Néprajz – muzeológia

Néprajz – muzeológia

Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves

Viga Gyula tiszteletére

Szerkesztette:

T

A

A szerkesztő munkatársai:

G

É

–v

i

Miskolc, 2012

Lektorálás:

M^iskolci E^GyETEM BTk TörTÉnETTudoMányi i^nTÉzETE

BonA GáBor, csíki TAMás, GyulAi ÉvA, kEcskÉs JudiT, nÉMETh GyörGyi, TóTh árpád, TóTh zolTán, vArGánÉ BAloGh JudiT, vErEs lászló

Technikai szerkesztő:

FEkETÉnÉ Bíró EdiT

Borító:

F^EkETE r^óBErT A címlapon:

Korsó (1862. Sárospatak, Zemplén megye, HOMN 53.292.1.);

Címeres butykos (19. sz. vége, Pásztó, Heves megye HOMN 53.31.1.);

Butykos felirattal (1903. Mezőkeresztes, Borsod megye, HOMN 53.5.1.); Faragással díszített csigacsináló (1950. Készítés és használat helye ismeretlen, magántulajdon)

A borító tárgyfotói kulcsár GÉzA felvételei.

A hátsó borítón Korniss Dezső szitanyomata látható.

Köszönjük Korniss Gábornak a közlés lehetőségét.

A portré Fejér ernő felvétele (2012)

A kötet megjelenését támogatta:

NKA Múzeumi Kollégiuma, Éva Alapítvány,

Tudomány Támogatásáért Északkelet-Magyarországon Alapítvány, Kapitális Nyomdaipari Kft.

ISBN 978–963–9271–94–4

© Szerzők, fordítók és szerkesztők, 2012

Kiadja a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság és a Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézet

Felelős kiadó: puszTAi TAMás–GyulAi ÉvA

Készült a k^ApiTális Kft. nyomdaüzemében, Debrecen Felelős vezető: kApusi JózsEF

A 60 éves Viga Gyula köszöntése

Bármily meglepő, 2012. május 14-én már Viga Gyula is a 60. születésnapját ünnepli.

Meglehet ez az életrajzi tény csupán az idősebb pályatársat lepi meg, aki rendre alábecsüli hajdani tanítványainak, egykori pártfogoltjainak, fiatalabb pályatársainak életkorát és elcsodálkozik, amikor annak egyetemista leányáról, diplomázó fiáról, házasságot kötő gyermekeiről vagy netán már unokáiról értesül. Így vagyunk ezzel akkor is, ha fiatalabb barátunk, pályatársunk szakmai sikereit, kutatási, oktatási eredményeit nagyra értékeljük és kerek évfordulójának megünnepléséhez örömmel csatlakozunk. Hozzá kell szoknunk, hogy abba az életkorba érkeztünk, amikor már nem csupán a nálunk korosabb barátaink, hanem – azok fogytával – már a nálunk fiatalabb, ám sikeres pályaívet befutó társaink köszöntésére is alkalmassá váltunk.

Viga Gyula évtizedek óta egyike a magyar néprajztudomány legaktívabb, legered- ményesebb művelőinek, vezető muzeológusainak, tevékeny szerkesztőinek, egyetemi oktatóinak, akinek a nevét, a munkásságát a rokontudományok berkeiben is sokan is- merik. Eredetileg archeológusnak készült, minthogy kora ifjúsága idején (az 1970-es években) különösen nagy hatással volt rá László Gyula imponáló munkássága. Felsőfokú tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, történelem–földrajz sza- kon kezdte el, de másodéves korától már történelem–néprajz szakon folytatta és fejezte be. Fügedi Márta, Lukács László, Veres László, Niedermüller Péter, Barna Gábor, Kunt Ernő és mások társaságában tagja lett annak az ambiciózus és jó képességű csapatnak, amelyet az előttük járó „debreceniek” – némi éllel – „Gunda-óvoda” néven emlegettek.

Gunda Béla mellett Ujváry Zoltán és Szabadfalvi József tanította őket a néprajz szakon.

A terepmunka, a néprajzi adatgyűjtés (fényképezés, építészeti felmérés) rejtelmeibe fő- ként Dám László tanársegéd úr vezette be őket. Viga Gyula szakdolgozata a Dél-Nyírség gazdálkodásának és településformáinak összefüggéseit vizsgálta. Első publikációi között megtaláljuk a Stúdium, a Szabolcs-Szatmári Szemle és a Nyírlugosról 1977-ben kiadott néprajzi tanulmánygyűjtemény lapjain ennek a vizsgálódásnak a fontosabb eredményeit.

Egyetemi diplomáját 1976-ban kapta meg, de már V. éves hallgatóként a miskolci Herman Ottó Múzeum alkalmazásába került, ahol azokban az években, még Szabadfalvi József igazgatósága kezdetén kialakult az etnográfus és történész muzeológusok kiváló csapata (Bodó Sándor, Dobrossy István, Fügedi Márta, Veres László, Viga Gyula, Kunt Ernő). Az intézményi munkamegosztás úgy kívánta, hogy az etnográfus segédmuzeoló- gusból néhány évvel később muzeológus és tudományos titkár, aztán a Néprajzi osztály vezetője lett. Szabadfalvi József nyugdíjba vonulása után, 1995-ben a megyei múzeumi szervezet igazgatóhelyettesévé nevezték ki, és – egy rövid megszakítástól eltekintve, az utóbbi két esztendőben pedig sűrű adminisztratív változások közepette – máig betölti ezt a hivatalát.

A pálya kezdetén, Szabadfalvi József és Bodó Sándor hatásának is köszönhetően, az új kutatási témát kereső Viga Gyula figyelme a népi állattartás felé fordult és a kö- vetkező években már a Galyaság, meg az Aggteleki-karszt kecsketartásáról jelentek meg adatközlő írásai. A magyar állattartásnak erről az addig elhanyagolt, marginálisnak tekintett ágazatáról írta bölcsészdoktori értekezését, amit 1981-ben Népi kecsketartás

Magyarországon címen ki is adtak a Borsodi kismonográfiák sorozatában. Recenzense már akkor megállapította, hogy ez a tanulmány az első nagyobb lélegzetű összefoglalás a magyar kecsketartás néprajzáról. Egyik-másik feltevése ugyan, mint pl. az ugor kori ősnép kecsketartása, túl merésznek hatott, de azt a kritika sem vitatta, hogy a magyarság a kecsketartás ismeretével érkezett a Kárpát-medencébe. Erről tanúskodik kecske és olló szavunk bolgár-török eredete is (Ethnographia 1982. 487–488). Ehhez a tárgykörhöz nap- jainkig vissza-visszatér, hol a Tiszazugban, hol Görögországban, egyszer a kecske-pász- torlás, mint turisztikai szimbólum, másszor a hazai sajtfélék ismertetése kapcsán.

Pályakezdése óta foglalkoztatják a tárgykultúra nem szokványos, a múzeumok gyűjteményeiben is hiányosan képviselt, kevés figyelemre méltatott darabjai. Miniatűr tanulmányok sorozatát közölte olyan tárgyakról, mint a „fekete szék”, pellengér, kaloda, tűzikutya, asztalágy, ládaágy, padágy, a gönci kólya, meg a „debreceni” faragószék, jankó- fűrész és fajankó, káposztagyalu, a csigacsináló táblácskák és a csigacsinálás módjai, eszközei, a vajdíszítés eszközei, népi sírkövek és díszítményeik stb. Ezek a tárgytanul- mányok akkor is hasznosak, ha csupán leíró, dokumentáló jellegűek. Még inkább, ha elterjedtségükről, történetükről is megbízható információkkal szolgálnak.

A miskolci Herman Ottó Múzeum (tevőlegesen Kunt Ernő és Viga Gyula) 1979-ben szervezte meg Répáshután azt a kollektív terepmunkát, aminek eredménye egy magyar és szlovák nyelven is kiadott, emlékezetes tanulmánykötet lett. Onnan datálható Viga Gyula újabb, szintén évtizedekre meghatározó tárgyválasztása, amit leginkább az áru- csere, a vándormunka és a tájak közötti munkamegosztás címszavakkal írhatunk le. Első publikációját ebben a tárgykörben a répáshutai adatgyűjtés alapozta meg (A Bükk hegy- ség szlovák meszeseinek kereskedő útjai az Alföldre. Ethnographia 1980). Onnan tovább- lépve tanulmányozta a Bükkalja kőbányászatának, kőfaragásának emlékeit, miközben felfigyelt a kistájon jellegzetes gyümölcstermesztésre, lakóinak a gyümölccsel folytatott kereskedelmére is. Mindkét témáról egy-egy kismonográfiát publikált gyors egymásután- ban, majd rövidesen egy nagyobb összefoglalásig jutott el, amit akkor kandidátusi érteke- zésnek szánt (Árucsere és migráció Észak-Magyarországon címen jelent meg 1990-ben).

Visszatekintve is érdemes rögzíteni, hogy az a kötet mindenben megfelelt a kandidátusi követelményeknek. Említést érdemel, hogy Viga Gyula későbbi pályaszakaszain vissza- visszatért mind a kőbányászat, mind a gyümölcstermesztés és gyümölcskereskedelem témájához.

