Ad Bódig Mátyás: Jogdogmatika és jogtudomány

avagy jus, jurisprudentia és társai – tudományelméleti nézőpontból

1. Kritikai pozíciók

1.2. Ad Bódig Mátyás: Jogdogmatika és jogtudomány

A kifejtett gondolatokat illető kritikai pozíciók többnyire vagy belülről, a meg-bíráltnak megalapozatlanságát vagy következetlenségét kimutató álláspontból, vagy egy inkább jelzett, semmint kifejtett versengő nézőpontból fogalmaznak meg bírálatot. Már pedig amennyiben ez azzal jár, hogy a bírált gondolatrend-szerből alapvető fogalmiságokat úgy emelnek át eltérő gondolati kultúrájú és ﬁ lozóﬁ ai láttatáson nyugvó saját fogalmiságokba, hogy egyszerű megfelelte-téssel azonosságot nyilvánítanak ki más-más funkciójú, más és más gondolati bokrokban formálódott fogalompárok (leginkább: fogalmi diszjunktivitások) között, úgy az ilyesmi az eredeti „pre-reﬂ ektáltságukból” további „reﬂ exív”

intellektuális izgalmakat csiholhat ugyan, ám értelmességében mégis megkér-dőjelezhető s így felettébb problematikus marad.

Annak örvén például, hogy a dogmatika tárgyát és eredményét, vagyis a tételezett jogszöveget és az erre épülő meta-réteget a kritikus „a puszta

megje-III. J , 182

lenés (a jelenségforma?) és a mélyebb tartalom különbsége” gyanánt érzékeli,¹ rögvest sajátosan jogi vitáink – minden jogtudományi eszmecsere – egyik örök dilemmája bukkan elő, amivel, úgy tetszik, egykor már megoldottnak tetsző volta ellenére minden egyes kultúrának és generációnak meg kell magában harcolnia. Jelesül: bármiről beszélünk a jogban, saját jogfogalmunk alapul vételével tűnődünk. S miután ennek fundálását nem szoktuk egyidejű-leg tisztázni, egyidejű-leggyakrabban az egymásnak ellentmondás verbalitása mögött voltaképpen valóságos konfrontáció nélkül siklunk el egymás mellett.² Nos, a mi kultúráinkban a jog egy megfoghatatlanul egyedi, mert bármiféle tárgyi-asságtól/tárgyiatlanságtól független képződmény: érvényes, ezért formális autoritativitással kizárólagosan rendelkező adottság, mely minden jogban zajló levezetés számára végső és ügydöntő hivatkozási alapul szolgál. Olyan normatív referenciá(ltatás)ban hívjuk ezt elő, amit egyéni pozíciójában, saját helyzetének adottságaiban minden aktor szabadon kezel. Ámde azért, mert minden egyes jogi aktor egyfajta hierarchizált, ugyanakkor kölcsönösségeket mutató nagyszervezet része, amelyben a check & balance fékjei és egyensúlyai többnyire hatékonyan működnek; továbbá annak érdekében, hogy a jogi aktor e normatív referáltatásnak végérvényessé válását, problémátlan elfogadásának az esélyeit növelje, nos, e jogi aktorok ugyanakkor belesimulnak egy uralkodóként fogadott hagyományba, ami többnyire a többség (és különösen a hierarchikusan feljebbálló) éppen érvényre juttatott praxisával egyértelmű. Azt pedig, ami ennek állítólag „mélyebb tartalma”, bárki és bármiképpen alakíthatja: művelhe-ti és érvényesítheművelhe-ti. Szigorú, szűk, szakmai értelmétől a csaknem szimbolikus közreműködésekig³ valóban bárki teheti ezt, aki egyáltalán a jogról rezonál:

azért, hogy értse vagy bírálja, vagy éppen didaktizálja, avagy hogy alkalmazá-sának az egységét növelje, vagy éppen rendszerszerűsége belső koherenciájának a feszességét belülről fakadó érvekkel tovább erősítse.

