gyűjtőterületének történeti kérdéseiről - Néprajz

B

^odó

s

^ándor

Közkeletűen ismert, hogy a középkorban és az újkorban a föld méhéből előkerült kincsek a királyi és császári (bécsi) kincstár gyűjteményeit gyarapították. Azokra a királyi (császári) rendeletek alapján a kamara tartott igényt.¹ A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjtő tevékenysége lényegében 1802-es alapítása óta megindult, s az ország egészére kiterjedt.

József nádornak, a Nemzeti Múzeum kormányzójának 1812-ben sikerült elérnie, hogy a korábban a bécsi udvari kincstárba küldendő leletekből a pesti múzeumnak kiválasztási joga legyen.² A magyar földből előkerült kincsleletek Bécsbe küldési kötelezettsége vi-szont csak 1867 után szűnt meg.³ Számos adat erősíti meg a Nemzeti Múzeum általános országos gyűjtési feladatát, közöttük olyan feljegyzések is, melyek egyike az 1900-as évek elején egy Brassó-környéki káros és engedély nélküli régészeti ásatás véleményezése kapcsán született. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége vizsgálata is rögzíti, hogy „hazánkban a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjtőterülete az egész ország”, de kiegészíti azzal, hogy „vannak múzeumok, mint például az Erdélyi (Nemzeti) Múzeum, vagy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, amelyeknek gyűjtőterülete egész országrészre terjed. Ezek az ő magasabb szervezetük folytán dolgozhatnak más vidéki múzeumok területén is, de a többi vidéki múzeumnak ez a joga nincs meg.”⁴

A 19. század folyamán persze számos esetben került külföldre jelentős magyar érdekű kulturális örökség. Példaként utalhatok Rómer Flóris kesergő megjegyzésére az Archaeologiai Értesítő 1869-es hasábjain, amikor egy Körmendről kapott levél alapján közli, hogy a „kátafai dombokról… igen szép edényeket vittek el Csehországba.” Rómer hozzátette, miszerint „feltűnő és elszomorító az, hogy míg a csatornázás- és vasúti építke-zéseknél számtalan tárgyat találnak, azokat miniszteriális rendeletek egyszerű mellőzésé-vel mind a külföldre küldik, talán más hathatósb parancsokra a külföldi mérnökök.”⁵

Az 1860-as évek végén a szakág berkeiben vita témája lehetett a Nemzeti Múzeum

„rendeltetése”, mert bár a kétoldalas nyilatkozat nincs névvel ellátva, a szerkesztőség ne-vében fogalmazott fontos állásfoglalás bizonyosan Rómer Flóris pennája alól került ki:

„Valahányszor arról van szó, hogy Magyarországban gyűjtött, vagy specifice ma-gyar tárgyakból álló gyűjteményeket szerezzünk meg, ha azok benső értékük és nemze-tiségünkre vonatkozó kincseik miatt a 2–3 ezeret felülhaladják, mindig azon stereotyp sententiát halljuk: nincs pénz, de ha alkalom nyílik, hogy a tengeren túlról holmi darabos mutatványokat felállítsunk, akkor nincsen szó a pénzről, azt akárhonnan is, előteremtjük.

– Kérdés, vajjon általános múzeumot akarunk-e és pedig örökké kezdetlegeset? vagy a

