Csölle Máté vasárnap reggel éppen indulóban volt az öreg templomba a nagymi-sére, amikor egy cselédformájú, ismeretlen ember, himpókos, öreg, mustra lovon megállott a háza előtt s illedelmesen köszöntötte őt és azt mondotta, hogy levelet hozott a fiától, a tisztelendő úrtól és átadta a levelet.
Mátyás volt ez, a Barkóék szolgalegénye. A levélben Gábor arra kérte az ap-ját, hogy adjon helyet a lónak, Mátyást pedig kalauzolja el a várba a barátjához, Barkó Imre kuruc közkatonához, akit már jól ismer.
Csölle Máté szívesen fogadta Mátyást. A lovat bekötötték az istállóba, Máty-ásnak pedig hamarosan adott egy pohárka törköly pálinkát és egy darab kenyeret.
Azután elindultak a várba. Ott hamarosan megtalálták Barkó Imrét.
Imre nagyot nézett, amikor meglátta Mátyást. Mit akarhat ez? Csak nem tör-tént náluk valami baj, – gondolta magában, de nem volt ideje ezen tépelődni, mert Mátyás tisztelettudóan köszöntötte őt és így szólt:
– Tiszteltetik a kisasszonyok az Imre úrfit és ezt a két levelet küldik. Nekem pedig megparancsolták, hogy felelet nélkül ne merjek hazamenni. És átadta a két levelet.
Imre először Klárika levelét bontotta föl. Hosszú, nyolc oldalas levél volt ez.
Tele kedves, leányos gondolatokkal. És folyton ismétlődött benne ez: mond meg a Gyurinak ... azt is mond meg a Gyurinak ... Imre végigolvasta és nevetett magá-ban, mert látta, hogy a levél ő hozzá van írva, de bizony a Györgynek szól.
Szakasztott ilyen hosszú és ilyen tartalmú volt Katica levele is. Csupa ilyen bekezdésekkel: Mond meg Palinak, azt is mond meg Palinak...
– Mit csináljak ezekkel a levelekkel? Hogyan adjam le pajtásaimnak ezt a ki-lencvenkilenc üzenetet? Eh legjobb lesz, ha odaadom mindegyiknek a levelet.
Olvassák el és mondják meg, hogy ők mit üzennek vissza. Azt azután én röviden megírom és odaadom Mátyásnak. Mert a legény ott áll a kaszárnya előtt, mint a silbak és várja a feleletet.
Így elmélkedett Imre és rögtön el is ment barátaihoz, akik nem messze a ki-sebb kaszárnyában voltak bekvártélyozva.
Hej de megörült György Klárika levelének, mert azt olvasta ki belőle, hogy Klárikának minden gondolata az övé.
Pál pedig, amint elolvasta Katica levelét, nagyot ugrott örömében és rákezdte a maga duhaj nótáját: „Kuruc vagyok, kevély kuruc vagyok ...“
– Ne duhajkodj Pali, inkább mondjátok meg, hogy mit üzentek mátkáitoknak, hogy írjam meg, mert Mátyás vár a feleletre.
Ezzel Imre elővett egy levélpapirost és elkezdte írni a levelet:
„Kedves Klárikám! Megkaptam a kedves leveledet. Köszönöm, hogy szeretet-tel rám gondoltál. Át is adtam minden üzenetedet a leveleddel együtt Györgynek.
Ő pedig ezeket üzeni neked...
– Nos hát mit üzensz? – És György elkezdte diktálni üzeneteit.
– Először is üzenem, – írd szépen szóról-szóra, amit mondok: Nincsen annyi tenger csillag az égen, mint ahányszor eszembe vagy te nékem!
És azután ebben a hangnemben következtek a további üzenetek. Amikor Imre a levélpapírnak a harmadik oldalára ért, sokallani kezdte az üzeneteket és azt mondotta:
– Hát mit gondolsz György, hogy én fogok helyetted szerelmes levelet írni a te mátkádnak?
– Te akartad így! Te tiltottad meg, hogy én írhassak neki. Csak írd tovább! – felelte György és irgalmatlanul diktálta tovább az üzeneteit.
Imre belátta, hogy Györgynek igaza van és szép, apró, sűrű betűivel tovább folytatta az írást. De amikor már a negyedik oldalnak a közepére ért, akkor már elfogyott a türelme és kifakadt.
– Te György, ha még egyet üzensz, én úgy vágom a földhöz ezt a kalamust, hogy a fene se ír vele többet!
– Ne dühösködj Imre! Te kötötted ki, hogy mástól még csak üzenetet se küld-hetek a mátkámnak, mint tőled. Hát még azt is sajnálod, a hugodtól? Azután nézd.
Ő nyolc oldalas levelet írt neked, megérdemli, hogy legalább négy oldalasat kap-jon vissza. Csak írd!
Györgynek megint igaza volt s Imre kénytelen, kelletlen folytatta az írást és György a lap végén utolsó üzenetül ezt diktálta:
Egymásnak élve lelkeinkben Félig már boldogok vagyunk, Bízzunk Istenben s önmagunkban!
Feljön majd a mi csillagunk!
Ezzel a négy oldal meg is telt és Imre befejezte és ügyesen összehajtogatta a levelet. Azután hozzáfogott, hogy megírja a Katicához szóló levelet. S amikor a bekezdésen már túl, volt, odafordult Pálhoz:
Hát te mit üzensz a mátkádnak:
– Ezt üzenem: Szeretlek véghetetlenül én aranyos Katkám és annyiszor csóko-lom a kis kezedet, ahány betűt leírtál a kedves leveledben. – És azután odanézett a levélre és látta, hogy Imre folyton ritkábbra veti a sorokat.
– Te Imre ne ravaszkodj, hanem rendesen írj, úgy ahogy György üzeneteit ír-tad. Mert az én üzenetem egy vesszővonallal sem lehet kevesebb, mint a Györgyé.
Imre látta, hogy Pál rajtakapta őt a turpisságon. Dörmögött magában, hogy
„de ennyit üzenni!“ és „nem vagyok én íródeák“. Ilyen megjegyzésekkel könnyí-tett magán, de látta, hogy a verembe, amit másnak ásott, maga esett bele. Meg-adta magát a sorsának, keservesen folytatta az írást, hogy az üstöke szinte meg-izzadt bele.
Eközben eszébe jutott a saját helyzete. Ráeszmélt, hogy bizony nagy hivatal a mátkaság! S eszébe jutott az is, hogy milyen nagyon fognak ezeknek a levelek-nek örülni az ő kedves hugai. S ezzel a gondolattal kiengesztelődött és türelme-sen, rendes, sűrű sorokkal írta tovább az üzeneteket, amint azokat Pál diktálta.
Végre mégis csak elért a negyedik oldal aljára és befejezte a levelet. Most már maga is örült, hogy megírta és szinte diadallal vitte a két levelet és adta oda Má-tyásnak, aki mellett, a kaszárnya előtt, már az öreg Csölle Máté is ott silbakolt.
És a pogrányi galambok még aznap este megkapták, elolvasták, ujra- meg ujra olvasták mátkáik szerelmes üzeneteit és nagy örömben voltak. De jó is volt, hogy Gábor barát megokosította őket.
György és Pál pedig, mintha csak nem is kemény kurucok, hanem ábrándos és szerelmes íródeákok volnának: összecsókolták a mátkájuk levelét és mint egy bűvös talizmánt rejtették el a szívük fölé.