Szerkesztőség és kiadóhivatal:
1
Szerkeszti : · ' Előfizetési . ára:VII., Damjanich ucca 35'. szám VER ANDOR Egy évre····- ___________ P.
12.-KODOLANYI JANos A kritikusok árulása
E
ZZEL a címmel a Nyugat husvéti számába cikket írt egy igen fürge, értelmes riporter-ismerősöm. A cikkben felsorolja az állítólagos kritikusi árulások főbb formáit. Komolyan és a tőlemegszokott világossággal. Igazat is kell adnunk neki abban, hogy manapság egyre több kritikus renddL alá egy műről alkotott
őszinte véleményét a kiadó érdekeinek - s így természetesen a saját anyagi érdekeinek is, - hogy a kiadóvállalatok által megfizetett
hasá-bon a napilapok valamely szerkesztőségi belső mindenessel pro forma .,kritikát" iratnak, ami csak formájában kritika, lényegében reklám.
KitüncSen mutatja be a színházi kritikusnak azt a fajtáját, aki saját darabjának kirevolverezésére használja a kritikusi toilat. Ujságíró kollégámból az élmény őszintesége szól. Hányszor kellett neki, mint ifju belső munkatársnak, jobb meggyőződése ellenére véleményt mon-dania könyvekről, - köztük az enyémekről! - s mennyire bánthatta ez az ő lelkiismeretét, hogy ilyen fulmináns cikkre ragadtatta magát!
Sietett is felhasználni a legelső alkalmat, hogy sorsától meneküljön s így, amikor én nem írtam az ő verseiről, - lévén a vers iránt szinte botfülü, - ő azt indokul vette, hogy viszont az én kötetemről ne írjon.
Igaza volt. .. · .
Am két dologra kell felhívnom a kolléga figyelmét. Az egyik ez:
Az a kritikus, aki belső munkatársi kényszerüségből ír véleményt.
valamitől, vagy valakiről, még nem kritikus. Továbbá: aki a saj,át véleményének maszkja alatt egy kiadóvállalatnak. lapnak, szinpadi
tőkecsoportriak a véleményét írja meg, szintén nem kritikus. Aki meg-fizetteti a véleményét, nem kritikus; ( Mert a kritikát, mint munkát :megfizettetni: nem prostitució. Ellenben a véleményt megfizettetni:
az.) Aki egy színdarabot azért „vág le", hogy a szinház rémületében majd előadja a darabját, nem kritikus. Es aki például olyanokkal irat a könyveiről.. akik a Baumgarten-díjból részesednek: nem kritiku-:
sokkal irat. Alta:lában: kritikus csak azzal szemben lehet a kritikus,
3
t0~°" )q3o. fi ,{%-ir Lo-'/J,/}'.j. 1,_c;-_
____j.
4
akitH:l szemben nincs alárendelt helyzetben. A kritikus azonnal meg~
szünik őszinte és igaz: tehát kritikus lenni, mihelyt akár anyagi, akár erkölcsi tekintetben a megkritizálandótól függ. Másszóval: a kritikus nem lehet semmi· tekintetben elnyomott ember, vagy ha az, .akkor fel kell tudnia lázadni.
. Ebből pedig az következik, hogy kollégám említett cikkében nem a kritikusokról írt, hanem csupán olyan emberekről, akik függő hely~
zetükhöz alkalmazkodnak. Ezek nem kritikusok. A kritikus analitikus elme és minden egyéni szemponttól függetlenül analizálja és magya~
rázza az előtte fekvő művet. Ez pedig nem lehet áruló és nincs is neki mit elárulnia, mert abban a pillanatban, mihelyt nem a művet és mű~
vészt veszi analizáló műszerei alá, hanem a saját függö helyzetét, vaHV anyagi érdekét, megszünt kritikus lenni, megszünt tudós Lnni, elejtette a logikus analízis láncszemeit, kritikája derékban kettétört és többé nem is kritika. Efféle írásművek valóban hemzsegnek manapság, de tudomásul kell vennünk őket, mint reklámokat, mint politikai manővere~
ket, mint revolverezéseket, mint megalkuvásokat, mint elnyomott em~
berek dadogásait. Hogy ezeket az írásműveket a „közönség" kritikák~
nak tartja és hozzájuk igazodik? Ugyan kérem, mi az a „közönség"?
Maroknyi qyárigazgató felesége és lánya, nagykereskedő családtaqja, hivatalnok úr és neje (elvétve), az ujságíró klubok két kártyaparti közt unatkozó lézengői. Hány száz, hány ezer emberből áll ez a „kö~
zönség"? Vajjon benne van~e Tehén József gazdasági cseléd úr Kis~
kőrösről, Markos János kubikus úr Békésről, avagy herceg Rohanov~
szky~Theökfejeő Holumba úr őfensége, aki istállótulajdonos Megye~
ren? Kis, vékony réteg az a „közönség", amely a lapok öngyilkoshírei és tőzsderovata között még azt a kis félhasábos intellektuáliskodást is elolvassa, sőt be is veszi, amely egy íróról áradozik.
A „közönséget" tehát az álkritikusok álárulása nem bolondítja meg.
Egyszerűen azért, mert az álkritikus csak az írót, a kiadót, vagy szin~
házat, no meg önmagát tudja elbolondítani. S legyenek az álkritikusok akármilyen nagy számmal, az igazi kritikus nincs közöttük. S az igazi kritikusnak épen úgy nincs módjában az igazi közönséghez, tehát a tömegekhez. szólani, mint az álkritikusnak. Az álkritikus is egy klikké, tőkecsoporté, érdekeltségé s az az orgánum, amelybe az igazi kritikus netalán ír, szintén többnyire efféle érdekkapcsolatok érvényrejuttatója.
