A sienai szerelmesekről szóló Piccolomini-novella magyar fordítása, a röviden csak Eurialus és Lucretia históriája címen1 emlegetett szerelmi tárgyú históriás ének különleges helyet foglal el mind a Historia de duobus amantibus szövegha-gyományában, mind pedig a magyar irodalomtörténetben.
A latin szöveghagyomány szempontjából a magyar fordítás jelentősége, hogy forrása egy hibrid szövegváltozat, amely johannes Oporinus bázeli műhelyében, tudatos szerkesztői döntések eredményeként jött létre az X- és Y-ág olvasatainak vegyítésével.2 Az 1554-es bázeli kiadás tehát az első a Historia filológiájának tör-ténetében, amelynek megszerkesztésekor a kiadó már textológiai alapon töreke-dett egy ideális szövegváltozat létrehozására. Az eddigi kutatások alapján csak a magyar fordítás készült a Historia de duobus amantibus e különleges változatából – valamint felmerül a gyanú, hogy az egyik francia fordítás forrásához is az ebben a kiadásban olvasható latin szövegváltozat állhatott a legközelebb.
A magyar irodalom történetében pedig azért jelentős a szöveg, mert ez a for-dítás minőségi ugrást jelent a korábbi magyar nyelvű verses művekhez képest.
Az Eurialus és Lucretia szép költői nyelve, versformája (3×19 szótagos, az ún. Ba-lassi‒strófa elődje) és a benne megtalálható műveltségelemek, vagyis a klasszi-kus és bibliai utalások sokasága miatt egy vájt fülű és művelt költőt vetít elénk szerzőjeként. e miatt a históriás énekkel kapcsolatban felmerült legfontosabb kérdés a magyar irodalomtörténetben a mű szerzőségének eldöntése volt. A mai napig ismeretlen szerzőt csak Pataki Névtelenként említi a kutatás, a verses mű
1 A kritikai kiadás címadása. A fennmaradt szövegváltozatok különböző címvariánsait lásd:
RMKt XVI/9, 580.
2 Epsitolarum Laconicarum farragines duae, quarum una ex Graeco versae sunt, altera Latinae tantum continentur. Catalogum vero earundem cum suis Autoribus, versa pagella, deprehendes (Basilea: Robert Vuinter, MDXLV).
4. fejezet
kolofonjában megtalálható szereztetési helyéről, a magyarországi Sárospatak városáról: „Mikoron írának másfél ezer után hetvenhét esztendőben, / Aeneas Sylvius írásából szerzék ez éneket versekben, / Bodrog vize mellett, Patak vá-rosában, az úr gombos kertében.”3
A szerző személyét illetően két, a 19‒20. század fordulója óta létező, és egy friss, csupán 2014-ben felvetett állítás fogalmazódott meg a magyar kutatás-ban. Mivel e fejezet fő célja nem a magyar irodalomtörténet mégoly érdekes tudománytörténeti vonatkozásainak tárgyalása, az alábbiakban csak a három állásfoglalás első megfogalmazóit említem név szerint, a közel 140 éves vita hoz-zászólóinak felsorolásáért pedig Kőszeghy Péter legutóbbi Balassi‒monográfi-ájának vonatkozó oldalaihoz irányítom az olvasót.4 A Kőszeghy monográfiája óta napvilágot látott újabb érvek röviden helyet kapnak ebben a fejezetben is.
A három elmélet időrendben tehát a következő: 1. A Pataki Névtelen a „ma-gyar irodalmi Krisztus”, azaz Balassi Bálint személyével azonos. ezt az állítást Szilády Áron fogalmazta meg először, aki Balassi Bálint műveinek első sajtó alá rendezőjeként5 felvette kiadásába az Eurialus és Lucretiát, a széphistória és Balassi verseinek közös nyelvi sajátságaira, a szerelmi téma hasonló hangú fel-dolgozására, valamint a verselés hasonlóságaira6 alapozva meggyőződéssé erő-södött feltételezését, mi szerint a pataki fordító Balassi Bálinttal lenne azonos.
