Juci néninek nagyon nyugtalan éjszakája volt. Nem tett szemrehányást önmagának azért, hogy a dolgok idefejlődtek, mert hogy a hugai és a két kuruc megszerették egymást: azt előre nem láthatta, se meg nem akadályozhatta. De hugainak a jövő boldogsága aggasztotta őt. Mert ez a két fiatalember a csaták tüzébe megy s ott el is eshetik. És ki tudja, hogyan végződik a háború? Mi lesz azután? Tudta azt, hogy a két fiatalember vagyontalan, – hogyan fognak ezek családot alapítani? A fiatal-emberek eljárása ellen nem hozhatott fel semmit, hiszen azok nagyon korrektül viselkedtek és mind a két fiatalember nagyon kedvére való volt. De hát hogyan fognak majd az életben elhelyezkedni? Reménytelennek tünt föl előtte hugainak szerelme és aggodalmas arccal járt-kelt, amint a reggeli dolgait végezte.
A két huga pedig tele volt gondtalan örömmel és arcaikról csak úgy sugárzott a boldogság. S amikor reggel a virágos kertjüket gondozták: olyan éneklést vittek véghez, mint már hetek óra nem tették. A reggelinél is tele voltak vidámsággal.
Nyájaskodva ölelgették Juci nénit, anélkül, hogy erre különös okuk lett volna. De Juci néni tudta, hogy a boldogságuknak túláradása ez és egy szóval sem árulta el, hogy ő az egész szerenádnak tanuja volt.
Reggeli után Klárika és Katica rendbe tették az ebédlőt, úgy ahogy rendesen tenni szokták, azután kimentek és Juci néni azt gondolta, hogy a szobájukba mentek.
Imre kanyargós mellékutakon közeledett Pográny felé. Gondolatai most már elszakadtak Kamocsától és Boriskától, most már folyton a hugaira és a két barát-jára gondolt. Azon töprengett, hogy miért nem jöttek meg ezek? Még csak nem is írtak! Elgondolt mindenféle lehetőséget és arra a következtetésre jutott, hogy Pog-rányban nagy baj történhetett és egyre komorabb lett a kedélyhangulata.
Reggel kilenc óra felé járhatott már az idő, amikor bejárt a házuk udvarára, amelynek kapuja félig tárva volt, mint munkanapon többnyire lenni szokott. Csak a Mátyást látta az udvaron. Leugrott a lováról s a kantárt odadobta Mátyásnak.
Megparancsolta neki, hogy a lovat folyton jártassa és ne adjon neki se abrakot, se vizet, amíg ő nem parancsolja. Azután befordult a házba.
Az ebédlőben Juci nénit egyedült találta. Ez meghökkent, amint meglátta Im-rét. Imre sietve üdvözölte őt kézcsókkal és öleléssel, azután körülnézett és ag-gódó hangon kérdezte:
X. FEJEZET
– Hol van a Klári?
– Most ment ki, – felelte Juci néni.
– Hol van a Katica?
– Most volt itt, – hangzott a válasz.
– Az egyik most ment ki, a másik most volt itt, de hát hol vannak? – kérdezte gyanakodva Imre.
– Talán a szobájukban vannak. Vagy talán a kertben. Mit tudom én, hiszen minden pillanatban nem lehetek a sarkukban.
Imre benyitott hugainak a szobájába, de a szoba üres volt. Azután körülnézett az udvaron, ott se látta őket. Neki indult a kertnek s ennek elejéről látta, hogy Katica egy körtefa alatt áll és kötényébe fogja fel a körtéket, amit a fáról ledobál valaki, akit a távolból a faágak miatt nem ismerhetett föl.
Egyenesen a huga felé tartott, aki háttal volt feléje fordulva. Lépteinek neszét fölfogta a pázsit és így egészen közelükbe jutott anélkül, hogy észre vették volna.
És akaratlanul is fültanuja lett a következő párbeszédnek:
– Katka moja! – hangzott a fáról.
– Már megint sóhajtozik Pál úr! Még majd verset is mond, – szólt Katica, tréfá-san megurazva Pált.
