Háború és népesség (1787–1789) - Néprajz

(Borsod megye újoncállítása II. József török háborúja időszakában)

F

^aragó

t

^amás

„Edelényi vizitáló terembe Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Engem babám ne sirass,

Értem könnyet ne hullass.”

(Népdal részlet, Soltész 1981. 191.)

A hadseregszervezés és hadkiegészítés ügye az 1780-as években

A Habsburg Birodalom és személy szerint II. József részben a porosz hódító tö-rekvésekkel szemben, részben a Balkán irányába történő terjeszkedés támogatása ér-dekében már uralkodása kezdetétől fogva szövetségest keresett, és ezt Oroszországban találta meg. 1781 májusában sikerült meg nem támadási és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötnie az Orosz Birodalommal, amelyben mindkét fél vállalta, hogy hábo-rús konfliktus esetén legalább 12 ezer főnyi katonasággal a másik támogatására siet. Így talán nem meglepő, hogy már az 1780-as évek közepétől kezdve észlelhetők II. József konkrét előkészületei a Balkán irányába mutató, és előbb-utóbb fegyveres konfliktusok-hoz vezető területi terjeszkedésre vonatkozóan. 1786-ban a Magyar Kamara megbízást kapott rá, hogy erre ürügyet találjon, vagyis a Magyar Királyság Szerbia, Bosznia és Dalmácia bekebelezésére alkalmas jogcímek bizonyító forrásait összeállítsa. Egy évvel később, 1787-ben Pray György történész szerződést írt alá e területi igények történeti igazolását alátámasztó monográfia megírására. 1787 őszén pedig osztrák ügynökök jelen-tek meg a szerbek között Belgrádban, egyúttal titkos tárgyalások kezdődjelen-tek önállósodni kívánó albán vezetőkkel egy törökellenes felkelés létrehozása érdekében. A nyílt háborús konfliktust a Török Birodalommal azonban végül is Oroszország robbantotta ki. A cári birodalom kaukázusi terjeszkedési törekvései ugyanis nem pusztán Isztambul politikai érdekeibe ütköztek, hanem egy esetleges orosz hódítás a határ mentén élő muszlim lakos-ságnak egy keresztény államnak történő alávetettségével fenyegetett, vagyis a törökök vallásos érzelmeit is sértette. Mindezek miatt a Porta 1787 augusztusában a sorozatos orosz provokációkra hivatkozva hadat üzent az Orosz Birodalomnak. Természetesen vár-ható volt, hogy a konfliktus értelemszerűen azonban előbb-utóbb a Török és a Habsburg Birodalom viszonyára is továbbterjed, ugyanis szerződéses kötelezettségének megfele-lően Ausztriának az oroszok oldalán be kellett avatkoznia. A Habsburg Birodalom tehát fokozatosan felkészült a háborúra. Hadseregének létszáma, mely a tüzérség, határőrség és helyőrségek nélkül 1780-ban hivatalosan még csak 214 ezer katona volt, 1787 végére elérte a 245 ezer főt, 1788 tavaszán pedig már 294 ezer főt tett ki. 1788 februárjában, Isztambulban hivatalosan átadták a szultánnak az osztrák hadüzenetet.¹

1 Marczali 1888 III. 456 skk., Haselsteiner 1983. 109–113., és Hochedlinger 2003. 300., 377–392. után.

A törökökkel folytatandó háborúra történő katonai felkészülés azonban valójában jóval korábban elkezdődött. Már az 1780-as évek elején megindult a hadsereg reformálása:

fokozatosan elkezdték a hadkiegészítés, a hadseregellátás és az elszállásolás rendszeré-nek átalakítását. A hadsereg ellátásának gazdasági jellegű problémáiba – az élelmezés, szállítás, elszállásolás és a hadfelszerelés kérdéseibe – azonban nem kívánunk elmerülni.

