Ennek nem volt kalandos multja. Ez sokkal szerencsésebb és boldogabb volt a két barátjánál.
Ozoróvszky és Beretzky elszakadtak a családjuktól kora gyerekkorukban. Nem ügyelt reájuk az édesanya szerető gondja. A viszontagságos élet, mint a lehullott falevelet, hányta, vetette őket. Nem volt számukra sehol meleg otthon, amelybe valamikor visszatérhettek volna és az ország földjéből egy talpalatnyi sem volt az övék. Valóban futó kurucok voltak, ahogy akkor nevezték azokat a harcosokat, akiknek otthonuk és földjük nem volt.
Barkó Imrének megvolt a maga kúriális háza és kis nemesi birtoka, amelyet a szülei után örökölt. Volt két kis huga, két iker leányka, Klárika és Katica, akik nagyon szerették őt és ő is nagyon szerette őket. És volt egy nagynénje, apjának a huga, egy öreg kisasszony, Barkó Judit, aki a szülők halála után gondjaiba vette az apátlan-anyátlan árvákat és szeretetével pótolni igyekezett és tudta is pótolni elhalt apjukat és anyjukat is.
Apja, aki fiatalabb éveiben vitéz katona volt, azután a kis birtokán gazdálko-dott, egy zimankós decemberi napon olyan szerencsétlenül esett le a kocsiról, hogy szörnyethalt. Halva hozták haza. A felesége nem tudta elviselni ezt a szörnyű csapást, ágynak esett és bánatába rövid idő mulva belehalt. Így maradt árván a három gyermek. Imre alig volt még 12 éves s a két iker leányka alig mult hét esz-tendős.
Imre Nyitrán járt iskolába a piaristáknál. Ott a konviktusban nagyon jó helye volt. Nem is lehetett más panasza, hacsak a koszt miatt nem, de a nagynéni, ne-vezzük őt már itt is, ahogy később fogjuk, Juci néni, tudott segíteni ezen a bajon.
Lakott ez idő tájban Csesztén egy jóravaló, már jó ötvenes korú zsidó. Kneifel Ignácnak hívták. Apró, szorgalmas, becsületes emberke volt. Az egész környék ismerte és csak úgy hívták, hogy a csesztei Náci. Volt neki egy sárga, hímpókos lábú, jámbor gebéje és egy könnyű kis szekere. Minden szerdán, amikor Nyitrán hetivásár volt, korán reggel elindult Csesztéről. Megállott Pogrányban, Malántán és Tormoson is és a szekerkéje, illetve a kosarai egyre jobban megteltek tojással, túróval, vajjal, babbal, lencsével, száraz borsóval, mákkal, kukoricával és más el-adni valókkal. Mindezeket Nyitrán eladta, visszafelé meg tűt, cérnát, pántlikát és
IV. FEJEZET
más apróságot hozott; ezeket meg a falvakban adta el. Ebből az utazó kiskeres-kedésből nem gazdagodhatott meg, – de megélt és eltartotta a családját.
Pogrányban minden szerdán reggel egy nagy kosár került a Náci szekerére Barkóék házából, tele mindenféle jó ennivalóval, ami egy falusi portáról kikerül-het, amelyben nem tanyázik a szegénység.
Nácinak Nyitrán legelső dolga volt az, hogy megállott a piaristák előtt, átadta a portásnak a kosarat és átvett tőle ugyanolyan másikat. Ez azonban többnyire üres volt. És ezzel az otthonról pontosan megérkező elemózsiával Imre gyerek az egyik szerdától vígan megvolt a másikig, anélkül, hogy a gyomra korgott volna.
Így tartott ez éveken át. Közbe-közbe az ünnepekre hazajött a fiú s a vakációt mindig otthon töltötte. Milyen öröm volt ez, hogy örült a három testvér! Milyen nagy ember volt Imre gyerek a két kis huga előtt! Hogyan játszadoztak együtt.