– Mondok is! – válaszolta Pál és nyomban le is adta a verset: – Adj egy csókot Katica, cirógasson a cica.
Katica pedig ötletesen visszavágott:
– Ilyen-olyan legénye, hát ugyan még mi kéne?
Imre megdöbbenve hallotta ezt a párbeszédet s azt gondolta magában, hogy ezek már ennyire jutottak? – Ingerülten szólt rájuk:
– Mit csináltok?
Imre váratlan megjelenésére s erre a nem egészen barátságos hangú kérdésre Katica úgy megijedt, hogy a körte menten kihullott a kötényéből. Pál pedig egy-kettőre leugrott a fáról és így szólt:
– Szervusz Imre, hát se jó reggelt, se adj’ Isten, se semmi? – És várta, hogy Imre feléje jőjjön. De az a helyén maradt és a két jó barát között ezúttal elmaradt a kézfogás. Pál folytatta:
– Látod, hogy körtét szedünk.
– Látom, – felelte ingerülten Imre. – Azt meg hallom, hogy rossz verseket is csináltok hozzá.
– Ha hallottad, annál jobb, – felelte Pál.
– Hogy jobb-e, az majd elválik! De most arra felelj, miért nem tartottátok be a szavatokat? Mit ácsorogtatok itt ennyi ideig? Persze mulatságosabb a lányok-nak udvarolni, mint szolgálatot tenni.
– Nem ácsorogtunk, – válaszolta önérzetes hangon Pál. – Eddig nem mehet-tünk, de már ki vagyunk készülve és ma délben indulunk.
– Úgy! hát végre-valahára mégis csak rágondoltatok arra is, hogy elmenje-tek! Igazán szép tőletek. De most arra felelj nekem: megigérted, hogy nem fogsz szemet vetni a hugomra és mégis elcsavartad a fejét. Hogy merted ezt tenni?
– Lehetetlent igértem, – felelte Pál – és lehetetlenre senki sem kötelezhető.
A fejelcsavarás pedig nem illik reánk, mert mi, Katica és én becsületes lélekkel megszerettük egymást és eligérkeztünk egymásnak.
– A hugom eligérkezett neked? – kérdezte megdöbbenve és haraggal Imre.
– Igen, eligérkezett. És mi kifogásod van ellene?
– Csak az, – felelte Imre, – hogy én futó kurucnak nem neveltem és nem adom a hugomat.
– Most futó kuruc vagyok az igaz, – felelte Pál. – de ha az Isten megsegít, le-szek még több is. Te pedig ne felejtsd el, hogy ebben a dologban nem parancsolsz se nekem, se hugodnak.
– De igenis parancsolok, – mondotta haraggal Imre. – Neked azt mondom, hogy verd ki a fejedből ezt az egész bolondságot, a hugomnak meg majd vissza-csavarom én a fejét és kiverem a fejéből ezt a hóbortos eligérkezést.
– Mi ütött hozzád Imre? – kérdezte Pál ingerülten. – Csak nem képzeled, hogy te parancsolhatsz a szivünknek és közénk állhatsz? Ehhez nincs jogod! És annyit mondok, hogy a hugodat ne merd bántani egy goromba szóval se, mert el találnám felejteni, hogy a bátyja vagy!
– Még te mersz engem fenyegetni! – mondotta Imre egész dühhel. – Takarodj a portámról!
– A portádról elűzhetsz és a barátságodból is kizárhatsz, de nem zárhatsz ki Katinka szivéből. Nekem több jussom van hozzá, mint neked. Te csak a bátyja vagy, én pedig a jegyese vagyok és az ura leszek. És egy tapodtat sem megyek innen, amíg meg nem igérted, hogy őt egy rossz szóval sem fogod megbántani.
– Több jussod van hozzá, mint nekem? És egy tapodtat se mész? – kiáltotta Imre kikelve magából, kirántotta a kardját és nekirohant Pálnak.
Pál kiegyenesedett és haragosan odaszólt Imrének:
– Csak nem fogsz engem, fegyvertelent megvágni?
