A szekér az esti szürkületben kikanyarodott a mészégető tanyáról és kötött kerék-kel, lassan ereszkedett lefelé a zsérei meredek domboldalról. Négy arató munkás ült a szekéren, kettő háttal a kocsisnak, a másik kettő a kocsi derekában háttal a saraglyának. Szalma van bőven alattuk is és a hátuk mögött is, hogy neki tá-maszkodhasnak a szekérkasnak. A saraglyán meg ott volt a nagy gereblye, az fölött kilógott a két kasza és a négy cséphadaró. Ismerjük ezt a négy arató munkást.
Tudjuk, hogy ők a parasztgúnyába öltözött menekülő kurucaink. Kettejük sebe-sült, kettejük egészséges.
Pogrányba igyekeznek, hogy a két sebesült ott elrejtőzzék és meggyógyítsa se-bét. A két egészséges pedig, hogy onnan tovább meneküljön, ki erre, ki arra, amerre az útja viszi.
A szekér elé két köpcös, csontos, hegyi ló van fogva. Megszokták ezek már az ereszkedést lefelé a hegyről és a kapaszkodást fölfelé a hegynek. A rónasíkon ta-lán nem is éreznék jól magukat. Kaszás István már élemedett ember, biztos kézzel tartja és igazgatja őket.
A szekérnek át kell haladnia a Zsibrica hegynek dombos nyúlványain s nem mehet a Kolon községtől jobbra fekvő s a Málok hegy alatt vezető forgalmas úton, hanem a dülő utakon kell bujkálnia és Csitár–Gerencsér között nagy kerülőkkel Pográny felé döcögnie. Szerencsére Kaszás jól ismeri ezeket az útakat.
Ezek az útak most augusztus végén szerencsére szárazak, de tele vannak kö-vekkel és kátyúkkal. A kerék hol egy kőhöz ütődik, hol meg kátyúba zökken. Az egyik sebesült mindannyiszor felszisszen. A másik meg nagyot káromkodik. Szidja azt is, aki azt az útat csinálta. A két egészséges iparkodik szóval tartani a sebesül-teket. Kaszás István a kocsis meg egyre mentegetődzik, hogy ő nem tehet róla, hogy rossz az út, hogy nem látja a kátyúkat, hogy már besötétedett.
Jobb is, hogy már sötét van, legalább messziről nem látják meg őket. Hiszen folyton az a veszedelem fenyegeti őket, hogy egyszerre csak ellenséges csapat buk-kan fel velük szemben. Akkor pedig az Isten legyen nekik irgalmas.
Keserves egy kocsizás bizony ez. A szekér csak lépésben haladhat és órákig is eltart, amíg beér Pogrányba. Nekünk se volna mulatságos, ha lépésben haladnánk a szekér mellett. Azért jobb lesz, ha előre megyünk és körülnézünk Pogrányban,
VI. FEJEZET
hogy milyen is az a ház és milyenek is azok az emberek, ahol és akiknél a két sebesült búvóhelyet és gyógyulást remél.
Alacsony domb szelíd hajlású lejtőjén áll a régi Barkó féle kúria. A telek kö-zepén van egy lakóház, előtte tiszta téres udvar, bekerítve terméskőből rakott régi fallal, az út felől egy bejáró ajtóval és két kőoszlop között erősen megvasalt ka-puval, amelynek felső peremén hegyes szögek állanak felfelé, hogy a kapun át-mászni ne lehessen. A ház egyik oldalán van a magtár, a pajta és a szérűs kert.
A másik oldalán a zöldséges kert s a kakukhangos gyümölcsös. Ebben még egy nádtetős méhes is van, hogy méz is legyen a háznál s ezért se kelljen pénzt kiadni.
A lakóház közepén egy veranda ugrik elő, amelynek oszlopai borostyánnal van-nak befutva. A veranda két oldalán egy-egy bekerített és jól gondozott, virágos, kis kert. A ház ablakait kiugró, cifra vasrácsozat védi, olyan aminő ma már csak régi, több száz éves épületeken látható.
