A háborúban a katonatisztek viszonya a legénységhez teljesen más, mint a béke idején.
Békében a katonatiszt előtt a közember, a csapat csak anyag, amelyet kiképez-nie, vasszigorral fegyelmezkiképez-nie, regulában tartania és sokszor büntetnie kell. Iszo-nyú távolság van közöttük. A tiszt a rideg katonai tekintély magaslatán áll, – a közember messze alant tőle, a subordináció legmélyebb lépcsőfokán. Emberi vonásaikról alig is ismerik egymást és idegenek maradnak egymáshoz, ha akár éveken keresztül együtt gyakorlatoznak és masíroznak is. Nincsen közöttük sem-mi érdekből származó kapocs. Nem is fejlődhetik ki közöttük valasem-milyen mele-gebb, bensőbb érzelmi vagy lelki kötelék.
Bezzeg egészen máskép van ez a háborúban. Ott is kemény, talán még sokkal keményebb a katonai regula. De a tenorja és az ütemei egészen mások. A tiszt együtt éhezik és fagyoskodik a közemberrel, közös a szenvedésük, a halálvesze-delmük, együtt rohannak a halál torkába, a csatába s a diadalmas ütközet után vad, önkívületi állapotban együtt üvöltenek: hurrá! hurrá! győztünk! És akaratla-nul, öntudatlanul egymás nyakába esnek. Akkor már nincsen távolság közöttük, már ismerik és megértik egymást és a sziveik összemelegesznek. Megosztják egymással a sovány falat ételüket és az utolsó pipadohányukat. És már el is tud-nak beszélgetni egymással az otthon sírdogáló mátkáról vagy édesanyáról. A hős tisztet bálványozzák a katonái és a közembert, aki hőssé lett a csatatűzben, na-gyon megbecsülik a tisztjei. És a rideg katonai tekintély helyébe egy másik sokkal értékesebb, mert emberibb érintkezési mód és erkölcsi szabály lép: a megértő bajtársi viszony.
Ez a bajtársi viszony honosodott meg Rákóczi kuruc seregeiben. Ez volt a lelki rúgója azoknak a bámulatos hőstetteknek, amelyekkel az a szabadságharc tele van. És ez volt az éltetője és ébrentartója annak a nagy lelki erőnek, amellyel a kuruc harcosok a sanyarú nélkülözéseket és szenvedéseket nyolc hosszú eszten-dőn keresztül elviselni tudták.
Ez a tisztek és a legénység közötti bajtársi, meleg viszony uralkodott Berthóty parancsnoksága alatt az érsekujvári várban. Ezért tudott az érsekujvári várőrség
XII. FEJEZET
oly lelkesülten együtt érezni s ezért tudta Heister és Pálffy egyesült nagyhadsere-gének félelmes ostromát hetekig visszaverni és a várat megvédeni.
Ebből magyarázható és megérthető, hogy amikor Ozoróvszky és Beretzky bemenekültek a várba: Berthótynak az volt az első gondolata, hogy ezt a két vitéz katonát azzal becsüli meg, hogy beparancsolja őket a tiszti vacsorára és bemutatja a tisztjeinek.
Kedvükért meginvitálta a Gábor barátot is. Ismerte őt, mint a hercegprímás futárját, tudta róla, hogy jó barátságban van ezzel a két kuruccal és Barkóval – és az ő engedelmével volt az is, hogy Gábor a várban olykor-olykor katonaruhába csapta magát.
Kurucaink ismerték a regulát. Kicsípték magukat és akkor léptek be a tiszti ebédlőbe, amikor a tisztek már mind együtt voltak. Megállottak Berthóty előtt és várták a parancsot. A parancsnok tekintete végigfutott rajtuk, szikár arcá-nak ritkán látható derüje azt mondotta, hogy meg van velük elégedve, egy-két nyájas szóval fogadta őket s azután Ozoróvszkyt és Beretzkyt bemutatta a tiszt-jeinek.
Ezek roppant kiváncsiak voltak a két fenegyerekre. Megmustrálták a két da-liás legényt, majd hirtelen körülfogták s őszinte bajtársi, meleg szavakkal fogadt-ák és üdvözölték őket.
– Te vagy az a híres Ozoróvszky? Te vagy az a fránya Beretzky? Isten hozott fiúk! Ejnye a Ponciusát, de schneidig volt tőletek, ahogy Pereszlényben kiugrotta-tok. Hogyan is történt ez?