1 Pl. Korek 1987. 90.

2 Garam 2002. 72., Aczél 2009. 12.

3 Kocsis 2002. 53.

4 Magyar Országos Levéltár, K 736. 61. doboz, 947. irat.

5 Rómer 1869. 137., vö. pl. Hekler 1913. 460–465., Nagy 1914. 264.

tökéletlen, nem teljes szakokhoz ismét újakat akarunk-e csatolni, hogy a foltozás még kirívóbbá váljék? – Ha ezt akarjuk, akkor töröljük el a magyar nemzeti múzeum elneve-zést! Ezen intézet alapítója jól tudta, mit akar nemzeti intézetével, jól tudta, hogy nekünk soha sem lesz annyi pénzünk, annyi emberünk, annyi összeköttetésünk, hogy Angol-, Franciaországgal, vagy csak a kisebb tengerész Németalfölddel versenyezhessünk, és így az ő univerzális, hanem szegényes, hiányos intézet helyett oly intézetet kívánt létrehozni, mely a természet-, régiség- és honi művészet osztályaiból gyűjtse mind azt, mi mindenek előtt magyar, vagy a magyarral valami viszonyban áll, ki nem zárva azt, hogy az ado-mányképpen beadott egyéb tárgyakat is fölvegye. Így vannak szervezve a világ egyéb tartományi múzeumai is és a mi ezeket oly nagyon becsesekké teszi az, hogy első sorban a tartomány minden ritkaságát gyűjtik és őrzik, s innen van az, hogy senki sem botránko-zik meg, ha a linczi, vagy salzburgi, vagy klagenfurti múzeumokban hiánybotránko-zik Egyiptom, India, China régiségi, terményi (!) és művészeti kiállítása, midőn oly bőven nyújtja azt, ami édes sajátja.

Alig hiszem, hogy ezen igénytelen nézet a határozó körökig hasson, de lelkiismere-tem szerint kötelességemnek tartottam magam és sok hason nézetű szakférfiú véleményét ide iktatni, nehogy idővel ennek teljes elhallgatásáról vádoltassam!”⁶ Nos, „általános mú-zeum” nem jött létre Magyarországon, de a Magyar Nemzeti Múzeum, ill. a 19. és a 20.

század folyamán belőle kivált (vagy újabban alakult) intézmények őriznek, s bemutatnak nem „magyar, vagy a magyarral valami viszonyban” álló kulturális emlékeket is. A gyűj-temények gyarapítási eszméje és gyakorlata azonban mindig is arra az örökségre irányult, ami a magyarság „édes sajátja”.

További problémát jelentettek a 19. század végére elavult királyi rendeletek és mi-niszteri utasítások, amelyek a „régiségek ügyét” szabályozták. Hampel József szerint e témában új törvény szükséges. Kifejti, hogy Európában sok helyütt más-más megoldást alkalmaznak. Nálunk az lenne a célszerű, ha az állam a közérdekű leletek tekintetében

„a bírósági úton való kisajátítást alkalmazza”. A közérdekűséget valamely szakavatott intézet állapítaná meg, amely azt is eldöntené, mely intézmény kapná a jogot (vagyis a tárgyakat). A „megváltás törvényszéki úton ejtetnék meg”, ami biztosítaná a magánosok érdekét. Tehát a törvényszéki becslés nyomán kapná a magánszemély a lelet utáni össze-get, független szakértők hivatalos becslése alapján. Ezt az összeget „nem csorbítaná, úgy mint eddig, az állam igénye a lelet harmadrészére, amely miatt eddig sok kincset eltit-koltak, ami a tudomány hátrányára volt.” Ez az eljárás is csorbítaná az állampolgárok magánjogait, de mindenkivel szemben egyaránt érvényesülne és mivel mindenki teljes kárpótlást nyerne a kincsért, kevésbé volna sújtó, mint a mostani „fiscalis rendszer”.

A tudomány pedig határozottan hasznát látná, mert minden lelet köztudomásra jutna.

1897-ben létrejött a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelete, amely ki-teljesítette azt az irányító szándékot, amelyet korábban Pulszky Ferencnek, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjeként nem sikerült hatékonyan elvégeznie. A 20. szá-zad elején már közel 80 múzeum működött országszerte. Voltak esetek, amelyek nem nyerték el a Főfelügyelőség támogatását, vagy legalábbis külön feltételeket támasztottak.