Az 1990-es évek elején újabb néprajzi táj, a Bodrogköz felé fordult. 1991-ben szlo- vákiai kollégák kezdeményezésére kezdte el kutatni Felső-Bodrogköz Szlovákiához tar- tozó magyar falvainak hagyományos kultúráját.

Eredményeinek első nagyobb összefoglalásaként jelent meg Hármas határon, Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról szóló kötete (Miskolc, 1996). Az utóbbi két évtizedben még néhány kötete és közel félszáz közleménye jelent meg bodrog- közi kutatásainak eredményeként, melyek közül kiemelendő a Pécsi Tudományegyetemen megvédett PhD értekezése (A bodrogközi kultúra és társadalom változása a 19–20. szá- zadban. Budapest, 2008). Bodrogközi, Bükk-vidéki, felföldi témákhoz kapcsolódó pub- likációinak zöme az árucsere, a vándormunka, a tájak közti munkamegosztás, illetve a tájalakítás, tájépítés, a néprajz, a történeti földrajz és kulturális ökológia közös kérdé- sei köré csoportosul. Ennek a kérdéskörnek a történeti megközelítését segítik elő azok

az archivális források is, amelyeket korán elhunyt szlavista tudóstársával, Udvari Istvánnal együtt értelmezett és publikált. Részint ennek a gyümölcsöző kooperációnak köszönhetjük azokat a kutatástörténeti, tudománytörténeti közleményeket is, amelyek Sztripszky Hiador néprajzi munkásságát világítják meg.

Ebben a rövid köszöntőben hézagosan sem tekinthető át a jelentékeny kutatói pálya publikációs teljesítményének minden fontos ága. Alaposabban megvizsgálták az MTA illetékes bizottságai, referensei, amikor az MTA doktora címre pályázó Viga Gyula tu- dományos habitusát és A tájak közötti gazdasági kapcsolatok néprajza. A Felföld népei- nek gazdasági kapcsolatai a 18–20. században címen benyújtott értekezését elbírálták s számára a doktori címet odaítélték. Ennek a művének jelentős új eredménye a felföldi vármegyék 18–19. századi áruforgalmát, gazdasági kapcsolatrendszerét hitelesen meg- világító megyei, falusi bevallások (investigatio) feltárása, gondos elemzése. Ebből az 1770–1772-es években keletkezett forráscsoportból nem csupán a táji munkamegosztás, a Magas-Felföld kismedencéinek gazdasági szakosodása, a Felföld déli alrégiójának vá- sárvárosi övezete kap új megvilágítást, de a tárgyalt megyék és kistérségek társadalmának tagozódása, a lakosság megélhetésének alapja, gazdasági tevékenységének szerkezete is tényszerűen megragadhatóvá válik. Értékes eredménye az áruszállítás hagyományos ága- zatainak, útvonalainak, jármű- és eszközkészletének lényeglátó összefoglalása. Viga a már Bél Mátyás vármegye-leírásaiban is emlegetett észak-magyarországi fuvaros réteg- nek a Felföld és az Alföld közötti árucserében betöltött szerepével értekezését megelőző- en több korábbi (1989, 1991. évi) közleményében foglalkozott.

Hosszan lehetne méltatni szerkesztő tevékenységét, hiszen publikációs jegy- zékében tetemes helyet foglalnak el az általa és a közreműködésével szerkesztett múze- umi kiadványok sorozatai. A miskolci Herman Ottó Múzeum tudományos műhelyként, kutatóhelyként történt elismerését – az ott dolgozó kollégák tudományos közleményei, könyvei, fokozatai mellett – főként a múzeum eredményes kiadói tevékenysége alapozta meg. Ebben a kiadói, szerkesztői, kutatásszervezői munkában Viga Gyula aktivitása nél- külözhetetlennek bizonyult. Ezúttal mégsem a miskolci kiadványok, periodikák szerkesz- tését emelem ki, hanem a Magyar Múzeumi Arcképcsarnok hiánypótló életrajzi lexikonát, aminek – Bodó Sándor mellett – egyik főszerkesztője volt.

Számos fontos posztot töltött/tölt be a régió, a MAB tudományos testületeiben, a néprajz tudományos szervezeteiben, testületeiben, a TIT és a Györffy István Néprajzi Egyesület köreiben és a tágan vett muzeológus szakmát képviselő intézményekben (Pulszky Társaság, NKA Múzeumi Kollégiuma). Tudományos közéleti szerepvállalása, fáradhatatlan szervező tevékenysége széles körben hasznosnak, eredményesnek bizo- nyult. Munkásságát a Magyar Néprajzi Társaság Jankó János díjjal, majd Györffy István éremmel ismerte el. Elnyerte a közgyűjteményi terület rangos kitüntetéseit, a Móra Ferenc díjat és a Széchenyi Ferenc díjat is.

Csonka lenne ez a vázlatos pályarajz, ha nem említenénk bekapcsolódását az egye- temi oktatásba. A miskolci bölcsészkaron a kar szervezésének kezdeteitől, 1991-től vesz részt az oktató munkában. 1994-ben másodállású munkatársként kezdődött folyamatos foglalkoztatása az akkor szerveződő Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszéken.

Habilitációját követően, 2006-ban nevezték ki egyetemi docenssé. Az MTA Doktora cím megszerzése után, 2012. februárjában vehette át egyetemi tanári kinevezését. Az előző

évtizedben több szemeszteren át óraadó tanárként oktatott a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékén, vendégelőadó volt az ELTE Néprajzi Intézetében, többször előadott a Sellye János Egyetem (Komárom) és a kolozsvári Babeş – Bolyai Egyetem néprajzi érdeklődésű hallgatóinak is.

Az itt felvázolt pályakép és méltatás – reményem szerint – megerősíti az elöljáró- ban mondottakat. A most 60. születésnapjához érkezett Viga Gyulában tudományszakunk és a múzeumi szakterületek fáradhatatlan munkását, invenciózus, sikeres kutatóját tisztel- hetjük. Magam is nagyrabecsüléssel köszöntöm és folytatásra biztatom. Kívánom, hogy legyen ereje, kedve, lehetősége további kutatási (szerkesztési, kiadási) terveinek megva- lósításához.

Isten éltesse és gondoljon néha Seneca intelmére: Vita si uti scias, longa est.

Paládi-Kovács Attila

Etnográfia, etnológia és az antropológiai perspektíva – fogalmak egy tudomány

születésekor

S

M

Az etnosszal, néppel foglalkozó tudományok elnevezéseinek megszületéséről és ezzel intézményesülésének kezdetéről az utolsó áttekintés magyarul Julian Bromlej könyvében található, amely oroszul 1973-ban jelent meg. Ebben az etnográfia fogalom bevezetését a 18. század végére, pontosan 1775-re teszi, hivatkozva Fischer 1970-ben közölt tanulmányára, az etnológiáét pedig a 19. század elejére.¹ A magyar néprajz tör- ténetét tárgyaló átfogó munkák szerzői, Sozán Mihály és Kósa László, ugyan utalnak a magyar néprajz kialakulásának eszmetörténeti hátterére, de nem tekintették feladatuknak ennek a problémakörnek a tárgyalását,² Paládi-Kovács Attila pedig, aki a Magyar Néprajz bevezető kötetében felvázolta tudományunk fogalmi kereteit, éppen az elnevezések meg- jelenése tekintetében még Tálasi István 1947-es vélekedését ismétli meg, mely szerint az etnográfia 1791-ben tűnik fel, az etnológia pedig a 19. század első felében válik önálló tudománnyá.³ Korábban már jeleztem a Magyar Nagylexikon számára írott címszavak- ban és a magyar társadalomnéprajzról írott áttekintésemben, hogy a Bromlej által meg- adottaknál régebbi időpontok merültek fel⁴ és tudományunk gyökerei a felvilágosodás eszmevilágában keresendők.⁵ Azóta azonban megismertem tudománytörténeti kutatások eredményeit, amelyek mind az időpontokat, mind a helyszíneket illetően újdonsággal szolgáltak, s tudom, hogy az általam megadottak is tarthatatlan állítások. Ráadásul akad fejlemény, amely még Magyarországgal is kapcsolatba hozható.

Időszerű ezért rövid áttekintést adni azokról az előrelépésekről, amelyeket a kutatás 1970 óta tett tudományunk önálló névvel megjelenésének időpontjára és körülményeire vonatkozóan annak tudatában, hogy a terminológia csupán azt jelzi, hogy „..bizonyos tudósokban, bizonyos időpontban kialakult valamely kutatási terület önállóságának és a módszerbeli problémák sajátos voltának a tudata…”,⁶ ám azt megelőzte a kutatási terület felderítése és követte annak kidolgozása.

Az 1970-es időpont azért kínálkozik jó kiindulópontnak, mert abban az évben pub- likálta Hans Fischer már említett terminológiai tanulmányát, amely több, korábbi téves adat kiigazítása mellett felhívta a figyelmet a Göttingeni Egyetemen kidolgozott elképze- lések és általában az észak–német térség jelentőségére az etnikai tudományok kialakulása

1 Bromlej 1976. 229–230.

2 Sozan 1977., Kósa 2001.

3 Paládi-Kovács 2011. 39., Tálasi pedig Katona Lajosra támaszkodott, aki megadta a felhasznált német forrást (Katona 1890. 75., Tálasi 1947. 51.).

