Jog és jogdogmatika

A jogdogmatika önmagában nem tudomány – nem diszciplína tehát, sem akadémiai, sem felsőoktatási értelemben –, hanem törekvés, „műfaj”, ennek eredménye, terméke, kifejeződése.

Aligha mondhatunk többet a jog lehetséges megjelenési formáiról, mint amit nemrég két évtizede elhunyt Jerzy Wróblewski barátunk szintén jogászpro-fesszor atyja még bő fél évszázaddal ezelőtt a jogi nyelv megnyilatkozásainak elképzelhető változatairól mondott. Eszerint előttünk állhat egyfelől a jog, másfelől a joggyakorlat, s közbensőként még egyrészről a jogdogmatika, más-részről a jogtudomány.¹ Másként szólva tehát, egyfelől a law in books, vagyis a tételezett joganyag, mint puszta kívánalom, azaz normatív tételezettségből eredő normativitás, másfelől pedig a law in action, vagyis az előbbinek tény-leges döntésekben történő leszámítolása, lecsapódása, társadalmi értése és va-lóságos szociális rendező erővé formálódása, mint a kívánalom ténnyé válása, azaz valóság is, miközben egyszersmind olyan normativitás, amely valamiféle tételezés faktummá konkretizáltsága folytán származékosan maga is normatív hatást gyakorol. A jog birodalmán belül közöttük és – logikai értelemben – felet-tük nincsen más, mint az ezekről szóló beszéd, vagyis az előbbieket feldolgozó diskurzus, amihez tárgyul szolgálnak, és ami egy rendszertanilag magasabb szinten újraképezve ezekből mint tárgy-rendszerekből meta-rendszert formál. E diskurzus voltaképpeni célja pontosan e meta-rendszer: megismerni és felépí-teni – a dogmatikai feldolgozásban – a jog hatósági megjelenéseinek nominális formája mögött meghúzódhatni vélt, mert nyelvi-logikai elemzési eszközökkel

1 Bronisław W : Jezyk prawny i prawniczy. Kraków, 1948.

III. J , 164

megkonstruálható és összefüggő rendszerré építhető tartalmat, illetőleg – a tudományos elméletalkotásban – a jog hatósági megjelenéseiből mint pusztán fenomenális, tehát empirikusan is megtapasztalható tényekből kiolvasható, mert társadalomtudományilag rekonstruálható ún. lényegösszefüggéseket.

Fontos látnunk ebben a körben, hogy itt a jog és a joggyakorlat egymást ki-egészítő, vagy éppen egymással versengő összetevőkként jelennek meg, hiszen csakis elemzési érdekből, legfeljebb egy egymással kontrasztált részvizsgálódás síkján lehetne releváns történetesen a jognak joggyakorlat nélküli tanulmányo-zása (pl. a joggyakorlatnak a tételes jog kritériuma tükrében megítélt értékelése végett, avagy egy kizárólag a tételes jogra épülő dogmatika kialakíthatása je-gyében). Egyébként pedig mindig egységként és egységben tűzetnek szemügy-re, hiszen két dogmatika – írott jogi és juriszprudenciális – leginkább csupán egyenesen értelmetlen lehetne, s elválasztottságukból értelmes jogtudomány sem épülhetne fel.

Ilyen módon a jogdogmatika önmagában nem tudomány. Gyakorlati cse-lekvés maga is: azon praxis része, meghosszabbítása, kiteljesítése, amely a világon csaknem egyedülien s magában állóan – mesterségesen – a jogiságot [jus] tételezettségre [lex] visszavezetve az éppen adott szövegszerűsítettséget a jog megtestesüléseként, tehát minden továbblépés, továbbgondolás, azaz refl exív gondolati művelet kiindulópontjaként fogja fel. Ha és amennyiben e szövegszerűség, vagyis szövegként megformálás (habár kizárólagosan jogkép-ző erejű, mégis) esendő s véletlenszerű természete okán az európai újkor tudós jogásza, aki egyre inkább ilyen szövegek összefüggő hatalmas halmazaként, mert növekvően törvényhozási termékként, tehát eleve szabályhalmazok szövegeként generáltan látja már a jogot, az ilyen szövegek nyelvi-logikai vé-giggondolásába, rendszerszerű újraértelmezésébe – s ezzel együtt óhatatlanul kritikai felülvizsgálatába, benne foglalt előfeltevéseinek tüzetesítésébe, lap-pangó ellentmondásainak kiküszöbölésébe, nyilvánvaló hiányainak pótlásába, terminusainak s fogalmainak egy egységes logika mentén végiggondolt jelen-tésadásába, majd mindezek végső eredményeként mindebből egy összefüggő logikai rendszer kicsiszolásába – kezd, a jogképzés művében vállal kiegészítő, pontosabban kiteljesítő szerepet. Olyasmit végezve el, amit természetszerűleg a jogalkotó is elvégezhetett volna (hiszen egy ilyen bevégzésre irányuló igény már a XV. század európai jogszokás-összeírásaiban csakúgy, mint a Werbőczy Tripartitumához hasonló kompilatív vállalkozásokban megjelent, hogy majd a Code civiltől induló nagy kodifi kációs munkálatokban nyerje el máig meg-haladatlanul tökéletes formáját); mindez azonban nem tette s nem is teheti feleslegessé mindennek utólagos, a gyakorlati alkalmazás visszacsatolásait s