Ezeknek az eseteknek a megítélésénél mindig ott volt a gyűjtőterület kérdéséről való felelős gondoskodás is. 1905-ben pl. Hódmezővásárhely folyamodott jelentős összegű

6 Archaeologiai Értesítő II. 1870. 188–189.

7 Hampel 1899. 383.

lamsegélyért néprajzi, művészeti és régiségi tárgyak vásárlásának támogatása érdekében a Főfelügyelőséghez. Wosinsky Mór régészeti felügyelő véleménye alapján válaszoltak a városnak. Wosinsky véleménye szerint „a múzeumalapítási törekvések már olyan mérvet öltenek, hogy azok sokszor veszélyeztetik a környék szép fejlődésnek indult múzeumait, és ilyenkor a Főfelügyelőségnek inkább az életerős múzeumok védelme s nem az azok jövőjét veszélyeztető új múzeumok támogatására kell törekednie.” Vásárhely közvetlen közelében 5 múzeum van. Szentesen, Békéscsabán, Gyulán, Aradon és Szegeden, mégpe-dig „igen szép gyűjteményekkel, részben nagyon lelkes és tevékeny munkaerőkkel.” Az 5 múzeum mellett „egy új városi múzeumra sem kiállítási anyag, sem látogató közönség már nem juthat. Miután e tervezett új múzeum nemcsak… veszélyezteti a környék 5 mú-zeuma jövőjét, amelyre szomorú bizonyítékot éppen a szomszéd Csaba és Gyula versen-gése szolgáltat, nem csak nem ajánlom, hanem veszélyesnek tartom annak támogatását.”

A Főfelügyelőség nagyrészt elfogadva Wosinsky véleményét, „csak akkor hajlandó álla-mi támogatásról biztosítani, ha az kizárólag néprajzi tárgyak gyűjtésére szorítkozik.”⁸ (A hódmezővásárhelyi múzeum persze létrejött, fejlődésnek 1946 után indult, régészeti tára és néprajzi gyűjteménye is jelentős.⁹)

A múzeumok működésének területi elvét a Főfelügyelőség igen nagy határozott-sággal irányította, miközben régészeti téren lehetőséget adott a szomszédos vármegyei múzeumok egymást segítő tevékenységének. Példa erre egy 1908-as eset, amikor a sze-gedi városi múzeum beterjesztette az éves államsegély felhasználásának tervezetét. A ter-vezet felülvizsgálatát végző Pósta Béla régészeti felügyelő kemény véleményt rögzített.

Szerinte kevesebb ásatást tervezzenek területükön a szegediek, helyette inkább az előző évben régészeti továbbképzésen résztvevő „Móra Ferencz könyvtáros úr” a „torontál-megyei tavaly megkezdett ásatást … folytathatná, lehetőleg intenzívus módon.” Pósta különösen felháborodott azon, hogy Torontál megyében a temesvári múzeumot képviselő Orosz Endre kívánt ásatni, hisz ő „nem olyan szakember, aki idegen múzeum területén megbízatásokat vállalhatna. Az államsegély nem arra való, hogy dilettáns turkálók hol itt, hol ott túrják a földet tudományos haszon nélkül.” A temesvári múzeumot pedig fi-gyelmeztessék, hogy a Torontál megyei feltárások során „semmi körülmények között ne csináljon konkurrencziát” a szegedi múzeumnak.¹⁰

Az Erdélyi Nemzeti Múzeum és a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éves jelentései tükrözik a területükön folyó munkát. A Székely Nemzeti Múzeum pl. 1908-as jelentésében beszámolt arról, hogy néprajzi gyűjteményüket 1903 óta 20 udvarhely-megyei, csíkudvarhely-megyei, háromszékmegyei székely községből gyarapították a pásztorkodás, az állattenyésztés, halászat, vadászat, a házberendezés, a fonás-szövés, a népviseletek, a kismesterségek köréből.¹¹