4 Sárkány 1998., Sárkány 2000a. 29.

5 Sárkány 2000b. 10.

6 Bitterli 1982. 400.

szempontjából. Ezzel olyan lökést adott a további tájékozódásnak, amelynek eredmé- nyeként átírhatóvá vált tudományunk története, jóllehet sem az általa adott időpontok, sem a térség nem bizonyult helytállónak. Egy emberöltő alatt kutatók sora járult hozzá részletek tisztázásához, mígnem azután, döntően Han Vermeulennek köszönhetően, mára összeállni látszanak azok a folyamatok, amelyek tudományunk egymástól eltérő kikristá- lyosodási formáira vezettek.⁸

Kezdjük az etnográfiával. A göttingeni iránymutatást követve Julius Stagl hívta fel a figyelmet August Ludwig Schlözer elgondolására a „néprajzként” fordítható tudo- mányterület kialakítására egy Universal-Historie, azaz egyetemes történelem keretében, amelyre a Völkerkunde és az Ethnographie fogalmakat használta 1772-ben (Vorstellung seiner Universal-Historie. Göttingen – Gotha, 1772. J. Ch. Dieterich).⁹ Schlözer azon- ban élt ezekkel a fogalmakkal a finnugrisztika és az őstörténet művelői számára ismerős Allgemeine Nordische Geschichte-jében már 1771-ben is,¹⁰ s bár a nagytekintélyű professzor szerepe a fogalom elterjesztésében aligha vitatható, a fogalom mégsem tőle származik, hanem egy nördlingeni gimnáziumi tanártól, Johannes Friedrich Schöpperlintől, aki lati- nul írta meg Svábföld történetét 1767-ben, és ebben a műben használta az ethnographia fogalmát – szembeállítva a geográfiával – a népmozgások szerepére utalva Svábföld ős- történetében (Prolusio scholastica qua Sueviae veteris per temporum periodos descriptae primae lineae, ad supplendum Speneri notitiam Germaniae. Nördlingen, 1767. K. G.

Beck). A neologizmus német ethnographie változatát pedig Albert Friedrich Thilo írta le Schöpperlin könyvéről írott ismertetésében ugyanabban az évben.¹¹ Thilo Schöpperlin kollégája és tanára volt. Thilo anyja Schlözer lány volt, a nagyhírű professzor rokona.

Mindhárman tagjai voltak a göttingeni Historisches Institutnak, amelyet Schlözer tanár- társa, Johann Christoph Gatterer alapított, azaz nem zárható ki, hogy közöttük lezajlott eszmecsere arra a tárgykörre vonatkozóan, amelyre az etnográfia fogalma megszületett.¹² Erre enged következtetni Vermeulen 1996 óta kiteljesedett kutatása, amely az etnográfia és a minden jel szerint valóban Schlözer által kreált Völkerkunde elnevezés¹³ előzményét derítette ki Szentpéterváron és Schlözer lehetséges közvetítő szerepét nagymértékben valószínűsíti.

A helyszínben voltaképpen nincs semmi meglepő, hiszen I. Péter volt az, aki ál- lamtudományi stúdiumokat éppen német egyetemi városokban (többek között Halléban)

7 Fischer, 1970. Bromlej, mint említettem, hivatkozik Fischer művére, ám azt láthatólag csak részle- gesen aknázta ki (Bromlej 1976. 230.).

8 Vermeulen publikált doktori disszertációban foglalta össze kutatásait (Vermeulen 2008b), amely azonban nehezen hozzáférhető, ezért igyekszem korábban megjelent, könnyebben elérhető munkáira hivatkozni, bár állításainak nem mindig legkorábbi megfogalmazására. Itt mondok köszönetet mind neki, aki elgondolásait megosztotta velem, mind a Max Planck Institute for Social Anthropology vezetésének, amely intézmény ven- dégszeretetét élvezve szóban folytathattuk levelezésben megkezdett eszmecserénket – és dolgozhattam ki ezt a tanulmányt.

9 Stagl (1974. 75.) művére támaszkodva írtam az etnográfia 1772-es fogalmi születéséről (Sárkány 1998., Sárkány 2000a. 29.), ma már tudom, hogy tévesen.

10 Vermeulen 1995. 42.

11 Magát az ethnographia fogalmat Schöpperlin említett művében Klaus Schmidt, a göttingeni Akademie der Wissenschaftenben található Zeitschriften Index vezetője lelte meg (Vermeulen 2008a. 216.

Vermeulen 2008b. 201.), ám ennek jelentőségét felismerve Vermeulen közölte többször a tényt (Vermeulen 1996. 11–12., Vermeulen 2006. 127.) és tőle átvéve mások is, pl. Stagl 1998. 522.

12 Vermeulen 2008a. 217., Vermeulen 2008b. 203–204.

13 Vermeulen 1995. 43., Vermeulen 2006. 129.

megismerve kezdeményezte a Cári Birodalom távoli térségeinek és az ott élő népeknek, azok nyelvének a leírását, ezzel ilyen érdeklődésű tudós elmék kivételes koncentrációját híva életre, tekintet nélkül származásukra, bár többségük orosz és német volt. A gyarma- tosítás igényeinek a Föld és népei megismerésében játszott óriási jelentőségét és ebben az orosz állam úttörő szerepét már Tagányi Károly is felismerte¹⁴ és ezzel kijelölte a tudo- mánytörténeti vizsgálódások egyik lehetséges irányát. Tokarjev pedig, az orosz etnográfia történetét feldolgozó művében részletesen tárgyalja a fontos munkákat: a misszionárius Grigorij Novickij osztjákokról írott monográfiájával kezdve a sort (Kratkie opiszanie o narode osztjatszkom, 1715.),¹⁵ majd Daniel Gottlieb Messerschmidt utazásával folytatva, kitérve a kérdések sokaságára, amelyet ebben a körben ténykedő tudósok vetettek fel a népek alapos megismerését illetően, különösen kiemelve Vaszilij Tatiscsev jelentősé- gét ebből a szempontból, akit „az orosz történeti etnográfia atyjának nevez”¹⁶ – jóllehet Tatiscsev nem használta az etnográfia a szót. Az inkább a német, dán és svéd kutatók mun- káira összpontosító, de az orosz kutatókkal való kooperációt hangsúlyozó Han Vermeulen ezeknek a kutatásoknak az anyagait áttekintve bukkant rá a Völkerbeschreibung fogalom- ra a Szibéria kutató és a Szentpétervári Tudományos Akadémia tagja, Gerhard Friedrich Müller terjedelmes instrukciójában, amelyet „Szibéria földrajzi és történeti leírására”

nézve adott utódjának, Johann Eberhard Fischernek 1740-ben. Ennek hatodik, utolsó részében merül fel a fogalom, amelyben 923 pontban foglalta össze Müller a leírandó jelen- ségeket, zárómondataival nemcsak az egyes népek szokásainak és hagyományainak rögzí- tésére, hanem – éljenek bár különböző kontinenseken – összehasonlítására buzdítva.¹⁷

August Ludwig Schlözer 1761 és 1767 között Szentpéterváron dolgozott, bár nép- rajzi expedíciókban nem vett részt. Az északi népek történetének tanulmányozása mellett nyelvészeti stúdiumokban mélyedt el. Ebben az időszakban nem csupán ismerte a szi- bériai kutatások szervezésében, eredményeinek kiadásában részes Müllert, hanem an- nak tanársegéde is volt, sőt fél évig nála lakott 1761–1762-ben. Bőségesen adódott tehát alkalom, hogy Schlözer a Völkerbeschreibung elgondolást megismerje. Majd 1767 után német városokban élő kollégáival megossza. Vermeulen le is vonja a következtetést, hogy a Völkerbeschreibung „kétségkívül” az Ethnographie fogalmának „prototípusa” volt.¹⁸

Az ethnographia/Ethnographie fogalom bevezetőinél azonban hiába keressük a tárgy definícióját. Ez csak kikövetkeztethető Schlözer írásaiból, aki az egyetemes tör- ténelem szemszögéből közelített a népek sajátosságainak leírásából keletkező ismeret- halmazhoz, abban rendet kívánt vágni. A rendszerezéshez legjobbnak a nyelvi tényeket találta, ezek mentén látta a népeket osztályozhatóknak – ebben Leibnitz követője volt –, az

14 „…már a XVIII. század eleje óta hivatalból, a kellő szakerőkkel és állami támogatással megkezdték a birodalom különböző területeinek és népeinek rendszeres leírását.” Tagányi 1917. 44.

15 Ennek a műnek mindenki a későbbi kiadásaira hivatkozik, Tokarev is (1966. 77.). A műnek van magyar kiadása: Novickij 1973. A fordító utószavában olvashatunk az utazás körülményeiről: Novickij 1973.

145–156.