És annyi kérdéssel ostromolták, faggatták őket, hogy alig győztek válaszolni.
Szerénykedtek is és a tisztek sokat nem tudtak volna meg, ha a Gábor barát ott nem lett volna. Ő tudott mindent és felelt a kérdésekre s elmondotta, amire a tisz-tek kiváncsiak voltak.
Azzal ért véget ez az élénk diskurzus, hogy Berthóty helyet mutatott kurucaink-nak magához közel, egy kisebb asztalnál és a vacsora megkezdődött.
Berthóty, ami ritkaság volt nála, jó hangulatban volt az egész vacsora alatt.
Többször odaszólt, hol az Ozoróvszkyhoz, hol meg a Beretzkyhez. Egyszerre csak Barkó Imréhez fordult:
– Hát te Barkó! Mond meg csak: láttad a kamocsai bírót, meg a felcsert, meg a kovácsot?
– Igenis láttam méltóságos parancsnok úr!
– Mi a manót tudtál csinálni ezekkel az emberekkel egész nap? – kiváncsisko-dott Berthóty.
Erre a kérdésre Imre zavarba jött, nem tudta, hogy mit feleljen. Látta ezt a Gábor barát, ugyancsak kinyitotta a száját és megfelelt Barkó helyett:
– Méltóságos parancsnok úr! – látom, hogy Barkó Imre nem tud felelni, mert dicsekednie kellene, – azért én mondom meg helyette, hogy neki ma még diadal-masabb napja volt, mint tegnapelőtt.
– Még diadalmasabb? Csak nem fogott el valami német generálist?
– Azt nem, de annál is sokkal előkelőbbet, mert foglyul ejtette Komárom vár-megye legszebb leányát.
– Ne cifrázd a dolgot te műkedvelő kuruc, – szólt oda tréfásan Berthóty. – Mond meg magyarán, hogy mit csináltatok Kamocsán?
– Jelentem alásan vitéz altábornagy úrnak, – felelte katonásan Gábor, – kéz-fogót tartottunk, Barkó Imre kézfogóját.
– Kézfogóját? – kérdezte álmélkodva Berthóty. – És ki az a szerencsétlen, aki kezet fogott ezzel a gyerekkel?
– Nem szerencsétlen biz az, – felelte Gábor, mert az nagyon boldog menyasz-szony. És az a menyasszony nem más, mint újra mondom, Komárom vármegye legszebb leánya, Egyed Boriska kisasszony.
Ha gránátbomba csapott volna az ebédlőbe: a tisztek között az se csinálhatott volná nagyobb ribilliót, mint Gábornak ezek a szavai. A fiatal tisztek fölugráltak, csodálkozva kérdezték: Egyed Boriskát eljegyezte Barkó? Hiszen ez lehetetlen!
Lehetetlen! Mert a fiatal tisztek mindnyájan ismerték Egyed Boriskát és többnek titkos vágya volt az, hogy Boriska szívét és kezét elnyerhesse. És ime most egy közvitéz megelőzte és lenyargalta őket.
– Pedig ez nemcsak lehetséges, hanem már meg is történt, – felelte Gábor.
– Ha szavaimnak nem hisznek, nézzék meg, ott van a jegygyűrű a Barkó ujján.
Nagy volt az álmélkodás s egyszerre hatan is kérdezték Gábort, hogy hogyan történt ez a dolog ilyen hirtelen.
És Gábor elmondotta Barkónak és Boriskának találkozását és hogy Boriska milyen hősiesen viselte magát és milyen nagy segítségére volt Barkó Imrének és hogy az ő segítsége nélkül Barkó talán meg sem menekülhetett volna. Azután a kézfogót mondotta el, hogy azt milyen fényesen ünnepelték meg.
A tisztek meglepve hallgatták Gábor elbeszélését, lelkesen ünnepelték Egyed Boriskát és gratuláltak Barkó Imrének, ha nem is minden írígység nélkül.
A vacsora végén Berthóty magához intette Gábort, tudakolta tőle, hogy mit mond ehhez a hirtelen dologhoz Egyed János, akit ő személyesen ismert.
Gábor megfelelt a kérdésekre és felhasználva az alkalmat, arra kérte Ber-thótyt, – engedné meg, hogy Barkó és a két kuruc barátja együtt tölthessék vele a holnap délutánt, mert ő holnapután már visszamegy Pozsonyba és ki tudja, mikor lehetnek így együtt. Azt is kérte, hogy kimehessenek a várból látogatást tenni. A várparancsnok szívesen megadta az engedélyt.