Célunk tulajdonképpen mindössze annak rövid körvonalazása, hogy milyen mértékben érintették a hadsereggel kapcsolatos reformok, illetve a fokozatosan kialakuló háborús viszonyok általában a megyék népességét, és ezen belül konkrétan Borsod megyét, mint a katonaság személyi utánpótlóját, továbbá az ezzel kapcsolatos változások során kelet-kezett források alapján milyen, a demográfus számára hasznosítható információkat sze-rezhetünk a népesség korabeli fizikai és egészségügyi állapotáról.

Nézzük meg, hogy a hadsereg újoncokkal való ellátása milyen terheket rótt a ma-gyarországi népességre. Kezdjük először a katonaállítási rendszer rövid bemutatásával.

1715-től kezdve kettős hadsereg-szervezési rendszer uralkodik a szűkebb értelemben vett Magyarországon: létrejött az állandó hadsereg, melynek legénységi állományát toborzás útján töltötték fel, és továbbra is fennmaradt a nemesi felkelés régi rendszere, melyre a század folyamán két ízben (1741-ben és 1797-ben) is sor került.² Mindazonáltal a kato-nai vezetés elsősorban a rendszeres kiképzésben részesült és hivatásos tisztek vezetése alatt álló állandó hadsereg állományában bízott, az egyre kevésbé szakszerű, harcértékét tekintve megbízhatatlan és katonailag nehezen, alacsony hatékonysággal alkalmazha-tó nemesi felkelés alakulataival szemben bizalmatlan maradt.³ Ennek következtében a magyarországi népességre épülő gyalogezredek számát 1740 és 1780 között a kezdeti háromról fokozatosan tizenegyre emelték, ami a gyalogosként szolgáló magyarországi katonák számát 6 ezerről körülbelül 33 ezer főre növelte.⁴ Ez nagyjából megfelelt ugyan az 1740. évi három ezred és a nemesi felkelés együttes létszámának, de míg utóbbi rövid működése után általában feloszlott, addig az állandóan fennmaradó ezredeket élelemmel, ruházattal, fegyverzettel, fuvarral és nem utolsó sorban időről-időre újoncokkal is el kel-lett látni. A népességre háruló katonaállítási teher mai szemmel nézve békeidőben azon-ban nem volt túlságosan nagy, mert a katonai szolgálat akár két évtizedig is eltarthatott, ezért a betegségek és leszerelések miatt kiesettek folyamatos pótlásához viszonylag kevés újoncra volt szükség, akiket jórészt toborzás útján össze lehetett szedni.

Az állandó hadseregbe való bekerülés – a katonának állás – természetesen gyö-keresen mást jelentett az abban érintett személy számára, mint a ritkán és ideiglenesen bekövetkezett nemesi felkelő seregbe lépés.⁵ Nem egy rövid ideig tartó, és csak ritkán bekövetkező eseményben való részvételt jelentett az újonc számára, hanem az esetek

2 Fentieket kiegészítette a 17. század óta fokozatosan szakszerűsödő határőrvidéki katonaság, utóbbi azonban mind területileg, mind adminisztratív igazgatása tekintetében a birodalom központi katonai vezetése alá tartozott. A Határőrvidék területe és civil lakossága sem került egészen az 1867. évi kiegyezésig a magyar-országi közigazgatás hatáskörébe.

3 A bizalmatlanság nem volt teljesen indokolatlan. A reguláris hadsereg stratégiai fölényét a fegyel-mezetlen, képzetlen, és nehezen irányítható, félig-meddig irreguláris alakulatokkal szemben már a Rákóczi-sza-badságharc katonai története is világosan megmutatta a katonai szakemberek számára. Míg a portyázásokban, rajtaütésekben a kurucok rendkívül ügyesen küzdöttek, szinte minden nagyobb seregeket felvonultató ütközet-ben vereséget szenvedtek (Perjés 1980. 210–211.).