Bent a házban van egy tágas ebédlő, egy dolgozó szoba, egy úri szoba, hálószo-bák és vendégszohálószo-bák, mind világos és barátságos, mert a ház ablakai délkelet felé néznek.
A ház másik végén van a kőlapokkal kirakott nagy konyha a sütőkemencével, a mosókonyha nagy teknővel és szapulóval, a liszteskamra és a húsoskamra. Van ezekben elegendő hely a liszteshombárnak és a mángolónak is.
A ház alatt pedig jókora pince húzódik meg terméskőből építve. Mindig hever benne legalább 15–20 akó saját termésű pogrányi vinkó. Azért nevezem vinkó-nak, mert a szájbeszéd abban az időben azt mondta: „Vinum de Pográny – ígya meg a pogány.”
És ejnye no, majd elfelejtettem, pedig ez most a legfontosabb. Minden falusi úri háznál volt ezekben a háborús időkben egy olyan eldugott helyiség, rejtőke, vagy odu, ahova a család veszedelmes időkben elrejtette a drágaságait, a sko-fiumos díszruhákat, selyem rokolyákat és mindennemű arany és ezüst marháit, – már amennyiben voltak neki.
A Barkó házban is volt egy ilyen rejtőke a két kamra közé beépítve oly rava-szul, hogy ember legyen, aki ráakadjon. Erről a rejtőkéről csak a család tagjainak és Manyáknénak, a régi bizalmas cselédnek volt tudomása. Ezt a rejtőkét Ma-nyákné már tegnap alaposan lepókhálózta, kisöpörte, kiszellőztette. Szétsze-dett egy kerevetet és azt darabonként belopta oda. Két kis zsámolyt, egy dézsát és más apró szükséges dolgot is oda csempészett. És ugyanezt cselekedte meg Cillyék rejtőkéjében is. Mert Manyákné ott is benfentes volt, általában igen jelen-tékeny perszóna volt.
Az utcán, a kúria előtt, mintha csak be akarta volna szegni a kocsiutat, sekély kis árok vonult el, olyan sekély, hogy nem is kellett azt áthidalni, hiszen partja sem volt. Nem is volt ez árok, hanem olyan kisded meder, amelynek közepén a földanyának egy erre tévedt parányi erecskéje, egy kicsike kis patak csergede-zett, nyaranta oly kevés vízzel, hogy a habja még loccsanni sem tudott.
Az út másik oldalán, átellenben állott Cillyék háza, olyan nagy és szakasztott olyan formájú, mint a Barkóéké.
Barkóék házának háta mögött, nem is nagyon messze, erdővel borított hegyek
sötétlenek, – mintha sorfalat állanának. S ezeknek két legmagasabb orma a Zo-bor és a Zsibrica folyton oda kandikál, mintha kiváncsiskodnék, hogy ugyan mit csinálnak és mit főznek ma Barkóéknál?
Egészen egyszerű épület volt tehát a Barkóék lakóháza. Nem volt rajta se eme-let, se torony, se más valami építészeti ornamentika. Zászlórúd sem volt rajta, amint ez a kastélyokon látható, még csak szélkakas sem volt. De a tekintete olyan nyájas és barátságos volt, hogy majdnem megszólította a mellette elhaladó utast, hogy forduljon be rövid pihenőre.
Laktak pedig ebben a házban nemes Barkó Judit kisasszony és két unokahuga Barkó Klára és Katica.
Barkó Judit katonás megjelenésű, középmagasságú erélyes dáma volt. Külse-je nem volt olyan gondozott és divatszerű, mint a nagyvárosi hölgyeké, – de nem is elhanyagolt. Olyan volt, mint a legtöbb falusi földbirtokos úri asszonyé, aki maga is utána néz a munkának. Végtére is falun töltötte az életét, vezette a gaz-daságát, divathölgy tehát nem is lehetett. Öreg kisasszonynak tartotta magát, pedig még nem is volt öreg. Maga sem tagadta, tehát mi is indiskréció nélkül elmondhatjuk, hogy már jóval túl volt a harmincon, de viszont még alul volt a negyvenen. Olyan korban volt tehát, amikor az arcon már jelentkeznek a rán-cok.