Ha tovább vizslatom fogalmát – annak felvetésével is szembesülve, miszerint

„a gyakorlati beállítódások és a hozzájuk kapcsolódó megismerési

mozzana-1 B Mátyás: Jogdogmatika és jogtudomány. In: S Miklós (szerk.): Jogdogmatika és jogelmélet. A Miskolci Egyetem és a Miskolci Akadémiai Bizottság által 2006. november 10-én és 11-én rendezett konferencia anyaga. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2007. 27–38. Id. 28. [A következőkben a szövegben történnek az oldalszámokra hivatkozások.]

2 Vö. pl. Alf R : Towards a Realistic Jurisprudence. A Criticism of the Dualism in Law.

Copenhagen, Mungsgaard, 1946. 13., az összefüggésre pedig V Csaba: A jogtudományi fogalomképzés néhány módszertani kérdése. Állam- és Jogtudomány, 1970/3. 589–613.

3 Vö. „pl. a lótenyésztésnek is van dogmatikája” elgondolkodtató üzenetével – B Mátyás: A jogdogmatika tág és szűk fogalma. In: S (szerk.) i. m. 5. [a továbbiakban: B i. m.] –, avagy egy klasszikus római vagy angolszász jogdogmatika feltételezhetőségével – G Tamás: A jog fogalmi rendszere és az indokok dogmatikája. In: S (szerk.) i. m. 44.

tok” esetéről (30.) lenne itt szó –, úgy éppen azt kell látnom, hogy a jognak, ami érvényes és ezért autoritatív, nem adja elégséges leírását, ha jobb híján (vagyis egy önkényes diszjunktivitásból kizárásos alapon) egyszerűen a practical wisdom, tehát valamiféle practical knowledge terepének minősítjük.

Közel fél évszázada, legelső teoretikus írásomban kíséreltem meg bizonyíta-ni (a lebizonyíta-nibizonyíta-ni ún. visszatükröződési elmélettel, vagyis a jognak nyelvi formájában valóságot leíró, így a jogtudományban egy ontologikum gnoszeologikumát képező – és ezért akkori meglátásom szerint a voltaképpeni sajátszerű jogtudo-mányosságnak még a lehetőségét is eleve kizáró – felfogásával szemben), hogy a jog egy verbálisan képzett társadalmi eszköz. Vagyis merő technika, ami célképzet nyomán megismerésre épül, tárgyiasított formájában azonban ezeket már nem tartalmazza (minthogy – az Aufheben immár megtörténtségével – ezeket szublimálta) – annak ellenére, hogy nyelvi kifejezési formája (kijelentő módban cselekvésként leírása, és így tovább) látszólag kvázi-kognitívvá teszi.⁴ Ez tehát, és nem más a jog; ami éppen ezért funkcióját, „létmódját” illetően nem azonosítható a jogról (tartalmáról, üzenetéről) szóló bármiféle kijelentés-sel. Következésképpen bármi, ami maga nem jog, habár arról szóló (akár azt betű szerint megismétlő) nyelvi megnyilatkozás, csakis valamiféle emelt, azaz meta-szint lehet magához a joghoz képest.

Nos, gyermeklelkeknek a developmental psychology által leírt fejlődésraj-zából tudjuk, hogy minél fejlettebb a bontakozó lélek „Micsoda ez? Ez: az?

És micsoda az?” iránti érdeklődése, annál kimeríthetetlenebb, feneketlenebb, végeérhetetlenebb. Most pedig, ha immár kétségbevontam, hogy tudnánk pontosan, mi a jog, pillanatok alatt elérkezhetünk a jogtudomány körvonalazha-tatlanságához is. Hiszen láttuk már, hogy éppen nem problémamentes maga az irodalom„tudomány” sem, hiszen a humaniórákon belül a literary theory legin-kább a jelenkori cognitive science-típusú kérdésfeltevések kapcsán kerül közel valóban tudomány-igényű elemzésekhez. Nos, milyen jogtudomány az, amibe a dogmatika „integrálódik” (33.), mint az előbbi egyik „módozata” (31.)? És mit jelenthet az, hogy a „prereﬂ ektív” dogmatikában munkáló „gyakorlati ész” túl-nyomóságával szemben a „reﬂ exív” dogmatikát „elméleti ész” működteti (33.)?

