A jog és rendszerként történő gondolati újraképzése

Amikor tehát meglévő, szemantikailag és logikailag kezelendő nyelvi anyagot egy jogi rendszertan értelmében fogalmiasítunk, végső soron véletlenszerű, jobb híján történő kifejezés gyanánt használt szóból/szavakból rendszertani locus(oka)t alkotunk. A rendszertani helyek ilyen képzése azonban maga is lehetségesen állandó mozgásban van, hiszen egy bizonyos belső dinamikától, fl uktuációtól is függ, hogy miből milyen szinten lesz választó-, vagyis rend-szertani helyet kijelölő elem; és az, hogy mi miként szolgál, végül is mindig a teljes rendszerben mutatkozik meg (így pl. akár abban, hogy azonos szó-előfordulás eltérő jogágakban vagy szabályozási csoportokban vajon de lege lata mit is jelent).⁴ Ugyanígy a teljes rendszer jelenik meg a fogalmi bontások, osztályozások, kategorizálások, hierarchizálások, avagy következményül és előzményül történő levezetések eredményeként is. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy szavakból fogalmak lesznek⁵ és ezek tovább logizáltatnak, hanem végső soron arról, hogy mindezekből s mindezekre – akár kimondatlanul is – egy meta-rendszer épül. Ráadásul olyan meta-rendszer, amelyről korábban már láttuk, hogy minél feszesebb, annál kontingensebb; vagyis akár egy adott és változatlan tételezés alapján más és másként végrehajtott s létrehozott is lehetne.

3 Csupán távoli hasonlatként említhető, hogy a unifi ed science bűvöletében az egyes tudományágakban (fi zika, kémia, biológia stb.) még elérni vélt axiomatikus megalapozás és levezethetőség-igény megismétlésének megkísérlése egy vélt végső fundamentálás reményé-ben a tudományági paradigmák közös nevezőre hozatala síkján már csalatkozásba torkollott, hiszen maga az emberi tudomány esendő emberi megnyilatkozásában kontingensnek bizo-nyult. Hasonlóképpen elvileg megkísérelhető az egyes művészeti ágakon belüli korszakok stíluseszményeinek dogmatikai összegzése, ami viszont már esetleg eltérő stílusok s még inkább eltérő ágú művészeti önkifejezések általánosságában értelmesen már csak kevéssé folytatható. Első, klasszikus összefoglalásában ld. Otto N – Rudolf C – Charles W. M (főszerk.): International Encyclopedia of Unifi ed Science. Chicago, University of Chicago Press, 1938–.

4 Vö. V Csaba: A jog belső szerkezete. Állam- és Jogtudomány, 2004/1–2. 39–49.

5 Ezt kíséreltem meg bemutatni már a ‘szabály’ fogalmának nyugati jogi közössége és a ‘norma’

fogalmának kontinentális specifi kussága állításában is. Vö. V Csaba: Szabály és/vagy norma. Avagy a jog fogalmiasíthatósága és logizálhatósága. In: S Miklós (szerk.): Regula iuris. Szabály és/vagy norma a jogelméletben. (A Miskolci Egyetem és a Miskolci Akadémiai Bizottság által 2003. szeptember 26–27-én rendezett konferencia anyaga.) Miskolc, Bíbor Kiadó, 2004. 23–30.

A jog, mint „nyelvi anyag” a maga mindenkor éppen adott formájában egyfelől, és a dogmatika, mint ennek egy „jogi rendszertan” köpönyegébe átöltöztetése másfelől, nos, ezek nyilvánvalóan leegyszerűsített kifejezést ké-peznek, amennyiben valamiféle lét-vízió két pólusán képzeltetnek el. Valójában viszont – s ez mélyen igaz – egy állandósult ellentétes hullámzásban foglalnak helyet. Mihelyst van „jog”, első megértéséből már valamiféle „dogmatika”

csírája jön létre; s mihelyst e megértés már „dogmatikailag” formált, első gyakorlati alkalmazásában, tehát első rajta (is) nyugvó döntésében ez máris egy gazdagabb „jogiság” létrejöttében bábáskodott. Vagyis a fejlettségnek vagy fejletlenségnek bármekkora szintjét mutassa is az adott jog, ugyanezen szinten e jog az imént mondott (s hasonló szintű) dogmatikától már kölcsö-nösen előfeltételezett. Alternativitás, preferenciák szerinti választás, különféle eltérő fogalmiasítások és technikai eljárásmódok potenciáljából mindig vagy valamelyik egyikhez vagy valamelyik másikhoz történő folyamodás mozza-nata a szóban forgó dogmatikai változat kontingenciáját növeli, miközben a jogra irányuló jogpolitika vagy a jogban kifejeződő társadalmi rend-eszmény tágasabb közegében mindez a dogmatika rendszerszerű (mind jogrendszeri, mind társadalmi) beágyazódását is egy, az előzőeknél még magasabb szinten újratételezi. Mégis, a jog és a dogmatika között megnyilvánuló előbb említett hullámzás nemcsak állandóan relativizálja a jogot a dogmatikához s a dog-matikát a joghoz képest, de egyszersmind azt is meggátolja, hogy bármiféle olyan statikus állapot alakuljon ki, amelyben értelmes módon még egyáltalán szisztematikus konstanciáról, mint rögzült állandóságról, avagy nyelvi vagy logikai azonos értékűségről még beszélhetnénk. Mindig csak az éppen fenn-állónak éppen fennálló szisztemicitásáról vagy logikai feszességéről lehet tehát szó, amelyben a rendszerteremtés meghatározó és mellékpályái egyaránt – akár nyelvi, akár logikai összefüggésről (levezetésről vagy kapcsolatba hozatalról) legyen is szó – elvben újrarendeztethetnek az egykori műveleti sor „tetején” és