Mi is voltaképen az a ránc? Hozzátartozik-e az ember arcához? avagy olykor-olykor oda csempészi magát? Valóság-e, vagy csak múló jelenség?
Talán a ráncra is gondolt egytudós, filozófus tanárom, amikor felállította ezt a tantételt: „A való nem való, hanem csak látszat.” De mégsem ő, hanem boldo-gult Simor János hercegprímás oldotta meg találóan a ránc kérdését.
Strobl Alajos készítette a hercegprímás szobrát Esztergomban a prímási palo-ta egyik második emeleti termében, amely ekkor műteremmé alakult át. Amikor az agyagminta már készen volt: Simor körüljárta, nézegette egyik oldalról és a másikról is, nyájas mosoly jelent meg az arcán, mintha azt a gondolatát fejezte volna ki, – ez csakugyan én vagyok. A minta már teljesen készen volt, a szobrász ezekkel a szavakkal fordult a hercegprímáshoz:
– Tegyek ráncot a homlokára, kegyelmes Eminentiád?
– Minek! – felelte a hercegprímás. – Néha van az embernek ránca, néha nincs.
Tökéletesen ez az eset forgott fenn Barkó Juditnál a ráncok dolgában. Amikor jó kedvében volt: üde arcán nyoma sem volt a ráncnak. De amikor haragba jött, akkor a homlokán, a szeme szögletében és a szája körül nyomban ott termettek a ráncok és a máskor jóságos nézésű szemében úgy szikrázott a harag, hogy szinte megijesztette az embert. Szerencsére alapjában jó kedélyű volt s a ráncok meg-jelenése csak ritka dolog volt nála.
Arca, termete még most is olyan szép, hogy az emberben önként felmerül a kérdés: milyen szép lehetett az 15–20 év előtt? És fölmerül a másik kérdés is:
miért maradt ez a szép, egészséges s pompás nő pártában?
Judit kisasszonynak is megvolt a maga regénye. Mert csak a madárnak van biztos és csalhatatlan ösztöne arra, hogy hova rakja a fészkét. Miért nem adta meg ezt az ösztönt a teremtő a leányszívnek is? Hiszen a leányszív is olyan, mint
a fészke helyét kereső kis madár. Hej, de sokkal megtörténik az, hogy méltatlanra pazarolja érzelmeit! Ez a szomorú eset történt meg Barkó Judittal is.
Nem lehet itt leírnunk Judit szerelmének történetét, annyit mégis meg kell belőle tudnunk, ami Judit kisasszony lelki életének és egyéniségének megisme-réséhez szükséges.
Egy gavallér megjelenésű fiatal ember, aki nagyszerűen tudott beszélni és pompásan tudott lovat hajtani, hogyan, hogy nem, behízelegte magát Judit kis-asszony szivébe. Azt mondotta magáról, hogy földbirtokos és hogy lovakkal ke-reskedik.
Mikor ez a fiatal gavallér, – minek mondjuk meg a nevét, – már másod ízben tett látogatást Barkóéknál és Barkó János észrevette, hogy huga, akit nagyon szeretett, érdeklődik a gavallér iránt: levelet írt egy nyitrai ügyvéd barátjának, tudakozódjék erről a gavallérról, ő majd egy pár nap mulva ellátogat hozzá. És a levelet a csesztei Náci elvitte a címére. Harmadnap János Nyitrán megtudta, hogy annak a gavallérnak volt ugyan birtoka, de annak már a nyakára hágott és hogy lovakkal is csak annyiban kereskedik, hogy egy lókereskedőnek ő a hajtója.
Megtudta tehát, hogy a gavallér egyszerűen egy svihák.