Mikor elvégezte a hatodik osztályt: gyámjai, mert Juci néni mellett az apjának jó barátja, Cilly Ambrus volt a fő gyám, megtanácskozták az Imre gyerek sorsát és úgy határoztak, hogy most már, miután 16 éves elmult, maradjon otthon, tanuljon bele a gazdaságba. Ne folytassa az iskolát, hiszen úgy se akarják, hogy pap, vagy prókátor legyen belőle. Ennyi tudomány neki, mint kisbirtokosnak elég. Később meg majd elmehet körülnézni valami nagyobb gazdaságba.
Juci néni befogta a gyereket a munkába, – Cilly Ambrus szívesen oktatta őt, hogy hogyan kell bánni a földdel, meg az állatokkal. És ezek az évek a szerető családi körben szintén nagyon boldog évei voltak Imrének.
18 éves korában már derék, vállas, erős legény volt. Szorgalmasan végezte és bírta is a gazdasági munkát, de ez mellett érdekelte őt már, hogy mi történik a vármegyében és az országban. Rákóczi szabadságharca már évek óta tartott.
Amikor felfogta, hogy miért küzd Rákóczi és érezte magában az erőt: azzal állított be gyámjához, hogy ő katona akar lenni, Rákóczi katonája.
– Azt nem engedhetem meg, fiam! Te ahhoz még fiatal vagy! – mondotta a gyámja.
– Ne tartson vissza kedves Ambrus bátyám. Nem szeretnék akarata ellen ten-ni. De ha nem enged, akkor is elmegyek, mert nem bírom tovább. Oda kell men-nem, – mondotta a fiú.
Cilly Ambrus megdöbbent. Látta, hogy itt a tilalom már nem elég, hogy ennek a gyereknek meg kell győzni a szivét és az eszét is. Azért így szólt hozzá:
– Ne gondold fiam, hogy én a szándékodat nem helyeslem. Ha fiatalabb vol-nék, magam is ott harcolnék Rákóczi zászlaja alatt. De te most még nem me-hetsz. Gondold csak meg, hogy ha a háború rosszul ütne ki és elvennék a birto-kodat: mi lenne a kis hugaidból és Judit nénédből?
– Gondolkoztam én már erről, – folytatta a gyám – és nem is akarlak visszatar-tani. Csak azt nem akarom, hogy már most menj. Neked be kell várnod a husza-dik életévedet. Akkor mint nemes embernek, jogod van örökvallást tenni. Akkor a birtokodat átruházhatod a nagynénédre. Hugaidra azért nem irathatod át, mert azok kiskorúak, az nehezen menne. – Ha visszakerülsz: akkor a nénéd majd visz-szaadja a birtokodat. Ha pedig ott maradnál a csatatéren: akkor majd a hugaid-nak adja vissza, ha azok nagykorúak lesznek.
– Azért kérlek kedves Imre öcsém, hogy most még ne menj. Hiszen az egy és egyfertály esztendő hamar elmúlik. Ha most mennél is, – Rákóczi küzdelmén egy-magad mit sem változtatnál. De a tieidnek sorsát örökre tönkre tehetnéd.
Imre egy darabig hallgatott, mintha magában mérlegelte volna, hogy mit vála-szoljon. Azután meghatva felelte:
– Belátom kedves Ambrus bátyám, hogy igazad van és szót fogadok neked.
Nem megyek most és nem megyek el tudtod nélkül. De igérd meg, hogy ha a birtok dolgát rendbe hoztam: se te, se Judit néném egy napig sem fogtok visz-szatartani.
– Nos hát erre szavamat adom öcsém.
Imre meggyőzve és megnyugodva távozott. A gyámja megilletődve és gyönyör-ködve követte szemével a távozó fiút, önkénytelenül jöttek ajkaira ezek a szavak:
– Apja vére!
Másnap Judit néni átment Cillyékhez és a két gyám sokáig tanácskozott egymás-sal. Juci néni hamar megértette és helyeselte Cilly Ambrus tervét. Jól tudta ő is, hogy Imrét visszatartani sehogysem lehetne, – de nem is akarta visszatartani ő sem.
A következő év május 4-én Flóris napján nagy ünnepség volt Barkóéknál.
Megünepelték Imre születésnapját és azt, hogy nagykorú lett és a maga ura.
A mamák és egy-két nagyobb leány, Imre hugainak idősebb barátnői, bezzeg né-zegették a fiatal birtokost!