Igazi sajtó, tömegsajtó ezidőszerint nincs és egyelőre nem is lesz, lévén a sajtó a tőke kezében.
A másik, amit meg kell, jegyeznem: mégis csak mulatságos, hogy ez a cikk abban a folyóiratban jelent meg, amelynek kritikai rovat-vezetője Babits Mihály. Mert csak úgy futólag is, magában ebben a husvéti számban látok egy kritikát Benedek Marcel tollából A. Maurois Byron élete címü művéről s ezt a művet maga Benedek Marcel fordí~
totta, még pedig annak a kiadóvállalatnak a számára, amelynél ő fize~
tést húz. Babits az Athenaeum új Ady~kiadásáról ír, mellékesen pedig havi járadékot kap műveiért. De menjünk kissé vissza: tessék elolvasni Németh László cikkét a Nyugatban Babitsról, arról, aki neki Baum~
I I .•
r :i
garten-díjat adott, u<;1yancsak Németh Gellértről szóló kritikájának második felét. Klebelsberg Kunó összegyűjtött s az Athenaeum által kiadott vezércikk-gyűjteményéről a Nyugat Földi Mihállyal iratott, aki meílesleg annak a napilapnak szerkesztője, amelyben Klebelsberg cik-kei megjelennek. Mindez legalább is szépséghiba. Még pedig az öregebbje. Arról ne is beszéljünk, hogy miért nem jelenhetett meg Kassáknak Babitsról szóló cikke a Nyugatban, hogy az Osvát-rezsim hanyatlásának idején miként írt Szabó Dezsőről Nagy Endre úgy, hogy a művet el sem olvasta s miként dobtak ki · engem onnét Szabónak ugyanazon művéről szóló alapos tanulmányommal. Más folyóiratról most ne essék szó, minthogy Bálint cikke a Nyugatban jelent meg. S az is csodálatos, hogy azok, akik - mint Bálint is - folyton a „poli-tikamentes" kritikát reklamálják s a „politikai szempontokra, a világ-nézetre" panaszkodnak, kivétel nélkül az úgynevezett baloldali politi-kumot üldözik és keserülik! A szocialista világnézetet és kritikát. A jobboldaliság felett csak akkor csóválják a fejüket, ha antiszemitizmus forog szóban. Ha nacionalizmus, ha feudális ideológiában fogant em-berszemlélet ordít a műből, az nem politikum, ha az
ellen-kezője,. az már igen ! Hát kedves Bálint György, ha a neuraszténiát tesszük meg kritikánk világszemléleti alapjának s tele-tömjük még ezer elolvasott, vagy hallott mű címével, - főként franciá-val, a kutyafáját! - akkor már objektív kritikusok vagyunk? Már pedig, méltóztassanak kissé körülnézni, a mi „nagy" kritikusaink, ob-jektív kritikusaink ezt cselekszik. Tiszta analizis és egyéni gondolkodó-képesség alig akad itt-ott, főként pedig ott nem, ahol Babits Mihály kritikai szelleme, tudálékossága és invenciótlansága verte béklyókba az agyakat ..
•. Mindebből kiderül, hogy minálunk azok reklamálják a kritikusok függetlenségét, akik azzal sincsenek tisztában, hogy mi a kritika. Hogy épen ők maguk fujnak fel vérbeli s igazi kritikusokká írókat, akik a legnagyobb szorgalommal iparkodják egyeduralomra juttatni a kritika-ellenes, ámde guvernementális szellemet. No, nem épen úgy, hogy egye-;-nes elvtagadásra szólítják fel a kritikaírót. Sőt azt hangoztatják, hogy ,,mindenben szabadságot adnak" neki. De a megalkuvás,· a tudománv-ellenesség, a szolgaság, a lekötelezés, a baráti dörzsölődzés, vagy a délutáni teahangulatok atmoszférájával. Ügy, hogy a „kritikus" észre sem veszi, sőt. tiltakozi~ a ,,feltevés" ellen is! Ha pedig akad kritikus, aki valóban analizál és ítél, azt megteszik írigy brávónak, kikiáltják sakálnak s a megtorlásban már szívesen használják a politikai harc eszközeit is, ami ellen pedig annyira tiltakoznak.
_j
,,Küszöb"
(fg.) Ezen a címen jelent meg Kodolányi János leg-újabb novellája a Nyugatban. Nem suhanhatunk el szó nélkül fölötte, hiszen nagy irodalmi nyavalyáink s az epigóntel'mékek vízözöne közepette igen jól esik egy ilyen cxészséges növénnyel találkoznunk. Legutolsó regénye, a
„ Futótü:1'' nagy fejlődést mutatott. Előző könyvei inkább csontvázak voltak, feszült rajtuk a bőr, de ösztövér volt a rájuk tapadó élet. A „Futótűz" azonban már-már a meg-talált út, a „Küszöb" pedig a csakugyan megmeg-talált út.
Senki sem tudja a tömeget és a tömegben vergődő egyént olyan tisztán megmutatni, mint Kodolányi. Néhányak (pl. Földi l\lihály) iskolás kísérletei után merem mon-dani: Kodolányi a magyar realista regényíró. Hivatva van, hogy az utolsó évtizedek époszát megírja. Az ő szeme éles és biztos lenci;e, de gyüjtölencse is. S gyüjtő mivolta:
Kodolányi sajátságos teremtő ereje. Közelmultunk káoszát, anélkül, hogy szépítené, vagy csúfítaná, egy élesen megvi-lágított síkra vetíti. S az élet kusza káoszából íme: éposz lesz. Vái'juk a folytatását és örülünk, hogy a harmincéve-sek seregéből ismét elindult valaki, hogy oszlop legyen
belőle!