Nem sokáig gondolkozott Barkó János. Udvarias levélben magához kérette a gavallért a Szarvas szállóba. Ott a vendéglő egyik szobájában nyugodt, udvarias szavakkal megmondotta neki, hogy kimélje meg a házukat a további látogatásai-tól. De a gavallér az udvarias szót nem értette meg. Még neki állott feljebb s egész határozottan kijelentette, hogy Judit az ő felesége lesz, még ha úgy kell is őt megszöktetnie. Ekkor látta János, hogy milyen nagy veszélyben forog a huga és az a sértő feltevés, hogy az ő jólnevelt huga képes volna megszökni: teljesen kihozta Jánost a sodrából és úgy vágta pofon a gavallért, hogy az majd leszédült a székéről.
Otthon elmondotta hugának, hogy milyen méltatlan emberrel kötött ismeret-séget. Judit sírt, borzasztóan röstellte a dolgot, haragudott önmagára, de megha-ragudott bátyjára is. Mert azt gondolta, hogy hátha ez a svihák megjavult volna?
El is költözött Pogrányból Zsérére egy nagynénjéhez és soha többé nem tért visz-sza a bátyjához.
Az első években több kérője volt, de az ő csalódott szive nem tudott felmele-gedni, – mindenkit elutasított. Azután meg elmaradtak a kérők. Így lett belőle vén leány. Zsérén megszerette a gazdasági munkát. Azzal foglalta el magát és ki is jutott belőle elég, mert a nagynénjének az ura beteges ember volt. Úgy beleta-nult a gazdaság vezetésébe, akár egy botos ispán.
De amikor meghallotta bátyjának szerencsétlen halálát, rohant Pogrányba.
Ráborult bátyjának holttestére és zokogva beszélt a halotthoz:
– Bátyám! Kedves bátyám! Miért nem vigyáztál jobban magadra? Miért is men-tem én el tőled? Miért is nem jötmen-tem vissza, amikor annyiszor hívtál? Hiszen te annyira szerettél engem! Elszakadásunk hosszú évei alatt is minden névnapom-kor, minden születésnapomkor reám gondoltál! Én is nagyon szerettelek és szi-vemben már rég megbocsájtottam neked, csak nem tudtam visszajönni. Bocsáss meg bátyám, kedves bátyám!
És Judit, aki nem tudott kibékülni az élővel, – teljesen kibékült a halottal.
Vajjon a halottak megérzik-e és megértik-e a fájalomnak és a szeretetnek ilyen igaz szavait?
Nem is távozott el Judit többé Pogrányból. Sógornője a szerencsétlenség után ágynak esett és nem is kelt föl többé. Megkönnyítette sógornőjének a halálát az-zal, hogy megfogadta neki, hogy elárvult kis gyermekeit nem fogja elhagyni és fel fogja őket nevelni.
Judit rögtön megértette ezt a rendeltetését, hogy a Gondviselés az ő kezeibe tette le a három kis árvának sorsát. Nagyon kicsinyek voltak még ezek, a két iker leányka csak most volt hét éves, a fiú pedig alig múlt el tizenkét éves. Csak anyai gond és szeretet nevelheti fel ezeket. És Judit erős lelke megtelt ezzel a gonddal és szeretettel. Eddigi üres és céltalan életének volt már tartalma és célja. Keblére ölel-te a három kis árvát és nem is engedölel-te el onnan addig, amíg csak szárnyra nem keltek. Szeretettel nevelte őket és viselte gondjukat s erélyesen tartotta és vezette a gazdaságot. Szivére vette az édesanya gondját és vállaira az édesapa munkáját.
És mintha a Gondviselés maga is őrködött volna a kis árvák fölött és segítette volna Juditot önfeláldozó munkájában: az évek egymás után nagyobb bajok nél-kül teltek el és a kis árvák szépen nevelkedtek.
A fiúval kevesebb gondja volt, mert az már nagyobb is volt és a piaristák nyitrai konviktusában jól volt elhelyezve. De a két kis leányka nevelése és tanítása sok gondot adott.