Amikor az ünnepségnek vége volt és a vendégek eltávoztak: Imre sokáig elbe-szélgetett a nagynénjével és a hugaival a gazdaságukról és sok mindenről. Hugai akkor rövidruhás, csitri gyereklányok voltak hosszú karokkal, hegyes könyökkel, mint afféle, növésben levő, süldő lányok. Nem gondolták akkor, hogy de sok víz fog elfolyni a Dunán, de még a Vágon és a Nyitrán is, amíg majd ujra elbeszélget-hetnek a bátyjukkal.
Másnap reggel Imre összecsókolta hugait, elbúcsúzott tőlük és csak annyit mon-dott nekik, hogy Nyitrára megy Juci nénivel, hogy ott valami dolguk van.
A nyitrai káptalannál Imre megtette az örökvallást s a pogrányi kúria és neme-si birtok Juci néni tulajdona lett.
Délután pedig Juci néni egymaga tért vissza s amikor Klári és Katica faggat-ták, hogy Imre hol maradt: csak annyit felelt nekik, hogy ott maradt Nyitrán egy kicsit körülnézni. Ez a körülnézés hej de sokáig tartott! tovább három esztendőnél!
Imre felcsapott katonának. Ocskay ezredénél jelentkezett, mert Ocskay nyitra-megyei ember volt s a nyitra-megyei fiúk közül sokan szolgáltak ezredében. Mert Ocs-kayt akkor már Rákóczi villámának hívták s nagy híre volt a vitézségének. Ösz-szekerült az ezrednél Ozoróvszkyval és Beretzkyvel. Ezek 3–4 esztendővel idő-sebbek voltak nálánál, de hamar megbarátkoztak az ujonc, kedves modorú fiúval.
Imre nagyon sokat tanult tőlük. Az első ütközetekben szemmel tartották a gyereket.
Vigyáztak rá, hogy tapasztalatlanságával és vakmerőségével ne rohanjon a halál-ba. De nem sokáig kellett rá vigyázniok, mert egy év leforgása alatt Imre olyan vitéz katona lett, hogy ügyességével és rettenthetetlen bátorságával a legjobb ka-tonák mellett is megállotta a helyét.
Egyik kiváló vitézi tettét történetünk folyamán később fogjuk elmondani. Itt
csak két esetét hozzuk fel, amelyek addig történtek vele, amikor a pereszlényi határban három társával keresztül vágta magát s együtt menekült velük a Darázsi felé vezető úton.
*
Egyik ügyes tette az volt, hogy kiszabadította a hadnagyát.
Alig volt félesztendős katona, amikor két ellenséges erősebb porta összetalál-kozott és összecsapott.
A véletlen összeütközésnek nem volt fontosabb hadi célja és a labanc csapat jóval nagyobb volt a kuruc csapatnál. Ezért a kuruc csapat parancsnoka, aki mesz-sziről figyelte az összeütközést, a csapatnak visszavonulót kürtöltetett.
A kuruc csapat visszafordult. Egy-két perc mulva Imre hátratekintve, látta, hogy az ellenség nem üldözi őket, – de nem látta a hadnagyot.
– Hol van a hadnagy urunk? – kiált oda az utána ügetőkhöz.
– A hadnagy úr legelöl járt és mielőtt visszafordulhatott volna, körülfogták őt a labancok és két legénnyel együtt elfogták! – hangzott a válasz.
Erre Imre dörgő hangon elkiáltotta magát:
– Csapat állj! Hátra arc! Előre utánam!
És a kis csapat megfordult és mint a fergeteg hatalmas rajta! ordítással vissza-rohant az ellenségre.
A császári porta azt hitte, hogy a kurucok erősítést kaptak. Megzavarodott a váratlan támadástól – és a hirtelen támadt zavarban Imre kiszabadította és visszahozta a hadnagyot.
*
A második esetében az a különös dolog történt, hogy a halottak beszélgettek.
Emlékezünk Ozoróvszkynak egyik esetéből, hogy egy kis csapattal Deáki felé indult portyázni. Csapatának nagyobb részét egy cserjés mögött helyezte el, maga csak két pajtásával indult Deákiba. Amikor oda érkezett, egy labanc csapat rá-rontott, két pajtását levágta, őt magát pedig elnyomta és elfogta.
