Érsekújvárott a Kisfélsoron született, ahol apjának, Csölle Máténak zsalusabla-kos háza, tágas parasztportája és nagy kertje volt.
Amint ezt itt leírtam: most látom, hogy a bevezetésben nagyot vétettem a Kis-félsor ellen azzal, hogy ott azt mondottam róla, hogy semmi különös jelentősége nem volt. Pedig dehogy nem volt.
Hiszen ezen a soron született Csölle Gábor, a híres barát fráter, a prímási fu-tár, a későbbi városi szenátor és templomatya, a Nemes-sor egyik megalapítója, akinek híre és neve sokáig élt Érsekujvárott.
És itt a Kisfélsoron született, nevelkedett és nőtt meg gyönyörű hajadonná Csölle Juliska, az Egyed nemzetség elparasztosodott ágának ősanyja, történe-tünknek egyik bájos jelensége, aki mint a hajnalcsillag az égen, csak később, en-nek a könyven-nek a vége felé jelenik meg történetünkben.
És itt történt meg az a híres eset, hogy egyszerre négy szerelmes menyasszony került össze egy portára és itt töltötte a menyegzőre való várakozás s az édes vá-gyak és sejtelmek boldog napjait.
És ugyancsak itt történt meg az a híres eset is, hogy innen, Csölle Máté házából indult el egyszerre esküvőjére a templomba négy mátkapár.
Mindezek a Kisfélsoron történtek meg. És mindezek tele vannak a költészet hangulatával és szépségével. Ez a sor tehát, ha a világtörténelemben ismeretlen maradt is: a mi történetünkben nagy jelentőséggel bír. Azért tisztelet és igazság legyen az érsekujvári Kisfélsornak.
A költészetnek ez a hangulata, mint az illat a rét felett, mintha folyton ott lebegett volna a Kisfélsor fölött és közel két évszázad mulva mintha az ihlette volna meg a késő unokákat. Mert amikor a sorból utca lett: a mesekirály nevéről, Jókay Mórról nevezték el.
Az akkor nagyon hatalmas várral szemben, ettől délnek a Pancadomb dülő s a Berek erdő irányában sorakoztak a Kisfélsor házai, előttük nagy libalegelővel, kisebb pocsolyákkal, – mögöttük nagy gyümölcsös kertekkel s ezek mögött a szép sík határral.
Itt élte Gábor játékos, boldog gyermekéveit. Apja nagyon szerette őt.
Öröm-V. FEJEZET
mel töltötte őt el az a tudat, hogy egykor ez a gyerek, az ő vére fogja utána örö-kölni a portát és a félhelyet. Így hívják most is Érsekujvárott a fél úrbéri telket.
A gyerek nagyon jól tanult s az édesanyja nagyon vallásos volt és beteges is volt. Az anyja lelkében támadt az a gondolat, hogy a gyerekből pap legyen. Az apa jó ideig ellene szegült a tervnek. De nagyon szerette a feleségét és amikor az asszony előállott azzal az argumentummal is, hogy hátha az Isten visszaadja az ő egészségét, ha neki adják a fiukat: az apa is kénytelen-kelletlen belenyugodott, mert azt látta, hogy a gyerek maga is pap akar lenni.
Gábor naponként szorgalmasan eljárt ministrálni a Ferencrendiekhez, akik-nek már megvolt a szép kolostoruk és templomuk.
Volt akkor a kolostorban egy tudós, költői lelkű, de már idősebb korú páter, akinek feltünt az értelmes ministráns gyerek. Megkedvelte a fiút, sokat foglalko-zott és folyton latinul beszélt vele, – úgy hogy a gyerek két-három esztendő mulva folyékonyan beszélt latinul.
Édesanyja alig várta, hogy Gábor beöltözzék kispapnak, – de ezt az örömöt már nem élte meg. Anyja halála után a fiú egészen a kolostorhoz szegődött s ami-kor pártfogóját, az öreg pátert elhelyezték Pozsonyba, – ő is vele ment. Olyan vasfejű volt már akkor is, hogy az apjának se kérő, se parancsoló szava nem tudta őt otthon tartani.
Pozsonyban teljesen beleszokott a zárdai életbe s amikor a kellő kort elérte, belépett fráternek.
Rendkívül tanulékony, szorgalmas és ügyes volt. Különösen a qvestánál mutat-kozott az ügyessége. Mindig kétszer annyi qvestát hozott, mint más fráter. Olyan jó modora és rábeszélő képessége volt, hogy azt mondották rá: kicsalja ez a borjút a meddő tehénből is.
Ez a jó híre annyira elterjedt, hogy a többi zárdák egymásután elkérték őt, hogy nekik is qvestáljon. Ebben a minőségben azután évek alatt beutazta az or-szág nagy részét. Ismételten megfordult Pogrányban is. Ott megismerkedett Czil-ly Ambrusékkal és Barkóékkal is, különösen Barkó Imrével.