A gyűjtőterületek kiterjedésének kérdése azonban mégsem lehetett ebben az időben teljes nyugvóponton, mert 1911-ben éles vita kerekedett a Főfelügyelőség és a Debreceni Városi Múzeum között.¹² Debrecen Város Múzeuma 1911. december 19-én levelet írt a Főfelügyelőséghez. Örvendezve jelezték, hogy a múzeumi bizottság jóleső örömmel értesült „céltudatos munkájuk” „legteljesebb elismeréséről”. „Ellenben elszomorítóan

8 Magyar Országos Levéltár, K 736. 9. doboz, 256. irat.

9 Balassa M.–Zentai 1996. 117.

10 MOL, K 736. 19. doboz, 41. irat.

11 MOL, K. 736. 20. doboz, 228. irat.

12 MOL, K. 736. 47. doboz, 1138. irat. (1911. XII. 19.)

hat a Múzeumi Bizottságra az a kifogás, amelyet a… főfelügyelőség Bihar- és Szilágy vármegye területéről múzeumi igazgatóságunk által szerzett néhány régiség miatt emelt, arra figyelmeztetvén múzeumunkat, hogy csak saját gyűjtőkörébe tartozó vidék történelmi emlékeit igyekezzék gyűjteni.”

A Múzeumi Bizottság a város tanácsa egyetértésével tiltakozott a Főfelügyelőség korlátozó felszólítása ellen. Indoklásukban kifejtették, hogy a múzeum szervezéséről és igazgatásáról szóló, „a Főfelügyelőség által is felülvizsgált, felsőbb jóváhagyást nyert szabályrendeletnek a múzeum célját meghatározó 3. §-ával (B.d. pont) egyáltalában nem ellenkezik, sőt abból folyik, hogy Debrecen város és Hajdú vármegye területén kívül származó régiségeket is gyűjtsünk. Ezen szakasz ugyanis így hangzik: „ Érem és régi-ségtárát tovább gyarapítja (ti. a múzeum), első sorban Debrecen város, második sorban a várossal szorosabb kulturális, közigazgatási, gazdasági kapcsolatban élt, illetőleg élő közelebbi vidék, tehát főként Hajdúvármegye múltjára vonatkozó emlékekkel.

A Debrecenhez kulturális és gazdasági kötelékekkel fűzött vidék határa hol van, meddig terjed? – azt nehéz fixirozni, de hogy nem szorítkozik a vármegyék egyik legki-sebbjének, Hajdúvármegyének területére: kétségtelen és el nem vitatható. Múzeumunk céljainak kitűzésénél Debrecen város elsőrangú, közművelődési, ipari, kereskedelmi je-lentősége, fényes múltja és nagy nemzeti hivatása lebegett szemünk előtt. Hogy szerény kis vidéki múzeumnál különbnek, feladatát ezénél magasabbnak szántuk: azt már címé-vel is kifejezni akartuk. Mert elfogadott címe: „Debrecen sz. kir. város Múzeuma” tágabb fogalmat fejez ki, mintha „Debreceni városi múzeumnak” neveztük volna el.

Az ősi kollegiumnak egyetemmé fejlesztése, ami most már bizonyos, eggyel erő-sebb indok amellett, hogy múzeumunk ne soroztassék egy kalap alá a tiszafüredi, kiskun-halasi, nagybányai, vagy más hasonló kisebb vidéki és vármegyei múzeummal. Ebből következik, hogy lehetőleg minél nagyobb gyűjtőterületre tarthat igényt. Legalábbis azon határokon belől, ameddig szabályrendeletünk idézett szakasza értelmében Debrecen leg-közelebbi érdekköre terjed.

Úgy gondoljuk, hogy Debrecen határával és Hajdúvármegyével különösen dél és észak felől közvetlenül és közvetve szomszédos községek bátran mind ide számíthatók.