„alján” végbemenő tényleges (joggyakorlati vagy teoretikus erejű) bármiféle változás eredményeként. A dogmatikájában normásított szabályanyagú, vagyis normák összefüggő halmazaként újraállított kontinentális jog így bármennyire is eloldozta magát a klasszikus angolszász jogfelfogásban továbbfejlesztett klasszikus római jogi hagyománytól, ugyanúgy, ahogyan minden egyes új élethelyzet a jog válaszának bírói megítélésében [“by declaring what the law is and what has ever been”] a rendelkezésre álló döntési hagyományból levon-ható üzenet új értékelését eredményezheti a „megkülönböztetés módszere”

[method of distinguishing] révén az angolszász precedensjogban, nos, ugyanígy bármiféle új kihívás vagy új módon adottan született joggyakorlati (vagy arra

III. J , 168

hatást gyakorló teoretikus erejű) válasz dogmatikai átrendeződést idézhet elő a kontinentális jog körében is.

Mindebből adódik, hogy a dogmatika egyfelől (s ilyen módon egyszersmind azt is elmondhatjuk: azért és addig marad a dogmatika dogmatika, mert) a teljesség igézetét hordozza, másfelől viszont mindig átmeneti, mert mindenkor csupán alakuló. Akár abból vezetjük le létét, hogy „cselekvésbe torkolló döntést kell hoznunk, s döntéseinkben nem támaszkodhatunk bizonyosságra”,⁶ akár a jogot tételező s így egyben meg is testesítő normatív forma esetlegességét, s ezzel esendőségét és véletlenszerűségét elismerve, kizárólagos jogmegtestesítő jellege folytán mégis egyszersmind teljes és befejezett – tehát axiomatikusan számunkra mintegy adott, mert így tételezett – rendszerszerűséget tulajdo-nítunk néki, mely ugyanakkor kibontást, tisztázást, explicitté tételt igényel,⁷ nos, ez a kettősség kiirthatatlanul jelen marad. Bármennyire eszmeileg átitatott legyen is építkezése, mégis adott kihívásokra válaszoltan legalábbis (valós vagy elgondolt) esetcsoportokban nyilatkozik meg – így hát valójában ez is, miként az angol jog, exemplifi katíve, tehát nem eleve kimerítő igénnyel történik.

(Emberi esendőségünk, mindennapi gyakorlataink jobb híján esztétikainak nevezhető, biztonság-pótlék szerepet játszó kikerekítése magyarázhatja csupán, hogy amíg éppen cselekszünk, teljesnek – kiteljesítettnek – gondoljuk, noha teljessége pusztán adott: nem más, mint csupán addig kialakult elképzelésünk-nek, a normalitásról, az előfordulhatóról s így szabályozást érdemlőről alkotott benyomásainknak a függvénye.⁸) Másként szólva, egyúttal nyitott szövedékű

6 S Miklós: Ars Iuris. A jogdogmatika alapjai. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2005. 18.

7 S ez a lényege a „láthatatlan alkotmány” doktrínájának: egy megfogalmazatlan dogmatikát posztulál, mint ami ugyanezen állásfoglalás jegyében eleve a tételes alkotmányi szöveg felett lebeg, s amiből így az Alkotmánybíróság építkezik, amikor elégséges normatív ala-pozás nélkül (vagyis kifejezett alkotmányi rendelkezés híján) ítélkezik. Ld. V Csaba:

Jogmegújítás alkotmánybíráskodás útján? In: H Barnabás – S Balázs (szerk.):

Formatori iuris publici. Studia in honorem Geisae Kilényi septuagenarii. / Ünnepi kötet Kilényi Géza professzor hetvenedik születésnapjára. Budapest, Szent István Társulat, 2006.

525–546. A „láthatatlan alkotmány” doktrínája így retrospektív igazolási pótlék, nem pedig az alkotmánybíráskodás előrehaladásából adódó prospektív termék; ezért is halt el, mihelyst az Alkotmánybíróság az alapító elnöki ambíciók hátrahagyásával felhagyott azzal, hogy látens, de aktív és felhatalmazatlan alkotmányozásban lássa fő szerepét. Ilyen módon az egyik leg-utóbbi monografi kus megállapítás, miszerint e „láthatatlan alkotmány” is „a jogforrási hierar-chia” része lenne, mint „az Alkotmány egy lehetséges (és mivel az AB által vallott: kötelező) értelmezése” – Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. [PhD értekezés.] Miskolc, 2005. 99–100. & http://www.uni-miskolc.hu/~wwwdeak/dolg_ja.pdf –, erről a fogalmi síkról tekintve eleve félrevezető, miközben a disszertáció szöveg- és elméletépítő kontextusában helyes, mert védhető következtetés.