4 Nem csak a magyarországi hadkiegészítésű ezredek száma nőtt meg, hanem a gyalogezredek létszá-mát is kettőről körülbelül háromezer főre emelték (Hochedlinger 2003. 299–303.).

5 A 18. század nemesi felkeléseiben a katonák jelentős része már nem nemesi származású volt, csak a kiállító megye vagy uradalom költségén szolgált.

többségében gyakorlatilag az otthoni társadalomból való majdnem teljes kilépést. Mint említettük, maga a katonai szolgálat 15–20 évig eltarthatott, és jelentős részben idegen környezetben – a Habsburg Birodalom Belgiumtól Galíciáig, illetve Csehországtól Itáliáig terjedő részein – történő állomásozást jelentett. Amennyiben valaki sikeresen és épségben leszolgálta katonaidejét, elképzelhető, hogy esetenként nem tért vissza szülőfalujába, hisz az alkalomtól függően akár másutt is megházasodhatott és másutt is letelepedhetett. De ha 35–40 éves korában mégis visszatért, akkor alapvetően megváltozott pozícióba került:

speciális, az átlagnépességhez képest szabadabb állapotú lett és egyúttal némileg elkü-lönült a helyi lakosságtól. Más lett a feladatokhoz való hozzáállása, az élettapasztalata, ugyanakkor részben emiatt, részben a hosszas távollét során meggyengült a helyi társa-dalmi kapcsolatrendszere. Aligha illeszkedhetett vissza korábbi helyére a közösségben, melyet fiatal legényként otthagyott.⁶

Fentiek miatt a toborzáson alapuló hadkiegészítés rendszer az 1770-es évektől kezdve, amikortól a katonai létszámot intenzíven növelni kívánták, már nem működött zökkenőmentesen. Az átlagos fiatal falusi vagy városi legény, néhány kalandvágyó egyén kivételével, nem igen akart egész korábbi életével szakítani és katonának állni, amit a családok és a helyi hatóságok egyaránt támogattak – nem akartak, rokont, támaszt, mun-kaerőt és későbbi potenciális adófizetőt veszíteni. Számos adatunk van arra, hogy a köz-ponti hatóságok által kért újoncokat a megyék – egészen addig, amíg II. József 1780-ban azt meg nem tiltotta – a területükön elkapott csavargókból illetve a börtönbe került fia-talabb rabokból próbálták meg kiállítani az egyre sűrűbben igényelt újonc kontingenst, ami természetesen sem a katonaság fegyelmének és szakszerűségének, sem presztízsének nem használt igazán.

Nem csoda tehát, hogy a hadsereg vezetése és az udvar szeretett volna egy olyan szakszerűbben működő, sokkal kiszámíthatóbb, ugyanakkor nem kizárólag a társadalom marginális elemeire építő hadsereg-szervezési rendszert meghonosítani Magyarországon, amely a Habsburg Birodalom nyugati felében már nagyjából két évtizede jól beváltan működött. Egyúttal annak igénye is felmerült, hogy az újoncállítás kivetése a népes-ségszámnak megfelelően történjen. Ne fordulhassanak elő feltűnő aránytalanságok, de ugyanakkor maradék nélkül használják ki a népesség számából adódó lehetőségeket a hadsereg számára. A mintát az osztrák tartományokban az 1770-es évek elejétől működő, a népesség-összeírásokon alapuló, és ezért jobban tervezhető, a terheket igazságosabban elosztó hadkiegészítési rendszer képezte, amelynek alapján precízebben lehetett megkí-vánni a helyi hatóságoktól az újoncállítást, és tervezni a hadsereg létszámának alakulását.

(Ez volt az egyik ösztönzője az 1777. évi ausztriai népszámlálási minta 1785. évi magyar-országi bevezetésének is.)