Ez a szó egy pillanatra visszahökkentette Imrét, de a düh teljesen megvakítot-ta őt. Azt kiáltotmegvakítot-ta Pál felé:
– Hát hol a kardod?
– Itt van a bokorban, – felelte haragosan Pál és odament a mogyorófa bokor-hoz s előhúzta onnan a kardját. Mert a két kuruc, amióta szabadon járt, mindig a keze ügyében tartotta a kardját, hogy védekezni tudjon, ha véletlenül megtá-madják.
Mialatt néhány lépéssel a kardjáért ment: az ötlött az eszébe, hogy kettejük között vérnek folynia nem szabad, mert akkor Katicát örökre elveszítené. Azért föltette magában, hogy csak védekezni fog és nem hagyja magát sem megvágni.
Majd csak belefárad Imre a viaskodásba és lecsillapul. Ezekkel a gondolatokkal fogta a hüvelyében a kardját és lassú lépésekkel, kelletlenül ment Imre felé. De ez rákiáltott:
– Ne kuncsorogj!
És amikor Pál erre se húzta ki a kardját, – nagy haraggal rákiáltott:
– Kard! Ki kard!
Erre a két kard összecsapott. Imre dühösen támadt rá Pálra.
Katica megdermedve állott és hallotta azokat a kemény szavakat, amelyekkel
bátyja és jegyese egymást illették. Ilyen kemény beszédet ő soha életében sem hallott meg. Egy szó se jött az ajkaira, mintha megnémult volna. És egy lépést se tudott tenni, mintha a lábai gyökeret vertek volna a földbe. De amikor a két kard összecsapott: éles fájdalom nyilalt a szivébe s felrázta kábultságából. Eszébe jut-tatta, hogy mit csinált Juci néni, amikor a kakasok viaskodtak.
Hirtelen elhatározással a kút felé rohant, telemert egy csöbröt hideg kútvízzel és szaladt vissza vele a viaskodókhoz azzal az elhatározással, hogy leönti az egyiket, – de nem Pált.
Már csaknem a közelükbe ért, amikor Ozoróvszky György, mint egy haragos héros, a viaskodók közé ugrott egy nagy bottal a kezében és egy ütéssel az egyik-nek, másik ütéssel a másiknak a kezéből kicsapta a kardot.
– Meg vagytok ti veszve, hogy egymás vérét akarjátok ontani? – kiáltott rájuk dörgő hangon. – Mi bajotok egymással? Min vesztetek össze? Miért akarjátok szétvagdalni azt a barátságot, amit két hét előtt fogadtunk egymásnak?
De azok csak hallgattak. Mintha a szavuk elállott volna. Azért György újra rájuk kiáltott:
– Beszéljetek, mi történt?
– Imre kezdette, felelte Pál.
– Miért kezdted? Mi bajod van Pállal? – kérdezte György Imrétől.
– Mert elcsavarta a hugomnak a fejét, – válaszolt az a dühtől lihegve.
– Elcsavarta a fejét? Én úgy tudom, hogy tisztességes szándékkal szereti a hu-godat.
– Nem kérek a tisztességes szándékából! Nem futó kurucnak neveltem a hugo-mat.
– Ezt mondottad Pálnak?
– Ezt mondottam és újra mondom.
– Nos hát, én is futó kuruc vagyok. Tudd meg, hogy én Klárika hugodat szere-tem és ha te százszor is a bátyja vagy és ha a fejed tetejére állsz és ha hozzá tüzet okádsz is: mégis Klárika lesz a feleségem.
– Te is? – mondotta Imre elképedve, – te is olyan vagy…
– Milyen vagyok én? – kérdezte György és arcát a harag pírja borította el.
Imre éppen válaszolni akart, de mielőtt egy szót is szólhatott volna: Katica a nyakába ugrott és úgy szájon csókolta, hogy azon egy szó se jöhetett ki. És szorí-totta, ölelte bátyját és ezeket mondotta:
– Imre! bátyám! térj magadhoz! Hiszen te úgy szeretsz engem, hogy az élete-det is odaadnád érettem! És mégis el tudnád gáncsolni a boldogságomat?... El tudnád gáncsolni?