Milyen aggodalmas napokat élt át, ha valamelyikük megbetegedett! És milyen öröm volt az, ha felgyógyult.
És milyen boldogság volt neki az, ha a gyermekek apró kis kezeikkel átkarol-ták a nyakát és csókolátkarol-ták az arcát. És becézték, hogy kedves néni! kedves Juci néni! Mert ők nevezték el Juci néninek és ez a név kedves lett nekik.
És milyen boldogság volt az, amikor Imre gyerek hazajött a vakációra. Ilyenkor félretették a tanulás gondját. Játszottak, kergetőztek, hol a szérűskertben, hol a gyümölcsösben, mint valami kis vad csikók.
Néha átjöttek a Jánoky gyerekek, két fiú és egy leányka, velük egykorúak. És akkor sorra került valamennyi játék, ahányat csak ismertek, a fogdosó, a bujósdi, az „Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa,” majd meg a „Komám asszony, hol az olló?”
– néha meg az „Egyeden, begyeden tenger tánc, hajdú sógor mit kivánsz.”
Ha ezeket már megunták, akkor két csapatra oszlottak, a fiúk nekivágtak a szérűnek, ott vagy labdáztak, vagy pilinckéztek, vagy befogták az egyik szemére vak, öreg csacsit, a Csótányt és azon kocsikáztak. A leánykák elővették babáikat, azokat öltöztették, fésülték és babusgatták. Sokszor hangzott a Barkó kúrián a gyermekek zsivaja és vidám kacagása, mint a madárdal a ligetben.
Mikor Imre gyereket kifogták az iskolából, akkor egy jámbor hátaslovat kapott.
A falu kovácsa, egy katonaviselt ember, megtanította őt lovagolni és karddal vag-dalkozni. Bezzeg imponált ekkor a gyerek a kis hugainak. De csúfolódtak is vele
„Ni a kuruc hova vágtat? talán a csatába?” Mintha ezzel a csúfolódással csak bele-láttak volna a jövőbe.
Mert a gyermekkor boldog évei hamar elröppentek és Imre gyerek, amint betöl-tötte a huszadik évét, csakugyan elment kurucnak és elment a csatába.
Imre távoztával, mintha megszakadt volna a szeretetnek az a titkos lánca, amely négyük szivét összekapcsolta. Hiszen csakugyan meg is szakadt, az egyik láncszeme kihullott. A két kis leány nem találta a helyét. Mindenfelé keresték Imrét, nézegettek ki az országútra, hogy hátha jön.
Juci néninek is mindenütt hiányzott Imre. Hiszen úgy a szivéhez nőtt, mintha a tulajdon gyereke lett volna. Nem volt, akivel megtanakodja a gazdasági munkát és aki utána nézzen a cselédeknek és munkásoknak. Most mindez az ő vállaira szakadt. Csak járt-kelt össze-vissza a szobákban és a portán, mint aki keres vala-mit és nem tudja, hogy vala-mit. Ha szóltak hozzá, mintha nem értette volna meg, mert a gondolatai máshol jártak.
Az eddigi vidámság helyébe borongó hangulat ütött tanyát a Barkó házban.
Nem hangzott ott most már a boldogságnak pajkos kacagása! És a kis leányok máskor dalos ajkáról, mintha a dal elköltözött volna. Néma aggodalom ült mind a hármuk szivében s önmagukban kérdezgették: hol lehet most Imre? Hátha vala-mi baja történt? Hátha elfogták? Hátha megsebesült? Hátha talán már agyon is lőtték? De ezeket a kérdéseket és aggodalmukat egymással közölni nem merték.
Alig múlt el azonban Imre távozása óta egy esztendő, amikor Barkóéknál olyan nagy változás történt, amit híven leírni csak az tud, aki a titkok titkát ismeri.
A szent Lótusz virágnak, amely messze Indiában a szent Ganges folyó partjai mentében díszlik, van egy fajta, amelynek bimbója egy éjszakán át nő meg s fel is pattan és feltárja kelyhének csodálatos szépségét.