A két halott közel feküdt egymáshoz. Mind a kettőnek arcát elborította a vér.
Arra is emlékezünk, hogy a labanc hadnagy azt a parancsot adta, hogy a káplár egy legénnyel ott marad az őrségen, a csapat pedig készülődjön fel s vele megy Peredre, oda viszik az elfogott kuruc hadnagyot.
Mikor a csapat készülődött és a halottakhoz közel senki sem volt, akkor sutto-gó hangon megszólal az egyik halott:
– Gábor, nagy a bajod?
– Semmi! – suttogja vissza a másik, – csak az orromat ütöttem be, amikor elvá-gódtam.
– Én kaptam egy vágást, de gyönge volt és ellapult. Ha a többiek elmennek, én fogom az egyiket, ezt a marha nagyot, te meg fogd a kisebbiket, amikor megszólal a kuvik. Megértetted?
– Megértettem Imre, – suttogja vissza a másik.
– És tudod hogyan? Gombóccal! Tudod?
– Tudom. Gombóccal, az enyém már készen is van.
A suttogás elnémult és a halottak tovább feküdtek mozdulatlanul. Jött a
had-nagy a forspontos szekérrel. Lovára pattant, had-nagyot káromkodott, vezényelt és a csapat elindult. Mikor a csapat már jó messze járt s a két otthagyott őr a sötét-ben elbámészkodott: egyszere csak megszólalt a kuvik madár.
Abban a pillanatban a két halott talpra ugrik és mint a hiúz, lecsap egyik az egyik őrre, a másik a másikra. S mielőtt ezek csak arra gondolhattak volna is, hogy mi történik: mind a kettőnek, szeme, szája, orra tele volt nyirkos földdel.
Felhördült a két labanc. Tüsszögött, köpködött, rugdalódzott, de rövid egy-két perc alatt le volt fegyverezve és mind a kettőnek a keze hátra volt kötve.
– Nicht fürchten kamerád! – szólt az egyik kuruc. – Katonadolog!
– És most egy-kettő fel a lovatokra, különben baj lesz.
– És mind a kettő feltaszigálta a maga labancát a lovára és odakötötte a nye-reghez. Azután felkaptak ki-ki a maga lovára, mindegyik fogta a labanc lovának a kantárját és elvágtattak a sötétben.
Ocskay még a vacsoránál ült tiszttársaival és nagyokat nevetett Ozoróvszky je-lentésén, aki Geörch hadnagy elfogását mondotta el. Még be se fejezte egészen a mondanivalóját: bejött a szolgálattevő tiszt, jelentette, hogy itt van Barkó Imre közember és jelentést akar tenni. Ozoróvszky ennek nagyon megörült. Tehát Imre nem halt meg! Óh csakhogy él! Ő nem gondolhatott rá, amikor Geörchöt hozta.
Barkó véres arccal állott meg Ocskay előtt és jelentette:
– Jelentem alásan méltóságos brigadéros úrnak, behoztam két labancot és két lovat!
Ocskay végignézett a legény véres arcán és meglepődve kérdezte:
– Hol, hogyan fogtad el? És egymagad fogtál el kettőt?
– Deákiban fogtam el, de nem egymagam, hanem a Gábor baráttal.
– Hol az a barát? Jöjjön be! – parancsolta Ocskay.
Gábor barát bejött véres arccal kuruc ruhában. Ocskay hozzálépett és nagy megbecsülése jeléül a válára tette a kezét.
– Örömmel látom te barát, – mondotta Ocskay, – hogy te kurucnak is beválsz.
Hol tanultad a kuruc mesterséget?
– Méltóságos Ocskay brigadéros úr vitéz katonáitól. Könnyű Ocskay brigadé-ros úr alatt vitéznek lenni!
Ocskay hiú ember volt. Hízelgett neki ez a válasz és jókedvűen kérdezte, hogy miként csinálták ezt a fogást?
Barkó elmondotta, hogy halottnak tetették magukat és gombóccal csinálták.