fi nomításait is immár ennek saját rendszerébe beleépítő, sőt, éppen a körülmé-nyek s a gyakorlat folytonos alakulása folytán megújulóan ismétlődő elvégzését a praxis olyan igényes művelői által, akik ugyanakkor – hiszen logikailag nem szükségképpeni az adott (mert elvileg alternatív, bizonyos optimalitású csupán minden ilyen) kísérlet – szerzői műként vállalják e dogmatikai rendszerépítést.

A legtöbb nagy működő rendszerünket (gyárainkat, hídjainkat, vízierőműve-inket csakúgy, mint számítógépes készségevízierőműve-inket) tudós professzorok tervezték, mégsem tudomány ilyen produktumuk, legfeljebb tudomány és sokféle más emberi belátás, sokirányú emberi képességek bizonyos eredményeinek tisztán gyakorlati célú felhasználása. Nem „megismer” a dogmatika, hanem igénye-sebb, nyelvileg-logikailag rendezett, tehát magasabb rendű formát ad egy tartalmat egyébként adott véletlenszerű megjelenésében megtestesítő formai megnyilatkozásnak. Következésképpen nem is verifi kálhat vagy falszifi kálhat a dogmatika. Be kell laknunk tereinket, tisztogatnunk kell dolgainkat, s jó érzékre és gyakorlatiasságra is vall, ha valaminő elv szerint rendbe rakjuk gyöngyeinket és gombjainkat. Sőt, míg serénykedünk, mind e közben mély belátásaink is támadhatnak; mindezzel azonban – akár akkor, akár visszatekin-tésünk során megállapíthatóan – nem a tudást vittük előbbre, hanem tárgyaink esetlegességén, használhatóságán javítottunk a rendrakással valamelyest.

A dogmatika tehát az egyébként geometrikus ihletésű pozitivisztikus jogesz-mény irányában a jog merő tételezésén túl tett gyakorlati lépés, mely minden megkísérelt formájában pontosan annyira kontingens marad, mint amennyire az alapjául szolgáló jogtételezés volt. Egyre feszesebb lehet, de oly szükségkép-pen levonható feszességet, összefüggést, kölcsönösséget, rendszert kiteljesítő koherenciát elvileg nem érhet el, mint amely már kizárná más (re)konstrukció lehetőségét.² Mihelyst e belső rendszerépítő tisztázás kellő mélységet elér, to-vábbi bontást igényelhet, mely megjelenhet akár egyfelől az egész jogrendszer szintjén, másfelől jogági tagoltságban is. De emlékeznünk érdemes arra, hogy mihelyst egy azonos szakmai specifi káció által átfogott jogági szintről a foko-zottabban véletlenszerű, annak halmazait átfogó jogrendszeri szintre emelke-dünk, annál kevésbé találkozhatunk azzal a rendszer-igényes önfegyelemmel, ami alacsonyabb szinteken még jellemző lehetett, s így egyre kevésbé marad túl

2 A jogi axiomatizmus lényegi korlátainak természetére ld. V Csaba: A kódex mint rendszer. (A kódex rendszer-jellege és rendszerkénti felfogásának lehetetlensége.) Állam- és Jogtudomány, 1973/2. 268–299.

III. J , 166

sok anyagunk egy jogrendszeri szintű rendszeres és átfogó fogalmi kiművelés számára.³