Tény, hogy bármely tett a jogban (s túlnyomórészt a jogról is) gyakorlati aktus.

Ugyanakkor az a jog magábanvalóságához képest mért többlet, avagy más mivolt, ami a jogdogmatikában megjelenik, semmiképpen sem tudományszerű;

4 Vö. V Csaba: A magatartási szabály és az objektív igazság kérdése. [1964.] In: V Csaba: Útkeresés. Kísérletek – kéziratban. Budapest, Szent István Társulat, 2001. & http://

mek.oszk.hu/15300/15346 4–18.

III. J , 184

legfeljebb annyiban elméletszerű, hogy tudatosan, a módszeresség igényével lépve fel kísérli meg önnön rendszerszerűségének a kiépítését.

A dogmatikában a tételezett véletlenszerűség gründol magának formát, mely egyfajta rendszerszerű halmazban fogalmiasított kifejeződést nyer, s így ma-gának valamiféle szükségképpeniség látszatát kölcsönzi. Amely formaadásról egyszersmind tudnunk kell, hogy elvileg maga is véletlenszerű: adott matérián épülhet ilyen itt, és másmilyen másutt; de amely forma, meggyökeresedve s megszilárdulva a nagyban-egészében közös társadalmi jogértésben, kultúrává nőhet maga is – olyanná, ami teremthet is, azonosíthat is egy adott kultúrát. Ha pedig visszautalunk akár a jogot illető saját eszközkénti felfogásomra, akár a tudós gyakorlati produktumára, ami maga nem tudomány, úgy azt mondhatjuk:

ha híd (és így tovább a gyakorlati alkotások sorában) azért kell, hogy használ-hassuk, s ezért eszközt készítünk (egyebek közt: tudományos felkészültségünk nyomán), akkor, ha a jog maga eszköz, úgy ebben az esetben a dogmatika sem lesz más, mint meta-eszköz, vagyis eszközsegítő (segéd)eszköz. A dogmatika arról szól hát, hogy (mint az ember gyakorlati megnyilatkozása, fogalmiasított meta-rendszerré formáltan, az elvi azonosság ígéretével, tehát de lege lata) miről szól a jog, és ebben (merthogy a dogmatika maga is gyakorlati megnyilatkozás, tehát célokat és következményeket mérlegelve maga is optimális gyakorlat-ala-kításra törekszik, s ezért a saját de lege ferenda nézőpontját is – valamelyest, a dogmatika elfogadott eszközrendszerébe és módszertanába az elviselhetőség határaiig – lehetőleg belecsempészve) arról is, hogy a „miről szól a jog?” kér-désébe beleférjen a „miről szólhat / miről kellene szólania / értelmezhető-e úgy, hogy arról szintén szól a jog?” kérdése is.

Ezzel pedig – a ‘jog’, majd ‘jogtudomány’ kérdése nyomán – elérkeztünk a harmadik elbizonytalanító kategóriához, a tudomány státuszához. Hiszen „a fogalmi konstrukciók létrehoznak valamit annak a tárgynak a mozzanataként, amire vonatkoznak” (36.). A tudomány tárgya, az élettelen és élő természet ugyanis nyilvánvalóan van, mozgásban és hatásgyakorlással; e minőségeit azonban (az ok-ság, nehéz-ség és egyebek mellett) a tudomány fogalmiasítása tulajdonítja néki – csupán azért, hogy egyáltalán leírhassa. És mert ezáltal ezeket mint intellektuális reprezentációkat tesztelheti, az (inkább vagy kevésbé, ilyen vagy olyan értelemben) igaz/hamis ellentétpárjában bizonyíthatja: megismerés-hez érkezik el. Ebből azonban nem következik, hogy „[a] fogalmi konstrukciók […] nemcsak a […] vonatkozó elképzeléseinket, hanem magát […] is alakítják.”

(36.)⁵ Mert mi magunk vagyunk azok, akik a tudomány előrehaladásával a természetet gazdagabbnak, összefüggőbbnek (és így tovább) látjuk – anélkül, hogy az maga alakulna mássá; az ember természetalakító beavatkozása a tu-domány (fogalmiasított) felismerései nyomán egyébként fennállóként leírható kauzális (stb.) sorokba és zajlásokba mesterségesen iktathat be új tényezőket, új hatókörnyezetbe helyezhet, csatornázhat (stb.) egyébként érvényesülő erőket (és így tovább).

