erre az ispán és az egész puszta tanusította, hogy csakugyan úgy van.
– Nos most már, – folytatta Gábor, – kérdezzétek meg a magatok eszét, lehe-tek-e én a labancok kémje?
– Így már nem! – felelték a kurucok.
– Tehát ahelyett, hogy meggyanusíttok, inkább köszönjétek meg, hogy fogtam nektek két németet és két lovat. Ezeket vihetitek, engem engedjetek az utamra.
– Igazad van, barát, eridj Isten hírével! – mondotta ki az altiszt a sentenciát.
Erre Gábor megfordította a szekere rúdját, elköszönt és elindult. De nem áll-hatta meg, hogy a szekérről oda ne mondja a német katonának:
– Látod bruder, jobb lett volna neked, ha nem bántottál volna engem. – De annak nem volt semmi kedve válaszolni. Olyan volt az és a társa, mint két leforrá-zott kappan.
Ilyen veszedelmes kaland után jutott el Gábor Verebélyre a praediális neme-sek székházába. Az alispánt nem találta ott, mert az még mindig fogva volt a ku-rucoknál, de ott találta a nemesek hadnagyát, vagyis a szolgabírót. Ezzel proto-kollumba foglaltatta a hercegprímásnak azt a szigorú parancsát, hogy az ő prae-diális nemesei birtokvesztés terhe alatt ne merészeljenek Rákóczi seregeihez
csatlakozni és azokat bármikép is segíteni. És hogy ez a parancs tudtára adassék mindeneknek, akiket illet.
Azután átvette a szolgabírótól a hivatalos jelentést a nemesi szék státusáról.
Közben ellátta a lovát, jól bereggelizett s útnak indult és a kapuzárás előtt minden további baj nélkül bejutott az érsekujvári várba.
Itt a tiszttartó már aggódott a három napi elmaradása miatt és ujságolta neki Ocskay árulását és azt, hogy egy Barkó Imre nevű közhuszár az Ocskay ezredéből ma reggel ide menekült a várba. Ennek az ujságnak Gábor nagyon megörült. Sze-rette volna Barkót felkeresni, de erre nem volt ideje. A tiszttartónak nem is mon-dotta el, hogy hol járt és miért késett el. Sietett elintézni a sok hivatalos teendőt, hogy másnap reggel Pozsonyba indulhasson.
A hercegprímás már türelmetlenül várta a futárját, mert már négy nap is eltelt azóta, amikor jelentkeznie kellett volna. S mikor az ötödik napon jelentették neki, hogy megérkezett, azonnal magához rendelte őt.
Szokása ellenére feltünő hidegen fogadta Gábort és szigorú kurta szóval pa-rancsolt rá, hogy adja elő jelentését. Gábor világosan és abban a sorrendben, ahogy előírva volt, megtette a jelentést. Ebből megtudta a hercegprímás, hogy újabban az ő nemesei közül egy sem csatlakozott Rákóczihoz, hogy az ő jószágait a kurucok nem prédálták fel, hogy se marhavész nincs, se tűzeset nem fordult elő majorjaiban és hogy az uradalmi pénztár állapota nem kedvezőtlen. Mind-ezek kissé jobb kedvre hangolták Ő Eminentiáját.
Elek elmondása után Gábor azt gondolta, hogy a hercegprímás most már el-bocsájtja őt, de nem bocsájtotta el, kérdezősködött a nyitrai vár bevételéről és Ocskay átpártolásáról. Tudott ugyan már ezekről, de a barát Érsekujvárott min-dent bővebben megtudhatott. Gábor elbeszélte, amit Nyitra ostromáról és bevé-teléről megtudott és elmondotta, hogy az átpártolásra Ocskayt igéretekkel Pálffy generális és Pyber nyitrai prépost vették rá. Azután így folytatta:
– A pereszlényi határban Ocskay egyenesen a Pálffy generális seregének a tor-kába vezette be az ezredét. A császári sereg mind a négy oldalról hirtelen körül-fogta. Ocskay odalovagolt Pálffy generálishoz. Kezet fogtak és a kuruc ezred sze-meláttára barátkoztak és megölelték egymást. A kurucok látták, hogy Ocskay árulást követett el. Izgalom, zúgolódás és kavarodás támadt soraikban, szidták, átkozták Ocskayt. Egy lovas kuruc odavágtatott a két vezérhez és rásütötte a pisz-tolyát Ocskayra, de nem találta el őt. A nagy lármában és kavarodásban az ez-rednek egyrésze mintegy 200 ember megsarkantyúzta a lovát és egy tiszttel az élén, mint a fergeteg, keresztül vágta magát a császári táboron és elmenekült.