16 Tokarev 1966. 80.

17 Vermeulen 2006. 127., Vermeulen 2008a. 212–213. A Völkerbeschreibung fogalma tovább élt Oroszországban, megjelent olyan jeles utazók műveinek címében, mint J. P. Falk, J. G. Georgi, P. S. Pallas, az 1770–1790 közötti évtizedekben (Vermeulen 1995. 46.).

18 Vermeulen 2008a. 216–217.

osztályozásra nézve Linné volta a példaképe, „ethnographisch”-nak pedig azt a módszert ítélte, amely minden egyes nép történetét feltárja az egyetemes történelem számára.¹⁹

Etnográfia és Völkerkunde között nem tett különbséget Schlözer. Az utóbbi fogal- mat azonban tanártársa, Johann Christoph Gatterer, némiképp másként alkalmazta 1775-re datált, valójában 1778-ban megjelent Abriβ der Geographie-jében, ahol a földrajzi tudo- mányokon belül négy területet különített el: Gränzkunde (kb. a természetföldrajznak felel meg), Länderkunde (regionális földrajz), Staatenkunde (politikai földrajz) és Menschen- und Völkerkunde (embertudomány és néprajz), hangsúlyozva, hogy mindezen ismeretek földrajzi vonatkozását tárgyalja. Ez az ágazat foglalkozna az emberi test sajátosságaival, méretével, színével, a nyelvekkel, vallásokkal, természeti produktumokkal, a kultúrával, a kereskedelemmel és mindezek földrajzi vetületével. Gatterer ugyan a történettudomány részének tekintette a földrajzot, ám felismerte, hogy vannak népek, amelyek történetére nézve nincsenek források, ezért a rájuk vonatkozó adatok csak a földrajztudomány kere- tei között, azon belül is a Menschen- és Völkerkunde tárgykörben értelmezhetők.²⁰ Ezzel némileg oldotta a történeti–nyelvi szempontú paradigmát és felvetette a földrajzi szem- léletmód érvényesítését, ami az utazók által leírt jelenségek másfajta továbbgondolását is lehetővé tette.

A Völkerkunde azután, Gatterer interpretációjában, gyorsabban vert gyökeret, mint az etnográfia, legalábbis jelen ismereteink szerint. Ebben megint közrejátszhattak személyes kötődések is a tudományos megfontolások mellett. 1781-ben elindított egy könyvsorozatot Matthias Christian Sprengel és Johann Reinhold Forster Beiträge zur Völker- und Länderkunde címen (1. rész, Leipzig, 1781), amelynek 1790-ig 14 köte- te jelent meg, különböző útleírásokat közzétéve. Matthias Christian Sprengel mind Schölernek, mind Gattingernek tanítánya volt, észak-amerikai tudósításai tették ismertté, majd a Hallei Egyetem történész tanára lett. Másfelől szerkesztőtársának, a Halléban a Természettudomány és Ásványtan professzorává vált Johann Reinhold Forsternek veje volt,²¹ azon tudósénak, aki elkísérte Cook kapitányt második útjára, nagyban hozzájárulva az expedíció tudományos hasznosságához.

Úgy mellékesen, ez idő tájt született meg a Volkskunde fogalma is. Német nyelvterü- leten 1782-ben jelent meg Volks-kunde formában, Friedrich Ekkard tollából egy újságban.

A dolog személyes érdekessége, hogy Ekkard a göttingeni egyetemi könyvtár titkára volt és ennyiben Schlözer munkatársa.²² Van azonban ennél korábbi előfordulás is. Johannes le Francq van Berkhey holland fizikus és természettudós Natuurlyke historie van Holland- jában (Amszterdam, 1776), a gyermekjátékoknak szentelt fejezet végén írja, hogy ennek a tárgynak „…a tanulmányozása még úgy látszik, hogy hiányzik a Volkskunde-nkból, és véleményem szerint, fölöttébb beleillő lenne.” Vermeulen arról is tudósít, hogy Francq van Berkheynek is volt göttingeni kapcsolata.²³

19 Stagl 1974., Vermeulen 2006. 128–129. Vermeulen 2008a. 219–220. Leibnitz nyelvészeti szempont- jainak a következő generációkra gyakorolt hatását részletekbe menően kimutatja Vermeulen 2011., nem feled- kezve meg arról sem, hogy ezek hangsúlyozásával magánál I. Péternél nem ért célt, őt praktikus kormányzati meggondolások vezették, s bár a nyelvek megismerését fontosnak tartotta, nem helyezte egyéb tudnivalók elé.

20 Fischer 1970. 170., Vermeulen 2006. 130–131., Vermeulen 2008b. 222–223.

21 Fischer 1970. 170. Fischer adatait közismereti lexikonokból egészítettem ki.

22 További adatokkal az 1780-as évekből Vermeulen 1995. 46.

23 Vermeulen 2006. 131–132.

Ami az etnológiát illeti, egy ideig úgy tűnt, hogy a szó eredete tisztázott, alkotója Alexandre-César Chavannes lausanne-i filozófus és könyvtáros volt, akinek javaslatát azonban többször elfelejtették. Az 1960-as években Poirier több munkában megemlíti a nevét,²⁴ majd Fischer hívta fel a figyelmet arra, hogy a nagyhatású antropológus, Paul Topinard még tudott róla, olvasta L’Education intellectuelle avec le projet d’une science nouvelle (1787) című munkáját, amelyben Chavannes az antropológiának, mint az em- ber általános tudományának felvázolására vállalkozott. Ennek második összetevője volt az ethnologie, „avagy a népek előrehaladásának története a civilizáció terén” ami ter- mészetesen magában foglalja a Földön való eloszlásuk, különböző közösségi formáik, különféle körülmények közötti létük, a civilizáció egymást követő fokozataira való fel- emelkedésük tanulmányozását.²⁵ A bökkenő csupán az, hogy Topinardnak azt a művét, amelyben Chavannes-ról írt, kevesen olvasták,²⁶ annál inkább korábbi nagy antropológiai kézikönyvét, amelynek magyar kiadása is volt, s amelyben szó sem esik még Chavannes- ról, ott az etnológia terminust a párizsi Etnológiai Társaság elnevezéshez köti.²⁷ Fischer tanulmánya óta azonban Chavannes munkássága nagyobb figyelmet kapott, joggal, hi- szen antropológiája az ember olyan általános tudományának megteremtésére irányuló kísérlet, amely meghaladta az ember mint testi lény és mint lélekkel bíró lény karteziánus megosztottságát.²⁸

Ennek az álláspontnak a kifejtésében volt már, aki megelőzte. John Eidson hívja fel a figyelmet a német orvos-filozófusok munkáira, kiemelve Ernst Platnert, aki 1772-ben megjelent művében (Anthropologie für Ärzte und Weltweise. I. Leipzig, Dyck) az embert test és lélek kölcsönhatásában vizsgáló tudományt nevezi antropológiának,²⁹ bár ebből nem következik testi sajátosságok és kulturális jelenségek olyan egymás mellé állítása, mint amire Gatterer is gondolt. Nála viszont, egyetemes történeti érdeklődése ellenére, nem találjuk meg Chavannes javaslatát: az emberi közösségek megismerésével a civili- zációs haladás lépcsőinek a kidolgozását; Schlözer egyetemes történetében pedig nem a fejlődési fokok, hanem a népek, államok közötti érintkezés felderítése áll a középpont- ban.³⁰ Az emberi fejlődés fokainak kidolgozása viszont olyan lehetőség, amelyre francia, német, angol, dán nyelven írott világtörténeti konstrukciókban (közöttük az ugyancsak könyvtáros bázeli Iselinében, akinek 1764-ben megjelent Geschichte der Menschheit-ját Chavannes bizonyosan ismerte, hiszen szoros kapcsolatokat ápoltak³¹) találunk példát a 18. században, ám szükségképpen csak csekély „etnográfiai” ismeretre támaszkod- va.³² Így joggal mondható, hogy Chavannes javaslata megelőzi azt a perspektívát, amely irányába haladt az angol és amerikai tudományosság a 19. század második felében, és amelynek előzményeit a 18. századi felvilágosodás eszmevilágában keresik a hivatkozott tudománytörténészek, de nem az ő munkáiban.

24 Poirier 1968. 25., Poirier 1969. 20.

25 Fischer 1970. 179–180.

26 Topinard, P.: L’Homme dans la Nature. Paris, 1891. 4. Idézi Fischer 1970. 179.

27 Topinard 1881. 10.

28 Blanckert 1989. 20. Továbbá igen alaposan Berthoud 1992.

29 Eidson 2008. 11. Azt, hogy az antropológia szót szaktudományi értelemben Magnus Hunt írta le először 1501-ben, Topinard terjesztette el (Topinard 1881. 9.).

30 Ezt alaposan bizonyítja Vermeulen 2008b. 214–215.

31 Vermeulen 1995. 47.

32 Számos példával szolgál Kroeber–Kluckhohn 1952. 33–42., Harris 1968. 27–38.

Egy azonban fölöttébb valószínű, az, hogy az etnológia fogalom kitalálásában már volt, aki megelőzte, bár kérdés, hogy erről Chavannes tudott-e.