Elismerjük, hogy a Szilágyságot csupán közgazdasági érdek szálai fűzik többé-kevésbé Debrecenhez. Ezt a vidéket tehát nem is kívánjuk gyűjtőkörünkbe bevonni.

Ami az onnan tavaly megvásárolt, összehasonlító anyagul alkalmas praehistorikus tár-gyakat illeti, azok megszerzéséhez múzeumigazgatónk előlegesen kikérte és megkapta a

… Főfelügyelőség beleegyezését. Sőt ugyanonnan nekünk felajánlott nagy bronz kincs erőnket meghaladó megvásárlásához a Főfelügyelőség szíves volt anyagi támogatást is ígérni.

Méltóztassék az elmondottakat múzeumigazgatóságunk eljárása igazolásául elfogadni s megengedni, hogy régiségtárunkat a szabályrendeletben körülírott gyűjtőterületről ezután is gyarapíthassuk, annyival is inkább, mert e terület beleesik néprajzi gyűjtőterületünkbe, amelyet számunkra dr. Semayer Vilibáld orsz. felügyelő úr Debrecenben, az ő jelenléte mellett 1906. ápr. 8-án tartott értekezleten szóbelileg kijelölt s ami ellen még eddig kifo-gás nem emeltetett.”¹³

A Főfelügyelőség Pósta Béla véleményezése alapján válaszolta meg a debreceni múzeum felszólalását. „Mikor a főfelügyelőség a kifogást, hogy a debreceni múzeum az

13 MOL, K. 736. 47. doboz. 1138. irat.

ő gyűjtőterületét átlépve más múzeumok gyűjtőterületére ment, megtette – egészen vilá-gosan szólott és egyáltalán nem ignorálta a debreceni múzeum szabályrendelete 3. §-nak idevonatkozó pontjait. Semmi kifogása nincs a főfelügyelőségnek az ellen, ha a debre-ceni múzeum olyan szomszédos területeken gyűjt, amelyek eddig már meglevő múze-um gyűjtőterületéhez nem tartoznak. Mert ott tényleg szükséges munkát végez egyrészt, másrészt nem vonja a rendelkezésére álló erőt a saját maga gyűjtőterületétől. Miután azonban Bihar vármegye területén van nyilvános múzeum, itt nem vár teendő a debreceni múzeumra, kivéve azt az egyetlen esetet, ha erre a nagyváradi múzeum felkéri, vagy a gyűjtőterületéről származó leletet meg nem vásárolja, mert különben se vége, se hossza nem lesz a hatásköri túllépéseknek. Épen így áll a dolog Szilágy vármegye területére vonatkozólag is, amely vett értesülésünk szerint kifejezetten és önként csatlakozott az erdélyi múzeumhoz s ennek ásatásokra rendes segélyt is szavazott meg.

Miután a múzeumok egyik hivatása az, hogy egymást kölcsönös szeretettel támo-gassák, a Főfelügyelőségnek álláspontja ez elv alapján a vidéki múzeumok tekintetében többszörösen kifejezést nyert. Vannak múzeumok, amelyek egy város, vannak, amelyek egy vármegye és vannak, amelyek egy országrész területére kiterjedési joggal bírhatnak.

Valamennyi fölött áll a M. Nemzeti Múzeum azzal, hogy az elővásárlás joga őt illeti meg első sorban, s hogy ennek gyűjtőterülete az egész ország, sőt ugyanolyan joggal, mint bármely más vezető múzeumnak, az egész világ.