– Te barát! Te ezt úgy beszéled, mintha csak magad is ott lettél volna, – szólt közbe a hercegprímás.
– Bevallom, kegyelmes uram, én is ott voltam, – mondotta meg az igazat Gábor.
– Ott voltál te is? Nem megtiltottam, hogy a kurucokkal fraternizálj! Hogyan mersz a szemem elé kerülni? – mondotta az egyházfejedelem olyan haraggal, amilyenben őt még Gábor soha sem látta. És parancsoló hangon folytatta:
– Akarom tudni, hogy hogyan kerültél oda? Hol kószáltál? És micsoda csúnya kalandba keverted magad?
A barát érezte, hogy ha Ő Eminentiája meghallgatja őt és megtudja a történ-teket: meg fog neki bocsájtani. Azért nyugodtan válaszolt:
– Kegyelmes uram! legyen kegyes meghallgatni. Nem tettem semmi olyant, amit kegyelmes Eminentiád előtt, vagy önmagam előtt szégyenlenem kellene.
Csak attól félek, hogy ki fogom fárasztani magas figyelmét, mert ami ezek alatt a napok alatt velem történt, az regénybe való történet. Azt én rövid szavakkal nem tudom elmondani.
A hercegprímás kiváncsivá lett, hogy mit csinálhatott ez a barát és ráparan-csolt:
– Mondj el mindent!
– Úgy történt kegyelmes uram, – kezdett bele a barát, – hogy augusztus 27-én Ujvárban voltam. Az volt a tervem, hogy elmegyek Verebélyre s ott töltöm az éjszakát és másnap visszafelé Nagysallónak kerülök, hogy megtekinthessem kegyelmes Eminentiád barsmegyei jószágait és referálhassak róluk. De az tör-tént velem is, amit a példabeszéd mond, hogy ember tervez, Isten végez.
– Augusztus 27-én reggel tudtuk meg az ujvári várban, hogy Nyitra várát Pálf-fy generális serege bevette és a hír arról is suttogott, hogy Ocskay brigadéros na-gyon gyanusan viselte magát és árulást tervez. Eszembe jutott, hogy három jó barátom szolgál Ocskay ezredében és az az érzésem támadt, hogy ezeket most valami nagy veszély fenyegeti. Lelkemben mintha egy titokzatos, intő hang szólalt volna meg, hogy menjek a barátaimhoz. Amint azon töprengtem, hogy mitévő legyek: mintha valaki parancsoló hangon a fülembe kiáltotta volna: Menj a bará-taidhoz! Mintha egy titokzatos erő, mintha a Gondviselés küldött volna és én nem tudtam a lelki kényszernek ellentállni. Hiszen mi emberek, nagyok és kicsinyek, mindnyájan a Gondviselés eszközei vagyunk.
– Tudtam, – folytatta Gábor, – hogy Ocskay Pereszlény tájékán csatangol az ezredével s hogy a barátaimat ott fogom találni. Magamra vettem a kuruc ruhá-mat s ez fölé a reverendát és estefelé már Pogrányban voltam. A reverendáruhá-mat ott hagytam Cilly Ambrus birtokos ismerősömnél és kuruc lovas ruhában neki-vágtam a hegyeknek. A zsérei határban egy ismerősömnek, Kaszás Istvánnak més-zégető tanyája van, – oda mentem éjszakára. Az volt a tervem, hogy másnap a délelőtti órákban ugyanerre jövök vissza és estére már Verebélyen leszek.