Ján Tibenský František (Franz, Ferenc) Kollárról, a „szlovák Szókratészről” írott monográfiájában, amely szlovákul 1983-ban, majd röviddel azután magyarul is megje- lent, Kollár terjedelmes, a Magyar Királyság történetéről írott, 1783-ban kiadott munká- ját (Historiae iurisque publici regni Hungariae amoenitates) tárgyalva kitér arra, hogy Kollár használta az etnológia fogalmát, és azt „… új tudományágként definiálja, amely a népek etnogenezisének, eredeti településeinek, nyelvének és nyelvjárásainak, szokásai- nak, erkölcseinek és általában életének vizsgálatával foglalkozik.”³³ Tibenskýt azonban főként az foglalkoztatta, hogy a szláv törzsek a magyarok előtt érkeztek a Kárpát-meden- cébe, kevésbé az etnológia elnevezés első megjelenésének a jelentősége.³⁴

Han Vermeulen a European Association of Social Anthropologists 1992-es, prágai konferenciáján az etnográfia és etnológia 18. századi intézményesüléséről tartott előadá- sakor szembesült azzal, hogy Tibenský munkáit jól ismerik, Kollárnál az etnológia szó megjelenéséről tájékozottak a szlovák, szlovén, horvát kollégák, sőt Vitomir Belaj Kollár és Chavannes elgondolásainak elmélyült összevetését is elvégezte, rámutatva egymástól eltérő gondolatvilágukra.³⁵ A továbbiakban Vermeulen újra és újra tudatosította Kollár teljesítményének jelentőségét és etnológia definíciójának hasonlóságát a göttingeni pro- fesszorok etnográfia felfogásához.³⁶ Azt is kiderítette, hogy Schlözer és Kollár tudtak egymásról, Schlözer idézte Kollárnak egy korábbi munkáját, Kollár pedig több ízben elismerően ír Schlözer Allgemeine Nordische Geschichtéjéről.³⁷ Mindketten olyan térsé- gek történetét kutatták, amelyekben több nép él egy-egy ország keretei között, s Kollárt különösen foglalkoztatta a szláv népek alakulásának történeti menete, különbséget tett gens-ek és populus-ok között az etnológia általa adott meghatározásában is, amely szavak helyes fordítása fejtörést okoz,³⁸ de mindenképpen a társadalmi szerveződés különböző szintjeire utal.

A görög auktorokra, közöttük Bíborbanszületett Konstantin De administrando im- perio-jára forrásként támaszkodó Kollár az etnológia szót 1781-ben is használta már, a helyre Justin Stagl talált rá,³⁹ mégpedig a geográfiához hasonló természetességgel, ami elgondolkodtató, hogy vajon véget vethetünk-e az etnológia szó további nyomozásá- nak? Ismeretes, hogy az etnológia szó felmerült Johann Ernst Fabri egy kommentárjában 1787-ben, amelyet Gottlieb Heinrich Stuck Verzeichnis von ältern und neuern Land- und Reisebeschreibungen-jéhez (Halle,1787)-hez fűzött, és amelyben az etnológiát a

33 Tibenský 1985. 159.

34 Vermeulen (1995. 59.) hivatkozásából tudom, hogy Tibenský korábban is foglalkozott a kérdéssel („Barokovy historizmus” a začiatky slovenskej slavistiky. In: Štúdie z dejin svetovej slavistiky do polovice 19.

storočia. Bratislava, 1978. VEDA. 93–124.), ám ez a mű még nem volt a kezemben.

35 Vermeulen 1995. 57., Belaj 1989.

36 Pl. Vermeulen 2006. 132–133., Vermeulen 2008a. 223–224.

37 Vermeulen 1995. 46–47. Még részletesebben Vermeulen 2008b. 224.

38 Kollár meghatározása 1783-ból: „Az etnológia, amint fentebb alkalmasint említettem, a nemzetek és népek (gentium populorumque) tudománya, azaz a tanult embereknek az a stúdiuma, amelyben a különféle nemzetek eredetét, nyelvét, szokásait és intézményeit vizsgálják és végezetül hazájukat és régi lakhelyeiket, hogy jobban meg tudják ítélni a nemzeteket és népeket a maguk idejében.” A gentium populormque itt adott értelmezését találjuk: Vermeulen 1995. 57. Idővel azonban a szerző megváltoztatta álláspontját, és a gens-et for- dítja népként, a populus-t nemzetként. Vermeulen 2008b. 222–223. Németre viszont a Volksstämme und Völker formulát fogadta el (Vermeulen 2008b. 224.), amely szerint tehát inkább törzsekről és népekről beszélhetnénk.

39 Stagl 1998. 523.

Völkerkunde-t és Volkskunde-t egyaránt magában foglaló tudománynak tekintette. Vajon ismerte Fabri Kollár vagy Chavannes munkáját? Ez is olyan kérdés, amely megválaszo- lásra vár. Az viszont bizonyos, hogy Fabri részese volt az etnológia további értelmezésé- nek német nyelvterületen.⁴⁰

Kollár Bécsben a császári udvari könyvtár igazgatója volt, igen művelt ember, Mária Teréziának tanácsadója különböző államügyekben, aki szolgálataiért magyar ne- mesi rangot kapott élete végén. Hosszú ténykedése alatt sokakkal állt kapcsolatban, nem mellékesen törekedett a magyar tudományos élet szervezésére is. Ez a magyar vonatko- zás juttatja eszünkbe, hogy bizonyosan ismerte Bél Mátyás munkásságát, akinek fiával, a Lipcsében a filozófia professzorává lett Bél Károly Andrással, levelezett is.⁴¹

Bél Mátyást 1935 óta úgy tartja számon a magyar néprajztudomány, mint talán első művelőjét, vagy legalábbis kiemelkedően fontos előfutárát,⁴² akinek Notitia Hungariae novae historico geographica-ja (1735–1742) párhuzamba állítható az oroszországi or- szág- és népleíró törekvésekkel. Ő is Halléban szerzett államismereteket, időben is egy- beesik a két adatgyűjtés, jóllehet Bél korántsem kapott az oroszországihoz hasonlítható következetes állami támogatást. Csábító mindenesetre a feltevés, hogy Kollár etnológi- ájának valamiféle előzményét nyomozzuk Bél Mátyás munkásságában. Tóth Gergely doktori disszertációjából megtudhatjuk, hogy Bél élt az ethnica fogalommal, ám igen eltérően az etnikum vagy etnikus szó mai értelmezésétől, amikor a Notitia… tervezetét felvázolva. A magyar történelem vázlatában Bél különbséget tett ethnica és christiana korszakok között 1718-ban.⁴³

Részlet Bél 1718-ban megjelent leveléből⁴⁴ 40 Vermeulen 1995. 47. Akire támaszkodik: Lutz 1973.

41 Soós 1997. 19–20. Kollárnak a magyar tudományos élet szervezésében betöltött szerepét hosszan tárgyalja Tibenský 1985. 122–134.

42 Ortutay 1935. 111. Bél Mátyás munkásságának legutóbbi összefoglaló ismertetése és értékelése:

Paládi-Kovács 2011. 42–44.

43 Bél 1718.

44 A dokumentum másolatáért Han Vermeulennek tartozom köszönettel.

Tóth Gergely, igen helyesen, az ethnica szót itt vallási értelemben fogja fel, po- gányként értelmezve,⁴⁵ hiszen az ethnica fogalom alkalmazása a teológiai irodalomban széles körben elterjedt volt a nem magas civilizációkban uralkodó vallások összefoglaló neveként a megelőző századokban.⁴⁶ Ezért fogalmilag félrevezető Tálasi István interpre- tációja, amikor arról ír, hogy Bél „…megfigyeli az egyes csoportok intra- és interetnikus sajátosságait”,⁴⁷ jóllehet az észrevétel tartalmilag helytálló. Bélt valóban foglalkoztatta a Magyarországon élő népek nyelvi, kulturális különbözősége, ám őket a natio fogalommal jelölte.⁴⁸ Így hát fogalmilag nem, legfeljebb problémafelvetésével volt Kollár előfutára.

A fogalmak kialakításának itt bemutatott kronológiája az ismeretek jelen állapotát tükrözi. Az nem kétséges, hogy a néprajz 18. századi fogalmi megjelenési formái mögött a szakszerűsödő államigazgatás pontos ismeretek iránti igénye áll a sok népet felölelő birodalmakban és a gyarmatosítás célterületein. Az ismeretek feldolgozása azonban el- szakadt a gyűjtésüktől, az eredeti célkitűzéstől eltérő tudományos érdekek szerint ment végbe az információáramlás centrumaiban. Közöttük kiemelt szerepe volt a Göttingeni Egyetemnek, amely „…Halifaxtól Szentpétervárig a tudományos csere csomópontjává és az egész világból érkező tudományos adatok feldolgozásának színhelyévé vált”.⁴⁹ Egy bi- zonyos: 1791-re, amikor kinyomtatták a Katona Lajos által hivatkozott Ethnographische Bildergalerie-t (Nürnberg), az etnográfia, etnológia, Völkerkunde, Volkskunde kifejezések már több mint 40 könyvben, tanulmányban, újságcikkben jelentek meg, azaz kiformáló- dott már egy új tudományterület,⁵⁰ amelynek művelése azután a felmerült elképzelések egymásra vetülésével új és új értelmezésekre vezetett a továbbiakban. Azok tárgyalása, miként az „etnikai” tudományterületnek egyéb, hasonló érdeklődésű tudományokhoz való viszonya, már nem ennek a tanulmánynak a tárgya.