Ilyen csodálatos virágbimbó a gyermekleány. Nem tudjuk, hogy mit rejt magá-ban. Nem tudjuk, hogy miféle varázsló tündér bontogatja a szirmait és nem is vesszük észre, hogy a bimbó felpattant, kinyílt, csak meglepetve látjuk, hogy előt-tünk áll a legszebb virág: a nő.
A Barkó házban is mintha csak titokban tündérjárás lett volna. Mintha a szép-ség, a kellem és a báj három tündére titkos éjszakákon belopózott volna a Barkó leányok szobájába, hogy álmukban feldíszítse őket. Mert egy szép tavaszi reggel Juci néni meglepetve, majdnem megijedve látta, hogy a tegnap még nyulánk és formátlan csitri leányok helyett két sudártermetű, bájos hajadon áll előtte. Csak nézte, figyelte és csodálta őket és nem tudta elgondolni, hogy micsoda varázslat történt velük.
Klárika hollófekete hajával, sötétkék, beszédes szemeivel és gyönyörű alakjával olyan volt, amilyen Vörösmarthynak Tündéje lehetett. Katica meg sötétszőke dús hajával, bogárfekete szemével, kissé pajkos mosolyával olyan édes jelenség volt, aminő az a mythosi nymfa lehetett, akiért Apolló az eszét veszítette. Ritka és külö-nös játéka a természetnek, hogy iker létükre a hajuk színe ennyire elütő volt.
Kicsi korukban Juci néni úgy hívta őket: kedves kis csibéim, árva csibüskéim.
Te Klárika, te kicsi Klárika, – te kicsi Katuska. De most már látta, hogy ez a meg-szólítás már idejét múlta s ezen naptól kezdve úgy hívta őket: kedves galambjaim.
Galambom Klárika, galambom Katóka. Ha pedig nem volt jó kedvében, akkor így szólt hozzájuk: te Klári! te Kató! És amint fölfedezte, hogy a kis csibékből gyönyörű galambok lettek: női ösztönével rögtön megérezte azt is, hogy majd ez-után lesz sok gondja és baja velük!
Mert a leány szépsége nem olyan, mint a gyertyafény. Ezt el lehet dugni véka alá és senki sem tudja, hogy alatta világít. A leány szépségének híre megy s ennek a hírnek az útját se vékával, se semmivel nem lehet elzárni.
Nagyon hamar elterjedt a híre annak, hogy Pogrányban a Barkóék házában milyen gyönyörű két virágszál virágzott ki. Csakhamar tudták ezt az egész járás-ban, sőt Nyitrán is, ahol Barkóék évenként többször megfordultak s ahol Juci néni büszkén mutogatta a két gyönyörű hugát.
Eddig az atyafiakon, szomszédokon és jó ismerősükön kívül más vendég nem igen nyitogatta Barkóék házának ajtaját. Most meg kivételes nap volt az, amikor nem jött látogató. A környéki földbirtokosok fiai, a káptalani fiatal gazdatisztek, a daliás szolgabíró, a nemespani jegyző, a katonatisztek Nyitráról, meg tudom is én, hogy még kik jöttek egymás után látogatni.
Úgy jöttek, mint a darazsak a mézre. Juci néni alig győzte őket fogadni és ud-varias szavakkal elhessegetni.
Ezekkel a látogatásokkal a Barkó kisasszonyok szépségének híre egyre nőtt és csakhamar megyeszerte elterjedt. És nem tudni, hogy miért, – talán mert kitudó-dott az is, hogy a nagynénjük hogyan becézi őket, – mindenütt úgy emlegették, hogy a pogrányi galambok. Az ő hírükkel egybe elterjedt egy másik hír is, a nagy-nénjüknek ez a híre, hogy Árgus szemekkel őrzi a két szép hugát.
A nyitrai vár ekkor már a császáriak kezén volt. A várőrség tisztjei mind
A nyitrai vár ekkor már a császáriak kezén volt. A várőrség tisztjei mind