– Megbeszéltük Kaszás gazdával, hogy úgy fogom magam jelenteni, hogy ká-rogni fogok, mint a varjú, ő meg a szarka csörgésével felel majd nekem. Hajnal-ban elindultam Menyhén és Elefánton keresztül s megtudtam, hogy Ocskay ez-rede Pereszlény fölött tanyázik és reggel már ott is voltam a barátaimnál. De alig-hogy találkoztam velük: sorakozót fújtak és az ezred elindult. Én együtt mentem a barátaimmal, az volt a feltett szándékom, hogy útközben figyelmeztetem őket s azután Pereszlénynél majd elmaradok és visszamegyek az utamra.
– Így kerültem én a kritikus órában Ocskay ezredébe s akaratlanul és vélet-lenül lettem tanuja és statisztája annak a drámai eseménynek, ami ekkor a pe-reszlényi határban lefolyt.
– Az árulás pillanatában rögtön tisztában voltam azzal, hogy Pálffy tábornagy úrnak nem szabad engem meglátnia, mert akkor csakugyan nem juthattam volna
többé kegyelmes Eminentiád színe elé. Azért barátaimmal együtt habozás nélkül rohantunk azzal a csapattal, amely kitört és elmenekült. Ennek a csapatnak zöme Bajmóc felé, északnak tartott. Arra én nem mehettem, mert nekem Verebélyre kellett mennem.
– Nem is tétováztam, hogy oda menjek s azért mikor már jó messzire elhagy-tuk a császári tábort: elszakadtam a csapat zömétől és nekivágtam egy dülő útnak, az apponyi hegyek felé. A három barátom, Ozoróvszky, Beretzky és Barkó utánam vágtatott, anélkül, hogy összebeszéltünk volna. Mikor a Nyitra folyóhoz értünk és ezen átgázoltunk: akkor vettem észre, hogy társaim közül Ozoróvszky és Beretzky meg vannak sebesülve. Arra gondolni sem lehetett, hogy ott megálljunk és ott megvizsgáljam a sebüket. Menekülnünk kellett és amint elértük az utat, amely Elefántnak és Darázsinak vezet: azon vágtattunk tovább, úgy ahogy csak bírtunk.
Csak amikor a hegyek közé értünk és a két sebesült kifakadt, hogy nem bírja to-vább: akkor állapodtunk meg az erdőben és Barkóval lesegítettük lovaikról a két sebesültet. Ott megvizsgáltam őket és megdöbbenve láttam, hogy a sebesülésük súlyosabb, mint ahogy gondoltam.
A hercegprímás feszült figyelemmel kisérte Gábor elbeszélését s amikor ez azt mondotta, hogy a menekülés további részletei talán nem is érdeklik Ő Emi-nentiáját, – ez rászólt, hogy csak folytassa és mindent mondjon el úgy, ahogyan történt.
Nem lehet meglepődnünk azon, hogy az egyházfejedelm az egyszerű barát frá-ter elbeszélését órahosszig is elhallgatta. Hiszen akkor még nem léteztek se nyolc, se tizenhat oldalas napilapok, amelyekből a történteket megtudni lehetett volna.
Akkor csak levelezés és elbeszélés útján lehetett értesülni a megtörtént esemé-nyekről. A bibornok magas méltóságához nem jutottak fel a háború zajlásának hullámai. Papi környezetétől is csak keveset tudhatott meg arról, hogy mi törté-nik az aula falain kívül. S azok a világi előkelőségek, akiket fogadott, azok is
Akkor csak levelezés és elbeszélés útján lehetett értesülni a megtörtént esemé-nyekről. A bibornok magas méltóságához nem jutottak fel a háború zajlásának hullámai. Papi környezetétől is csak keveset tudhatott meg arról, hogy mi törté-nik az aula falain kívül. S azok a világi előkelőségek, akiket fogadott, azok is