Hamar elmúlt az idő, – a várőrségen tíz órát kürtöltek. Berthóty felkelt s ez parancs volt a szétoszlásra. Kurucaink rövid szavakkal megköszönték a ritka szép kitüntetést, tisztelegtek és boldogan távoztak az étteremből.
Beretzky csak azt bánta, hogy most nyomban rá nem zendítheti: Kuruc vagyok, kevély kuruc vagyok.
Barkó Imre dünnyögött. Az bántotta, hogy Gábor az eljegyzését így a nagy-dobra ütötte, – pedig csakhamar tapasztalhatta, hogy az neki nagy előnyére vált.
Másnap délután a megbeszélt időre beállitott Gáborhoz a három barátja.
– Azért kérettelek benneteket, – fogadta őket Gábor, – hogy most elmegyünk az édesapámhoz. Egyszerű parasztember ő, de értelmes és becsületes. Nem tud-juk, hogy mit hoz a jövő, jó lesz, ha megismerkedtek vele.
Csölle Máté gazda szívesen fogadta fiának a jó barátait. Hírükből már úgyis
ismerte és örült, hogy őt meglátogatták. Megmutogatta nekik a portáját, a nagy kertjét, a szép lovait és teheneit. Nem állhatta meg, hogy el ne szólja magát, ami–
kor Gábor nem volt a közelben, – hogy mindez a Gáboré lehetett volna, ha nem ment volna barátnak. Azután bevezette őket az első házba és a maga egyszerű módja szerint megvendégelte őket.
Borozgatás közben egészen összebarátkoztak az öreggel és amikor Gábor kérte az apját, hogy ha a barátai valamiben hozzáfordulnának, teljesítse kérésü-ket úgy, mintha ő maga kérné: Csölle Máté ezt nagyon szívesen megigérte és arra kérte a három kurucot, hogy látogassák meg őt néha-néha, ha az idejük meg-engedi.
Az ozsonnánál, mint egy kis veréb, folyton ott ügyeskedett, csetlett-botlott Gá-bornak a kis huga, a Juliska, egy fejletlen, 14 év körüli, de különben helyes, kis parasztleányka. Rápillantani sem igen mert a kurucokra és viszont ezek sem igen foglalkoztak vele.
Elbeszélgettek Máté gazdával egész a kapuzárásig.
Este pedig Kapronczay tiszttartó búcsúvacsorát adott Gábor tiszteletére s meg-hívta erre Gábornak három jó barátját is.
Vacsora után a négy jó barát összeült Gábor szobájában. Eltanakodtak a jö-vőről, nagyon komoly dolgokról.
Tudták, hogy most elválnak az utaik és megegyeztek abban, hogy amint csak lehetséges lesz, ismét összeverődjenek. Mert csak úgy tudnak egymásnak segít-ségére lenni, ha együtt vannak.
Gábor különösen figyelmeztette őket arra, hogy ha Rákóczi szabadságharca szerencsétlenül végződnék, amitől sok okuk volt tartani: akkor ők ne adják meg magukat és ne jelentkezzenek a hatóság felhívására, mert ők aligha kapnának kegyelmet. Legkedvezőbb esetben besorozzák őket és elhurcolják katonának ide-gen országba. Rejtőzzenek el, amíg a veszedelem elmúlik és a békésebb viszo-nyok helyreállanak.
Megállapodtak abban is, hogy Imre továbbra is itt maradjon az érsekujvári várban, – amibe Imre nagyon szívesen beleegyezett. Dehogy is ment volna ő mesz-szire Boriskájától a maga jószántából. György és Pál pedig úgy határoztak, hogy ők Bottyán seregéhez csatlakoznak, mert alatta, a legvitézebb kuruc generális alatt akarnak szolgálni.
– Holnap én visszamegyek Pozsonyba, – mondotta Gábor. – A jó Isten tudja, hogy mikor találkozunk újra és lehetünk együtt mind a négyen. Tudjátok, hogy engem hol kell keresnetek. Ha bajba kerültök és szükségetek lesz reám: barát-ságunk jogán keressetek föl, vagy hívjatok engem. Én igaz barátsággal mellette-tek fogok állani. És kedves barátaim bízzunk Istenben és önmagunkban! Isten veletek!
Késő éjszaka volt, éjfél is elmúlt, amikor a három kuruc búcsút vett és eltávo-zott.