A dogmatika szintúgy nem magában a jogban, hanem e jog megértésében, felfogásában idéz(het) elő változást. Hiszen a jog: egyszerűen van, vagy ponto-sabban talán: fennáll, amíg mást nem tételeznek helyette. Merthogy önmagában a jog nem több, mint szóhalmaz, mely néma, mint a kő, amíg azt a körülfonó, éltető, használó (vagyis „értő”) társadalom egyedei az őket integráló kultúra jegyében és előmozdítására beszéltetni nem kezdik (amint a kő is akkor és azáltal lesz számunkra a patakparti puszta létnél több és más, hogy ásványtan, mechanika tudásával felfegyverzetten a szerszámot készítő és működtető ember felhasználja). Maga a jog bizonyosan nem teoretikus, és nem is közvetlenül tudomány-produktum. Aligha foghatjuk fel másként, mint az emberi praxisba vetett/vetített minta-megfogalmazásként, egyfajta verbálisan kifejezett maga-tartási és rendteremtő direktívaként. Ezért és ennyiben gyakorlati; következés-képpen a tartalmáról szóló állítás is nem megismerő, hanem (a fogalmiasításától le nem választható többlettel, és aligha elkerülhető érdemi továbbalakításával itt nem számolva) legfeljebb újra-állító, restablishing. Ez a többlet (az esetlegesen járulékos érdemi továbbalakítással) persze csakúgy formálja a jelen megértést, mint ahogyan ennek nyomán az ezután tételezendő jogot is.

Az e körben megfogalmazott állítások nyilvánvalóan támaszthatnak „olyan érvényességi igényeket, amelyek kognitív mozzanatokon alapulnak.” (37.) Következik-e azonban ebből, és milyen értelemben, hogy „a dogmatikai konst-rukciók »gyakorlatra vonatkoztathatóságával« kapcsolatos meggyőződések igazságra képesek”, mert „vonatkoznak valami »tőlük függetlenül létező« is-merettárgyra: a […] jogi gyakorlatra” (37.)? Valamint, hogy ezért „objektívnak fogad el minden olyan állítást, amely a releváns másokkal is elfogadtatható”, mivel „mentesíthető a szubjektív nézőpontok esetlegességeitől” (38.)?

Mindenekelőtt tudatában kell lennünk annak, hogy fogalomalkotásunk – akár magunk vezetünk be ilyet elemzési célból, akár nagy iskolák ﬁ lozóﬁ ai kultúrájával élünk – értelmesen csakis saját leíró tartományán belül

használ-5 Ugyanígy B i. m. 6.: „A jogdogmatikai tevékenység a jognak a fogalmi rendszer értelmé-ben vett dogmatikáját nem létrehozza, hanem megújítja.”

III. J , 186

ható. Egy diszjunktív fogalompár mindig polarizál, többnyire az egyik oldal láttatása érdekében nevesítve ennek tagadásaként a másik pólust; a valóságban (az „ismerettárgyak” által szimbolizált és reprezentált valóságvonatkozásokban) azonban ritkák a – valójában s végső soron kimutathatóan nem is létező – polá-risan szélső pozíciók. Végső soron például társadalmi közegünkben nincs más, mint emberi gyakorlat; a módszeres megismerés kialakultával eleink ezen belül vezették be scientia és praxis fogalmi kettősségét; ezzel azonban kizárólag a tu-dományos elméletképzés viszonylagos önállósulási igényét és lehetőségét nyil-vánították ki, ámde nem tagadták bármiféle emberi tevékenységnek, így akár a tudománynak a heterogén társadalmi létünkben gyökerezettségét; amiként a mindennapi (nem homogenizált, avagy nem scientia-értelemben homogenizált) emberi tevékenységből sem kívánták kizárni a közkincsként mindennapi tudá-sunk részévé lett (vagy tehető) „kognitív mozzanatok” jelenlétét. Fokozatokról, arányokról, legfeljebb végső kritériumszabásról van és lehet csupán itt szó.