Szilády egy körülbelül ötven tételt tartalmazó részletes listát is készített a szép-história és a Balassi-versek egyezőnek, vagy hasonlónak vélt szöveghelyeiről.7 2.
A szerző egy Dobó jakab vagy jákob nevű, Balassi-körébe tartozó ifjú lehetett.
1916-ban Négyesy László8 vetette fel Dobó nevét, nézete szerint ugyanis Dobó felelt meg leginkább azoknak a kritériumoknak, amelyek képessé tehettek va-lakit egy hasonló rímes fordítás elkészítésére. Dobónak birtokosként 1577-ben bejárása volt a sárospataki vár kertjébe, foglalkozott humanista témákkal, fiatal volt, így a szerelmi téma sem állhatott messze tőle, ismertek más költeményei is, és ismerte Balassi Bálintot. Négyesy szépen felépített dolgozatát a Magyar tudományos Akadémián tartott előadásában már csak mint teóriát mutatta be, ugyanis a felolvasás napján jutott tudomására, hogy Dobó jakab 1577-ben még csak tizenöt éves volt,9 vagyis a tanulmányíró megítélése szerint túl fiatal efféle költői teljesítményhez. 3. A Pataki Névtelen egy hosszú európai peregrináció
3 RMKt XVI/9, 461.
4 Kőszeghy Péter, Balassi Bálint: Magyar Alkibiadész (Budapest: Balassi Kiadó, 2008), 184‒187;
Kőszeghy Péter, Balassi Bálint: Magyar Amphión (Budapest: Balassi Kiadó, 2014), 118‒132.
5 Balassi Bálint, Gyarmathi Balassa Bálint költeményei, szerk. Szilády Áron (Budapest:
Magyar történelmi társulat, 1879), 335‒351.
6 A széphistóriát alkotó versszakok három, tizenkilenc szótagos sorból állnak, és ezt a stró-faszerkezetet a Balassi-strófa előképének tartják.
7 Balassi, Gyarmathi Balassa Bálint költeményei..., 338–351.
8 Négyesy László, „A Pataki Névtelen és Dobó jakab”, Irodalomtörténet 5 (1916), 81–86.
9 Uo., 85.
Johannes Oporinus vegyes variánsa...
után Sárospatakon iskolamesterré lett, Paksi Mihály nevű, humanista latin költőként ismert szerző volt. ezt a feltételezést Kőszeghy Péter fogalmazta meg Balassi‒monográfiájában.10 Legújabban részben új, részben már eckhardt Sán-dortól felhozott11 filológiai tényekre alapozva Vadai István érvelt amellett, hogy a Pataki Névtelen Balassi Bálinttal azonos.12 A magam részéről úgy vélem, mai ismereteink szerint a legvalószínűbb az, hogy valóban az ifjú Balassi Bálint le-hetett az Eurialus és Lucretia széphistória szerzője, de újabb külső, nem a magyar szövegben magában gyökeredző érvek felmerüléséig ezt sem állítanám teljes bizonyossággal. egy 2016-ban elhangzott konferencia-előadásomban arra is fel-hívtam a figyelmet, hogy a Pataki Névtelen anonimitása talán annak is szólhat, hogy a fordító nem tartja magát valódi szerzőnek, mert az igazi auktoritás szá-mára a kolofonban megidézett „Aeneas Sylvius”.13
A szerző személye körüli vitában résztvevőknél jóval kevesebben voltak azok, akik az Eurialus és Lucretia és a Historia latin szöveghagyományának egymáshoz való viszonyával foglalkoztak. 1890-ben ifj. Matirko Bertalan az Egyetemes Philológiai Közlöny hasábjain nyilatkozott elsőként a latin és a ma-gyar szöveg viszonyáról.14 A tanulmányíró véleményét a fordításról így ösz-szegezhetjük: a magyar széphistória a latinban olvasható eseménysoron nem változtat, de a szereplők gondolatait saját fölfogása szerint, szabadabban fejezi ki. Szintén rövidít a hosszúra nyúló leírásokon, és csökkenti az eredetiben meg-lévő számos mitológiai utalást. Ifj. Matirko összességében pozitívan ítéli meg a fordítást, s úgy véli, a széphistória a Balassi‒életművel való számos hasonlósága miatt nehezen elvitatható Balassi Bálinttól. Ifj. Matirko Bertalannak a latin és a magyar viszonyára vonatkozó megállapításai helytállóak, viszont zavaró az a tény, hogy nem nyilatkozik arról, véleményét milyen latin szövegváltozattal való összehasonlításra alapozza. A cikkében felhozott latin helyek, különösen a 656. oldalon olvasható megállapítás azonban nyomra vezet: „Csak Polinurus, s a többször szereplő Agamemnon neveit nem említi, a pannoniai Baccarus nevét Pakorusra, Bertas nevét pedig Bertusra változtatta”. Az, hogy ifj. Matirko véleménye szerint a magyar fordító változtatja Baccarust Pacorusra és Bertast Bertusra, arra utal, hogy az előtte fekvő latinban álltak Baccarus és Bertas alakban ezek a nevek. ez azt jelenti, hogy ifj. Matirko a magyar széphistóriát valószínűleg az Opera omnia szövegcsaládnak valamely tagjával vetette össze,