Ha tehát most, amikor Debrecen sz. kir. Város tudományegyetemet nyer, ezzel kap-csolatban a debreceni múzeumnak és egyetemnek hatásköre is tisztáztatik, a gyűjtőterü-let kiterjesztésének ügyével Országos Főfelügyelőségünk készséggel fog foglalkozni, de ezt megelőzőleg időszerűnek látjuk a debreceni ref. Főiskola gyűjteményeinek a városi múzeummal való egyesítése ügyét … mert feltétlenül kívánatos, hogy a főiskola régiség-tárának egyrészt a múzeumhoz, másrészt az egyetemhez való jövőbeli viszonya mielőbb tisztáztassék. Az u.i. egészen természetes, hogy az egyetemen az érem- és régiségtár előbb vagy utóbb szóhoz jut Debrecenben is és az egyetem rendszeres archaeologiai oktatást indít meg a megfelelő segédeszközök igénybevételével, melyek között a városi múzeum régiséggyűjteményére nevezetes feladat vár. Viszont a városi múzeum fejlődése szem-pontjából igen örvendetes kilátást nyújt annak a reménye, hogy a múzeum régiségtárának ügyét, legalább a főirányítás tekintetében, egy archaeologiae professor fogja intézni. Ez azonban még a jövő dolga, amelyet meg kell alapozni.

A múltra nézve azonban … a debreceni múzeumnak gyűjtőterületéhez semmi esetre sem tartozhatik Hajdú megyén kívül más olyan terület – ha mindjárt szomszédos is – amely más múzeum gyűjtőterületén fekszik.”¹⁴

A természetrajzi gyűjtemények esetén nem vették szigorúan a többi muzeológiai területre pedig jellemző gyűjtőterületi határt. Jellemzően fogalmaz pl. Horváth Géza, a természettudományi terület országos felügyelője akkor, amikor jelentést tett 1916-ban aradi ellenőrző útjától. Kifejtette, hogy „a VKM (Vallási- és Közoktatási Minisztérium) rendelete szerint teljes múzeummá kell fejleszteni, így természetrajzi gyűjteménnyel is rendelkeznie kell.” A működés területére nézve azonban Horváth kötelezte az aradi mú-zeum vezetőjét, hogy „gyűjtése csak Arad vármegyére, legfeljebb a szomszéd várme-gyékre kell szorítkozniok.”¹⁵ Hasonlóan nyilatkozik a Főfelügyelőség a pozsonyi orvos- és

14 Fraknói Vilmos kiadmányozta 1912. február 3-án.

15 MOL. K 736. 66. doboz, 624. irat. 1916. VII. 29.

természettudományi egyesület múzeumának gyűjtési kérdésében is. Az egyesület érte-sítése szerint gyűjtötte a város és környéke faunáját, flóráját, ásványtani és geológiai emlékeit. „De ha múzeumunk tökéletesítésén dolgozva az államsegélyt olyan állatok, illetve anyagok beszerzésére akarjuk felhasználni, melyek pl. mint a páviánok, hangyák az ismeretkörök terjesztését czélozzák, úgy nagyon kérjük a … főfelügyelőséget, hogy ebben bennünket ne méltóztassanak gátolni…” Horváth Géza, a szakterület referense felháborodva jegyezte meg, hogy „ha az egyesület a múzeumát az egész földkerekség állatvilágára óhajtja kiterjeszteni, azt saját autonóm hatáskörben megteheti, de csak saját jövedelmeinek felhasználásával.” A Főfelügyelőség levele azonban megengedőbb, s vá-laszuk szerint, ha már az egzotikus tárgyat megvásárolták, kivételesen eltérnek az elvtől, de „az államsegély kizárólag csak hazai, illetőleg elsősorban Pozsony megyei és kör-nyékbeli természetrajzi tárgyak beszerzésére” fordítható.¹⁶

A későbbiekben törvények, ill. törvényerejű jogszabályok és minisztériumi ren-deletek szabályozták a múzeumok gyűjtőterületét. Az országgyűlés 1922. évi XIX.

törvénycikke, mely az Országos Magyar Gyűjteményegyetem önkormányzatáról és sze-mélyzetükről rendelkezik, 3. §-ában a Tanács hatáskörébe utal több kérdést. Köztük az 5.

pontban döntési jogosítványt ad a múzeumok gyűjtési körét és gyűjtési területét illetően.