A szabályok (stb.) halmazából álló tételezett jog felett rezonálva létrehozott dogmatika egy virtuális fogalomképzés terméke. Olyan, mint egy matematikai vagy geometriai rendszer, amely tetszőlegesen más is lehet, ha és amennyiben saját premisszáiból, módszerességéből, rendszergondolatából kiindulva más-ként is felépíthető.⁶ Gondolhatóként, lehetőként tehát egyetlen változata sem kizárólagosítható. Ugyanakkor elvileg bármely formája bármely gyakorlatba beilleszthető, úgyszólván tetszőleges normatív matériára vonatkoztatható, hiszen ez végső soron (elvileg is, de történelmi példák tükrében is) elhatározás, hatalmi helyzet, merő volitio kérdése. Számomra két évtizede éppen a bizonyító történelmi példák üzenetének a megértésére irányuló törekvés adott alapot annak elismerésére Lukács nyomán, hogy a különféle homogeneitások (vallás-háborúk, gazdasági ütközések) jegyében és színében zajló társadalmi mozgások és küzdelmek heterogeneitására saját homogenizált „beteljesedési rendszere”

révén egyfajta „jelenségformaként” telepszik közvetítése által rendező erőként a jog (ami persze adott körülmények közt túlsúlyossá is válhat, és akár meg-határozó erővel léphet fel);⁷ majd a joggyakorlat hajlékonyságának, rendkívüli

6 A lételgondolás ﬁ lozóﬁ ai problematikájának csupán egyetlen példája, Ernst Mach által a geo-metriának kontingens emberi történelmi tapasztalatba ágyazódása kapcsán vö. V Csaba:

A jogi gondolkodás paradigmái. Jelentősen átdolg. és bőv. 2. kiad. Budapest, Szent István Társulat, 2004. & http://mek.oszk.hu/14600/14633/ 211. [A továbbiakban: V (2004a)]

7 L György: A társadalmi lét ontológiájáról. I–III. kötet. Budapest, Magvető, 1976.

nyomán V Csaba: A jog helye Lukács György világképében. Budapest, Magvető, 1981. &

http://mek.oszk.hu/14200/14244/ mindenekelőtt VI. fej., 164. skk.

alkalmazkodó képességének jogtörténeti felismerése⁸ vezetett annak elvi élű és általánosító megállapíthatásához, hogy kellő súlyú gyakorlati érdek esetén a jogban a teoretikus mozzanat mindig esendőnek vagy legalábbis adaptábilisnak bizonyul a praktikussal szemben.⁹ Nos, a jognak a fenti értelemben vett – úgymond – „igazságra képessége” valójában nem több, mint annak teoretikus élű kimondása, hogy egy adott anyagból, szerkezetben (stb.) felépített híd alkalmas egy adott terhelés tartós elviselésére. E banális értelemben valóban kognitív megállapítás azonban a jog tekintetében csak retrospektíve, múltbeli gyakorlat leírásaként lehet tartalmas (miszerint adott dogmatika adott időben adott joggyakorlatot alapozott meg); ám jelen vagy jövő időben már csak egy-fajta gyakorlati prognózis vagy éppen vágykivetítés lehet, hiszen, mint láttuk, történelmi kényszer esetén bármiféle konkurens vagy divergens doktrinális vonatkoztathatóság-mérlegelésnek már nincsen valós esélye.

Mindebből – a ‘jog’, ‘jogtudomány’ és ‘tudomány’ státuszát illető meggon-dolásaink utáni negyedik bizonytalanító fogalmiságként – ezzel az ontológiai és gnoszeológiai alapkérdéshez érkeztünk vissza. Említettem már, e körbe vágó premisszái okából, az egész szocialista jogelméletben kivételtelenül egyeduralkodó, s a nyugati marxizálásokban is túlnyomórészt elfogadott lenini visszatükröződési elmélettel szembeni konceptuális ellenállásomat.¹⁰ Ott és akkor valóságkategóriát, mert e „tudatunktól függetlenül létezőnek” sajátos tükröződéséből nyert s a hegeli logikai értelemben vett „különösség” szint-jén, az igaz/hamis párjában felfogandót láttak a jogban.¹¹ Ezzel szemben én tudatos emberi invenciót és intervenciót, aktív szerszámkészítést, befolyásolási technika verbális kimunkálását vizionáltam benne – amire akkor már sok éves esztétikai búvárkodásaim s így nyelvi-logikai rekonstrukciós érdeklődésem