A katonai vezetés egyre pontosabban fogalmazta meg azokat a személyi követel-ményeket, amelyek az újoncokra vonatkoztak. 1780-ig a 18 és 30 év közötti fiatal fér-fiakat, 1781-től pedig a 17 és 40 év közöttieket tartották katonaként alkalmazhatónak, amennyiben elérték a megfelelő testmagasságot és fizikai állapotot. Utóbbi követelmé-nyek azonban az újoncigékövetelmé-nyek növekedésével – együtt az életkori határok tágulásával – fokozatosan enyhültek. Míg 1760-ban még 5 láb 3 hüvelyk (165,9 cm) magasságot kö-veteltek meg egy újonctól, 1788-ban azt 5 láb 2 hüvelykre (163,3 cm), a francia

6 „Nem episod volt a katonaság, hanem életpálya” – írta Marczali (1883. 437).

7 MOL A 39 6590/1780. december 20. (Idézi: Marczali 1888. 423).

rúk idején pedig ennél is alacsonyabbra szállították le. 1801-ben már elég volt az 5 láb 1 hüvelykes (160,7 cm) magasság elérése is ahhoz, hogy valakit besorozzanak.⁸ Ezen kívül az újoncnak megfelelő fizikai állapotúnak, betegségtől mentesnek kellett lennie, továbbá nem lehetett házas, családfenntartó egyetlen gyermek és nem lehetett olyan foglalkozása sem, amelynek abbahagyása a helyi közösség, illetve a katonaság ellátása szempontjából nézve káros következményekkel járhatott volna.

Fentieket azért vázoltuk, mert a hadkiegészítési rendszer 18. század második felében megindult átalakulásának eredménye egy sor fontos forrás – a katonai sorozási iratok – megszületése lett, amelyek olyan kérdésekbe engednek betekintést, amelyek a korábbi korszakokban a demográfus számára megközelíthetetlenek voltak. A sorozások alkalmával a részvevő tiszt (vagy altiszt) és a sorozóorvos (rendszerint chirurgus) ugyanis sorozási jegyzékeket készített. Ez a megjelentek és megvizsgáltak személyi adatain (név, életkor, felekezet, családi állapot, foglalkozás, születési és tartózkodási hely) kívül feltün-tette a jövendőbeli újoncok testmagasságát, illetve amennyiben valakit alkalmatlannak találtak, akkor röviden megjelölte annak fizikai, egészségügyi okát, vagy az egyéb, a katonaként történő besorozást célszerűtlenné tevő akadályt. Ráadásul a sorozást általában szűrés előzte meg, melynek során a helyi hatóságok összegyűjtötték és listázták azokat, akik közül ki kellett választaniuk a sorozásra küldendőket. A történeti demográfus szá-mára alapvető nyereséget jelent, hogy az említett forrásokból többé-kevésbé képet kap-hatunk egy adott időszak fiatal férfinépességének egészségi állapotáról és testméreteiről.

Ráadásul ez a 18. században kezdődött forrássorozat hosszú időn keresztül továbbélt a fiatal férfinépességre vonatkozóan egészen a 20. század végéig, és összehasonlítható, többé-kevésbé homogénnek és reprezentatívnak tekinthető adatsorokat volt képes pro-dukálni, ami igen kevés más téma esetében mondható el.⁹ (Kár, hogy egyelőre a hazai kutatás – az antropológusoktól eltekintve – mérsékelt érdeklődést mutat e kincsesbánya kiaknázása iránt.)

Borsod megye katonai terhei 1787–1789-ben

A háború közeledésével tisztában levő katonai vezetés 1787 szeptemberében 11 ezer fő további újonc állítását írta elő a Magyar Királyság számára, melyet 1788 végéig még közel 50 százalékkal tovább növelt. A békeidőben 45 ezer főre becsülhető magyar-országi kiegészítésű katonai állományt tehát nagyjából 68–70 ezer főre kellett emelni.¹⁰ Borsod megyétől 1787-ben először összesen 236 újoncot kértek, majd az igény 1788 végétől kezdve éves átlagban 336 főre emelkedett.