Eközben történt, hogy gróf Kollonich Lipót bíbornok esztergomi érseknek a futárja megbetegedett. Elpanaszolta a gyóntatójának, a gvárdiánnak, hogy mi-lyen nagy bajban van, hogy fontos leveleket kellene küldenie Bécsbe a császárhoz és a kancellárhoz és hogy nincs megbízható embere, akitől elküldje.
A gvárdián Gábort ajánlotta, aki több nyelven beszél, nagyon ügyes, megbíz-ható és világlátott ember. Jól ismeri az utakat. Bécsben is volt már a császári ud-varnál a provinciálissal, aki a kitüntetését volt megköszönni a császárnál.
Kollonich bíbornok kapva kapott az ajánlaton. Megparancsolta, hogy adjanak a fráternek szép új futár ruhát, mert barát csuhában csak nem mehet az ő futárja a császárhoz. És hogy másnap jelentkezzen nála.
Ejnye no! egyszeriben olyan más emberré lett a fráter, hogy magunk is alig ismerünk rá. Koromfekete hajával és szemével, borotvált sötétbarna üde arcával és daliás nyulánk termetével a szép futár ruhában olyan mutatós legény volt, hogy a legszebb érsekujvári menyecskék is megnézhették. Bizony bátran lehetett őt kül-deni nemcsak a bécsi, de akár a római császárhoz is.
Kollonich bíbornok megelégedéssel nézett végig katonás alakján. Tetszett neki a biztos, bátor fellépése is. Talpraesett feleletei pedig egyenesen meglep-ték. Ezekből látta, hogy ez a fiatal ember minden parancsát az első szóra meg-értette.
Gábor megkapta a futári igazolványát, kapott jó hátaslovat a prímási istálló-ból, egy jó kézi pisztolyt a nyeregkápába és egy erszény tallért a költségekre.
A lóhoz már a kvéstáns korából jól értett és a pisztoly sem volt ismeretlen szer-szám előtte.
Megjárta Bécset, pontosan elvégzett mindent és a legkisebbet sem felejtette ki. Olyan gyorsan járta meg hosszú utat, hogy a bíbornok csak későbbre várta vissza. És olyan értelmesen referált mindenről, hogy a bíbornok nagyot nézett s azon gondolkozott, hogy honnan vette ez a fiatal ember ezt a nagy intelligenciát és a nagyszerű előadást. Szóval nagyon meg volt vele elégedve. Nem is volt szük-ség a gvárdián további pártfogására, – Gábor állandó futárja lett Ő Eminentiájá-nak. Megmaradt mégis barát fráternek, csak qvéstára nem ment többé és idejé-nek nagy részét a prímási palotában töltötte.
Kollonich utódja Keresztély Ágost esztergomi érsek már mint futárt vette át Gábor frátert és hamar felismerte értékét. És minél jobban megismerte, annál nagyobb bizalommal volt iránta és rövid idő mulva teljesen a kegyeibe fogadta.
Gábor hordotta a hercegprímás leveleit Bécsbe, Budára és a püspökökhöz.
Ő vitte parancsait az érsekujvári várba, a tiszttartóihoz és Vajkára, meg Verebély-re az érseki nemesi székekhez. Mert akkor az esztergomi érseknek sok praediá-lis nemese volt, akik az ő katonái voltak. Ezekből állította ki a két bandériumát.
Mert az 1498. II. törvénycikk szerint két egész bandériumot, vagyis 800 lovast volt köteles tartani. Ezeknek az érseki nemeseknek székeik voltak, úgy mint a királyi nemeseknek vármegyéik. Régente négy ilyen nemesi székük volt: a verebélyi Bars megyében, a szentgyörgyi Hont megyében, a vajkai Pozsony megyében és az ér-sekléli Komárom megyében. Később már csak két székben voltak tömörülve, a verebélyiben és a vajkaiban, mert a szentgyörgyi nemesi szék beleolvadt a ve-rebélyibe, az érsekléli pedig a vajkaiba.
Saját zászlajuk volt ezeknek a nemesi székeknek. Három ilyen régi zászló most is megvan Esztergomban a prímási múzeumban. Az egyik Széchényi György (1685), a másik gróf Eszterházi Imre (1715), a harmadik gróf Barkóczy Ferencz (1761) érsek címerével. És saját pecsétjük is volt ezzel a körírással: „Sigillum sedium No-bilium Praedialium de Verebél et St. Georgio.” Tisztjeik voltak a palatinus, az alispán, vagy nemesek kapitánya és a nemesek hadnagya. A palatinus olyan mél-tóság volt, mint vármegyékben a főispáné. S a palatinusok névsorában olyan régi jó nevekkel találkozunk, mint gróf Nádasdy, gróf Omode, gróf Tolvay sat. A ne-mesek kapitánya és hadnagya olyan volt, mint a vármegyékben az alispán, illetve a szolgabíró. A háborúkban ezek vezették a bandériumot, a békében ezek igaz-gatták a nemesi székeket. A székeknek ura és legfőbb bírája az esztergomi érsek volt. Nem csoda tehát, hogy Gábornak nagyon gyakori útja volt ezekhez a nemesi székekhez.