8 Elsőként úttörő művével Alan W : Legal Transplants. An Approach to Comparative Law. Edinburgh, Scottish Academic Press, 1974. és Alan W : Comparative Law and Legal Change. Cambridge Law Journal, vol. XXXVII. (1978) 313–336., a fenti összefüggésre pedig V Csaba: Jogátültetés, avagy a kölcsönzés mint egyetemes jogfejlesztő tényező.

Állam- és Jogtudomány, 1980/2. 286–298. és V Csaba: Tehetetlenség és kölcsönzés mint a jogfejlődés döntő tényezői. Jogi Tudósító, 1979/11–12. 4–9.; mindkettő újranyomva in V Csaba: Jogi elméletek, jogi kultúrák. Kritikák, ismertetések a jogfi lozófi a és az összehasonlító jog köréből. Budapest, ELTE „Összehasonlító jogi kultúrák” projektum, 1994. & http://mek.

oszk.hu/14500/14525/ 191–208.

9 Vö. V Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. 2., jav. és utószóval bőv.

kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2001. & http://mek.oszk.hu/14400/14489.

10 Vö. – akkoriban számomra még ismeretlenként – Ota W : Die Sollsatzproblematik in der modernen Logik. Können Sollsätze (Imperative) als wahr bezeichnet werden? Praha, Československo Akademia Ved, 1958. és Franz L r: Zur Frage der Wahrheit in der Moral.

Deutsche Zeitschrift für Philosophie, vol. XI. (1963) 1104–1121.

11 Mindenekelőtt és elméletalapozó kritériumszabó igénnyel Peschka Vilmos.

III. J , 188

nyomán egyetlen támogató (és alkalmazhatása esetén ügydöntő) referenciára leltem: egy kelet-német formállogikusnak kizárólag egyetlen elejtett, az ember társadalmi tevékenysége során akarati aktusából származó „mesterséges embe-ri konstrukciók” nyelvi kifejezése lehetőségének és eredendő ismeretelméleti irrelevanciájának a megjegyzésére¹² –, amelynek csupán nyelvünk elasztikus bizonytalansággal elért össztársadalmi közvetítő felhasználására jellemző, és éppen nem a jogot speciﬁ káló jegye az, hogy a mindennapi közléseinkkel és teoretikus propozíciónkkal analóg formában ölthet testet. Nos, továbbvíve régi-új mai gondolatokhoz, a jognak eszerint nem valóság-léte, hanem maga-tartási direktívaként szolgálandó s így normatívvá tett „léte” van; ezért pedig ontologikumának a kanti eszmekörben Kelsentől körülírt kellés – Sollen-elem, avagy ennek más ﬁ lozóﬁ ai nyelveken továbbﬁ nomítható transzpozíciója – a speciﬁ kuma. Ez pedig maga a jog kritériumszerűségeiből annak bármiféle kognitív momentum általi közvetlen meghatározását (meghatározottságát vagy meghatározhatóságát) kizárja.¹³

Ez teszi érthetővé és ruházza fel teoretikusan továbbvivő többletüzenettel a dogmatikának a szubjektív esetlegességektől mentesítő s ennyiben „objektív”

minőségűvé címkézhetően betölthető szerepét.¹⁴ Az „érvényességi igény

12 Azaz „künstliche menschliche Konstruktionen” in Bevezetés a formális logikába. Budapest, Gondolat, 1963. 72., ill. Georg K : Einführung in die formale Logik. Berlin, VEB Deutscher Verlag der Wissenschaften, 1959. 72.

