A brit színtér

Nem gyakori, nem is igazán szokásos az irodalomban a jóhiszeműen feledékeny utókort arra emlékeztetni – és ez az első vonatkozás –, hogy Hart és az elmé-leti jogi problematika találkozása akkor és ott, vagyis Angliában a második világégés utáni időkben egy szakmai sivatagnak szelektől alig borzolt, minden tekintetben álmosító hepehupáján ment végbe, amit aligha jellemezhetett más, mint „az elméleti jogtudomány erőtlen halódása az angol jogi karokon”.²

A magunk részéről arra viszont bátran emlékezhetünk, hogy egynéhány valóban nagytehetségű magyar honfi társunk vallatta akkoriban az angol jog szellemiségét, hogy a tájainkon az időkben egyeduralkodó német orientáció szűkösségéből kitörési pontra, perspektívára leljen. Akadémiai intézeti tár-sakkal együtt hajdani közös budai várbeli (nyelv)tanítóm, Csánk Béla, egykori igazságügy-minisztériumi főtisztviselő, valamint számos további (műveikben

1 Geoff rey W : Fellow-travelling Fellow: On a Don with all the Right (Left-wing) Connections. The Telegraph, (January 5, 2012). http://www.telegraph.co.uk/culture/4712854/

Fellow-travelling-fellow.html.

2 G. Edward W : Getting Close to H. L. A. Hart. [A review article.] Melbourne University Law Review, vol. 29. no. 1. (2005) 317–320. & http://www.austlii.edu.au/au/journals/

MelbULawRw/2005/10.html II. rész.

egyébként a maguk korában jelentékeny) kismester hosszú sorából kiemelkedve előbb ifjabb Szladits Károly, majd Horváth Barna követte ezt az utat. Az előbbi, pontosan mert egy nagy múltú s komoly életképességet, a hajlékony adaptáci-óban is szilárd hagyományokat bizonyító jog gyökereit kereste, végül gazdag anyagra lelt, és kerek egészre lelve fejezhette be kutakodását.³ Ám az utóbbi, mert a hasonszívűnek, a magafajta gondolkodónak szeretett volna hazahozni inspirációt, sikerrel csak a tőle távoli korok kutatásában járt, bő termés learatása reményében kizárólag a régmúltban bányászhatott. Mit is tehetett hát az angol jogelmélet teljes történelmi spektrumát feltérképező hatalmas magiszteriális művében?⁴ Mindenekelőtt elmerült a közös forrásul szolgáló óban. S mert a teljesség jegyében az egyenleget a lezáratlan jelenig kellett megvonnia, vala-miféle esztétikai egyensúly kedvéért felnagyítva ottani kortárs beérkezettjeit, szóvirágokkal stilizálta izgalmassá azt, ami legfeljebb fl eurs du mal lehetett a teljes szétesettség sírján, s mutatta be a XX. század addigi négy évtizedét.

Mindebből pedig tényleges teljesítményként, tehát Horváth számára is meg-termékenyítő gondolatként a befejezett múlt képviseletében pusztán az ún.

történeti jogtudomány,⁵ egyidejű társként pedig – mint távolba szakadt rokon – az amerikaiak jogi realizmusa⁶ emelkedhetett ki. Paradoxikus, hogy miután a hagyományra a jog felsőbbsége és folytonossága szentségének megerősítésével, ám esetjogi rugalmassággal épült, tartalmi követelmények helyett a független bírói fórum előtti megvitatás lehetőségére koncentráló processzuális jogálmot (félezernél több opus forrásának fényében hatszáz sűrű oldalon) kitárgyalta, ahelyett, hogy egy új világ hírnökeként kapukat döngető következtetéseket vont volna le, Horváth az általa tárgyalt s helyenként érdektelen szerzők félunalmas részleteinek egy hűvös mikroszkópban mímelt lelkesedés monoton rutinsze-rűségével láttatását hirtelen berekesztette, s vállalkozása értelmét a jövőbe átvezető látlelettel szolgált:

„Az analitikus iskolát a mai klasszikus angol iskolának nevez-hetnők. Mégis leginkább érezzük rajta az összes mai irányok közül, hogy letűnt korszak jogelmélete. Formalista, pozitivista, racionalista. Annyira elszigeteli a jogot, hogy ez végül

élette-3 Ifj. S Károly: Az angol jog kútfői. Budapest, Grill, 1937.