Keresztély Ágost hercegprímást, aki fiatal éveiben katona volt és részt vett
Bu-davár ostrománál is, nagyon érdekelte Rákóczinak szabadságharca, de különösen érdekelték őt a kurucok hőstettei.
Szeretett ilyenekről elbeszélgetni Gábor baráttal, akinek, mint már mondot-tuk, nagyon jó elbeszélő képessége volt. Egy alkalommal így szólt Gáborhoz:
– No ha olyan vitézek azok a kurucok, vannak-e olyan hőstetteik, mint aminőt véghez vitt Bottyán császári kapitány korában, amikor fogadásból déli 12 órakor az érsekujvári török mecset tornyáról ledobta a dervist?
– Ismerem ezt a híres esetet, – válaszolta Gábor. – Ehhez hasonlót a kuru-cokról nem tudok, – de tudok róluk kisebb eseteket, melyekben éppen úgy benne van a vakmerőség és vitézség.
– No hát mondj róluk ilyenféléket, ha tudsz.
És Gábor elmondotta, hogy hogyan fogta el Beretzky egymaga gróf Brenn-dorf császári kapitányt. A hercegprímás roppantul élvezte az elbeszélést és csak ezt a megjegyzést tette rá:
– Canis! (kutya) Ez volt a szavajárása.
Azután elmondotta Gábor, hogy Ozoróvszkyt Deákiban elfogták a labancok, két pajtását pedig levágták. Geörch labanc hadnagyot nagyszerűen leírta. Elbe-szélte, hogy Ozoróvszky felül kerekedett és ő fogta el a labancot; elmondott min-dent, a bíró ravaszkodását, a ruhacserét, a pipát, a forspontot és az Ocskay előtti jelenetet is. A hercegprímás nagy érdeklődéssel hallgatta és többször közbeszólt:
– Canis! Canis!
– De hát te barát, honnan tudod te mindezeket olyan tüzetesen, mintha csak ott lettél volna? És miért lelkesülsz ezekben annyira? Talán csak nem fraterni-zálsz a kurucokkal?
Bezzeg megijedt ezekre a kérdésekre Gábor. Hazudni nem tudott és nem is akart. Nem tudta, hogy mit mondjon. Legjobb lesz, ha megmondja az igazat, gon-dolta magában.
– Elmondanám kegyelmes Eminentiád, de attól félek, hogy magamra vonom a haragját. Kegyeskedjék megigérni, hogy meg fog bocsájtani nekem és nem fog kizárni kegyességéből.
– Akarom tudni az igazat és nem igérek semmit, – mondotta a hercegprímás parancsoló hangon. És nagyon kiváncsi volt, hogy mit fog megtudni.
– Akkor történet a baj, amikor kegyelmes Eminentiád Rómában járt. Úgy sze-rettem volna én is elmenni, mint a legkisebb szolgája, de Eminentiád nem vitt el magával.
– Úgy! tehát bizonyosan valami rossz fát tettél a tűzre! és most rám akarod fogni, hogy én vagyok az oka. Tudod, hogy nem vihettelek magammal.
– Mikor Eminentiád elment, én nem tudtam Pozsonyban mit csinálni, – kez-dett bele Gábor. – Elmentem Érsekujvárba az apámhoz, de ott sem tudtam mit csinálni. Azt gondoltam, hogy legjobb lesz, ha körülnézek a kurucok között, legalább majd tudok róluk Eminentiádnak egyet-mást elmesélni és összeszedem a legfrissebb történeteket. Így jutottam el Ocskay ezredébe. Ott rábukkantam régi jó barátomra, Barkó Imre közkatonára és összeismerkedtem ennek barátai-val Beretzkyvel és Ozoróvszkybarátai-val, akikről az imént beszéltem.
– Egy nyugalmas napon történt az, amikor az ezred messze volt az ellenségtől, hogy a három kuruc összebeszélt, lefogott engem és reám adta Barkó Imrének tartalék kuruc ruháját. Úgy állott rajtam, mintha csak reám szabták volna. Fegy-ver is került, vezeték ló is akadt. Nagyon örültek a tréfájuknak, hogy kurucot csináltak belőlem. Ocskaynak is elmondották és az is nevetett a tréfán. Nekem sem volt nagyon ellenemre ez a tréfa, mert a dolog mulatságos volt.