Imre igyekezett kiszabadulni Katica ölelő karjaiból, de ez nem sikerült neki.
Közbe ezeket dörmögte:
– Eredj te hízelkedő macska.
De Katica nem hagyta magát lerázni. És hamarjában nagyon erős segítséget kapott. Klárika figyelmes lett a zajra, odaszaladt a kertbe és a csoportban meglát-ta Imrét, amint a nővére átölelve meglát-tartotmeglát-ta. Azt gondolmeglát-ta, hogy ezt csupa szeretet-ből teszi. Nekiesett ő is és ölelte, csókolta.
– Imre, kedves bátyám! Milyen kedves meglepetés, hogy te itt vagy. Nem is vártunk! De Imre nem viszonozta a kedveskedését.
– Nini Imre, hiszen te haragos vagy. Mi bajod van, ki bántott? És itt ezek a kardok, az Istenért, mi történt itt?
György világosította fel őt ezekkel a szavakkal:
– Imre össze akarta vagdalni a Pált, mert a Katicát szereti.
– Igaz Imre? – kérdezte Klárika tágranyílt szemekkel. – Ezt akartad? Hiszen akkor Gyurit is össze kellene vagdalnod, mert ő meg engem szeret. Én is szere-tem őt és a mátkája vagyok.
– Te is Klári? – kérdezte szomorú hangon Imre és lehullottak a karjai.
– No ne haragudj bátyám! – kérlelte Klárika és megcirógatta az arcát. – Várj csak! majd ha te is megszeretsz valakit, akkor megtudod majd te is, hogy a szív-nek nem lehet parancsolni!
Katicának ezek a szavai, hogy „te el akarod gáncsolni a boldogságomat?” és Klárikának ezek a szavai, hogy a „szívnek nem lehet parancsolni”, – lefegyverez-ték Imrének a haragját. Eszébe jutott Boriskája és az, hogy milyen hirtelen tá-madt és nőtt meg szivükben a szerelem. És ezen gondolat fényénél látta, hogy az ő eljárása nagyon helytelen volt. Bánta, restelte, hogy haragjában elragadtatta magát. Szelíden lefejtette magáról hugainak a karjait s ezt mondotta nekik, ko-moly, de már nem haragos hangon:
– Menjetek a szobátokba és ott várjátok, amíg hívni foglak benneteket.
A két leány aggódó arccal távozott s amikor már kiértek a kertből, Imre oda-fordult barátaihoz:
– Pál! György! – bocsássatok meg nekem! Megbántottalak benneteket! Na-gyon bánom, naNa-gyon restellem. Ne legyen harag közöttünk, de ne maradjon ne-heztelés sem. Töröljük ki ezeket az izgalmas perceket és felejtsétek el azokat a bántó szavakat, amikkel haragomban illettelek. Magamon kívül voltam, nem tudtam elviselni, hogy hugaim, akikkel együtt nőttem fel és akiket véghetetlenül szeretek, valaha bárkit is jobban fognak szeretni, mint engem. Belátom, hogy hely-telenül cselekedtem és igazuk van a hugaimnak, hogy én nem gáncsolhatom el a boldogságukat és hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Belátom, hogy ti maga-tok sem tehettek arról és hugaim se, hogy megszerettétek egymást. Kérlek mind a kettőtöket, bocsássatok meg.
György és Pál érezték, hogy Imre szavaiban az igazi megbánás nyilatkozott meg és megindultan kezet szorítottak vele. És ezzel a barátság, amely annyira fenye-getve volt, újra helyreállott közöttük.
– Belátjátok kedves barátaim, hogy ebben a helyzetben, amely oly váratlanul reánk szakadt, – rendet kell csinálnunk és tisztába kell jönnünk egymással. Én belenyugszom, hogy a hugaimmal szeretitek egymást. Beleegyezem abba is, hogy mátkáitoknak tekintsétek őket, de kettőt kívánok tőletek, amit mint jó és becsü-letes emberek, kell, hogy elfogadjatok.
– Én Klárikáról soha le nem mondok, – vetette közbe György. – Azért csak olyasmit kívánj, ami ezzel összeegyeztethető.