IRODALOM BÉL Mátyás

1718 Epistola Matthiae Belii ad amicum Lipsiensem de adfecto opere suo de Hungaria etc.

Wöchentliche Postzeitung von gelehrten Neuigkeiten. Leipzig, den 3. Nov. A. 1718.

nr. XLIV.

BELAJ, Vitomir

1989 An argument for ethnology as a historical science concerning ethnic groups. Studia Ethnologica Croatica I. 13–17.

BERTHOUD, Gérald

1992 Une ’science generale de l’homme.’ L’ouvre de Chavannes. In: Vers une anthropologie generale. Modernité et alterité. Genève–Paris, Librairie Droz, 257–268.

BITTERLI, Urs

1982 „Vadak” és „civilizáltak”. Budapest, Gondolat BLANCKERT, Claude

1989 L’Anthropologie en France, le mot et l’histoire (XVIe–XIX- siècles). Bulletin et Mémoires de la Société d’Anthropologie de Paris. I/1–4, 13–43.

45 Tóth 2007. 42.

46 Az idevágó adatok sokaságával szolgál Feil 1997. 82, 190, 240.

47 Tálasi 1947. 51.

48 Tóth 2007. 67, 131.

49 Vermeulen 2008a. 205.

50 Vermeulen 1995. 48.

BROMLEJ, Julian V.

1976 Etnosz és néprajz. Budapest, Gondolat Kiadó EIDSON, John

2008 Einleitung in das anthropologische Projekt. In: EIDSON, John (szerk.): Das anthropo- logische Projekt. Leipzig, Leipziger Universitätsverlag, 10–35.

FEIL, Ernst

1997 Religio. 2. köt. Die Geschichte eines neuzeitlichen Grundbegriffs zwischen Reforma- tion und Rationalismus (ca. 1540–1620). Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht FISCHER, Hans

1970 „Völkerkunde”, „Ethnographie”, „Ethnologie”: Kritische Kontrolle der frühesten Belege. Zeitschrift von Ethnologie 95. 169–182.

HARRIS, Marvin

1968 The Rise of Anthropological Theory. New York, Thomas Y. Crowell Company KATONA Lajos

1890 Ethnographia, ethnologia, folklore. Ethnographia 1. 69–87.

KÓSA László

2001 A magyar néprajz tudománytörténete. 2. kiadás. Budapest, Osiris KROEBER, Alfred L.–KLUCKHOHN, Clyde

1952 Culture. A Critical Review of Concepts and Definitions. New York, n.d. Vintage Books LUTZ, Gerhard

1973 Johann Ernst Fabri und die Anfänge der Volksforschung im ausgehenden 18.

Jahrhundert. Zeitschrift für Volkskunde 69. 19–42.

NOVICKIJ, Grigorij

1973 Kratkoe opisanie о narode ostjatckom 1715 – Rövid leírás az osztják népről. Fordította:

FERINCZ István. Bevezette: HAJDÚ Péter. Studia Uralo-Altaica III. Szeged ORTUTAY Gyula

1935 A magyar falukutatás új útjai. Vigilia I/2. 109–125.

PALÁDI-KOVÁCS Attila

2011 A néprajztudomány tárgya, tagozódása, időszemlélete. A magyar etnográfia tudo- mánytörténete. In: PALÁDI-KOVÁCS Attila (szerk.): Magyar Néprajz I/1. Táj, nép, történelem. Budapest, Akadémiai Kiadó, 11–125.

POIRIER, Jean (szerk.)

1968 Ethnologie generale. Encyclopédie de la Pléiade. Paris, Gallimard 1969 Histoire de L’Ethnologie. Paris, Presses Universitaires de France SÁRKÁNY Mihály

1998 Etnográfia. Etnológia. Magyar Nagylexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 557–558.

2000a A társadalomnéprajzi kutatás hazai története. In: PALÁDI-KOVÁCS Attila (főszerk.):

Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 29–66.

2000b Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L’Harmattan SCHLÖZER, August Ludwig

1771 Allgemeine Nordische Geschichte. Halle, J. J. Gebauer SOÓS István

1997 Die Korrespondenz von Adam Franz Kollar. In: KISS, Csaba–KISS, Endre–STAGL, Julius (szerk.): Nation und Nationalismus in wissenschaftlichen Standardwerken Österreichs-Ungarn ca. 1867–1918. Wien, Böhlau Verlag. 15–32.

SOZAN Mihály

1977 The History of Hungarian Ethnography. Washington, University Press of America STAGL, Justin

1974 August Ludwig Schlözers Entwurf einer ’Völkerkunde’ oder ’Ethnographie’ seit 1772.

Ethnologische Zeitschrift Zürich, 1974/II. 73–91.

1998 Rationalism and irrationalism in early German ethnology. Anthropos 93. 521–536.

TAGÁNYI Károly

1917 A haza élő jogszokások gyűjtéséről. I. Ethnographia 28. 42–58.

TÁLASI István

1947 Néprajzi életünk kibontakozása. In: TÁLASI István: Néprajzi tanulmányok, írások I. Budapest, 1979–80. ELTE BTK Tárgyi Néprajz Tanszéke (Dissertationes Ethno- graphicae 3–4.), 51–74.

TIBENSKÝ, Jan

1985 A királynő könyvtárosa. Adam František Kollár élete és művei. Madách TOKAREV, Sz. A.

1966 Isztorija russzkoj etnografii. Dooktrjábszkij period. Moszkva, Nauka TOPINARD, Paul

1881 Az antropológia kézikönyve. Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat TÓTH Gergely

2007 Bél Mátyás „Notitia Hungariae novae…” című művének keletkezéstörténete és kéz- iratainak ismertetése. Budapest, doktori disszertáció (www.tti.hu/munkatarsak/tezi- sek/hu_tothgergely)

VERMEULEN, Han F.

1995 Origins and institutionalization of ethnography and ethnology in Europe and the USA, 1771–1845. In: VERMEULEN, Han F.–ROLDÁN, Arturo Alvarez (szerk.): Fieldwork and Footnotes. Studies in the History of European Anthropology. London–New York, Routledge, 39–59.

1996 Taal-, land- en volkenkunde in de achttiende eeuw. Leiden, Oosters Genootschap in Nederland. Nr. 23.

2006 The German invention of Völkerkunde: ethnological discourse in Europe and Asia, 1740–1798. In: EIGEN, Sara–LARRIMORE, Mark (szerk.): The German Invention of Race. Albany, N.Y. State University of New York Press, 123–145.

2008a Göttingen und die Völkerkunde. Ethnologie und Ethnographie in der deutschen Aufklärung, 1710–1815. In: BÖDEKER, HANS Erich–BÜTTGEN, Philippe–

ESPAGNE, Michel (szerk.): Die Wissenschaft von Menschen in Göttingen um 1800.

Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 199–230.

2008b Early History of Ethnography and Ethnology in the German Enlightenment. Leiden, Doktori disszertáció Han F. Vermeulen kiadásában

2011 Linguistik und Völkerkunde – der Beitrag der historisch-vergleichenden Linguistik von G. W. Leibniz zur Entstehung der Völkerkunde im 18. Jahrhundert. Halle, Max Planck Institute for Social Anthropology Working Papers No. 133.

ETHNOGRAPHY, ETHNOLOGY AND THE ANTHROPOLOGICAL PERSPECTIVE – CONCEPTS AT THE BIRTH OF A SOCIAL SCIENCE

Since 1970 a series of scholars discovered earlier appearance of different names of our science than held formerly. Han Vermeulen contributed most to this effort. Due to him the emergence of this new social science can be described with its ramifications by now. The motivation was state interest to administer empires with many nations, leading to a concentration of research first in Russia at the beginning of the 18th century, but the academic formulation of this new field of knowledge was carried out in or transmitted through centres of information, of which the University of Göttingen was outstanding.

G. F. Müller coined the term Völkerbeschreibung in St. Petersburg in 1740. Probably this was the “prototype” of J. F. Schöpperlin’s ethnographia (Nördlingen,1767), and Schlözer’s Völkerkunde (Göttingen, 1771). Perhaps Schlözer’s role was crucial in connecting information. He considered Ethnographie and Völkerkunde as synonyms and envisaged a science for a historical

systematization of the peoples on linguistic evidence as part of an encompassing Universal History.

J. Ch. Gatterer by classifying Völkerkunde to geography (Göttingen, 1975) opened a new way for interpreting knowledge of different peoples. A similar term, Volks-kunde was applied by J. le Franck van Berkhey in the Netherlands in 1776.

F. Kollár introduced the term ethnologia in a book on the history of Hungary (Wien, 1783) with a definition similar to Schlözer’s understanding of Ethnographie and Völkerkunde.