– Folyton gyakorlatoztunk, táboroztunk, portyázni jártunk. Nagyobb csata nem esett közbe és a három hónap olyan hamar elmult, hogy észre se vettem.
– Ezalatt történt, hogy Beretzky elfogta Brenndorf kapitányt és ugyanaz nap történt, hogy Ozoróvszky elfogta Geörch hadnagyot. Ennél ott voltam én is, mert én voltam egyike Ozoróvszky azon két bajtársának, akiket a labancok levágtak.
– Téged levágtak? Per amorem! Hátha levágtak, hogyan maradtál mégis élet-ben? – kérdezte a hercegprímás. Mint volt katonát rendkívül érdekelte az, hogy hogyan vágta ki magát?
És Gábor elmondotta, hogy pajtásával Barkó Imrével halottnak tettették ma-gukat, hogy összesúgtak és hogy a két császári katonát megrohanták és gombó-cokkal lefegyverezték.
– Hát nyirkos volt a föld, hogy olyan hirtelen tudtatok gombócot csinálni?
– Száraz volt biz az kegyelmes uram! – felelte Gábor. – De eleget folyott az orrom vére, hát avval kevertem meg a földet. Barkó Imre is úgy csinálta. Sötét volt, könnyű volt megcsinálni.
– Canis! Canis! – jegyezte meg a hercegprímás.
De mielőtt más mondhatott volna, – Gábor ügyesen arra csapott át, hogy Ozoróvszkyt keresztül lőtték Nagykérnél, hogy Bokor László nagykéri plébános meggyógyította és hogy húsz aranyat adott neki, azután hogyan hálálta meg Ozo-róvszky. Megmentette Nagykért s itt elmondotta, hogy milyen esete volt Ocs-kayval. Végül elmondotta a kerndorfi plébánost.
Beretzkyről pedig elmondotta azt, hogy hogyan csalta maga után a labancokat a kurucok közé. Még azt sem hagyta ki, hogy hogyan mutatta be Ocskay előtt lovának megsántulását.
Mindezek a hercegprímást rendkívül érdekelték, úgy hogy alig vette észre, hogy Gábor milyen ravaszul terelte el a maga esetéről és kuruckodásáról a figyelmet.
De amint Gábor elhallgatott: rögtön eszébe jutott ez neki. Egy kissé elgondolko-zott és így szólt:
– Te barát, az egyszer elnézem ezt a csínyedet, hogy a kurucok közé kevered-tél. De ez olyan folt a te magaviseleteden, hogy többé nem lehetsz az én hivatalos futárom. Majd csak barátruhában fogsz eljárni a vikáriushoz, a püspökhöz, tiszt-tartóimhoz és a nemesi székekhez. Jól jegyezd meg, hogy az én tudtommal nem fraternizálhatsz a kurucokkal. Hogy a hátam mögött mit csinálsz, az a te dolgod.
Hej de nagyon megörült Gábor ennek az itéletnek. Könnyített a lelkén, hogy elmondotta az igazat és nagyon örült annak, amit megértett a hercegprímás sza-vaiból, – hogy az szemet fog húnyni az fölött, ha néha-néha ellátogat a kurucok közé. Nagy hálával csókolta meg a hercegprímás kezét és nem tudta megállni, hogy örömében ki ne szaladjon a száján ez a szó:
– Heuréka!
– Csak nekem itt ne nagyon heurékázz, – mondotta a hercegprímás, – mert jól jegyezd meg magadnak, ha valami ügyetlenséget csinálsz és rajtakapnak: én ugyan nem húzlak ki a csávából. Akkor azután mehetsz vissza qvéstálni.
Így történt azután, hogy Gábor barát fenntartotta az összeköttetést a kuruc barátaival. Érsekujvárott a prímási tiszttartónál, Kapronczay Péternél, aki szivé-ben, lelkében egészen Rákóczi híve volt, ha ezt nem mutathatta is és aki Gábort nagyon kedvelte, csakhamar volt Gábornak egész öltözet kuruc ruhája és fegyver-zete. Az istállóban pedig ott állott egy paripa, amit Gábor kedve szerint hasz-nálhatott.
Sokszor volt útja Érsekujvárba és ilyenkor, amikor idejéből kitelt, el-ellátoga-tott oda, ahova a szive vonzotta, a kuruc katonák közé. Így esett meg az, hogy szinte végzetszerűen közöttük volt akkor is, amikor Ocskay a pereszlényi síkon árulóvá s labanccá lett s eladta magát s ezredét Pálffy generálisnak.
Láttuk, hogy hogyan vágta magát keresztül három társával a császári seregen, hogyan menekült velük a hegyek közé, hogyan jutott el Kaszás István mészégető tanyájára, mennyi szeretettel ápolta a két sebesültet és igyekezett őket megmen-teni.