– Én is ugyanezt mondom, – tette hozzá Pál.
– Az egyik kívánságom az, hogy fogadjátok meg becsületszóval, hogy Rákóczi zászlaját se a mátkátokért, se semmiért a világon el nem hagyjátok, amíg csak ez a zászló vagy nem diadalmaskodik, vagy porba nem hull.
– Ezt megfogadjuk! – felelte egyszerre György is, Pál is és mind a ketten kezet fogtak Imrével és csak ezt a szót mondották:
– Becsületszó!
– A másik kívánságom az, hogy ennek a portának és háznak küszöbét át nem lépitek és hugaimmal találkozni máshol sem fogtok, nekik levelet írni nem fogtok és üzenetet váltani velük csak én általam fogtok, mindaddig, amíg nekik hajlékot és kenyeret adni nem tudtok.
Erre a kívánságra nagyot nézett György is, Pál is és hamarjában nem tudta, hogy mit feleljen rá. De mielőtt válaszolhattak volna, Imre folytatta:
– Ennek a kívánságomnak oka és értelme a hugaim boldogsága iránt érzett aggodalmam. Mint bátyjuknak az a kötelességem, hogy a sorsukat és boldogsá-gukat biztosítsam, amennyire tudom. Ha ez a szerelem, ami most a sziveiteket kölcsönösen eltölti, valóban mély érzelem: akkor ti nem fogtok elpártolni hugaim-tól és ők is várni fognak reátok, amíg eljöttök érettük, – ha nem látjátok is egymást és nem beszéltek is egymással talán évekig. Ha pedig ez a szerelem csupán hir-telen fellobbanás és fiatal sziveiteknek csak muló játéka: akkor jobb is, ha nem találkoztok és nem látjátok egymást. Könnyebb lesz mindegyiteknek a netáni el-szakadás fájdalmának elviselése. Ezen okokból szabom ezt a feltételt és kérlek, hogy azt fogadjátok el. Ami üzenetet fogtok küldeni a hugaimhoz, azt én elmon-dom nekik és amit ők küldenek, azt elhozom nektek.
– Nagyon nehéz ez a második kívánságod, – mondotta György. – Ezzel te nagy akadályt állítasz elénk és nagy felelősséget vállalsz magadra. Mert a szerelem és a hűség olyan, mint a virág, azt folyton ápolni kell. Nem igen tehetnők ezt ma-gunk sem, mert háborúba megyünk, ki tudja, milyen messze. A találkozás közöt-tünk és jegyeseink között amúgy is alig lehetséges. Azért én ezt a nehéz kiköté-sedet csak úgy fogadom el, ha te határozottan kijelented és becsületszóval meg-fogadod, hogy Klárika szivében az irántam való szerelmet és hűséget helyettem ápolni fogod.
– Ugyanezt kívánom én is, – tette hozzá Pál. – De még azt is igérd meg, hogy üzeneteinket híven fogod átadni és ha Katinka szivében valami változást vennél észre: azt nekem őszintén meg fogod monani.
– Amit ti tőlem kívántok, – felelte Imre, – azt én igaz baráti szívvel teljesíteni fogom és ezt nektek megfogadom. Viszont ti fogadjátok meg, amit kívánok. Arra is kérlek még, hogy erről ne szóljatok hugaimnak. Én se fogom nekik elmondani, hogy az elválás ne fájjon nekik még jobban. Majd Juci néni fogja nekik később megmondani.
És a három jóbarát ismét kezet szorított ezzel az egy szóval: – Becsületszó!
– Most pedig – folytatta Imre, – még a nénémnél és hugaimnál kell rendet csinálnom. Ti pedig menjetek, készüljetek fel az útra és búcsúzzatok el Cillyék-től. Egy óra mulva, vagyis pont fél tizenegyre legyetek itt lovaitokkal. Azután hamar eszünk valamit és tizenegy órakor indulunk. Közben elbúcsúzhattok a
mát-káitoktól, de azt megmondom, hogy – és ezt már nem valami szigorú hangon mondotta, – se ölelés, se csók!