8 Komlos 1987. és Marczali 1888 III. 436–437. alapján. A fenti adatok a gyalogosokra vonatkoz-nak. 1788 előtt a huszárnak alkalmasok esetében 1 hüvelykel alacsonyabb újoncokkal is megelégedtek (163,3 cm), viszont az utászok és a gránátosok számára magasabb termetet követeltek meg: az előbbiek esetében az újoncnak az 5 láb 5 hüvelyk (171,2 cm) magasságot kellett elérnie, míg utóbbiban minimum 5 láb 6 hüvelykes (173,8 cm-es) termetű fiatalok válhattak gránátossá. (A hadseregre vonatkozó testméret követelmények idézett adatai – amelyek minden valószínűség szerint a férfinépesség korabeli fizikai állapotát vették alapul – ezek után érthetővé teszik azt, hogy a 18. század második felében miért keltettek olyan nagy feltűnést a porosz király által testőrként alkalmazott 6 láb (189,6 cm) magas gárdisták.)

9 A korrektség kedvéért meg kell mondanunk, hogy az adatsor csak 1852-től, az általános hadkötele-zettség bevezetésétől kezdve vált teljes mértékben reprezentatívvá az egész társadalomra nézve. 18. század végi adataink inkább csak a társadalom alsóbb rétegeinek fizikai és egészségügyi állapotát tükrözik.

10 Ebbe a létszámba a határőrség nem értendő bele.

Bár a magyar folklór a hősies katonafigurákkal párhuzamosan a 18. századig vis-szamenőleg tele van a katonáskodás szörnyű terheinek emlegetésével is,¹¹ II. József fenti újonckivetése sem a korabeli, sem a 20. századi tapasztalatokkal összevetve nem tekint-hető rettenetes tehernek.¹² A kiállítandó újoncok aránya a 17–40 éves kor közötti be-csülhető férfinépesség mindössze 0,9–1,4 százalékára tehető és a korabeli szabályokat figyelembe vevő módon 1787-ben összeírt katonaság céljára igénybe vehető – egykorú kifejezés szerint „a birodalomnak egyéb szükségeire fordíthatandó” – népességnek is csak 5–9 százalékát tette ki évente. Az I. függelék alapján látható, hogy a borsodi falvak többsége a háború évei alatt alkalmanként mindössze 1–2 újonc állítására volt kötelezve, csupán öt település adott 5–8 fő közötti számú újoncot. Csak Miskolc 20–28 fő közöt-ti állítási kötelezettsége jelentett kiugró nagyságot, e mögött azonban nem egy néhány száz lakosú falu, hanem egy 14 ezer fős város állt, ahol a katonának vihető nem házas, magányos fiatal férfiak előfordulása minden valószínűség szerint jóval nagyobb arányú lehetett, mint a környező falvakéban.

1. táblázat. Magyarország és Borsod megye újoncállítási terheinek alakulása 1787 és 1789 között

férfi-népesség százalékában a katonának vihetők (1787) százalékában

a) Éves átlag (a tervezett havi átlagok után számítva)

b) 1 181 ezer főhöz viszonyítva (becslés az 1869. évi népszámlálás arányai alapján) c) 26 350 főhöz viszonyítva (becslés az 1869. évi népszámlálás arányai alapján) d) kereken 186 ezer főhöz viszonyítva

e) 4 550 főhöz viszonyítva

Forrás: Haselsteiner 1983. 228–29, 241–42, 261–63, illetve a BAZMLt sorozási iratai alapján számítva.