Ethnologie was suggested with a different meaning by A-C. Chavannes (Lausanne, 1787) as part of a general anthropology. His ethnology aims at the description of human communities of the world and their elevation to various degrees of civilization. This was elaborated as an anthropological perspective without reference to Chavannes in Great Britain and in the United States in the second part of the 19th century.

Kollár’s interest in national composition and its history in Hungary had a predecessor, Mátyás Bél, in that country. He even used the term ethnica in a publication in 1718, but with a meaning current in the theologian literature, it referred to religions outside the civilized world.

[Translated by the author]

Mihály Sárkány

A hazai néprajzi múzeum alapítása és a Herman Ottó–Xántus János vita 1885-ben

F

Z

Ma a Néprajzi Múzeum alapítását 1872. március 5-től eredezteti a kutatás, at- tól a dátumtól, amikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter Pauler Gyula – már nem Eötvös József! – aláírta Xántus János kinevezési okmányát a Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Tára igazgató őrévé.¹ Ez az eredethagyomány a múzeum emlékezetének lényeges építőeleme, nem csupán az intézmény 1872-es alapítási időpontjának kije- lölésében és az első igazgató őr mint alapító személyiség megbecsülésében, hanem a múzeum irányultságának a nemzetközi és a magyar gyűjtemények összetartozásában ki- fejeződő, mintegy a kezdetekre visszanyúló örökség hangsúlyozásában is. Pedig mind- három kérdést tekintve inkább beszélhetünk folytonossággal alig bíró előzményről, kezdeményről, mint valódi kezdetről. Az utókor értékelése és a mai gyakorlatot megala- pozó vagy igazoló előzmények kiemelése mint kulturális emlékezet nem egyezik a kor- társak tapasztalatával, az abból összeálló kommunikatív emlékezetével.² Jól példázza ezt a „magyar néprajzi múzeum” alapításának az 1880-as években egy jó évtizeden keresz- tül fel-felbukkanó kérdése. A hazai néprajzi múzeum megszervezése, mint ismeretes, az 1890-ben alakult Magyarországi Néprajzi Társaság számára is az elsőrangú célok között szerepelt.³ Ez Jankó János igazgató őrré való 1894-es kinevezésével, illetve az általa vég- zett sokirányú intenzív munkával teljesült, mégpedig a Nemzeti Múzeum keretein belül, az ethnographiai tár kibővítésével és múzeummá szervezésével. Az Európán kívüli és az egyre jelentősebbé váló magyar anyag egysége is ekkor szilárdult meg, ami máig sajátos jegye a gyűjteménynek. Az „alapítást” követő másfél-két évtizedben azonban György Aladár szavaival az „osztály múzeumunknak hamupipőkéje volt állandóan”, s a korszak a „pangás” időszakát jelentette, ahogy ezt Xántus János is többször leírta.⁴

A néprajzi múzeum megszerveződésének vontatottságát a Nemzeti Múzeum belső alakulási, szervezeti problémái, épületének szűkössége és a néprajz – a „népisme” – fej- letlensége, más szóval kezdeti állapota magyarázza. A Nemzeti Múzeum helyzetét Jókai Mór elnöklete alatt egy hét fős országos bizottság tekintette át 1880–81-ben. A bizottság kiküldését Herman Ottó vezetésével a parlamenti képviselők egy csoportja kezdeményez- te az országgyűlés 1880. április 19-iki ülésén.⁵ A bizottsági jegyző, báró Radvánszyky

1 A továbbiakban mindenütt a kor szóhasználatát és helyesírását követve az ethnographiai tár, osztály, mú- zeum megnevezést használom, és csak ott élek a néprajz vagy néprajzi megnevezéssel, ahol ez a forrásként használt dokumentumokban előfordul. Az idézeteket betűhíven közlöm, eltekintve a hosszú magánhangzók írásától.

2 Vö. Fejős 2003a. 104–111, különösen 110.

3 Vö. Herrmann 1890a, 1890b.

4 György 1894. 381. Xántus János jelentése a múzeumi bizottsághoz a Néprajzi Tárról, 1888. január 27. Néprajzi Múzeum, EAD Irattár (NMI) 2/888.I.27., Xántus 1892. 300. a pangásból való kilábaláshoz vö.

Jankó 1902., Fejős 2003b.

5 Vö. Szabadfalvi 1996. 99–100., hozzászólásának szövege: 120–122. Az 1875-től a Nemzeti Múzeum állattárában dolgozó Herman ezt megelőzően 1877-ben az Iparművészeti Múzeummal is foglalkozott a Vasárnapi Ujságba írt nagy cikkében, l. Herman 1877.

Béla nevéhez fűződő jelentés röviden érintette a néprajzi gyűjteményt is. Az ilyen gyűj- temény általános szerepéből indultak ki, megállapítva, hogy minden nagyobb európai múzeumnak „egyik jelentékeny és kiváló osztálya az ethnographiai.”⁶ Az ethnographia a geográfia, a régészet segítője az emberi művelődés története szempontjából. „Az emberi mívelődés haladása és összehasonlítása – olvasható a jelentésben – semmi által sem ész- lelhető és tanulmányozható annyira, mint ép ily szemléleti oktatás, ethnographiai gyűj- temény által.” A Radványszky-féle dokumentum szerint az ethnographiai osztály „igen jelentékeny gyűjteménnyel bírt és bír, különösen borneói gyűjteménye olyan, mely a kül- földi szakértők elismerése szerint Európában páratlan.” Ugyanakkor megállapítja, hogy

„emelésére és gyarapítására soha egy fillér sem fordíttatik, sőt az osztály őrének szobá- ja, de még egy asztala sincs, ahol írásait tarthatná”. Maga a gyűjtemény, Xántus János 1869–70-ben gyűjtött kelet-ázsiai anyaga a Nemzeti Múzeum ásványtárának folyosóján

„provisorius helyiségben van.” A jelentés hivatkozik még arra, hogy az osztályt nagy veszteségek érték, miután a bécsi világkiállítás után, „midőn az iparművészeti Múzeum alakult, annak kevés számú tárgyai lévén, – az ethnographiai osztályból átvitték az összes fém-, agyag- és szövőipari tárgyakat.” A jelentés nem tér ki arra, hogy ezek az elvitt tárgyak honnét származnak – magyarán, hogy ezek nagy része Magyarországon gyűjtött etnográfiai tárgy volt. A veszteségek kárpótlására „okvetlenül szükséges – olvasható a Magyar Könyvszemle 1881. első, január–februári számában megjelent jelentésben – a tárgyak beszerzésére évente 1000 frt dotatio, és czélszerűbb s elegendő helyiség azok felállítására.” A vélemények kialakulatlanságát jelzi, hogy a bizottság egy valamivel későbbi, április 6-iki ülése nyomán a Képviselőházi irományokban közreadott szöveg- változata számos ponton különbözik a korábbitól. Itt az ethnographiai osztállyal kap- csolatban gyökeresen más javaslat olvasható. Értékei ellenére a bizottság a gyűjtemény feloszlatását, az iparművészeti múzeumba való beosztását javasolta, őrét, Xántust meg- felelő javadalmazás mellett az állattárba javasolta áttenni. Okként azt írták le, hogy nincs lehetőség „egy lehetőleg teljes ethnographiai muzeumot alkotni,” a meglévő gyűjtemény pedig nem elegendő, „hogy egy külön osztályt képezzen.” Ezt a javaslatot azonban úgy tűnik, a képviselők később nem fogadták el, és a Nemzeti Múzeum ethnographiai tárát nem számolták fel.

A jelentés készítői a néprajzi osztály problémáját a helyhiányban és a gyűjtésre fordítható pénz hiányában látták. Amikor úgy gondolták, hogy ez a részleg a Nemzeti Múzeum önálló osztályaként nem állna meg a lábán, s szintén ilyen okokkal magyaráz- ták, hogy egy önálló ethnographiai múzeum létesítésére nincs mód. A hely- és pénzhiány emlegetése Xántus később ismertté vált szavait előlegezi meg, ami abból is adódik, hogy az osztállyal kapcsolatos információk elsődlegesen tőle származtak. A jelentés elméleti kérdésekkel nem foglalkozik, így azt sem részletezi, hogy az új beszerzéseket milyen irányban kellene folytatni. A múzeumi bizottság nem veti fel a magyar-magyarországi néprajzi anyag gyűjtését, netán ennek elsődlegességét mint az ethnographiai osztály fej- lesztésének jövőbeli irányát.

A Nemzeti Múzeum helyzetét vizsgáló bizottság jelentését követően az ethno- graphiai osztály helyzetében érdemi változás nem történt, ha csak azt nem vesszük ennek,

6 Radvánszky 1881. 49–50. Az alábbi idézetek innét származnak.

Képviselőházi irományok, 1878. XXIV. kötet. 1044–1104. sz. 1880. április 12–április 26. 1878–1059 (1878-XXIV-192). 1059. szám. Nemzeti múzeum ügyeinek megvizsgálására kiküldött országos bizottság jelen- tése, a nemzeti múzeum ügyében; idézet 191–192. Hozzáférhető az Arcanum on-line adatbázisában.

hogy a meglévő gyűjtemény fennmaradt s nem került át az Iparművészeti Múzeumba.