Juci nénit Imre az úri szobában egyedül találta. Ez aggódó léptekkel járt föl-alá jó ideje, mert hugainak első dolguk volt, hogy mindent elmondjanak neki, ami a gyümölcsös kertben történt, hogy hogyan lepte meg Katicát és Pált az Imre, hogyan vesztek össze Imre és Pál és kardra mentek egymással és hogy ott termett hirtelen György. Hiszen most már szerelmük úgyis kitudódott, nem csináltak belőle többé titkot a Juci néni előtt sem.
Mi lesz most? – töprengett Juci néni. – Mit beszélt és mit végzett egymással a három fiatalember? Az ő lelkiismerete nyugodt. Ő valóban nem tudott semmi-ről. Fogalma sem volt arról egész a szerenádig, hogy a hugai beleszerettek a két fiatalemberbe.
Imre még mindig izgatott állapotban volt és ezekkel a szavakkal lépett Juci néni elé:
– Juci néni az Istenért, mi történt itten? Talán a maga tudtával történt, hogy Klári Györggyel, Katica meg Pállal titokban eljegyezték egymást?
– Eljegyezték egymást? Szent Isten ezt csak most hallom! Azt pedig, hogy sze-relmesek, csak tegnap tudtam meg.
– De hát hogyan történt az egész? Hiszen itt voltak a szemei előtt. Magának tudnia kell!
– Én csak annyit tudok, hogy éppen ma egy hete, hogy kint járt a két fiatalem-ber. Addig el voltak bújtatva. És csak azt tudom, hogy szerdán találkoztak először a hugaimmal a szőlőben a dióverésnél. És mondhatom neked, hogy ahányszor én őket együtt láttam, mindig a legkorrektebbül viselkedtek.
Szegény Juci néni, mit is tudnál te! Hiszen te még most se tudsz semmit se a díványpárnáról, se a „Poezie” könyvről. És neked Imre nem a Juci nénit, hanem a titkok tudóját, az üzenetek vivőjét és hozóját, a Manyáknét kellene megkérdez-ned. Az tudná megmondani, hogy hogyan fakadozott, hogyan nőtt meg bimbóba és hogyan bontotta ki első szirmait ez a szerelem. A jó Juci néni, a hírhedt sárkány ebben az esetben csakúgy járt, mint a molnár, akiről azt jegyezte föl Shakespeare, hogy: „Sok víz folyik el a zsilip mellett és nem tudja a molnár.”
– Én nem vagyok oka semminek, – mentegetődzött Juci néni. – Te hoztad ide a barátaidat és előzőleg Gábor barát töviről hegyire úgy elmondotta hőstetteiket, hogy nem csoda, hogy a hugaim már akkor is érdeklődtek irántuk, amikor még nem is látták őket. És azután te magad is ugyanazt beszélted róluk, amit Gábor barát. Fiatal leányok érdeklődését az ilyenekkel könnyű volt fölkelteni. Gondol-hattad volna, hogy ez bekövetkezik, minek hoztad őket ide?
– Ebben meg én vagyok teljesen ártatlan, – felelte Imre, – mert máshova csak-ugyan nem lehetett őket elhelyezni. És én teljesen megfeledkeztem arról, hogy a hugaim három esztendő alatt nagylányok lettek. Arra pedig nem is gondoltam, hogy ilyen szép leányokká fognak fejlődni, mint aminők. Amint megláttam a hu-gaimat, egészen el voltam bámulva. Alig ismertem reájuk, olyan nagyok és szépek lettek. S mindjárt akkor este nekem is eszembe jutott, hogy talán nem is volt jó, hogy ezt a két fiút idehoztuk. Mert ezek is helyes gyerekek ám! Még
figyelmeztet-tem is akkor őket, hogy a hugaimmal nehogy kikezdjenek. És ők azt meg is igér-ték. Igaz, hogy akkor nagyon le voltak törve.
figyelmeztet-tem is akkor őket, hogy a hugaimmal nehogy kikezdjenek. És ők azt meg is igér-ték. Igaz, hogy akkor nagyon le voltak törve.