A gombócra Ocskay nagyokat nevetett és a jókedve még magasabb fokra emel-kedett. Azután odaszólt a két legényhez:
– Igyatok erre a gombócra egy pohár bort. Te Barkó azután mosdjál meg, mos-dasd meg a labancaidat is és vidd be a káplárt Brenndorf kapitányhoz.
Barkó betapasztotta a homloksebét és vitte a német káplárt. Nagyot nézett Beretzky, amint meglátta Imrét a nagy német káplárral. És megértve Ocskay pa-rancsát, – kizárta a kapitány ajtaját és beeresztette a két embert.
Brenndorf rögtön felismerte Imrében, hogy ez volt az a másik ember, aki a lovának a kantárját fogta és mérgesen akart mondani valamit, de Imre megelőz-te és jó németséggel így szólt:
– Jelentem alásan kapitány úr, itt van a káplárja. Talán akar valamit jelenteni és azzal előállította a hórihorgas németet.
Brenndorf kapitány haragosan rászólt:
– Hát te hogy kerülsz ide, te marha?
A káplár mentegetődzött, hogy nem tehet róla, hogy elfogták. De hát nem is tudott védekezni, mert ez a kuruc olyan goromba volt, hogy földből dagasztott gombóccal betömte a száját, szemét, orrát, hogy majd megfulladt tőle.
Brenndorf kapitány már az előbb hallotta Geörchtől, hogy ővele milyen bru-tálisan bántak el, most meg ettől a káplártól hallotta a csúnya gombóc históriát és némileg megvigasztalódott. Eszébe jutott, hogy ugyanazok a goromba fenegyere-kek ővele milyen finoman, szinte úri módon bántak el, hogy még a ruháját sem érintették.
*
Gróf Brenndorf császári kapitány és Geörch hadnagy elfogásának híre és ér-dekes részletei hamar bejárták a kuruc táborokat és a három közvitéz nevét min-denfelé sokat emlegették.
Eljutott a hír gróf Bercsényi Miklós fővezérhez is, aki tettükben nemcsak a vakmerőséget látta, hanem felismerte a lélekjelenlétet, a gyors elhatározást és az ügyes kivitelt, – ezek pedig mind kiváló katonai tulajdonságok. Tudakozódott a három közvitéz előélete és értelmisége felől. S amikor ezeket és azt is megtud-ta, hogy mind a három közember nemesi családból származik: ki akarta nevezni mind a hármat alhadnagynak. De Ozoróvszky elhárította magától ezt a kitünte-tést. Így gondolkodott:
– Ha tiszt lennék: úri lábon kellene élnem és ehhez nincs módom. És sok más ember tetteiért és életéért kellene felelnem és ehhez nincs kedvem. Inkább va-gyok közemberek között az első sorban, mint tisztek között az utolsóban.
Beretzky és Barkó is így gondolkoztak és ők sem fogadták el a tiszti rangot.
Ami megkülönböztetés és megbecsülés azonban nekik, mint közkatonáknak kijuthatott, – azt mind elérték. Ocskay nagyon sokat tartott erről a három ka-tonájáról s a legkényesebb és legnehezebb feladatok megoldására mindig kikül-dötte.
Amikor a császári udvar Sarolta Amália fejedelemasszonyt leküldötte Rákó-czihoz Érsekujvárba, hogy rábeszélje férjét a békekötésre: akkor Ocskay fejedel-mi pompával várta és fogadta a fejedelemasszonyt Pozsonyban. Oda is fejedel-mind a három közvitézünket magával vitte.
Nagy pompával fogadták a fejedelemasszonyt az érsekujvári várban. Érsek-ujvár történetének legnevezetesebb napjai voltak azok. Ott lakott a fejedelem egész vezérkarával és sok előkelő idegen diplomata jött akkor oda. Európa oda-figyelt, mert a békéről tárgyaltak, azt akarták nyélbe ütni.
Rákóczi fejedelem az érseki székházban vagy, amint most is nevezik, az uraság-házában lakott, Bercsényi pedig a ferenczrendiek kolostorában.
Bercsényi fővezérnek akkor, nem tudni hogyan, eszébe jutott a három kuruc vitézünk neve. Kiváncsi volt reájuk, meg akarta ismerni őket. Maga elé rendelte és megdicsérte őket.