8 A „jog és irodalom” művelésének módszertani előfutára, az amerikai James Boyde W : The Legal Imagination. Studies in the Nature of Legal Thought and Expression. Boston–Toronto,

is, hiszen – mint ez korábban a kultúra tárgyalásánál kiderült⁹ – másnak a lehetőségét is hordozza, noha abban történetesen esetleg nem is (még nem vagy már nem) manifesztálódik. Ugyanakkor viszont – s ez kettősségének másik oldala – mindenkor adott állapotában mindig lezár, mintha – bár holnap már feltehetően újranyílik – egyenesen az örökléthez szólana.

Mindehhez járul végül, hogy maga a jogdogmatikai rendszer viszonylagos ál-landósága is rekonstrukció – vagyis szemlélet, megközelítés kérdése. Hiszen ha az állandóság gyökerét logikai mivoltában mint rendszertani axiomatizmusban keresem, úgy lehetnek valóban változatlannak ígérkező strukturális fogó-dzóink. Mihelyst azonban – akárcsak a jogdogmatika eszményi mintájában, a revelációra építő teológiákban¹⁰ – a szent szöveg kötelezősége mögött már megértést, jelentésadást keresek, ami ugyan még mindig fogalmiasított-logizált formában, ámbár már egy hermeneutikai közegben, alapon és nyomon, tehát a jel fi zikalitásának történelmi állandósága és jelentésének történelmi kötött-sége, vagyis kulturális meghatározottsága kettősségében jelenik meg,¹¹ rá kell jönnünk arra, hogy egy előrehaladó fejlődési sorról van szó, amely csupán a cselekvő ember világát, melyet egykor a múltba, saját hatókörén kívül helye-zett el, visszavonta magához – persze anélkül, hogy puszta vonatkoztatásból alannyá emelkedetten lényegesen több vagy más befolyása lenne a folyamat végeredményére, mint amennyi (legalábbis hite szerint) addig volt.

Amennyiben viszont a jog minden új állapota elvileg újrarendezi a jogdog-matikát, azaz a jog és dogmatikája állandó egymásra refl ektáltatottságban követi és váltja egymást egyfajta hullámmozgásban, állandóan szolgáltatva egymásnak új impetusokat, úgy feltehetően ugyanilyen kísérő kapcsolatban áll

Little, Brown & Co., 1973. hívta fel a fi gyelmet a „jogi imagináció” mintegy ontológiai jelentőségű kardinalitására, ami pl. Carl S : Gesetz und Urteil. Eine Untersuchung zum Problem der Rechtspraxis. Berlin, Otto Liebmann, 1912. számára már egy Kelsen által soha meghaladott (mert meg nem haladható) ellenpontot, pontosabban ellen-elméletet formált életművében s gondolkodásában egyaránt. Vö. V Csaba: Paradigmaváltás a jogi gondol-kodásban. Carl Schmitt és a vágyott szintézis megkísértése. Világosság, 2003/7–8. 93–102.

& http://www.vilagossag.hu/pdf/200310181215 13.pdf, valamint C . K Lajos (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest, Gondolat, 2004. 308–322.

9 K András: A jog mint kulturális jelenség. Jogelméleti Szemle, 2002/4. http://jesz.

ajk.elte.hu/karacsony11.html.

10 Vö. pl. Julius K : Über das methodische Verhältnis der Jurisprudenz zur Theologie.

Revue internationale de la théorie du droit [Brno], vol. 3. (1928–29) 52–56. és ma fordításban hozzáférhetőbben Julius K : On the Methodical Relationship between Jurisprudence and Theology. Law and Critique, vol. 4., no. 1. (1993) 117–123.

11 Vö. V Csaba: Jogi hagyományok? Jogcsaládok és jogi kultúrák nyomában. In: V Csaba: Jogfi lozófi a az ezredfordulón. Minták, kényszerek – múltban, jelenben. Budapest, Szent István Társulat, 2004. (& http://mek.oszk.hu/15100/15172) 47–66.

III. J , 170

a jogdogmatikával a jogpolitika is. Hiszen ez utóbbi nem önálló hatótényező:

a működtetett jog irányultságának tudatosságát, tervezettségét, koordinálását jelenti akár a jogalkotás, akár a jogalkalmazás síkján.¹² Nos, a jogdogmatika ehhez képest sem jelent újdonságot vagy önállósultságot, hiszen mind e közben a jog fogalmi állományának és rendszertani lehetőségeinek „összecsiszolása”,¹³ vagyis rendszerszerűségének axiomatizáló eszményű egyre „feszesebbé” tétele éppen e körben és erre tekintettel is zajlik.