10 Kőszeghy, Balassi Bálint. Magyar Amphión...,133‒157.
11 eckhardt Sándor, „Balassi Bálint irodalmi mintái”, Irodalomtörténeti Közlemények 23 (1913):
171‒192, 405‒450.
12 Vadai István, „Lucretia hálójában: A széphistória szöveghagyományáról és szerzőjéről”, Irodalomtörténeti Közlemények 120 (2016): 683–708.
13 Máté Ágnes, Névtelen szerzők. elhangzott 2016. április 6-án Az értelmezés hatalma II. Szerző és szerzőség a modernitás előtt c. konferencián az MtA BtK Irodalomtudományi Intézetében.
14 Matirko ifj. Bertalan, „eurialus és Lucretia a magyar irodalomban”, Egyetemes Philológiai Közlöny 14 (1890): 644‒660, 768‒792.
4. fejezet
amelynek számos példányát megtalálhatta a Nemzeti Múzeum Könyvtárában, vagyis a mai Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében. Azonban, mint erről alább részletesen írok, a magyar históriás ének a latin szöveghagyomány-nak ezzel az ágával csak részben rokonítható, hiszen a Pataki Névtelen egy ilyesfajta hibáktól megtisztított, Oporinusnak köszönhetően filológiailag jobb minőségű latin szöveget használt forrásként.
Hat évvel ifj. Matirko tanulmánya után Mitrovics Gyula az Irodalomtörténeti Közleményekben tanulmányozta a Lucretia történet magyar fordításait, vagyis a 16. századi históriás éneket, és a kötetünk időkörén kívül eső, 18. századi másik verses fordítást Csenkeszfai Poóts András tollából.15 Mitrovics is elmondja, hogy a magyar fordító hűségesen követi a latin meséjét és a jellemeket, ezután azonban egy egész bekezdésnyi elmélkedésbe fog arról, hogy a magyar mi okból változtatja meg a már ifj. Matirkónál is idézett neveket Pacorusra és Bertusra. Az általa fel-sorolt feltételezések is azt mutatják, hogy a latin hagyománynak csak egy kis ré-szét ismerte, s véleményét ő is ahhoz hasonló latin változatra alapítja, mint amely alapján ifj. Matirko Bertalan megfogalmazta állításait. Mitrovics tanulmányának azonban ennél szembetűnőbb hibája, hogy erkölcsi értékítéletet mond a fordító-ról, s többször úgy véli, hogy a Pataki Névtelen jobban tette volna, ha különösen az erotikus tartalmú sorokban kevésbé követte volna mintáját.16 Mitrovics szerint nincs nagy jelentősége annak, hogy a Pataki Névtelen öt részre (méghozzá latinul, pars-oknak nevezve ezeket) tagolja az eredetileg folyamatos elbeszélést, sem pedig annak, hogy az egyes részek tartalmát latin disztichonokban foglalja össze.
A következő fontos megállapításra a Pataki Névtelen forrásával kapcsolat-ban ezután egy jó évszázadig, egészen Ritoókné Szalay Ágnes alább tárgyalan-dó tanulmányáig kellett várni.17