Feladatuk „az intézetek gyűjtési körének megállapítása és tisztázása által biztosítani azok zavartalan, harmonikus együttműködését; gondoskodnak róla, hogy a … múzeális anyag a megállapított gyűjtési szempontoknak megfelelő helyére kerüljön. A gyűjtési terület megállapításának és az anyag áthelyezésének kérdésében hozott határozatot a határozat keltétől számított tíz éven belül csak mindkét érdekelt intézet első tisztviselőjének együt-tes kívánságára lehet újra tárgyalás alá venni.”¹⁷ Az 1929. évi XI. törvénycikk, amely

„a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről” szól, kizáró-lag a régészet kérdésében fogalmaz meg „gyűjtőterületet”. Kimondja ugyanis, hogy „a Magyar Nemzeti Múzeumnak az ország egész területén, Budapest székesfőváros mú-zeumainak a főváros egész területén, a többi közgyűjteménynek az (Országos Magyar Gyűjteményegyetem) Tanácsa által szabályrendeletben megállapított helyi körzeten be-lül” van joguk ásatásokat végezni.¹⁸ Az 1934. évi VIII. törvénycikk, valamint az 1949 évi 13. törvényerejű rendelet nem tért ki a gyűjtőterületek kérdésére.

Később, az 1963. évi 9. számú törvényerejű rendelet 5. §-a foglalkozott e fontos kérdéssel. Az országos múzeumokra nézve rögzíti a jogszabály, hogy „sajátos gyűjtési kö-rükben kimagasló, országos érdekű, területileg teljességre törekvő muzeális gyűjteményt”

gyarapítanak és gondoznak.¹⁹ A megyei múzeumok, tájmúzeumok és helytörténeti múze-umok egy-egy meghatározott területre (megyére), illetőleg tájegységre vonatkozó mu-zeális anyag gyűjtésével, feldolgozásával és ismertetésével foglalkoznak.²⁰ Pontosította és kiegészítette e törvényerejű rendeletet a művelődésügyi miniszter 2/1965. (I. 8.) MM számú rendelete,²¹ s a múzeumok e jogszabályok alapján kapták meg a változó nevű kul-turális minisztériumtól működési engedélyüket, amelyben a minisztérium a gyűjtőkört és a gyűjtőterületet mindig konkrétan meghatározta. Ugyancsak a miniszter engedélyéhez

16 MOL. K 736. 26. doboz, 898. irat. 1908. XI. 9.

17 A magyar Országgyűlés 1922. évi XIX. törvénycikke.

18 A magyar Országgyűlés 1929. évi XI törvénycikk 19. §-a.

19 Kovács 1971. 16., Hámori 1984. 5.

20 Kovács 1971. 35.

21 Kovács 1971. 25–64.

köti az 1997. évi CXL. számú törvény 39. §-a muzeális intézmény alapítását, gyűjtőkörét és gyűjtőterületét. További §-ok (43, 44, 45/A, 46. §) szabják meg az országos múzeu-mok feladatát: „…egy vagy több alaptudományra támaszkodó, szakterületén kiemelkedő jelentőségű, művelődéstörténeti, tudományos teljességre törekvő gyűjteményt gondoz;

gyűjtőterülete – a Budapesti Történeti Múzeum kivételével – az egész országra kiterjed.”

Hasonlóan fogalmaz a törvény az országos szakmúzeumok esetén, míg a megyei múze-umokról rögzíti, hogy „gyűjtőterülete az adott megye és az abban található megyei jogú város közigazgatási területe”. A területi múzeumok „egy…esetleg több önkormányzat területére kiterjedő gyűjtőterülettel” rendelkeznek, a tematikus múzeumok pedig muzeo-lógiai szakterületük szerint „országos vagy korlátozott gyűjtőterülettel”.²² A 2001. évi

In document Néprajz – muzeológia (Pldal 128-136)