13 Vö. C Péter: Jogdogmatika versus policy. In: S (szerk.) i. m. 59.

14 Aminek tárgyalásában talán biztonságosabb lett volna a szemantikai kérdésekbe bonyolódás elkerülése. Anélkül ugyanis, hogy a gazdag valóban nemzetközi irodalmat s a termékeny hazai megvitatásokat ﬁ gyelemre érdemesítené, természetszerűként tárgyalja e szerző a „meg-határozások megformulázása” két lehetősége gyanánt a „kriteriális” (amelynél szerinte „elég a kritériumok egy részének teljesülnie”) és a „kriteriologikai” (amelynél szerinte a „szükséges és elégséges kritériumok egy zárt készlete” határol el minden mástól) eljárásokat (9.), egyetlen megjegyzés – Micheal S. M : Moral Reality Revisited. Michigan Law Review, vol. 90.

(1991–92) 2481., 172. jegyzet – nyomán. Nos, e terminológia (közel másfél ezer főként angol nyelvű jogi periodikum mintegy húszmillió oldalának mindössze néhány másodpercet igénylő elektronikus végigpásztázása után nyomatékosíthatom ezt) kizárólag Moore mindösszesen két írásának kizárólag egy-egy lábjegyzetében fordul csupán elő – ﬁ lozóﬁ ai összefüggésben, ámde éppen fordított értelemben. Ráadásul a meghivatkozott eredetiben nem e kettőről, és nem deﬁ nícióként, hanem „egyéb konvencionalista jelentéselméletek” ﬁ lozóﬁ ai megtestesí-tőiként. Ezek egyike a kritériumszabó [criterial], melynél „a feltételek mindegyike egyedileg elengedhetetlen és csakis egységükben elégséges”, másika a kritériumtani [criteriological], melynél egyedileg „egyik sem [...] szükséges és egyetlen halmaz sem [...] elégséges”, miközben

„mindegyiknek a hiánya [...] kizárja”, míg „az összes jelenléte [...] biztosítja” megvalósultsá-gát, harmadika pedig a paradigmatikus eset-megvalósító [paradigm-case], melynél valóság-beli jegyek bizonyos megfelelően jellemző halmaza ad választ. A meghivatkozott lábjegyzet visszautalásából, illetőleg annak további önhivatkozásából kiderül, hogy a ‘criterial’ szót Moore először – Micheal S. M : Semantics of Judging. Southern California Law Review, vol. 54. (1980–81) 220. – a szóhasználat és bizonyítás összefüggésében használta, ahol is egy

támasztása” ugyanis egyfajta analitikus hivatkozása annak, amit monograﬁ -kusan konvencionalizáció gyanánt kibontani már korábban megkíséreltem.¹⁵ Ami belülről nézve persze nem több, mint folyamatszerű statisztikai ﬂ uktuálás;

kívülről azonban, múlt állapot leírásaként, tényleg adottságként fogadható.

Számomra e rokonszenves intellektuális fundálási kísérlet a tudománysze-rűvé tételre törekvés egyfajta szabadságharcát példázza. Ha és amennyiben sikeres a jognak, joggyakorlatnak, jogdogmatikának vagy jogtudománynak a reiﬁ kációja vagy objektivitás-deskripcióként láttatása, úgy ez – gondolható talán – saját ideologikus víziójában biztonságot teremt. Tudnunk kell azonban, hogy nem ilyen vagy hasonló objektivitás- vagy kognitivitás-vonatkozás vagy ezek teoretizált formája teremt biztos fogódzót, hiszen ezek jelenlétét, súlyát, szerepjátszását súlyos érdek (ami mindennapjaink efemer történéseiben bizony mindennaposan adódik) bármikor felboríthatja; miközben másik lehetséges áldását, egy láttató magyarázat lehetőségét hamis azonosításával rögvest elve-szejti. Fentebb körvonalazott víziómban ezért a kognitív rögződés kritériumsze-rűsége a fenti értelemben látszatszerűnek tetszik; és amint ezt az autopoietikus rendszergondolatnak a jog lételméletére vetített újrafogalmazási kísérlete nyomán – tehát a társadalmi gyakorlatban aktusaiban konvencionalizálódó jog önleírásainak (mint sajátos jogi gnoszeológiának) a külső és retrospektív

In document Varga Csaba (Pldal 182-191)