Mindazonáltal ténylegesen azt látjuk, hogy a megye igen-igen vontatottan tudta/

akarta teljesíteni az előírt újoncállítást. Az 1787 szeptemberében elrendelt kontingenst csak 1788. január végére sikerült kiállítani, ugyanis az egri sorozóirodára több részletben beküldött újoncaik több mint negyedrészét a sorozóbizottság alkalmatlanság miatt vissza-küldte, annak ellenére, hogy közéjük már csak a helyi közigazgatás által az alkalmazható-ság tekintetében előzetesen „megrostált” fiatal férfiak kerültek be.¹³

11 L. erre vonatkozóan Soltész István adatgyűjtését (Soltész 1981).

12 A Rákóczi szabadságharc során 1708-ban a pataki gyűlés országosan 12 ezer gyalogos kiállítását határozta el egy jóval kisebb lélekszámú népességre vonatkozóan. Ennek kapcsán 1709 decemberében egy Bercsényihez intézett jelentés 475 gyalogos Borsod megyei helységekből történt összegyűjtéséről ad számot (Takács 1941. 208, 229.).

13 1787. november 5. és 1788. január 22. között az egri sorozóirodába küldött 322 újonc közül a bi-zottság 87 főt (27 százalékot) küldött vissza alkalmatlanság miatt. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár BAZMLt IV. 506. 1788. Fasc 18. No. 256. után számítva. (Török György szállásmester [Stahlmeister] jelentése 1788. január 26-án).

2. táblázat: A miskolci katonakötelesek összeírásának főbb eredményei (1788)

A katonakötelesek közül Fő Százalék

Közülük fizikailag/

egészségügyileg alkalmatlan

fő százalék

Meghalt 10 1,9

Távol van a) 101 18,8 1 g)

Nincs jelen összesen 111 20,7 1 g)

Jelenlevő katonaköteles

Foglalkozási alapon felmentett b) 15 2,8 1 6,7

Státusa alapján felmentett c) 20 3,7 – g)

Már katona 26 4,9 – 0

Egyéb ok miatt felmentett d) 35 6,5 6 17,1

Egészségügyi ok, illetve

fizikai állapota miatt felmentett e) 237 44,4 237 100,0 Jelenlevő helybeli felmentett

Összesen 333 62,1 244 73,3

Idegen illetősége miatt

felmentett f) 71 13,3 2 2,8

Különböző okok miatt katonának

nem vihető összesen 515 96,1 247 48,0

Katonának vihető 21 3,9 – 0

Mindösszesen 536 100,0 247 46,1

a) 53 kézművesként vándorúton van, 22 elköltözött, 16 „hazájába ment” [valószínű hazatért külföldiek], 3 kereskedelmi úton van, 7 főt nem találtak

b) 10 kézműves, 4 kereskedő, 1 patikus

c) 11 nemes, egy külföldi diák, 8 uradalmi illetve városi alkalmazott. (A nemesek valószínűleg véletlenül keveredtek az összeírtak közé)

d) 6 rab illetve eljárás alatt áll, 29 családi okok miatt kapott felmentést (néhányan házasok, a többség egyetlen fiúgyermek)

e) 135 alacsony termetű, 9 idős korú, rossz fogazatú, 22 végtaghibás, 7 látás- és hallássérült, 6 gyenge, 4 sérves, 23 egyéb betegséggel rendelkezik

f) 45 Miskolcon tartózkodó vándorló kézműveslegény, 21 másutt lakik [idegen illetőségű], 3 külföldi g) a csoportba tartozók egészségi állapotát valószínűleg nem vizsgálták behatóbban

Forrás: Szerző számításai. (BAZMLt IV. 1501/b Spec. XX. No. 35. irat alapján.)

Hogy melyek azok az okok, amelyek az újoncállítás folyamatát lassúvá és nehéz-kessé tették, azt az 1788. évi miskolci kontingens összeállításának problémái alapján van módunk bemutatni. A 2. táblázatban összesítettük a miskolci újoncok összeszedésének legfontosabb adatait és az ezzel kapcsolatos nehézségeket. Miskolcnak az 1788. évre 24 újoncot kellett kiállítania. Ennek érdekében a város elöljárósága összesen 534 személyt vett jegyzékbe újoncállítás céljából. Ez a lista alaposnak és megbízhatónak mondható.