4 H Barna: Angol jogelmélet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1943.

5 Vö. S József (szerk.): Historical Jurisprudence. / Történeti jogtudomány.

[Philosophiae Juris / Jogfi lozófi ák] Budapest, [Osiris], 2000.

6 Máig legteljesebb összegezésként vö. K Kálmán: A jogszociológia problémái. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1960. II. fej.

II. K / H 92

len, üres szkémává változik. E mögött világnézeti törekvések is működnek, a jog monopolizálása, a hétköznapi lárma és élet fölé emelése. Az elefántcsont-toronyba vonuló tudomány szava mindig az: noli me tangere!

Melyik hát a jövő iránya? Legduzzadóbbak ma a szociológiai irányok, az újrealisták új utakat kereső törekvései. De a leg-mélyebb indításokat a jogelmélet az új fi lozófi ától kapja. Mind a két igazi forrása elevenen bugyog: a közvetlen jogszemlélet jelentékenyen elmélyül, a fi lozófi ai eszmélés pedig soha nem ismert bonyolultságot és termékenységet mutat.

Ezeké az újszerű, komplex fi lozófi áké a jövő a jogelméletben is. Hume után nem lehet a szkepszis előttre visszamenni. A szkepszis savai által megmart tanokból soha többé nem lehet elméletet felépíteni, amely időtálló. De nem lehet, úgy látszik, Hegel előttre sem visszamenni többé. Az analízis mindent szét-szedett és a szkepszisnek azt köszönthetjük, hogy semminek az egyszerűségében többé nem hiszünk, ami szétszedhető.” ⁷ Vagyis az, ami a XX. századból letűnt, halott, főként angol; az pedig, ami életerős izgalom és életteli bonyolultság önálló irányok soraként kifejletten, amerikai. (Olyan empasse jegyeit mutatja hát a II. világháború alatti állapot-felvétel Angliában, ami akkor és ott aligha tűnhetett másnak, mint kavargás-nak, porfelhőnek, ami egy javíthatatlan reménykedő szemében majdan talán valami használhatóvá leülepedhetik.) Mert azok az angol nevek és egyáltalán számbavehető teljesítmények, amikkel kutakodása során Horváth találkozhatott, vagy azóta már klasszikussá érett fi lozófusok voltak, akiknek néhány alkalmi megjegyzésen túl persze semmi közük sem lehetett a joghoz, vagy sokadrangú akadémikus jogásztanárok, akik működésük során aligha teremtettek alapot arra, hogy az utókornak bármiben is érdemes legyen emlékeznie rájuk.

Tévednénk, ha ebben a magyarországi látogató torz vagy elfogult tükrét sze-retnénk látni. A jogi bölcselem történetének 1955-ben született klasszikus – vi-lágszerte alapműként fogadott – nemzetközi összefoglalása semmiféle említésre nem érdemesíti az angol kortársi századot.⁸ Bibliográfi ailag is ellenőrizhető,

7 Uo. 606.

8 Carl Joachim F : Die Philosophie des Rechts in historischer Perspektive. Berlin, Göttingen, Heidelberg, Springer, 1955.; ill. Carl Joachim F : The Philosophy of Law in Historical Perspective. Chicago, The Chicago University Press, 1958. A Hart előtti időszakra vetítve ugyanez mondható el más áttekintésekről is, pl. Guido F : Histoire de la philosophie

hogy fi gyelemre érdemes művek alig születtek, s komoly, koherens, jogelmélet-té szerveződő refl exív gondolat egyáltalán nem formálódott.⁹ Egy a XX. század végén adott összegzés sem utal többre, mint hogy „Nagy-Britanniában a korai 1950-es években – amiként Neil MacCormick megjegyzi – »A jogelmélet mint a jog s a jogi eszmék általános tudománya a szétesettség állapotában leledzett«.”¹⁰