A néprajz problémáját Herman Ottó a képviselőházban hozza elő ismét, aki egyben a gyűjtemény bővítésének kívánatos útját is megjelöli. A képviselőház 1884. január 24-i országos ülésének költségvetési vitájában az Iparmúzeum költségsoránál Herman Ottó a magyar néprajzi anyag összegyűjtését, „egy magyar ethnographiai gyűjtemény” felállí- tását szorgalmazta. „Hogy ez ne legyen csak így általánosságban tartva, én megmondom – fogalmazott –, hogy pl. ruházat, viselet tekintetében bizonyos dolgok, bizonyos ősfog- lalkozások eszközei nemsokára már csak a történelemé lesznek, mert hisz látjuk, hogy a magyar viselet mindinkább kimegy a használatból és ha valaki stylszerűen díszített öltözetet akar látni, annak fel kell keresni azon vidékeket, a melyek communicatio által még érintve nincsenek.” Az ethnographiai tárgyak iránti figyelmet az magyarázza, hogy ezek megmutatják „mi a magyar, mi létezik, mi a történelemé.” Felszólalásában azt is megkérdezte a minisztertől, hogy a bécsi világkiállításra gyűjtött tárgyakkal mi lett. „A sugárúton, a művészeti és ipar múzeumban vannak – válaszolt Trefort Ágost –, a hol mindenki által megszemlélhetők.” Közölte továbbá, hogy a már meglévő és más néprajzi tárgyakból „azért nincs rendszeres gyűjteményünk össze állítva, mert a tér hiánya nem engedi.” A dolog fontosságával ő maga is tökéletesen egyetért. „Ezek a dolgok – fogal- mazott – nemcsak a styl és az iparművészet, de a történelem tekintetében is fontosak, mert végtére a történelmet nemcsak írjuk, hanem építjük is, festjük is; a történelem tehát szintén gyarapodik az ethnographicus gyűjtemények által.”⁸

A magyar néprajzi múzeum ügyét a háziipari mozgalom tette népszerűvé. Egy há- ziipari múzeum létesítését vetette fel az Országos Iparegyesület titkára, Gelléri Mór a há- ziipari szakosztály 1884. december 22-i ülésén. Kivitelezésére a külföldi kiállításokat és háziipari törekvéseket jól ismerő Ráth Károly, a szakosztály választmányi tagja készített javaslatot. Az ő nevéhez fűződik a technológiai iparmúzeum megszervezése 1882-ben.

Javaslata szerint az országos kiállításra beszerzendő anyag alapján létrejövő múzeumot négy osztályra kellene osztani. Az első lenne az ethnographiai múzeum, amely felölelné Magyarország viseleteit, házberendezéseit, szerszámait és a bútorokat a régibb időktől máig. A második gyakorlati múzeum lenne, bemutatná a háziiparokat, nyersanyagokat, a gazdasági eszközöket és a jellemző „műipari tárgyakat.” Ugyanitt helyeznék el a külföldi háziipari cikkeket országonként csoportosítva. A harmadik csoportot a női kézimunkák- nak szánnák, a negyedik háziipari árucsarnok lenne, amelyre a javaslattevő a legnagyobb hangsúlyt fektette. Itt az eladásra szánt házilag készített árucikkeket állítanák ki.⁹

Az országos kiállítás sikere újabb impulzust adott a múzeumot a háziipar fejlesz- tésének keretében szorgalmazó mozgalomnak. A kiállítási bizottságon belül Ráth Károly elnöklete alatt szűkebb bizottság alakult a múzeum megszervezésére.¹⁰ Az Országos Iparegyesület lapja, a Magyar Ipar július 15-i száma szerint a szervezést illetően elfogad- ták, hogy a múzeum Ráth Károly javaslatának megfelelően négy egységre fog oszlani.

„A házi-ipari pavilon sikere – olvasható a cikkben –, különösen pedig a népies lakberen- dezéseknek kedvező fogadtatása elég garantiát nyújt arra nézve, hogy a házi-ipari szak-

8 Képviselőházi napló, 1881. XIV. kötet, 191–192. 1884. január 10–február 5. 1881–295 (1881-XIV- 192). Arcanum, illetve – a miniszter válasza nélkül – Szabadfalvi 1996. 230–231.

9 Kolozsvári Közlöny, III. 1884. 295. sz., december 23. p. 2. A technológiai iparmúzemhoz vö. Szűcs 1976. 204.

10 Függetlenség, 1885. május 7.

osztálynak kedvencz eszméjét” sikerül megvalósítani. A cikk szerint e célra az országos kiállítás állandó épületei közül az egyik, mégpedig a műcsarnok „volna kiszemelve.”¹¹

Szeptemberben a nagy példányszámú konzervatív napilap, a Budapesti Hírlap Magyar néprajzi gyűjtemény címmel közöl cikket.¹² Ebben világos hangsúlyeltorlódás észlelhető. A cikkíró csak néprajzi múzeumról beszél, a háziipari „keretekről” vagy ér- dekeltségről nem szól, legfeljebb annyit, hogy megemlíti annak gyakorlati hasznát is.

A magyar sajátosságok – „amennyiben azok előnyösek” – fejleszthetőek, s így a hazai ipar és a festészet „termékén is nyoma lesz annak, hogy magyar termékek.” A közis- merten nacionalista napilap cikke kiemelten taglalja, hogy mi a célja, mi a jelentősé- ge egy ilyen gyűjteménynek. „A tisztán tudományos eredmény az lenne – olvasható –, hogy megismernők önmagunkat. Megismernők a magyar népszellem sajátosságait, né- pünk sajátszerű eszközeit, készítményeit, a melyek minden más népekeitől különböz- nek. Megismernők e téren a sajátszerű magyar jellegeket, a melyek a magyart magyarrá, minden más néptől különbözővé teszik. Meglátnók miben vagyunk eredetiek, mert csak annyi az értékünk az emberiség művelődésében, a mennyi az eredetiségünk” (kiemelések az eredetiben – FZ). A néprajzi múzeum tehát az önismeret eszköze, a magyar sajátossá- gokat – „népünk szellemének eredeti vonásait” – hivatott bemutatni. Figyelemre méltó, hogy a cikk a szükséges anyag összegyűjtése érdekében egy egyesület megszervezését tartja célszerűnek, mert az államtól ehhez „nem várhatni a költségek fedezését.” A cikkíró fejtegetései a majdani Néprajzi Társaságot vetítik elő, amely folyóiratot ad ki, hiszen a

„nagyszámú népi sajátosságok” nem mind rakhatók gyűjteménybe, „hanem csak meg- figyelni és leírni” lehet. Tervszerű gyűjtésre van szükség, és „ismerni kell a célt, hogy miért gyűjtünk.” A feladat sürgető, elmulasztása bűn volna. „Gyűjtsünk amíg nem késő – fejeződik be a cikk –, a jövőnek felelni tartozunk!”

A háziipari és ethnographiai múzeum ügyét kimerítően tárgyalta az Országos Iparegyesület háziipari szakosztályának 1885. november 1-i országos értekezlete. Az előterjesztő Gelléri Mór kiemelte, hogy az eszmét időközben a vallás és közoktatási mi- niszter is felkarolta és foglalkozott vele. Gelléri indítványozta, hogy a szakosztály támo- gassa az ügyet, működjön közre a múzeum megvalósításában. Az értekezleten felszólalt Szalay Imre miniszteri osztálytanácsos, aki elmondta, hogy a miniszter még júliusban intézkedett az ethnographiai múzeum létesítéséről. Alapjául a Nemzeti Múzeum ethnog- raphiai gyűjteménye szolgál, ami a „háziipari csarnokban lévő szobafülkék” megszerzé- sével fog kiegészülni. A dolog már olyan stádiumban van, hogy az „eszme keresztülvitele nemcsak biztosítottnak tekinthető, hanem sikeresnek is ígérkezik.” A fölszólalók közül Ráth Károly, a háziipari szakosztály tervezetének szerzője azt a nézetet képviselte, hogy a megvalósítás során „főleg a háziiparra és ne az ethnographiára helyezzék a súlyt.” Az értekezlet résztvevői ezt az álláspontot tették magukévá és a testület úgy határozott, hogy a múzeum megvalósításában a háziipar érdekeire kívánják a figyelmet fordítani.¹³ A házi- ipari és ethnographiai múzeum elképzelése tehát láthatóan két irányban polarizálódott: a minisztérium fellépése a tudományos irányzatot preferálta, az iparegyesület viszont olyan praktikus múzeum ideálját részesítette előnyben, amely a háziipar fejlesztését szolgálná.

11 Magyar Ipar, VI. 1885. 1213. sz., július 15., 187.

12 A P. K. szignóval jegyzett írás valószínűleg Porzsolt Kálmántól (1860–1940) származik, Porzsolt 1885.

13 Jegyzőkönyv 1885., Gelléri 1892. 519–520. Szalay Imrének a néprajzi gyűjteménnyel kapcsolatos későbbi lépéseihez l. Fejős 2003b.