Az 1787. évi népszámlálási adatok szerint a sorozásra nem kerülhető papok és nemesek levonása után a felnőtt férfinépesség létszáma 3200 főre tehető, ha pedig ebből kivesszük a katonáskodásra ugyancsak nem kötelezett házasokat és adófizető családfőket, akkor legfeljebb 600 fő marad. A népszámlálás 1787. évi revíziója ugyanakkor összesen 463 fő katonának állítható férfit jelez. A két adat közötti különbséget valószínűleg az idősebb

korúak, valamint a testméret és a szemmel látható rossz fizikai állapot miatt alkalmat-lanok adhatják. Más oldalról megközelítve: ha a város 534 fős jegyzékéből levonjuk a 69 idegen illetőségű személyt (melyek sorozására más törvényhatóság kebelében kellett sort keríteni), akkor 465 főt kapunk, vagyis mindössze 2 fővel többet, mint amennyit a népszámlálás 1787. évi revíziója katonának állíthatóként jelez.

Fenti számítások azonban csak a papírokkal foglalkozó hivatalnokok adatait tük-rözik. Ha megnézzük az általunk logikai rendbe átcsoportosított adatokat, akkor abból az derül ki, hogy az újoncállítás feladata egyáltalán nem volt olyan egyszerűen megoldható feladat a város számára. Ténylegesen az összeírt katonakötelesek ötödrésze ugyanis nincs a városban: 10 fő meghalt, 101-en pedig távol vannak (időközben elköltöztek, foglalko-zásuknak megfelelően kereskedelmi úton vannak, vagy szokásos kézműves vándorlá-sukat végzik).¹⁴ Ráadásul az összeírtak kereken 13 százaléka idegen illetőségű, őket a város nem ajánlhatja fel a hadsereg számára, róluk más törvényhatóságnak illetve elöljá-róságnak kell rendelkeznie. Vagyis a katonaállítás céljából csak az összeírt és jelenlevő helybeliek jöhetnek szóba. Utóbbiaknak azonban több mint 60 százaléka viszont külön-féle egyéb okok miatt látszik felmentendőnek: tévesen írták össze, mert mégis rendelke-zik mentességet adó jogi státussal (nemes, avagy nemesi, városi, megyei szolgálatban áll), a katonaság ellátása szempontjából fontos foglalkozást űz (kézműves, kereskedő, egészségügyi), vagy éppenséggel jelenleg fegyveres szolgálatot lát el (már a hadseregben van, avagy megyei illetve városi rendfenntartó, esetleg már leszolgálta a katonaidejét).

Döbbenetesen magas arányt – az összeírt helybeliek 44 százalékát – teszik ki azok, aki-ket fizikai állapotuk (alacsony testméret valamint idős kor), illetve konkrét sérülések, betegségek, testi hibák miatt kényszerül a város kivenni a sorozásra küldendők közül.

Az elöljáróság helyzetét tovább nehezíti, hogy több olyan eset is előfordul, amikor a fel-mentést adó ok keletkezése mögött minden valószínűség szerint szándékosság lapul. Bár Miskolcról több részletben küldtek szeptember 1. és november eleje között katonának alkalmasnak látszó újoncokat az egri bizottság elé, a város végül csak nagy nehézségek árán képes az eredetileg több mint 500 nevet tartalmazó listából a számára előírt 24 fős újonclétszámot kiállítani.

Miután a vontatott újoncállítás miatt a városi elöljárókat a főszolgabíró restséggel vádolja, a miskolci magisztrátus hosszú jelentésben kéri, és egyúttal indokolja, hogy a feddés nem illeti meg őket.¹⁵ A jelentés attól válik igazán érdekessé, hogy a számos, bonyolult rendszert képező, és sokaknak mentességet adó felmentési lehetőségek mellett egyértelműen bemutatja azokat a trükköket, amelyek segítségével a lakosok ki akartak

In document Néprajz – muzeológia (Pldal 66-78)